Udvarhelyi Híradó, 1999. január-március (10. évfolyam, 1-24. szám)

1999-02-02 / 8. szám

6 Míg Abc művelődés 1999. február 2., kedd Százhetven éve a 33 legnagyobb székely” ■ A politikus, fotográfus, utazó és néprajzos 1829. február 3-án született Lengyelfalván ■ Sokoldalú munkásságának jelentősebb eredményei közis­mertek ■ Utcák, terek, iskolák viselik nevét, a székelykeresztúri Orbán Balázs Gimnázium előtt mellszobrot állítottak neki, Székelyudvarhely főterén egészalakos bronzszobrát láthatjuk, amelyet 1995. február 4-én lepleztek le ■ Születésének 170. évfor­dulóján, szerdán délután két órától e szobor mellett tartanak megemlékezést ■ Szász Jenő polgármester beszéde után történik a koszorúzás, ünnepi beszédet mond Kedei Mózes unitárius főesperes. Orbán Balázs munkásságát Magyarossy Edit méltat­ja, majd kulturális műsor következik. Orbán Balázs a székelyudvarhe­lyi Római Katolikus Gimnázium­ban tanult 1837-1844 között, majd két évig a Református Kollé­giumban folytatott főiskolai tanul­mányokat. 1846 tavaszán a csa­lád Sztambulba indult anyai nagyanyja hívására. Az idő­közben elhunyt nagyanya örökségének megszerzésé­ért évekig pereltek a moha­medán egyházzal. A követ­kező évben Orbán Balázs beutazta Görögországot, Palesztinát, Szíriát, Egyip­tomot és Kis-Ázsiát, erről írta Utazás Keleten c. hat­kötetes munkáját, amely 1861-ben jelent meg. A szabadságharc ideje alatt szabadcsapatot szervezett, de mire Magyarországra ér­tek volna, megtörtént a világo­si fegyverletétel. Visszatért Sztambulba, az emigráció Ma­gyar Egyesületének szervezésében vett részt. Megismerkedett Kos­suth Lajossal, és követte őt Kiutahiába. Mivel az osztrák követ kikérte őt - katonakötelességére hivatkozva - Törökországból, 1851-ben Londonba utazott, on­nan Jersey-szigetére hajózott, Kos­suth ajánlásával. Teleki Sándorral lakott együtt. 1853-55 között Londonban élt, ahol a British Museum keleti anyagát tanulmányozta, közben kitanulta az órásmesterséget is. 1855-ben költözött vissza Jersey­­szigetre, amely a nemzetközi emigráció egyik gyülekezőhelye volt. Victor Hugónál gyakori ven­dég volt, tőle és fiaitól, ill. baráta­iktól tanulta meg a fényképezést. Rövidesen Guernesey-szigetre költöztek át, két év múlva Teleki Sándorral együtt visszament Sztambulba, szüleihez. 1859-ben őszére került haza a család Len­­gyelfalvára. A hatvanas években kb. 500 községet járt be gyalogszerrel vagy szekéren, képeket és jegyze­teket készítve. A Székelyföld leírá­sa történelmi, régészeti, termé­szetföldrajzi és népismei szem­pontból c. összefoglaló munkájá­nak hat kötete 1868-1873 között jelent meg. 1870-ben Marosvásár­helyen választották képviselőnek függetlenségi párti programmal, majd Székelykeresztúron. Kereszt­úron az 1881-es választásokon megbuktatták, azután a berettyó­­újfalusi körzet képviselője volt ha­láláig. Országgyűlési beszédeit hat kötetben jelentette meg 1870-87 között. 1885-ben meg­nyitotta a tulajdonában levő sze­­jkei fürdőt a nagyközönség előtt. 1887-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává vá­lasztották, következő évben A szé­kelyek származásáról és intézmé­nyeiről címmel tartotta székfogla­ló beszédét. 1890. április 19-én hunyt el Budapesten, Szejkefürdőn temették el. Az említetteken kívül életében a következő önálló munkái jelentek meg: Kelet tündérvilága, arab rege fordítása (1864),­Magyar Népköl­tési Gyűjtemény, Benedek Elek, Kriza János, Sebesi Jób és az ő székelyföldi gyűjtései (1882), ill. A Székelyföld leírásából három rész, különnyomatként. Az 1850-es évek végén írásokat küldött a Ko­lozsvári Közlönybe, ezek Baka­­lum álnéven jelentek meg. 1875- ben a székelyudvarhelyi Baloldal munkatársa volt. „Én családdal nem lévén meg­áldva, a magyar népet tekintem családomnak, s azt is kívánom fő örökösömnek tekinteni..." - írta végrendeletében. Jövedelméhez képest (a hatvanas évek elején évi jövedelme 120 forint volt) bőkezű adományokat tett már korábban is: a kolozsvári Nemzeti Színház drámapályázatára 100 forintot adományozott (1860), a székely­keresztúri Unitárius Kollégiumnak 500 forintos alapítványt tett (1876), az udvarhelyi gimnázium­nak is tett alapítványt. Végren­deletében vagyonát jórészt közcélokra hagyta. Például a tövisi birtokát és a környékről származó más jövedelmeit az Erdélyi Közművelődési Egyletnek, hogy a székely kivándorlás meggátlására fordítsák. A fényképezés úttörői kö­zé tartozott tájainkon. Bár az általa használt kollódiu­­mos nedves eljárás az ala­csony érzékenység miatt nem volt alkalmas pillanat­­felvételek készítésére, mégis a természetesség képeinek erénye. (Kezdetben Mezei Jó­zseffel dolgozott, aki képzett műtermi fényképész volt.) Az már az érdekességek közé tartozik, hogy talán ő volt az első „riporter" nálunk felé, akinek a hatóságokkal is meggyűlt a baja. Sokirányú érdeklődése, kitartása, munkabírása már életében sokak példaképévé tette őt. Legmara­dandóbb műve, A Székelyföld le­írása kordokumentum, amit nép­rajzosok, történészek, szociológu­sok alapmunkaként használnak. (P. B. Á.) ■ A Képzőművészek Szövetsége kolozsvári fi­ókja, az Art Studio Ala­pítvány, az Országos Do­kumentációs és Kiállításrendezési Köz­pont, valamint az Artexpo Alapítvány tá­mogatásával a világhírű plakáttervező művész, Michel Bouvet kulturális plakátjaiból nyílt kiállítás január 26-án Kolozsvá­ron a Képzőművészek Szövetsége Március 6 utcai termeiben. A francia Michel Bouvet 1955-ben született, festészetet tanult, 1981 óta grafikusként dolgozik, megte­remtette saját műhelyét, amelyben kimondottan kulturális plakátok ter­vezését vállalja. Sajátos műfajjal áll elő, amely a metafora és a grafika szintézisével, sajátos szín- és betű­kombinációkkal, többnyire kolázs­­technikával alakult. Felhasználja Francis Laharrague vagy Fabrice Boissiere fotóit, ám ezek egyáltalán nem veszítenek értékükből, mivel a plakáton fotóként is, és az egész ös­szefüggésében is csodálatosan ér­vényesülnek. Bouvet a grafikusok Nemzeti Stúdiójának elnökeként számos ki­állítást szervez világszerte a francia grafikusművészek plakátjaiból. 1995-ig több mint 500 sikeres pla­kátot készített, munkái az egész vi­lágot bejárták. 1997-ben a legmaga­sabb helyezést érte el az Egyesült Államokban megszervezett Plakát­­biennálén, 1998-ban Varsóban (Lengyelország) és Brno-ban (Cseh­ország) ugyancsak övé lett az első helyezés. Plakátjait 1989-ben Bukarestben a Francia Kulturális Központ jóvoltá­ból már megcsodálhatta a hazai kö­zönség. A jelen tárlatot Joan Hor­váth Bugnariu, a Romániai Képző­művészek Szövetsége kolozsvári fi­ókjának elnöke nyitotta meg, a mű­vész munkáit Maria Rus Bojan mu­zeológus méltatta. Tőle tudhattuk meg, hogy az itt kiállított plakátok mindenikével díjat nyert Michel Bouvet. Mit kezd a luxuscikkek, cigaretta­reklámok, divatos mozidarabok vagy egzotikus turistautak könnyed, nagyvonalú, felületes stílusán fel­nőtt közönség egy ilyen mélysége­ket is megragadó, bonyolultabb szemantikai összefüggések felisme­rését feltételező kulturális plakát­tárlattal? Talán csalódik, amikor rá­jön, hogy Bouvet minden egyes plakátja egy, a szemlélőnek feladott rejtvény, melynek megoldása maga a reklámozott kulturális esemény. A francia művész ily módon éppen a reklámmal folyó manipulációt állít­ja progresszív célok szolgálatába. Plakátjaival a klasszikus művek ide­álját tárja a szemlélők elé, ám az idea realizálását, a „műalkotás" be­fejezését gyakorlatilag a nézőre bíz­za. Bouvet plakátjai így együtt a for­mai ötletek kimeríthetetlen tárházát nyújtják, amelyen belül minden egyes mű vizuális költészet, barokk vers, amiből szokatlanul nyers erő árad a néző felé, és ami a reklámo­zott kulturális eseményben való részvételre biztat. Már Lukács György felismerte, hogy minden műalkotás megváltoz­tatja műfajának szabályait. Michel Bouvet esetében valóban nem be­szélhetünk a plakát műfaj általában vett műveléséről, mivel a francia művész egyéni leleménye, témái, anyaga, technikája és játékos köz­lésmódja egy új műfaj, vagy inkább több műfaj közti területen helyezhe­tő el, valahol az úgynevezett inter­­mediális művészetek berkeiben. Bouvet plakátjainak élvezhetősége társadalmi-mentalitásbeli tájéko­zottságot igényel, így művészi és társadalmi értéke vitathatatlan. Az értelmes átlagbefogadót megcélzó alapállás ebben a műfajban elen­gedhetetlen - a francia művész pla­kátjai e tekintetben példaértékűek. Lőrincz Ildikó Boszorkányok, kuruzslók, szalmakoszorús paráznák ■ Napjainkban is számos példával szolgálhat annak áttekintése, hogy elődeink milyen jogi és erkölcsi nor­mákat tartottak ideálisnak és miképpen kerekedtek felül több száz évvel ezelőtt az erdélyi kisemberek a hétköznapo­kon ■ Ehhez nyújt kiváló dokumentáci­ós anyagot a január 27-én, Kolozsvá­ron a Gaudeamus Könyvesboltban be­mutatott kötet, a Boszorkányok, ku­ruzslók, szalmakoszorús paráznák, amelyet Kiss András művelődéstörté­­nész-levéltáros, az Erdélyi Múzeum- Egyesület főtitkára válogatott, és írt hozzá bevezetőt . A kötetet és szerzőjét Demény Péter, a Kriterion Könyvkiadó szerkesztője és Pozsony Ferenc néprajzkutató méltatták. A szerző e kötet összeállításakor elsőrendű felada­tának tartotta, hogy mint a forrásmunkák kutatója, valami újjal álljon elő. A jelen kötettel sikerült ennek a feladatnak eleget tennie, ugyanis a boszorkányok, kuruzslók és szalmakoszorús paráznák létezésével és praktikáikkal az eddigiekben már számos nép­rajzkutató, történész és pszichológus foglalkozott, de eddig még fel nem dolgozott levéltári anyagot képeztek a boszorkány-, kuruzslási és paráznasági pereket megőrző jegyzőkönyvek. Egy társadalmat nem lehet megérteni, ha nem ismerjük, hogy mit tartottak egy adott időben tagjai bűncselekmény­nek, és milyen elvek alapján ítélkezett bírósága. Kiss András bevezetőjében a Bibliából szokásjoggá vált rendszert próbálja oda vezetni, ahova helyi szinten a XVIII. századig eljutott, majd a kötet to­vábbi fejezeteiben a törvényeket és ítéleteket is­merteti, valamint azokat a személyeket, akik meg­szegték a törvényt. A kötetet olyan fejezetek teszik teljessé, mint A kiadványra vonatkozó általános megjegyzések, Jegyzetek, Az idegen és elavult sza­vak jegyzéke, illetve az elmaradhatatlan Név- és tárgymutató, valamint a Helynévmutató. A kolozsvári bíróságnak a középkor folyamán szá­mos olyan esettel kellett szembesülnie, amit ma egyesek deviánsoknak tekintenek, mégis ez a bíró­ság működni tudott a törvény tisztelete érdekében, ami sajnálatos módon nem mindig mondható el a jelenlegi törvénykezésről. A kötetben közölt forrá­sok vizsgálata és a szerző újszerű értelmezése több olyan társadalomtörténeti előzményre rámutatnak, amelyek mai napig sem lettek feltárva. E tekintet­ben a kötet bekezdéséből, a Vesd ki az gonoszt kö­­züled című írásból idézek: „A közölt esetek nem önmagukban állók, a korabe­li élő társadalomból vett egy-egy metszetként több­nyire jóval több adatot nyújtanak, szövevényesebb összefüggésről árulkodnak, mint maga a bűncselek­mény, amelyből fakadtak. Mint annyi más, a tör­vénykezési jegyzőkönyvek lapjain megőrzött ügy egymaga alkalmas mélyebb vizsgálatra és arra, hogy egy-egy külön tanulmány magva legyen." Lőrincz Ildikó

Next