Művészet - Új Élet, 1959 (2. évfolyam, 1-9. szám - 1. évfolyam, 1-6. szám)

1959-04-01 / 4. szám

MIHAI BENIUC ÚJ SZÍNMŰVE FŐVÁROSI SZÍNPAD M Mihai Beniuc, a mai román költőnemzedék egyik legkiemelkedőbb alakja,­­V darabot írt. Ez a tény önmagában véve nemcsak örvendetes, hanem sokatmondó is. Úgy látszik, a költő, de az irodalompolitikus is szükségét érezte annak, hogy beálljon a nemes küzdelembe, amely — a költészethez és regényirodalomhoz képest viszonylag lemaradt — drámaírásunk eszmei-művészi (és talán mennyiségi) fellen­dítéséért folyik, de szükségét érezte annak is, hogy immár nemcsak a nyomtatott betű, a ritmus és a rím önkéntes, de mégis szorító páncéljába zárt vers közvetí­tésével, hanem a színpadról, a szónoki emelvénnyel százszorosan felérő desz­kákról valljon napjaink hőséről, a szocializmust építő emberről. A Kakukkvölgye (ez a Beniuc-darab címe) egyik legnagyobb érdeme az, hogy hazai drámairodalmunknak olyan hőst adományozott, olyan új típusú hőst, akit — véleményem szerint — mostanig nem volt alkalmunk a maga teljes, életes, ezer­színű valóságában színpadon látni. Ez a hős Torna Cabulea, egy kakukkvölgyi móc paraszt, akiben a szerző arról ad hiteles tudósítást, hogy dolgozó parasztsá­gunkban milyen nagy változások álltak be az életfelfogást és gondolkozásmódot illetően. Tom­a Cábulea nem ingadozik, nem tusakodik magával és családjával, nem ragaszkodik oktalanul előítéletekhez, hanem világosan, tényekből és szá­mokból eredő felvilágosultsággal látja, hogy a közös gazdálkodás a jövő útja, hogy ezt az utat a népi demokratikus rendszer biztosítja számára. Ebből a meg­győződéséből fakad harcikészsége is, amellyel le akarja leplezni a társulás élére furakodott kulák-elnököt. A módszer, ahogy ezt elképzeli, eredeti: egy olyan színdarabot akar írni vagy íratni, amely feldolgozás vagy egyéb mozgósítás helyett elmondja a falu előtt a valóságot. Persze, benne rejlik ebben az ötletben az író figyelmeztetése is írótársai felé: íme, a falu eleven igénye így fordul az irodalom felé , s fordítva is: az irodalomnak ezzel a közvetlen hatóerővel kell a nép felé sugároznia a művészi szó erejét. S az együttműködésben, amely kialakul a nagy­eszű öreg paraszt és a fiatal, kissé fontoskodó városi író, Eduard Fortian között, Beniuc szintén azt példázza, hogy a kiindulópont legyen mindig a nép, és nem az író elképzelése — akármilyen becsületes és jószándékú ez (amit Beniuc For­­tiannal kapcsolatban sem von kétségbe). A darab egyik legnagyobb erénye, költőisége. Ilyen gazdag, ízes és zamatos, mégsem bántóan dialektizáló, a nyelv minden szépségét megcsillogtató román színpadi szöveget ritkán hallottunk. Tele van megszámlálhatatlan nyelvi lelemény­nyel és szójátékkal, amelyek hamvas virágszirmokként röppennek fel a levegőbe. Amíg ezt a szöveget hallgattam, fordítór ésszel megpróbáltam hirtelenében ma­gyarra fordítani egyik-másik beniuci leleményt: nos, a feladat csaknem megoldha­tatlannak bizonyult. Fordító legyen a talpán, aki ezzel a szöveggel — vele egy szinten — megbirkózik. Mert aki ennek a nyelvezetnek minden titkát felszínre akarja hozni, hasonlatossá kell, hogy váljék a szenvedélyes botanikushoz, aki a tavirózsa titkát kutatja: le kell buknia mélyvizek aljára, meg kell keresnie a legtit­kosabb gyökereket, a dús vízinövényzetből ki kell gabalyítania a szárakat, hogy végül is eljusson a csodálatosan pompázó virághoz. Beniuc, a drámaíró, nem hazudtolta meg Beniucot, a költőt. A bukaresti I. L. Caragiale Nemzeti Színház a legjobb erőit vonultatta fel a szereposztásban, a jelentős irodalmi eseményhez illően. De abban, hogy a Beniuc-i mondanivaló maradék nélkül életre kelt, egy hatalmas színészegyéniségnek volt legnagyobb szerepe. Gr. Vasiliu­ Birlic, a nép művésze, akit a fővárosi és vidéki közönség egyaránt jól ismer sajátosan egyéni vígjátéki stílusáról, most egészen más oldaláról mutatkozott be, és újabb babérokkal öregbítette hírét. Tom­a Cubulea szerepében olyan móc paraszt volt, amilyennek Beniuc álmodta hősét, okos, derűs, bölcs és harcos, egyszerű és mégis lenyűgözően színes egyéniség, s gyönyörű dikciója, amelyből mintha királyvízzel mostak volna ki minden váro­sias hangot, betetőzte alakításának kiforrott szépségét. A fővárosi sajtó egyhan­gúlag megállapította, hogy Birlic ezen a nehéz vizsgán újólag bebizonyította, hogy egyike a legkiválóbb román színészeknek. S a nagy siker, amely körülvette, bizo­nyára emlékezetessé avatta az ő számára is a Kakukkvölgye bemutatóját. Mellette Al. Giugaru és Tom­a Dimitriu érdemes művészek nyújtottak hibátlan alakítást az elnök, illetve a falusi párttitkár szerepében. Eduard Fortiant, az írót Radu Beligan érdemes művész játszotta sok humorral, bár kissé túlhangsúlyozva a kari­­katurális vonásokat. Elismerésre méltó munkát végzett M. Tofan, a bukaresti Nemzeti Színház díszlettervezője. Jó érzékkel ragadta meg a darab komolyan játékos-komédiás jellegét. És ennek megfelelően a színpadot dobogóval helyettesítette, azaz némileg az igazi deszkák fölé emelte, a színeket pedig egy-egy dekoratív­ kidolgozású, hatalmas háttérrel pótolta, illetve jelezte, s ezzel eleve megteremtette a darabhoz illő, művészi-népi szintézisben jelentkező hangulatot. A sajtóban akadtak olyan hangok, amelyek kifogásolták M. Tofan díszleteinek túlzottan dekoratív voltát. De érzésem szerint a tehetséges tervező a helyes úton jár, s a kísérletezésben inkább támogatni, mint bírálni kell. bukaresti Nemzeti Színház stúdió­termében hetek óta játsszák a pompásan szó­rakozó közönség előtt Szergej Mihalko szovjet író kétfelvonásos vígjátékát, a Vadembereket. A szerző (akit idáig főként mint ifjúsági írót ismertünk), nem is vígjátéknak, hanem csak tréfának nevezi darabját. De tréfának kedves és szellemes, jól időtöltést nyújt egy estére, s valószínű, hogy rövidesen sok színházunk műsorra tűzi, tekintettel a közeledő nyári turnékra is. Nagy előnye a darabnak, hogy csupán öt szereplőt foglalkoztat, egyetlen — és egyszerű — díszlettel. Időtartama is megfelel a tréfa műfajának: összevissza két óra. A történet egyszerű: három moszkvai fiatal­ember, egy ismert fizikus, egy diplomata és egy állatorvos autón kirándul a Fekete­tenger partjára, azzal a férfias elhatározással, hogy egy teljes hónapig vademberhez méltó életet él. A « vademberek » nem cigarettáznak, nem borotválkoznak, maguk főznek, lustálkodnak, napoznak,­­ egyszóval élvezik az aranyszabadságot. Igen ám, de egy szép napon betoppan az elhagyatott helyre két csinos leányzó, akik kije­lentik, hogy ez a hely az övék, mert öt éven át minden nyarukat itt töltötték. S mint­hogy a férfiak nem hajlandók távozni, a két lány a szomszédságukban ver tábort. Nos, az első ellenséges napok után bekövetkezik az elkerülhetetlen: a diplomata és az állatorvos beleszeret a két ellenfélbe, akiknek a kiléte is kiderül lassanként: Szilvia filmszínésznő, Zola pedig­­ oroszlánszelidítőnő. Szerencsére — a szerelem titokzatos erővonalainak megfelelően — a párok összeillenek: a diplomata a filmszínésznőt választja, az állatorvos pedig az oroszlánszelidítőnőt. Szerencsére, mondom, hiszen — az ördög nem alszik — fordítva is történhetett volna. A szerelem legelső követ­kezménye az, hogy a két fiatalember megborotválkozik, hiába tiltakozik a fizikus, a megrögzött agglegény. De a végső és boldog kifejtést ő sem akadályozza, hanem elősegíti. Radu Bel­igan, a kitűnő színész ezt a kis vígjátékot választotta rendezői pálya­futásának első állomásául. Természetesen pompásan megoldotta feladatát, jól kiélezve az egymás után következő vidám és nevettető jelenetek egész sorát, öt tehetséges fiatal színész: Matei Gheorghiu, Mihai Fotino, Victor Moldovan, Eva Pătrăşcanu- Anghelescu és Valeria Gagialov támogatta munkájában, és aratott estéről-estére sikert a hálás szerepekben, amelyeket bizonyára sok színházban eljátszanának fia­taljaink. LŐRINCZI LÁSZLÓ Mihai Beniuc Jelenet a Vademberekből: Victor Moldovan, Mihai Fotino, Valeria Gagialov és Eva Patraşcanu-Anghelescu (Dóri Endre felvételei)

Next