Új Csehszlovákia, 1955 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1955-06-01 / 6-7. szám
Kérem az olvasót, ne vegye rossz néven ezt a címet, amelyet talán illetéktelenül is használok. Mentségem csak az, hogy nagyon is sok kalandban volt részem Budapesten s különösen egynek az emlékétől nem tudok szabadulni. Az ablaknál ültem és írtam, azaz csak szerettem volna. Az ablak alatt hömpölygött a Duna —a kék Duna, ahogyan itt mondják. Derék, jóságos folyam, amikor nem haragszik, nyugodt és fenséges, mint egy hegyóriás. Most nem haragos, ezüstösen villanó, türelmetlen sirályok röpködnek felette és mintha mindegyik a nagy folyó egy-egy incselkedő hivogatása lenne: No gyere már ki, gyere! A folyam túlsó partján egy templom tornya, nagyon emlékeztet a kromérízi Mária Mennybemenetele templomára, a torony mögött tágas domboldalak. Arra terült el valamikor a régi Tabán, sok-sok görbe kis utca, amelyekből csak a muskátlis ablakokat megéneklő dalok maradtak fenn, meg ez az egy barokk torony. A dombok hátterében hatalmas szikla mered az égnek, akár sasok is fészkelhetnének rajta, ha nem borítanák el az oldalát hangulatos kis villák, így aztán a sasok emlékét is, akár a Tabánét, csak egy név őrzi: Sashegy. Ott állok hát a Duna partján és nézem az apró fehérhajót, amely két roppant uszályt vontat ár ellenében — és dicsérem e pompás erőmutatványért. Node itt a villamos! Felszállsz a kettesre, majd a hatosra, a nyolcvanhármasra és már ott is vagy a Városmajorban, a fogaskerekű vasút alsó állomásán. Nekiiramodik a hegyivasút és rövidesen fenn van a Széchenyihegy tetején. Azt sem tudod, merre nézz előbb. Mindjárt a megállónál meg kell bámulnod a Vörös Csillag szállodát magas tornyával és bájos fenyőparkjával. Járod a fenyvesek és tujafák közt kanyargó csendes ösvényt és egyszerre csak rácsodálkozol egy hosszúkabátos, karcsú fiúra. Kezében tülök, pórázon vezeti szimatoló kutyáját. Megdörzsölöd a szemed, közelebb lépsz , és észreveszed, hogy nem élő fiú, hanem szobor áll előtted. Kissé odébb: az Úttörővasút. Modern perronon megyünk végig, a pályaudvar épülete csupa üveg, a pénztárnál jegyautomata (a keletnémet munkások ajándéka), mellette egyenruhás kisfiú. Csak egy pár szót váltanék vele, de mire észbekapok, már a forgalmi irodában ülök, egy sereg fiúval és lánnyal beszélgetek. Csak az ügyeletes áll szobormereven: ,,Bocsánat, szolgálatban vagyok.“ Végezd hát a szolgálatodat, kedves pajtás! Közben a többiek egyre beszélnek, érdeklődnek a csehszlovák gyermekek felől és üdvözletüket küldik nekik. Elbúcsúzom, fiatal tölgyfa- és fenyőligeteken át vezet az ösvény. Ezt a magaslatot Gyermekhegynek kellene elnevezni. Mennyi gyermek! ,,Nem játszana velünk két kapura?“ invitálnak a fiúk. Nekem sem kell kétszer mondani, hogy futbalozzam — ,,.. .de olyan nyaktörő robinzonádokat, mint ez a ti kis kapusotok, nem csinálok!“ — válaszolom. Még most is, hogy ezeket a sorokat írom, dagad a keblem a büszkeségtől, hogy gyerekekkel futbadozhattam Budapesten. Gyermekhegy! Még az utcákat is mintha a gyermekek számára keresztelték volna el. Csak Andersen találhatott ki ilyen neveket: Istenhegy, Rege út, Farkasvölgyi út, Agancs utca, Fülemile út, Költő út és így tovább, ahány utcanév, annyi költemény. Az utcákon végig csöpp házikók, köröskörül igéző kis kertek. Hát még maga Budapest milyen gyönyörű! A Jánoshegyi kilátóról nézem a hidak és a paloták városát. Olyan most a Duna, mint az a fémmel kivert öv, amilyent mostanában oly gyakran látni a budapesti lányok karcsú derekán: a várost átfogó roljam övét a hidak acélja díszíti. Mindegyik hídnak megvan a maga sajátos alakja, jellege. Három közülük a mi korunkból való és mintha napjaink jelképe lenne: a Sztálin-híd, a Margit-híd, a Petőfi-híd. Ezek a modern hidak: praktikusak és kényelmesek, szélesek és alacsonyak. A Kossuth-híd az Országháznál mintha csak palló volna; az embernek szinte kedve kerekedik, hogy nagyot ugorjék a közepén — vajon inogna-e? A Lánchíd — igazán lánchíd! Légiesen könnyű, mintha csak odaleheltek volna a tartókra, négy roppant kőoroszlán vigyázza, nehogy egy óvatlan pillanatban felszálljon a felhők közé. A Szabadság-hídban viszont van valami a gótikus székesegyházból, de nyugodt méltóságában jellegzetesen magyar. A leghatalmasabb valamennyi közül az Erzsébet-híd, romjaiban is szédületes alkotás. Egyfelől az emberi gonoszság romboló őrületének tanúja, másfelől az alkotó vágy és akarat bizonyítéka, mert az ember ezeket a hidakat egytől-egyig a romokból emelte ki — és most, utolsónak, az Erzsébet-híd van soron. Láttam, hogyan dolgozik a folyam népe, hogy újjáalkossa, láttam a Duna dolgozóit, ahogy Derkovits Gyula ábrázolta őket ezüstös-sárga vásznain. Két darukompon dolgoztak, a kompok neve ez volt: Ady Endre, József Attila. Sohasem láttam magasztosabb, találóbb, mélyebben jelképes emlékműveket. Íme, így épít a költők szelleme országot a romokból, így válik naggyá és hatalmassá. Mekkora lélek lakik abban az országban, amely költőit így becsüli! A paloták és hidak városa, de az emlékművek városa is. A Jánoshegy kilátójáról végigfut tekintetem a helyeken, amerre szívesen eljárok csendes éjszakákon, amikor az utcákat nem veri fel az építő munka zaja. Órákig ültem a Gellérthegyen, a titáni bronzszobor alatt, a győzelmi pálmaágat magasba emelő magyar lány lábainál; a nagyszerű alakba Kisfaludy-Stróbl Zsigmond vésője lehelt lelket. Rákóczi ágaskodó paripája mellől hallgattam Barna Mihály cigányprímást, amikor a Rákóczi-indulót játszotta; hallottam a csatazajt és felködlöttek emlékezetemben a nép vezérei Dózsa Györgytől kezdve Zrínyi Ilonán és Vak Bottyánon át Petőfi Sándorig és Kossuth Lajosig, akik mind ebben a hatalmas történelmi alakban öltöttek testet. A szemközti szoborcsoport az egész nemzetet ábrázolja, amely felesküdött Kossuth zászlajára. Előbb a nagy szobroknál üldögéltem, majd csendesen meglátogattam a líra gyöngyeit. Elzarándokoltam az Egyetem-térre és elbűvölve néztem a tudományegyetem jogi karának épületébe illesztett domborművön néhány főiskolást, amint összerogyó, egyenruhás bajtársuk felé nyújtják segítő karjukat. Micsoda mű! — mondom magamban és tisztelettel olvasom alkotója nevét: Zala György. Időnkint elmegyek a Rákóczi úti templomhoz, melynek falán egy másik dombormű őrzi a pesti árvíz emlékét: egy csónakban állva menti az árvízből polgártársait Wesselényi Miklós. Innen aztán mindig az Engels térre mentem és hosszú percekig álltam a fák alatt, ahol bárányok hallgatják a juhász furulyáját. „Kis furulyám szomorúfűz ága“, így szól a dal. És szól a furulya, ha bronzból van is a juhász meg a bárányok — hallgasd csak! Majd a Várba sietek, hogy onnan is megnézzem a várost. Látom a nagyszerű vonalat, amelyet az építőművész keze soha nem ismert egésszé formált: a Vár alatti alagutat, a sast a Várban, éppen az Alagút felett, a Lánchíd egyenesét, a Gresham palotát, mögötte a Szt. István bazilika impozáns három tornyát és mindezek mögött, egészen hátul a Nyugati pályaudvart. Látom az egész várost, fent a Halászbástyát, a bizánci architektúrának ezt a gyöngyszemét, lent a fényben úszó Pestet a Duna hidakkal díszített szalagjával. Azután továbbsietek, hogy halljam az embert, a magyar embert, aki éjjel is dolgozik, hogy még jobban felvirágoztassa országát, nemzetét és államát, amely most végre mindazoké, akik együttmunkálkodnak a nagy művön. ^«BUDAPESTI “KALAND 8