Ügyvédek lapja, 1915 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1915-01-02 / 1. szám

. Az indokolási kötelezettség ugyanis egy perjogi monstrumot szült: az indokok részleges jogerejét. A nem kedvező ítélet indokolásában van ugyanis valami,­­ ami a télre kedvező. Ebben a pervesztes fél sietve megnyugszik s ezáltal a fel­sőbb biró gyakran egy oly alapot nyer, amelyre kénytelen­kelletlen rá kell állnia s a pert ebből a szempontból elbírálnia. Ekként az igazság gyakran áldozata lesz a felek h­adicsel­­hez hasonló eljárásának s az első biró ítéleti indokolásának egy ügyesen megostromolt résén át beférkőzik a jogtalanság. Mily gyakori az is, hogy az Ítéletnek egy része érintetlen marad, mert az ellen a felek nem felebbeztek s nem is sej­tették, hogy ezáltal jogerőssé tették az Ítélet érintetlen részének helytelen indokait s az okozza a pervesztést az Ítélet fellbbe­­zett része tekintetében is. Tanúként hívok fel minden felsőbbfokon működő bírót, hogy hányszor sóhajtnak fel. Bárcsak ne volna elsőfokú ítéletünk!» Az egyes ítéletek indokolásának nyilvánossá válása s nyil­vános pertraktálása nem erősíti a törvényt sem, hanem ehelyett végtelen veszedelmeket idéz fel. Amint lenni kimutattam, a biró gyakran kénytelen ál­indokokkal dolgozni, hogy az igazságot megmentse. * Esze ágában sincs, hogy ezeket az indokokat más jog­esetekre is alkalmazza. Az ily ítélet aztán megjelenik különböző döntvénytárak­ban s szerepel mint általános igazság. A Curia ma segíteni akar egy kétségbeejtő ügyön s meg­csinálja az úgynevezett «Kaiserschnitt -et. Jól tette, helyesen tette. " Csak egy baj van, hogy ezt indokolni is kell. Az indokolás persze nem lehet őszinte. Egy hét múlva olvassa az ítéletet minden jogász. Átmegy a köztudatba: a m. kir. Curia kimondotta, hogy .... stb. Két hét múlva már eszerint ítél a vidéki járásbíró. Aligindulnak a perek, amelyek hasonló döntés után csen­genek. Sőt újonnan kötött jogügyletek igazodnak a döntéshez. Két év múlva megtudjuk, hogy a­­nagy elvet mindenki vallja, csak épp a Curia nem. Az ítélet indokolásának főhibája lévén, hogy abban csak a konkrét ügyre érvényes, sőt, amint láttuk, gyakran azokra sem találó dolgokat mondunk oly formában, mintha azok álta­lánosan érvényesek volnának, veszedelmes az a jogfejlődés, amelyet különböző ítéleti indokolások irányítanak. Tömérdek ember vérzik el azon a bizonytalanságon, amely az egymásnak szükségképpen ellentmondó ítéletek nyomán támad. Az igazi per sohasem iskolai példa a törvény alkalma­­zására. Nem simul a törvényhez, hanem megrázza azt. Alá a törvény erre, holnap pedig arra vibrál az ítéletben. S a nagyközönség csak a törvénynek ezt a vibráczióját látja, de nem ismeri az okokat, amelyek ezt a vibrácziót elő­idézték. Ezek az okok mélyen feküsznek a bíró lelkében. Ha pedig banális, de érthetőbb akarok lenni, azt mondom: A törvény rendelkezései olyanok, mint a ruhák egy kész ruharaktárban. Van ott ruha kis emberre, középtermetűre és nagy emberre. Éppen csak annak az embernek termetére nincsen, aki a boltba jön ruhát venni. A szabó tehát akként segít magán, hogy a körülbelül meg­felelő ruhát adja rá s abból itt kiereszt, ott bevesz. Így jár el a bíró is a törvénnyel, ha a jogesetre az igaz­ságnak azt a köntösét akarja ráadni, amely megfelel. A bírónak tehát sokszor van igaza, ha szavait a konkrét esetre alkalmazzuk s majdnem sohasem, ha azokat általáno­­sítjuk. Amidőn így körülbelül minden rosszat elmondtam, amit az indokolási kötelezettségről mondani lehet, távol áll tőlem, hogy a megtámadott dogma helyett egy újat állítsak fel. Csak a következőknek megfontolását kérem: Az indokolás azelőtt csak a legszükségesebbre szorítkozott. A rendes perekben még most is a bíró csak azt mondja el, amit a megértés szempontjából szükségesnek tart, a sommás törvény és a Pp. azonban a bírótól azt követeli, hogy a pernek egész monográfiáját adja. Ez a munka sokszor élvezetes, de legtöbbször igen kínos a bíróra. A bíró lelkében a feszültség rendesen az ítélet meghozata­láig tart. Ez az ő művészi alkotása. Az ítélet írásba f­oglalását már kínzó kötelességnek találja. Különösen azt a semmivel sem indokolható óriási munkát, amelyet a Sz. és a Pp. ruház rá. A felek perbeli cselekményeinek leírása, a felek által állí­tott tényállás, a bíró által alkotott tényállás, egyes bizonyíté­kok felsorolása, azok méltatása, a jogi konstrukc­ió, a tárgya­lás közben hozott határozatok indokolása, stb., stb., mind tár­gyai az ítélet indokolásának. Ebbe őszülnek bele vitáink, ezért nem képesek nagyobb­­ munkateljesítményre s ezért kell oly neh­ezen kisürgetni min- *n­den ítéletet. Mit hevernek el a perek s nem sikerül a legéberebb ad­m­i­­nisztráczióval sem kivinni azt, hogy az ítéletek a törvényes idő alatt írásba foglaltassanak. Hogy az ítéletek írásba foglalása mily munkát ró a bíróra, azt legjobban megvilágítja boldog emlékezetű Baumgarten Károly mondása, aki előtt egyszer felvetettem, hogy a buda­pesti tábla felülvizsgálati tanácsának munkateljesítménye nem volna-e fokozható? A felelet ez volt: «Egyik túrámtól sem követelhetem, hogy hetenkint négy­nél több jogtudományi értekezést írjon.» De van-e arra komoly szükség, hogy a bíró minden egyes pernek megírja a monográfiáját? Bírói parancs-e az ítélet, vagy akadémiai értekezés? Ezt kérdem én most. Bármily extravagánsnak tűnik is fel ez a czikk az indoko­lási kötelezettség dogmája mellett felnevelt jogásznemzedék előtt, szent meggyőződésem- hogy első az az idő, amelyben a bírói ítélet helyességére nem az indokolási kötelezettségben fogunk garanc­iákat követelni. Már most is megkérdezhetjük a jogkereső közönséget, hogy mit választana: gyors ítéletet indokolás nélkül, vagy esztendős restanc­iákat az indokolási kötelezettség miatt? Csak úgy mellékesen vetem fel, mit jelentene napjainkban, midőn minden egyes teljesített fizetés nyomort enyhít a perek siettetése szempontjából az indokolási kötelezettség felfüggesz­tése! Álláspontomat az indokolási kötelezettséggel szemben a kö­vetkező szabályban fejezném ki: «Az ítéletet csak akkor és annyiban kell indokolni, amikor és amennyiben a bíróság azt szükségesnek találja. Tudom, hogy ez az elv most még sokak előtt megütközést kelt, daczára annak, hogy például senkinek sem jut eszébe az esküdtbúráskodás oly reformja, amely az esküdtektől a verdikt indokolását követeli, egyelőre tehát csak azt a javaslatot ter­jesztem a jogtudomány ítélő­széke elé, hogy ne tegyünk-e ebben az irányban egy teljesen veszély­­esen kísérletet s ne mondjuk-e ki, hogy nem kell az ítéletet indokolni, ha a peres felek erről lemondottak? A jövő megmutatná, hogy ártott-e ezeknek az ítéleteknek az indokolás hiánya. Meggyőződésem, hogy nem fog ártani. Ellenkezőleg. ÜGYVÉDEK LAPJA Több ember szándékos megölése. (Btk. 280. §.) Irta : dr. Edvi Illés Károly, nyug. kir. ügyész, budapesti ügyvéd. I. A kir. Curia egyik büntetőtanácsa deczember 15-én elvi­­jelentőségű határozatot hozott, amellyel azonban, véleményem szerint, teljesen félreértette a Btkv. 280. §-ának valódi értelmét. E §. életfogytig tartó fegyházbüntetést állapít meg arra a tet­tesre, aki a szándékos emberölést: a) felmenő ágbeli törvényes rokonán; b) házastársán, c több emberen; d) törvénytelen­­ gyermek saját anyján; e vagy törvényesítés esetében termé­­s­­zetes atyján követte el. A kir. Curia által letárgyalt esetben az volt a vád, hogy a férj­ közelről négy revolverlövést intézett feleségére, aki karján tartotta kis­gyermekét. Három lövés a feleség halálát okozta, a negyedik a gyermeken ejtett súlyos testi sértést. A vád gyilkosságra és gyilkossági kísérletre irányult; az esküdtekhez azonban kérdést intéztek a szándékos ember­­­­ölésre (Btkv. 279. §.), s a gyermeket illetőleg e bűntett kísér­letére, sőt a védelem indítványára a gyermekre vonatkozólag­­ a súlyos testi sértésre nézve is. Az esküdtek a feleséget illetőleg megállapították a szán­­­­dékos emberölést, mely a házastársi viszony folytán a Btkv. 280. g. alapján volt minősítendő. A gyermekei illetőleg arra­­ a kérdésre feleltek igennel, melyet a súlyos testi sértésre tettek fel. Az esküdtbíróság vádlottai a Btkv. 279. és 280. §-a, továbbá a 302. §-a alapján, a 96. g. figyelembe vételével összbüntetés­­­­ként tizenötévi fegyházra ítélte. A kir. Curiára már most felmerült az a kérdés, hogy, amennyiben a Curia a szándékos emberölés kísérletére nézve feltett ténykérdésből azt a jogi következtetést vonná le, h­ogy­­ a gyermeket illetőleg nem súlyos testi sértés, hanem szándékos­­ emberölés kísérlete forog fenn, mi volna ennek törvényes kö­vetkezménye a cselekmény minősítése és a büntetés kiszabása tekintetében. A kérdés konkrét alakban az, hogy amennyiben valaki házastársát szándékosan megöli s ezzel kimeríti a Btkv. 280. §-a , alá eső minősített szándékos emberölést , elitélhető-e ugyane­s §. alapján még több emberen elkövetett szándékos emberölés­­ miatt is azért, mert egyidejűleg a gyermekre intézett lövés­sel és ennek súlyos sérelmezésével a szándékos emberölés ki­­í­sérletét is elkövette. Azért, h­a ez lehetséges, ha t. i. ez esetben

Next