Új Barázda, 1928. július (10. évfolyam, 147-172. szám)

1928-07-29 / 171. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK a Dr. kir. földmivelésügyi minisztérium kiadásában időnként megjelenő „Rá­diós gazdasági előadások" című füzetekkel együtt. Egész évre 17 pengő, félévre 8 pengő 60 mér, ne­gyedévre 4 pengő 40 fillér, egy hónapra 1 pengő 50 fillér. Egyes példány ára 6­0, vasárnapokon 12 fillér. — Hirdetéseket milliméter díjszabás szerint vesz fel a kiadóhivatal. 'V 1928 JUL­Ia’ : Lapunk mai száma a gazdasági mellékletekkel 20 oldal 1928 július 29, vasárnap Ára 12 fillér Budapest, X. érf., 171, «. Megjelenik hétfő kivételével mindennap SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Budapest, Vill. kerület, József-körút 5. szám. TELEFONSZÁMOK : József 463-07, József 463—08. — Éjszaka: Teréz 140—7. LEVÉLCÍM: Budapest­i szám. Fiókbérlő. A Tanácsadó rovat készséggel nyújt iajtalan felvilágosítást minden ügyben Urak nemzete Keyserling, a kiváló német tudós és író, aki Magyarországon is járt és itt a viszonyokat nyitott szemmel tanul­mányozta, egyik legújabb könyvében azt írja rólunk, hogy arisztokrata nép vagyunk. Olyan nép, amely nemcsak tekintélyt tisztel, hanem tudja a sa­ját tekintélyét is érvényesíteni. A ma­gyar fellépése az idegennel szemben tiszteletet tudó, de tiszteletet is köve­telő. Megadja mindenkinek a magáét, viszont megköveteli mindenkitől, hogy vele szemben is kellő tisztelettudással viselkedjék. Keyserling látott a magyar pusztá­kon pásztorokat, látott a falvakon egy­szerű földmivelőket, csendőröket, rendőröket, akiknek szeméből azt ol­vasta ki, hogy az arisztokraták fajá­hoz tartoznak. Nem látott a csonka or­szágban egyetlen egy hétrét görnyedt embert sem. Akiket látott, akikkel be­szélt, egyenesen állottak előtte, nyíl­tan, őszintén, becsületesen, de önér­zetesen néztek a szemébe. És ebből a tekintetből a föld emlőjén nőtt és a földanya erejét saját két keze munká­jával acélozó ember öntudata sugár­zott. A magyaré, a véres verejtékkel szentelt rög­­ű fiáé, aki csak az úr szőlejében hajtja meg a derekát, ha kasza­ kapa van a kezében. A magyaré, aki ezer év óta mindig büszkén és bát­ran nézett szemébe barátnak úgy, mint ellenségnek. Emelt fővel, kitárt mellel állott évszázadokon át a nyugati kereszténység és kultúra végváraként a kelettel szemben. A német tudós megállapitása helyt­álló. A magyar soha sem volt és soha sem lehet a meghunyászkodó szolgák nemzete. Urak nemzete vagyunk és arra büszkék lehetünk, büszkébbek, mint ha földi kincsekben dulakod­nánk. Mert uraságunk nem földi, ha­nem ennél értékesebb lelki kincsek birtokát jelenti. Úri mivoltunkat a Volga menti pusztákon vágtató sza­bad őseinktől örököltük, azoktól, akik az országot megszerezték. Olyan magyar erényünk nekünk úri mivoltunk, amit ápolnunk kell, mert ha kivetkőzünk belőle, letépjük ma­gunkról fényes nemzeti bélyegünket, aminek elvesztésétől nagy klasszikus költőnk, Berzsenyi Dániel, óvta kor­társait. Mert, ha letépjük ezt a fé­nyes nemzeti bélyeget, egyúttal meg­szűnünk magyarok is lenni, aminek ezer esztendő óta büszkén valljuk ma­gunkat. Különbeknek szomszédaink­nál. Különösen ma van szükségünk lelki kincsekre, ma kell büszkén vallani ma­gunkat magyarnak, ma kell kifelé és befelé egyaránt bizonyítani, hogy él bennünk az ősi öntudat, ismerjük faj­tánk erényeit, anélkül, hogy tagad­nánk, vagy takargatnánk hibáit. Mert ez a mi úri mivoltunk emel fel minket szellemileg, egyénileg és nemzetileg azok fölé, akiket csupán a nyers és durva erőszak ültethetett a nyakunk­ra. Ez a mi felsőbbrendűségünk biz­tosítéka annak, hogy az erőszak ural­ma nem lehet örökéletű, mert galago­­nyabokrok nem nyomhatják el a ke­­vély tölgyet, nem akadályozhatják meg, hogy a sudár fenyő ég felé nyújt­sa koronáját .SO’SE LESZ MÁR EBBŐL ÚT “Perkáta—Iláony a térképen kilenc kilométerre — a valóságban hosszon­­kilencre esik egymástól a Járhatatlan megyei út miatt (Az Új Barázda tudósítójától.) Aki az utóbbi időben figyelemmel kisér­te azokat a tudósításokat, melyeket a parlamenti ülésekről adtunk az Új Barázda hasábjain, bizonyára észrevette, hogy az egységes párti képviselők, de különösen azok, kik a párt agrárblokkjához tartoznak, nap-nap után szóvátették a magyar föld egyik legnagyobb problémáját: az utak kérdését. Az eredmény mu­tatkozott is. A kormány a beruhá­zási költségvetésbe jelentős összeget vett fel, az utak kiépítésére. Mert kétségtelen, hogy a magyar utak rosz­­szak. Eltekintve néhány igazán kifo­gástalan és minden igényeknek meg­felelő országútrészlettől, megállapíthatjuk, hogy a me­gyei és község­­utak javarésze olyan elhanyagolt állapotban van, hogy azokon át közlekedni csaknem teljességgel lehetetlen. Most nyáron még valahogyan tűrhető a h­őzet, mert csak gödrös és poros az út, míg azonban ősszel az esőzések beállta után kétségbeejtővé válik a helyzete azoknak a falvaknak, melyekbe egy­­egy ilyen régen nem gondozott út­szakasz vezet. Az az út, melyről ennek a cikknek­­ keretében szó esik, Fejér megye ado­­nyi járásában fekszik, Adonyt, a já­­­rás székhelyét köti össze Perkátával. A cél, mely miatt Perkátára utaz­tunk, tulajdonképpen nem ennek a rossz útnak a felfedezése volt. Egy mintagazdaságot akartunk megtekin­teni s egészen véletlenül bukkantunk rá arra az útnak sem nevezhető szörnyűségre, mely kilenc kilométer hosszan arra lenne hivatott, hogy Perkáta hatezer lakosának lehetővé tegye, hogy rövid úton és kényelmesen közlekedhessen járási székhelyével. De hogy ezt a célt egyáltalában nem szolgálja, bi­zonyság rá Perkáta egész lakossága, mely kilenc kilométer helyett hu­szonkilenc kilométeres kerülő­­úttal mehet csak Adonyba, ha ott valami ügyes-bajos dolga akad. Az adony-perkátai út első szaka­szán kocsizva, még azt hiszi az em­ber, hogy csupán elhanyagolt, régen nem javított útra tévedt, amelynek rosszaságáról bizonyára tudomással bírnak az illetékes hatóságok is s amelyet őszre rendbehoznak majd. Legalább is ezt sejtetik a keskeny út két szélére hordott óriási kőrakások. Mikor azonban megtudakoljuk, hogy mióta készülnek az út javítására, ko­csisunk lemondóan legyint a kezével, mintha azt akarná mondani: „Sose lesz már ebből többé út!” Az ember önkéntelenül is azt kér­dezi, hogyha már hónapokkal ezelőtt végre-valahára rendbe akarták hozni ezt az utat s az ahhoz szükséges kő­mennyiséget óriási költség és munka árán lefuvaroztatták, mi okozhatta azt, hogy a megyei útnak javítása félbenmaradt s hogy a községben senki sem tudja, várjon történik-e a közeljövőben va­lamilyen lépés erre vonatkozóan. Az út középső szakaszán a kes­keny, kerekek által a végletekig ösz­­szetört és szétvágott részen olyan borzalmas mennyiségű por és homok van, hogy sok he­lyen jóval tengelyen felül ér. Az áratok, melyek a kocsit vagy a szekereket húzzák, tíz-tizenöt méter­­nél nem képesek többet megtenni, mert addigra már fehér hab üt ki testükön s reszkető tagokkal állnak meg phienni. Még veszedelmesebb, ha történetesen két szekér összetalál­kozik az utón. A helyzet ilyenkor menthetetlen. Két kocsi semmi körülmények között nem tud kitérni egymás­

Next