Új Élet, 1973 (15. évfolyam, 1-24. szám)
1973-11-10 / 21. szám
.Angyali pitvarokat tapodni“ született Csokonai, nem a nyomorúság porát; s hogy ebből a porból fel tudott emelkedni egy úgyszólván maga teremtette ragyogásba, oly korban, mely sem a szerény származást, sem a művészt nem becsülte, a játszi lebegésnek e ritka képessége tette azzá, aki maradt. A jó szemű Kazinczy már a tizenkilenc éves poétának elismeri, hogy „versei igen kedvesen folynak, s az ideák nemesek és nem földszint csúszók. Ez pedig maga is poézist teszen..." Van, s volt másféle poézis is, így tudjuk ma, „földszint csúszó", s nemcsak a modern költészet távlatából. Arany János súlyos realizmusa nem a „levegős hangokra" figyelt. S Vörösmarty emelkedettsége nyilván nem oly testetlen, s bizony filozófiailag tartalmasabb, mint a kevés bölcseleti költemény, melyet friss hantok fölött mondott a klasszikus műveltségű örök diák. S talán nemcsak a formája, a kényelemszeretete (azé, akinek nemigen jutott belőle!) is horatiusi az erőszaktól irtózó Csokonainak, aki nem kívánt cserélni „a durva Hérósokkal": „Csak közel hozzám ne dörögjön ágyú, Hogy barátimnak fecsegésit értsem. Csak piciny lantom cicorázzon: adieu Trombita, dobszó!" Ez a cicorázás helyenként olyan, mint a Mozarté. Nem a hideg virtuóz hangzataival él, pedig Csokonai tanult virtuóza a versnek, de olyan, aki a saját tehetségéből tanulta meg, hogy „sem a hexameter valakit Virgiliussá, sem a kádencia Tassévá, sem a csupa folyóbeszéd Gesznerré nem csinál". A megalázottak és szerencsétlenek óvatosságával, egész özön elöljáró magasztalás után, bizonyos tudósító úrra hivatkozva merészelte csak szóvá tenni, hogy Kisfaludy Sándor Himfy verseinek a muzikalitása kedvetlen egyformaságot ad a bestseller kötetnek, amelynek megjelenése megelőzte a már nyomdakész állapotban elheverő Lilla-versekét, s egy egész nemzet hódolatát elorozta előle. Micsoda igazságtalanság! — sóhajtunk fel irodalomtörténeti mélabúval, és Csokonai kedves személyének szóló mélyebb részvéttel. Minden a tipikusan közepes Kisfaludynak jutott, a nemesi rang s kiváltság, a snájdig tiszti egyenruha s a férfiszépség, a nagybirtok s a hosszú élet, hogy imádták a nők, s még házasember is lehetett, amire szegény Csokonai a Paradicsomba be sem engedettek naiv sóvárgásával gondolt. Legfőbb igazságtalanság, hogy a költői siker is Kisfaludyé lett, a Himfy „periódikus csiklandásainak" jutott, nem annak, akinek Lillája új énekekkel lelkesítő húrjait. „Míg leng a friss esti szellőm szárnyán egy nárdust lehellő Rózsában megszállnak a kis istenek És mennybéli koncertecskét zengenek". Ott teremtett rokokó szépséget, ahol akkoriban még csak az ökrök kavarták a port, az elmaradott magyar vidéken, annak is egyik legsötétebb korszakában. Ahol még a „denevér babonabagoly vakbuzgóság" uralkodott a lelkeken is, ott hozta létre a reménység költészetét, bizakodva: „Mint kiált fel szóval az értelem/ s azonnal a setét kárpitok ropognak". Nem érte meg szegény a setét kárpitok ropogását, ha ihlete megpillantotta is „az öreg tél fején a villogó púdereket": szépség és boldogság látomás maradt csupán életében, még Lilla viszontszerelme is látomásként röppent el tőle a józanul megalapozott érdekházasságba, és nem követte más. Pedig a nőt Csokonai illette a legszebb névvel, amit valaha is kapott- emibernének nevezte. A mai olvasó bizonyára elmosolyodik, ha olvassa, s nemcsak parasztos kifakadásain: „Gerliceként nyögdécselek" — panaszolja a költő egyik verskezdete, s ez bizony mai ízlésünknek mulatságos. De otromba szórakozás volna lemosolyogni Csokonai nyelvét, amely még rokokó kicsinyítőivel is (tündériek olykor: „becses ligetke", „oly édes egy kerekded szeplőcske Lilla mellyén") az anyanyelv költői nemesítésének, pallérozásának zseniális megvalósítása. Aminthogy annak bizonyult a mégoly meghökkentő paraszti szavak becsalogatása a német és a latin ráhatástól már-már sorvadó irodalmi nyelvbe. Két évszázaddal születése után, becsüljük meg Csokonaiban azt is, hogy tudott örvendeni, noha semmi oka nem volt rá, hacsak nem az, hogy örömöt akart szerezni. DEÁK TAMÁS Nagy Pál tusrajza Izsó Miklós Csokonai-szobra Debrecenben A ti szavatokra lelkem felhevüle, És Vásárhely kies halmára repűle... E felséges vidék úgy magához ragadt, Hogy szűk elmém éppen a felhőkig dagadt... Sőt kijjebb csapongván a népek sorsára Hol örült, hol búsult, mint világ polgára. Múzsák! kik e várnak alját megültétek, Elbuggyant elmémet, kérlek segítsétek. Mondjátok meg nékem, mi fő oka annak, Hogy itt szabad népek, ott rabszolgák vannak? Itt a vidék puszta, ott terem s mosolyog, Itt éles az elme, ott ködbe tébolyog, Itt kastélyok állnak, s gályák a partokon, Ott holt csendesség ül az omladékokon? Gyarló tudatlanság! zablátlan indulat! Két démon, mely minden szépet, jót feldulat, Mely a kegyetlennek botot ád kezébe, S gyáva félelmet önt a gyengék szívébe, Mely a babonának felhozván fellegét, Elzárja a napnak fényét és melegét, S hideg homályában oly csudákat teszen, Melyek az észcsírát elfojtják egészen. (A Marosvásárhelyi gondolatokból) Csokonai — és román olvasói Mi tesz tartósan ismertté egy költőt —szorosabban vett nyelvi közösségének határain túl? A divat aligha, hisz maguk nemében a nemzeti irodalmak panteonjai is olyan tollforgatók munkássága fölé magasodnak, akik egyik percről a másikra hanyatlottak feledésbe. A válasz kézenfekvő és megfellebbezhetetlen, akár az egyszeregy, a korszerű formában kifejezésre juttatott korszerű eszmék vagy érzelmek világa. Mert a lantnak pengetését, miként az emberi hangot, a rokon hullámokkal való találkozás erősítheti messzezengővé. A modern román irodalom megszületésének körülményeivel számot vetve, mi sem tűnik tehát természetesebbnek annál, hogy Csokonai Vitéz Mihályt a le iskedvelő román közönség a Kárpátok mindkét oldalán őszinte becsben tartotta, hisz a nemzeti művelődés megújulására mind román, mind pedig magyar vonatkozásban az európai felvilágosodás eszmeáramlata és irodalmi ízlése volt