Új Élet, 1960 (2. évfolyam, 1-24. szám)
1960-04-25 / 8. szám
SZÍNHÁZ-FILMZENE KÉPZŐMŰVÉSZET JELMEZ NÉLKÜL állt nézői elé nemrég a nagyváradi színház magyar tagozatának három művésze. Jelmez nélkül, valóságosan és képletesen is. Mert a találkozón, melyet a Dobrogeanu Gherea cipőgyárban rendeztek, Vitályos Ildikó, Gábor József és Kiss István elsősorban mint ember lépett a színre, hogy az elvtársi eszmecsere kérdések özönét zúdítsa feléjük. A fölszólalások, melyek a színész és közönség kapcsolatára, a műsorrend, a műfajok, az operett számtalan problémájára , a dolgozók kultúra, a ránti érdek, tanúskodközös harcilődő barát-tértek ki nak a színházi lődésére i tük. A ban kifeság meghitt találkozója volt ez, melyet a résztvevők lelkessége, és a három színész jelmez nélküli, rögtönzött Medveelőadása tett emlékezetessé. FILIBERTO: Iináitnku Jamud Különös történet vásárhelyi előadásával kapcsolatban külön érdemes beszélni Lohinszky Lóránd kitűnő Filiberto-alakításáról. Játékában mindenekelőtt a körültekintő, jól átgondolt jellemfestés ragadja meg az embert. Az, hogy első belépésétől világos előttünk a gazdag holland (azaz hogy velencei) kereskedő társadalmi súlya, szerepe, de nem kevésbé világos Filiberto bárgyúsága sem. És az, hogy a XVIII. századi olasz burzsoázia visszatetsző tulajdonságai— zsugoriság, osztálygőg, önhittség — egybefonódnak egy mármár szenilis öregúr nevetséges sürgés-forgásával, a színpadra idézett társadalmi osztály általános jellemvonásai tehát egyéni formát öltenek a színész alakító művészetében. Filiberto alakját azonban ezúttal főleg az teszi eredetivé, hogy a színművész saját alkatából meríti a jellemfestéshez szükséges színeket. Lohinszky sokat töprengő, gondolkodó színész, aki kedveli a sok cselekvésre épülő, aprólékosan kidolgozott játékot. Filibertója megfelel ennek az alkatnak: kerüli a heves kitöréseket, előszeretettel elmélkedik, folyton tesz-vesz, tüsténkedik. Más szóval: a színész nem „bújik át" az alakítandó figura bőrébe, hanem úgy gyümölcsözteti saját képességeit, hogy életre keljen, mégpedig hitelesen — a szerep. Művészi mértéktartással gondoskodik Lohinszky arról, hogy jókat nevessünk a „tekintélyes“ velencei kalmáron: nem farag egyértelműen agyalágyult alakot, mert azt gyerekjáték lenne lépre csalni; de Filiberto időnkénti tűnődését sem engedi tisztánlátássá élesedni, mert akkor meg a turpisság derülne ki túl hamar. Ez a kétirányú mértéktartás, amely nem megy a felszabadult vígjátékiság rovására, valósággal megkétszerezi a színművész szavahihetőségét. A kulcsjelenetek céltudatos kidolgozása, íme, még egy erőssége Lohinszky alakításának. Gondoljunk vissza például az összeszólalkozásra Riccardóval: Filiberto jóideig magába fojtja ellenszenvét a „közönséges uzsorás" iránt, haragja fokról fokra válik hangos kifakadásban végződő, fékevesztett felháborodássá. És a levélolvasás ? — Mintaképe az élethű komédiázásnak: annyi természetesség és annyi ötletesség van benne, hogy a rászedett büszke polgár felsülését alig lehetne kacagtatóbb formában érzékeltetni. A Székely Színház Goldoni-előadása ismételten meggyőzött arról, hogy Lohinszky Lóránd sokoldalú, művelt, tehetséges fiatal színész. Eddigi sikerei és a mostani Filiberto-alakítása alapján joggal remélhetjük, hogy nincs messze az idő, mikor a jó színészből kinő — a nagy színész... OLÁH TIBOR 1. Vitályos Ildikó és Gábor József a Medve egyik jelenetében 2. A közönség Davidovits László felvételei Marx József felvétele AZ ÜGYNÖK* Anttajosi Madon Az utazó halálának bemutatója a kolozsvári Állami Magyar Színházban nagy elismerést érdemel. Helyesen elgondolt, összeálló, gördülékeny, szép előadást láthattunk, jól összehangolt együttes munkát, ami önmagában is örvendetes meglepetés a néző és a bíráló számára, hiszen az előző évadokban, sajnos, nagyon is elszoktunk az ilyesmitől. Beszéljünk ezúttal Andrási Mártonról; őt kell elsőnek említeni, aki e nehéz és bonyolult problémát jelentő mű nehéz és bonyolult feladatot jelentő főszerepében eddigi pályájának legmagasabb csúcsára lendült. Kemény dió az utazó szerepének színészi megoldása. Igazi Janus-arcú drámai alak ez az ügynök: a kapitalizmus embertelensége által pusztulásba hajszolt kisembert jeleníti meg, a könyörtelen üzleti szellem szánalomra méltó áldozatát— de ugyanilyen mértékben áldozata saját önámításának, a valóságos élettől mind jobban eltávolodó álmodozásának, amely akarva-akaratlanul a hazugság, az ön- és egymástáltatás beteges légkörét teremti maga körül, így Willy Loman figurájában és sorsában nemcsak a kapitalizmus bírálata ölt testet, hanem ugyanakkor a valóságtól elszakadt ember, az ábrándos öncsalás kritikája is. E kettősség állandó érzékeltetése komoly próbára teszi a színész művészi erejét, amint nem csekély feladat elé állítják a jelenből a múltba, a múltból a jelenbe való folytonos átsiklások is. Andrási Márton, elismeréssel kell megállapítani, derekasan megállta helyét mindezekkel a nehézségekkel szemben: alakítása — ha egyes részleteiben még nem mindig teljesen kiérlelt és kidolgozott is — töretlen és meggyőző, mindvégig világosan, erőteljesen közvetíti az író mondanivalóját. Ismételten bebizonyosodott, hogy valóban kár lenne e tehetséges színészünk drámai jellemábrázoló képességét felszínes bohózatú szerepekben elfecsérelni. Egyik-másik jelenetében olyan lélektani érzékről és átélő készségről tett tanúságot, amelyet csupán néhány régebbi, marosvásárhelyi szerepében tapasztalhattunk, s amely új távlatokat nyit további kolozsvári pályafutásának. De méltánytalanságot követne el a kritikus, ha nem iktatná ide Koós Zsófia, Pásztor János, Horvát Béla, Senkálszky Endre, Imrédi Géza és Schaaser Richárd nevét is, akik szintén egy-egy értékes alakítással járultak hozzá az író és rendező szándékának megvalósításához. Rappaport Ottó kitűnő rendezői munkát végzett, kitartó következetességgel építette tovább a Kötéltánc során elért művészi eredményeit. (Jy)