Új Élet, 1967 (9. évfolyam, 1-24. szám)
1967-01-10 / 1. szám
A Bákóba futó műút mentén százados fák, mögöttük újjáépített falvak; az erőmű-épületeket, mint valami fényt adó kastélyokat betonszélű víz köti össze. A fényes kastélyok szomszédságában barna barakktáborok kis kerttel, dróton száradó ruhával, háziállatokkal bíbelődő gyermekekkel ,a kendős asszonyokkal, az utolsó Bákó mezőjén épült a gáttól balra. Barakkban vannak az irodák is, itt találkoztam két „nomáddal“. Ion Ungureanu és Scarlat Galinescu egyidősök, harmincöt körüliek, életrajzuk főbb adatai csaknem ugyanazok, mindkettő sorsát a Beszterce vize határozta meg. „Hová valók?" — kérdeztem, s ők merengő mosollyal válaszolták: „A Békás-tó fenekéről“. De Buhalniţa és Hanga falu ma is létezik, lakosai, köztük a két építőmester szülei is, felhúzódtak az erdő alá a dombra, magukkal vittek minden elmozdíthatót, még őseik csontjait is. „Pontosan tudom, hol állt a házunk — mondja Ion Ungureanu —, egy villámütötte fa volt az udvarunkon, a hegye ma is látszik, s ha apad a víz, az iskola romjai is kirajzolódnak." Negyvennyolcban mindketten szakiskolába mentek, Piatrára, s azóta, 1952-től a Beszterce szolgálatába léptek. Ungureanu öt lépcső megépítésében vett részt, háromszor költözött, nemrég Bákóban kapott végleges lakást. A két utolsó erőműnél nemrég még ezerötszáz ember dolgozott, ma már csak háromszázan vannak, ötvenen a csatorna környékét szedik rendbe, néhányan a vezérlőberendezést próbálják ki, mások hegesztenek. Munkába lép a Bákó 2., de tavaszig még eltart az épület csinosítása, nyárára húszan maradnak, húsz alkalmazott. Fű fedi majd a hajdani „csaták" színhelyét (most még bokáig süllyedünk a sárba), fű, s talajfogó növények. A Beszterce vize, miután meghajtotta a békási erőmű turbináit, folytatja útját a kísérőművek felé „Ungureanu és én a Békás-tó fenekéről származunk“ — mondja Scarlat Galinescu . Az egyik turbinaház a tizenkettő közül „Villámütötte fa állt az udvarunkon, a csúcsa ma is látszik“ — meséli Ion Ungureanu Feloszlik a tábor Az iroda udvarán emberek, autók várakoznak. A munkásokon prémgalléros télikabát, vagy pufajka, kezükben személyazonossági. Munkakönyvüket várják. Aki még itt maradt Békás, Păngăraţi, Piatra Neamţ, Bâtca Doamnei, Vaduri, Cortişa, Buhuş, Roznov 1., 2., és Gărleni, Zăneşti, valamint Bákó erőműveinek építői közül, más tájra indul, legtöbbjük az Úz- meg a Votru-völgyi nagy vízierőmű építőtelepére kerül. Kísérőnket, Alexandrescu mérnököt már kinevezték az Úz-völgyi építkezés aligazgatójává. Most még csatázik a beosztottjaival, szervez, telefonál és haragszik, mert az emberek átköltöztetése körül némi nehézség támad. Szállás, pokróc, gumicsizma, kantin, teherautó körül vitatkoznak, a mérnök hevesen gesztikulál, a munkaszervező hangoskodik, végül kezet ráznak. Alexandrescu mérnök elégedetten ül vissza a kocsiba. Gyorsan robogunk visszafelé, elsuhanunk a gyárak, a villamosított falvak mellett, az új tavak partján, ahol régebb a kiszáradt folyómeder volt az úr. — Gyűlölöm a lármát! — dől hátra az ülésen a mérnök, s hosszan kinéz az ablakon. — S az irodában?! — Az más! — legyint. — Az harci zaj. E nélkül nem tudtunk volna villanyt fakasztani a Besztercéből. SZÉPRÉTI LILLA