Új Élet, 1960 (2. évfolyam, 1-24. szám)
1960-09-25 / 18. szám
A „rubensi szépség“, „tökéletes nő" elkezdett szerepelni. Hollywoodnak egyelőre nem annyira a játékművészetére volt szüksége (hiszen sohasem részesült színművészeti oktatásban!), hanem tündöklő szőke hajára, veszedelmes tekintetére, szeszélyesen kígyózó ajkaira. Anita Ekberg tehát szegény kémnőket, gazdag kéjnőket és démoni szépséggel felruházott, vagy végzetessé vetkőztetett egyéb kalandornőket alakított. Kegyeiért derék gárdatisztek áldozták fel becsületüket, kalandvágyó fiatalemberek a vagyonukat és életüket, jobb sorsra érdemes családatyák, bízták a jóisten gondoskodására népes famíliájukat. Anita Ekberg egyesítette magában mindama tulajdonságokat, melyek elvárhatók egy Hollywoodba szerződött újonctól, aki tapasztalat és életismeret híján is megérett a fagyos, perverz nagyvilági (vagy ami ugyanaz: félvilági) hölgyek szerepeire, izgalmas giccs-filmekben. Első ,,komoly“ szerepe a Háború és béke Bezuhov-grófnéja, a jó Pierre könnyűvérű hitvese. Ebben a szerepben nemrég láttuk. Az alakításban csakugyan Tolsztoj szépséges, felületes, hidegszívű regényalakjával találkozhattunk , hála King Vidor, a rendező türelmének és Anita Ekberg szívós tanulékonyságának. Az immár ismert, ünnepelt sztár ellátogatott szülővároskájába, a svédországi Malmőbe. Ott azonban kiderült, hiába ragaszkodott előnytelen hangzású eredeti nevéhez, hiába vallotta meg, némi kétkedéssel, a kiváncsi riportereknek kisvárosi és kispolgári származását. A svéd sajtó botránykrónikákkal üdvözölte az ország sikeres leányát, kínos koholmányokat közölt mozgalmas magánéletéről, éppen úgy, mint annak idején Greta Garbóról és Ingrid Bergmannról A megsebzett Anitát alig tudta megvigasztalni a ritka kegy, melyben része volt, midőn bemutatták Erzsébet angol királynőnek. A bemutatkozás során két színésznő találkozott: a királynő, aki beleszületett a szerepébe, és a filmsztár, aki veleszületett szerepében vívta ki hangos sikereit. Ha hihetünk az önéletrajzának, Anita Ekberg ennek ellenére sem boldog. A világsiker csúcspontján elfogja, állítólag, az amerikai unalomtól való rémület. Ebben az unalomban — írja Anita — éppen az az iszonyatos, hogy színhelye nem a magány, hanem a társaság. Az amerikai életforma egyik hírhedt sajátossága, hogy az unatkozó emberek céltalanul, valóságos, tartalmas személyi kapcsolatok híján is társaságokban verődnek össze, ahol aztán úgyszólván társalgás nélkül, fásult iddogálással ütik agyon szabad idejüket. Ettől a társasági élettől Anita Ekberg alaposan megundorodott már, amikor a reklámfőnöke elrendelte, hogy a nyilvánosság előtt mutatkozzék Anthony Steellel, a divatos angol hősszerelmessel. Persze, a csinos fiatalembernek is a reklámfőnöke rendelte Anita gardírozását: az impresszáriók szükségesnek látták, hogy a két sztár úgynevezett „szép pár“-ban egyesüljön, akiknek flörtjét azután szenzációs sajtóbeszámolók szellőztethetik. Ezúttal azonban történetesen úgy adódott, hogy a két sztár... túllőtt a célon, s a reklám-meggondolásokat messze túlhaladva, valóban egymásba szeretett. A filmlapok óriási népszerűsítési kampánya után, (amelyet persze a producer pénzelt!) a két mutatós sztár a velencei Palazzo Vecchióban egybekelt. (A velencei paloták ugyanis nem az olasz történelmet megillető kegyelet múzeális hajlékai, hanem a gazdag amerikaiak luxusszállói...) A házasság, vallja Anita Ekberg, „valószí- I nűleg" igazi szerelemmel indult, de az élet, a producerektől, reklámfőnököktől, szerződé-esektől és filmezési körutaktól elviselhetetlenül megterhelt élet, rövidesen elszakította egymástól a házasfeleket. Az egyik Amerikában filmezett éppen, amikor a másik Japánban vagy a dél- francia tengerparton tett eleget szerződéses kötelezettségeinek, végül alig találkoztak már, s a házasság a körülmények hatása alatt, mintegy magától felbomlott. Következett az ugyancsak nagy szenzációként világgá kürtött válás, és a szerelmes Anthony reménytelen visszakozási kísérletei,egy halom kitűnő reklámanyag az amerikai közönség szórakoztatására. Ilyen körülmények között érkezett meg Fellini, a kiváló olasz rendező távirata Anita Ekbergnek : vállalja-e az Édes élet szereposztásában önmaga, a világhírű filmsztár szerepének alakítását. A művésznő lelkesen vállalta a feladatot . Fellini filmjét, mint megírtuk, az idei Cannes-i nemzetközi fesztiválon — a konzervatív-klerikális reakció lármás tiltakozása ellenére is — b első díjjal tüntették ki. Mindez nem változtat azon, hogy a kedves „rubensi szépség" szomorú és kiábrándult. Anita Ekberg azt írja, nem boldog. Valószínűleg nemcsak sztár szeretne lenni, hanem művész is, — ehhez pedig nem elég a szépség, sem a reklám, de még a tehetség sem egészen. Így jön létre a világsiker paradóxiája: Ekbergnek olyan sikere van, hogy nem ér rá naggyá válni. A DIVATFILMEK VILÁGÁBÓL MASZK NÉLKÜL Anita Ekberg — a „végzetes nő“ (Folytatás előző /éinunkból) A „rubensi szépség“ — mai divat szerint TÍZ PERC KISS MANYIVAL idáman, kedvesen, tréfálkozva beszél életéről, önmagáról, munkájáról és bukaresti benyomásairól Kiss Manyi, aki a Madách Színházzal Bukarestben járt. — Kolozsváron voltam színinövendék — mondja, majd nevetve teszi hozzá, ne mondjuk meg, hány éve... De azt elárulom, hogy húsz esztendővel ezelőtt jártam utoljára Bukarestben. Az az óriási változás, amit itt láttam, valóban lenyűgöző. — Milyen színpadi és filmszerepekre készül ? — Szép Ernő Vőlegény című színművével kezdjük az évadot— mondja. — Kedves szerepet alakítok benne. Örülök, hogy színházunk műsorra tűzte a néhány évvel ezelőtt elhunyt magyar költőnek ezt a szép művét. Filmszerepről egyelőre nincsen szó. Elutazásom előtt szó esett arról, hogy Dobozy most készülő filmjében játszom, de bukaresti utunk miatt lemondtam. Igazán nem sajnálom ! És ha már a filmekről beszélünk, elmondhatom, hogy legutóbbi filmem a Rangon alul című vígjáték. Ebben a filmben egy úgynevezett úri családról van szó, amelynek „jólnevelt" leánytagját egy hajógyári munkás kerülgeti házassági szándékkal. Az „úri család" természetesen szörnyülködve ellenzi ezt a házasságot. Én egy remek karakter-szerepet kaptam ebben a filmben, Kiss Manyi ezután arról beszélt, hogy amikor megkapta a Kossuth-díjat, jutalomképpen a Szovjetunióba küldték. — Nagy érdeklődéssel, mondhatom szenvedéllyel néztem végig a magas színvonalú szovjet előadásokat, amelyekből — mondanom sem kell — nagyon sokat tanultam. Végül — mint valamennyi budapesti vendégünk — Kiss Manyi is elragadtatással beszél a bukaresti napokról. „Szeretnék mielőbb visszajönni" ■— búcsúzik az ő kedves, kismanyis mosolyával. P. L. 11 IfeftffjgB 111/1960