Új Élet, 1977 (19. évfolyam, 1-24. szám)
1977-01-10 / 1. szám
Emberarc a víztükörben ■Jtanapság annyit beszélnek a közír-*nyezetszennyeződés veszélyeiről, hogy már a magamfajta ember oda sem figyel. Hogy is figyelne oda, mikor naponta hallja a rádióból, hogy valamely óceánba ismét beleömlött ennyi meg ennyi tonna kőolaj; mikor naponta írják az újságok, mennyire elviselhetetlenné vált valamely világvárosban a gyárkémények karma, az automobilok füstje, vagyis az ipari szenny. Lassan megszokjuk az örökös fenyegetést, legföntebb arra gondolunk, rendben van, de mit tesz a tudomány, a technika s a hozzáértő ember azért, hogy tisztább legyen a levegő, s a vizet ne mocskolja be ezernyi méreg? Hanem a minap megütötte a fülem egy új hír, amire föltétlen oda kellett figyelnem. Egyrészt azért, mert ez az új hír nem távoli országokból, idegen városokból érkezett, hanem innen, a „szomszédból", Tírnáveniből, másrészt pedig, mert ez a hír épp arra vonatkozott, ami a legfontosabb a természetvédelemben. Vagyis a tettre , és nem a fenyegetésre. A hír szerint ugyanis az ottani Vegyipari Kombinátból tisztább víz ömlik a Kisküküllőbe, mint amilyen befolyik a Kisküküllőből. Világosabban: arról van szó, hogy a termelési folyamatban részt vett, kénnel, arzénnal, sokféle vegyi anyaggal mérgezett vizet annyira sikerült megtisztítaniuk a kombinát szakembereinek, hogy az tisztább a Küküllő vizénél. E hír hallatára azonnal a helyszínre siettem, hogy a nagy és fontos eseményről magam is meggyőződjek. Kiderült, hogy Aurel Hancu mester műve ez a ragyogó eredmény. Ott találtam őt, épp egy tisztítómedence fölé hajolva. Ember arcot pillantottam meg a tiszta víztükörben. Szigorú arcot. Épp azt figyelte, miképpen viselkednek a halak. S ha már itt tartunk, hadd mondjam el mindazt, amit Hancu mestertől hallottam a tisztítómedence korlátjánál: — A víz tisztaságának legbiztosabb ellenőrei a halak és a békák. Azok a fajta halak és békák, amelyek itt élnek, a Kisküküllő vizében. Ide hoztam őket, a kombinátból kijövő vízbe, amely számukra a „pokol torka". Ez az ötödik tisztítómedence. Az utolsó. Ha az elsőbe bedobnám őket, pillanatok alatt kimúlnának. Még a másodikban s a harmadikban is. Ez a víz viszont, ami itt látható, az utolsó medencében, annyira tiszta, hogy meg is lehet inni. Nézze, itt a pohár. Volt már olyan vendégünk Bukarestből, aki meg is kóstolta. Persze, ivóvíznek nem jó, mert túlságosan „tiszta". Hiányzanak belőle az ásványi sók. Ugye, a lepárolt víz sem alkalmas ivásra... Az igazság kedvéért meg kell hogy mondjam: előfordul, hogy egy-két hal felfordul. Ilyenkor azonnal intézkedünk, vegyileg elemezzük a vizet, tisztázzuk, honnan került mégis mérgező anyag az ötödik medencébe. Percek kérdése az egész. Különösen most, hogy az elektronikában jártas mérnök barátomnak, Dorel Comannak sikerült olyan jelzőberendezést fölszerelni, mely azonnal riaszt, ha megváltozik a víz összetétele. És megmondom őszintén, ezek a gépek roppant pontosak, megbízhatók, de a halakat jobban kedvelem. Mert van-e annál fényesebb bizonyíték a víz tisztaságára vonatkozóan, mint éppen az, hogy a halak vígan úszkálnak benne? Szerintem nincs. Nem vagyok halász, de vannak horgász barátaim, akik fölkerestek, és gratuláltak, hogy végre megtisztítottam a Kisküküllőt. Mert az az igazság, hogy a kombinát alatt a halászoknak nem volt keresnivalójuk. Most viszont van... Nézem az első és a második medencét. Mintha apró tűzka Teodor Spineanu, a kombinát párttitkára Mariana Găzdac almérnöknő Marioara Sanda laboránsnő