Új Élet, 1962 (4. évfolyam, 1-24. szám)
1962-12-10 / 23. szám
moródszentmártonban már húsz évvel ezelőtt csodálta minki Román Ferenc földműves rés kisfiát, Viktort, aki rendkívi ügyességgel faragott apró tárkat: kicsiszekeret, jármokat, álkat, emberalakokat. A kisfiú tbb agyagból mintázott szebbszebb figurákat. Igen valószínű, a régi rendszerben ez a tehetős gyermek a falujában maradt na fúró-faragó embernek, mint te annyian. De amint felcsepett, változtak az idők, és Román tér 1950-ben a marosvásárhelyi részeti középiskolába, majd 4-ben a bukaresti Nicolae Ghescu képzőművészeti főiskolára ült. Már diákkorában több kiálson vett részt, és azután is alig két év, hogy valamilyen kiáltson ne szerepelt volna. De ezekmár ő maga beszél nekünk, buesti műtermében. — Még diák voltam, amikor 15-ben Székely tánc című szobimal részt vettem a varsói Ilági Fesztiválon. Ez a szobor, amely közben a craiovai múzeumba került , csárdást táncoló fiatal párt ábrázol. Varsó után, 1957-ben (még ugyancsak diákkoromban) a moszkvai Fesztivál következett. A Kubikos című szobromat küldték el a Világifjúsági Találkozóra. A szobrot később a Griviţa úti líceumnak ajándékoztam, s most ott áll az intézet előcsarnokában. — 1960-ban végeztem el Bukarestben a képzőművészeti főiskolát — mondja kis szünet után Román Viktor. — Akkor mindjárt részt is vettem a Herestrán parkban rendezett állami kiállításon Afrika ébred című szobrommal... A következő nyáron a Köztársasági Palotájában a Szentmártoni parasztleánykával szerepeltem. Nagy örömömre ezzel a szobrommal szép sikerem volt: elküldték Párizsba a Nemzetközi Ifjúsági Kiállításra. — Az idei tartományi kiállításon két szoborral (Brigádosnő és Partizánnő) szerepeltem. Ezután következett május-júniusban az első egyéni kiállításom Bukarestben, a Képzőművészeti Alap helyiségében. Már több tárlaton vettem részt, de úgy érzem, hogy az egyéni kiállításom volt a kezdet. A többi csak előjáték. — És talán nem is rossz kezdet — vetjük közbe. — Rengeteg látogatóm volt, a sajtó meleg hangon értékelte munkásságomat... és, ami nem kevésbé fontos, sok szobromat vették meg. Gondolom, ez is a siker jele — mondja mosolyogva. — Mindenesetre. Ez bizonyosan nagy ösztönzés a további munkára... Mindjárt fel is teszem a kérdést: jelenleg min dolgozik, milyen tervei vannak? — Most az állami kiállításra készülök. Május elseje című szobromat mintázom meg, kétméteres változatban. A szobor a mai ifjúságot, az élet és az emberiség megújhodását jelképezi. De nagyon vonzódom a történelmi témák felé is. — Más tervei? — faggatom. — Szeretném bejárni szülőföldem, Homoródszentmárton vidékét, Udvarhely és Csík rajont. Kötelességemnek érzem elmélyültebben tanulmányozni szülőföldemet, hiszen számomra a ihlet igazi forrása az ott sarjadó új élet. Ki másnak lenne ez a feladata, mint egy fiatal művésznek, aki ott született... Nagyszerű emberek élnek ott — mondja meggyőződéssel. Román Viktor szüntelenül dolgozik, állandóan új és új gondolatok foglalkoztatják képzelőerejét. Az igazi művészek nyugtalansága izzik benne. Azzal a reménnyel búcsúzunk tőle, hogy még sok értékes alkotását láthatjuk majd a közeljövőben. PINTÉR LAJOS Beszélgetés Román Viktorral Omán Viktor szobra: Május elseje Párizsban kiállított Szentmártoni parasztleány Román Viktor szobrászművész a műtermében legutóbbi bányai tárlaton találkoztam Dudás Gyula nevével, csak tágas, napfényes műteremásában győződtem meg valójában ■ól, érdemes volt ezt a nevet megyéznem. Első benyomásom: sokat dolgozik, falakon szorosan egymás mellettier. Tematikájuk változatos, mű műtermében fajuk is az. Van közöttük többalakos kompozíció, portré, tanulmány, csendélet, tájkép, színvázlat, ceruzarajz. Alaposabban körülnézve, az első benyomáshoz hamarosan társul a második, valamennyi képéről, akár tüzes, akár tompított a palettája, sajátságos derű sugárzik: a valóság, a természet szépsége felett érzett öröm. Egyik temperáján folyó kanyarog derült, tiszta égbolt alatt, üdezöld bokrok, szelíd hajlatok között; ismerős nekem a folyó, azokat a vízzel ölelkező fűzfákat mintha láttam volna már valahol. — Csak nem a Maros ? — kérdezem. — De igen, az — feleli. — Marosmenti vagyok — folytatja. — Marosnagylakon születtem. Kedvenc folyóm. Ha tehetem, mindig felkeresem. Sokat köszönhetek neki, s ha szabad így mondanom, része van abban, hogy festő lettem. Vizében néztem először a partmenti bokrok, füzesek furcsán villódzó árnyait, ő hívta fel figyelmemet a természetre. — Mikor került Nagybányára? — Néhány éve csak, 1958-ban, miután elvégeztem a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolát, tanári kinevezést kaptam — feleli. — De eddig elég kanyargós volt az életem. Szegényparaszt szüleim mindenáron taníttatni akartak, de 1943-ban nem tudtak beíratni az iskolába. A felszabadulás után elvégeztem a tanítóképzőt, s 1948-ban a Dés melletti Árpástóra neveztek ki tanítónak. A gyerekkori álom tovább makacskodott, szabadidőmben rajzolgattam, festegettem. Kis falusi szobám megtelt rajzokkal, a falu apraját-nagyját megörökítettem. Kollégáim, s arajoni pártbizottság aktivistái nógattak, iratkoztam be a főiskolára. Nem mertem. De 1951-ben mégis jelentkeztem a felvételire. Sikerült. — Gyerekeket most is szeret festeni — mondom, amikor egy tömör előadásmódú, kötetlen ecsetjárású, harmonikus színvilágú gyermekportréját felfedezem. — Igen, azt is. Mindent. Leginkább a változó táj, és az ember kapcsolata érdekel. Tudom, még csak a kezdet kezdetén vagyok. Keresek, kutatok, egyéni előadásmódra törekszem. Néha elbátortalanodom, Nagybányán nehezen tud szabadulni az ember a nagy elődök hatása alól, de meg kell indulni a magunk útján... így mondja: kell. És mintha megkeményednének arcvonásai. Ez tetszik nekem. Az ilyen komoly, dacos szándékból születik az újszerű alkotás. — Min dolgozik most? — kérdezem. Néhány színvázlatot tesz elém, a régeni vitorlázó repülőgép-, hangszer- és csónakgyárban töltött napoknak vászonra vetült emlékeit. Nézem a vázlatokat: szűkszavú, jól szerkesztett előtanulmányok a későbbi kompozíciókhoz. Miközben kezet fogunk, még rávetődik pillantásom egy tájkép vázlatára : nagyon hangulatos kép, szürkéi ezüstösek, fehér felhője rebben, távoli horizontja mély, s a két fekete-zöld fa ágaival, zizegő leveleivel olyan üde, mint egy színes kínai fametszet. POLGÁR ISTVÁN Dudás Gyula festőművész Dudás Gyula: Útépítők