Új Élet, 1977 (19. évfolyam, 1-24. szám)

1977-07-25 / 14. szám

venes években unokahúgára hagya­­kozott — meghalt, a házat Tele­kiné örökölte. Kezdetben oda hord­ták a könyveket. 1799 és 1802 között megépült a bibliothéka, el­készültek a polcok, kasztenek. A könyvek felrakását feltehetőleg a kancellár személyesen irányította. Azóta is sárgaréz drótból font ajtók mögött állnak, hogy a „szép tol­vaj­lás megelőztessék". Teleki Sámuelt visszaszólította Bécsbe hivatala, onnan érdeklődött és aggódott szüntelenül. „Vigyáz­zon kegyelmed, hogy ne rongálják azokat a drága könyveket — írta könyvtárosának. — A szám­tartó szorgalmatosan sepertesse a kéményeket, kürtőket, vigyázzon az istállóban a pipázásra, gyer­tyára, hogy tűz ne támadjon." (Nem is engedélyezte fűtés, vilá­gítás bevezetését, s ezt végrendele­tében is meghagyta; a fűtés beveze­tésére csak az 1962-es általános re­noválás alkalmával került sor.) „Bi­zony nehéz nekem a könyveim, írásaim nélkül Bécsben lakni — panaszolja levelében feleségének —, mikor eszembe jut, hogy azoktól megfosztatom, egészen elszomoro­dom, mert azokban volt ifjúságom­tól fogva gyönyörűségem." „Írjon kegyelmed arról is — sürgeti az első könyvtárosát, Szász Józsefet, akit később külföldi tanulmányútra küldött a könyvtárosi szakmában új ismereteket szerezni —, hogy a téli nyirkosság, falaknak nedves­ségek, vagy egerek által nem esett-e valami kór könyveimben. Most márciusban volna ideje a portól megtisztítani és nyitott ablakokkal (amikor száraz idő vagyon) szellőz­tetni a könyveket, és egyenként a tábláit a könyveknek kívül-belül flanellel megdörgölni. Jövő hónap­ban is vagy három hét múlva ismét tisztogatni kell a könyveket, hogy a molyok belé ne essenek... Kérem kegyelmedet, portól, molytól, pe­nészedéstől, rongyolódástól, mocsok­tól és szurkos kezektől, Flaccianus Cultertől őrizze őket szorgalmato­san." (A karzaton nyitva egy ablak, néhány aranyozott bőrkötésű könyv szellőzik most a párkányon. Vajon manapság milyen időközök­ben „dörgölik meg" őket?...) „örvendem, hogy bibliothékám­­nak látogatói szaporodnak,és akik ol­vasni akarnak, míg az olvasószoba elkészülhet, a kegyelmed szobájá­ban olvashatnak, de könyvet sen­kinek sem szabad kiadni." Az első évben napi 3 — 5 látogatóról számol be az olvasónapló; később még töb­ben keresik fel a Tékát, főleg „Szent­­márton naptól fogva, mió­ta a Királyi Tábla leegyütt és a kollé­gium beállott, az olvasók száma mikor kevesebb öt, vagy hat, de igen sokszor és többnyire tízen, s még azon felül is szoktak megjelen­ni". Tanárok, kollégiumi diákok, kancellisták, az arisztokrata ifjak nevelői, orvosok, papok, katona­tisztek járnak ide, és így az alig párezer lakosú városka szellemi rétege szippanthatott valamit az európai kultúrából. Főleg a francia felvilágosodás íróit olvassák. Köte­les Sámuel, Aranka György, Bo­lyai Farkas, Gecse Dániel, Benkő József nevét böngészem ki az olva­sónapló elsárgult lapjairól. A könyvállomány a kancellár halála után (1822) még jó harminc évig szaporodik, mert állandóan érkeznek a Teleki által megrendelt és kifizetett könyvek, folyóiratok, és újságok — a reformkorban feltű­nően megnőtt az újságolvasók szá­ma —, míg aztán a forradalom után, főleg pedig Ferenc fia halálá­val (1850) a vásárlás leáll, csak könyvadományok érkeznek még továbbra is. Olvasók sem igen ülnek be — úgyhogy a Téka las­san régi könyvek múzeumává válik. Habár a kancellár végrendeletében bőkezűen gondoskodott a Téka további „finanszírozásáról," az épület elhanyagolt, siralmas álla­potban érte meg a századfordulót. * Maga a Teleki-állomány a temp­lomszerű csarnokban ma is ugyan­úgy áll, semmi sem változott a kancellár óta. Csak a tárlóasztalok kerültek be utólag. A legelsőn a világ legszebb kötésű könyvei lát­hatók. Teleki Sámuel csak a szép és hibátlan példányokat gyűjtötte. Szerette a metszetekkel illusztrált díszkiadványokat, felkutatta és meg­vásárolta a XVI. és XVII. századi nagy európai nyomdászcsaládok termékeit. Kiállítják időnként az állomány legrégibb kiadású köny­vét, Galeotto Martio Liber de homm­e-jét 1475-ből. Ősnyomtat­vány. (ötvenkét ősnyomtatványt őriz a Téka, s félezer hungarikát.) Piranesi 29 kötetes metszet gyűjte­ményének egy kötetét, egy Janso­­nius atlaszt, a legrégebbi maros­vásárhelyi nyomtatványt, a Supp­lex Libellus Valachorumot (1791- ből), Dimitrie Cantemir Moldva leírásának lipcsei kiadását stb. Az évfordulós kiállításon bizonyára megtekinthető lesz Janus Panno­nius összes műveinek kritikai kia­dása 1784-ből, amelyet maga Te­leki rendezett sajtó alá, és publi­kált Utrechtben. Külön érdekes­ség a „ Minerális Kastenek", a Te­leki fia, Domokos által összehor­dott hazai és külföldi ásványok kol­lekciója. (Az anyag a mai tudomá­nyos világ számára még feldolgo­zatlan). Teleki festményeket is vásárolt: Bethlen Gáborról, Bru­­kenthalról, Teleki Mihályról, Wes­selényi nádorról festett arcképek mellett nagy értékű a fiatal Má­tyás királyról készült két portré­másolat. Az eredetire a kancellár Strasbourgban bukkant rá, s mint írja, feltételezhetőleg a nagy király budai könyvtárából „idegenedtek el", akárcsak az általa megvásárolt Corvina (Tacitus Anales­e), amit az alapító utolsó jogutódja a há­ború előtt áruba bocsátott kül­földön. (Jelenleg a Yale-i egyetemi könyvtár tulajdona.) Iktári Beth­len Zsuzsánna 1200 kötetes ma­gyar tékája két külön szekrényben áll az előcsarnokban. A kancellár­­né egész életében szorgalmasan gyűjtötte a magyar könyvritkasá­gokat. A Teleki-állomány nyolc­van százaléka latin nyelvű, a többi olasz, francia, német, angol, ma­gyar és román. Van mit megcsodálni, s látogató is akad ezerszám. De olvasni ? Egyesek elcsodálkoz­nak azon, hogy olvasni is szokás a Teleki-Tékában. A hatvanas évekig még ugyanab­ban a földszinti szobában lehetett olvasni, amelyet erre a célra jelölt ki a kancellár. 1962-ben a Teleki- Téka hivatalosan egyesült a Bolyai líceum tanári könyvtárával. (1957- től külön részlegként működött az emeleten.) A nyolcvanezer kötetes Bolyai-állomány az állandóan gya­rapodó, úgynevezett „vegyes anyag­gal" meg a Teleki gyűjteménnyel együtt összesen 200 000 kötetet tesz ki, s jelenleg Teleki-Bolyai könyvtár néven a Maros Megyei Könyvtár részlege. Leginkább a Bolyai-állomány és a „vegyes anyag" forog közkézen. (Deé Nagy Anna, a múlt évben megjelent Teleki Sámuel és a Teleki-Téka című kötet gondozója az egyik főkönyvtáros. Az általa publikált levelekből idéztünk fen­­nebb.) Elérkezik az a pillanat, amire évek óta áhítozik a magamfajta ember: beléphetek a raktárakba... A kollégiumi könyvtár legrégebbi kötetei a XVI. században Sárospa­takról a török pusztítás elől előbb Gyulafehérvárra, majd Marosvásár­helyre menekített ősi református kollégiumi könyvtárból kerültek ide. Ezeket régi szokás szerint a kül­földi egyetemeken tanuló diákok hozták magukkal és ajándékozták az Alma Maternek. Hogy végül is melyek ezek a sok viszontagságot megért sárospataki könyvek, azt 1911-ig még pontosan tudták, mert külön szekrényben őrizték őket a régi épület könyvtárában. Amikor a kollégium új szárnya megépült, a költözködés alkalmával össze­keveredett az anyag, s most már úgyszólván teljességgel lehetetlen eldönteni: melyik könyv honnét került a Fő­iskola tulajdonába, Sárospatakról-e, vagy az itteni pro­fesszorok magánkönyvtárából, hí­rességek hagyatékából. (Bolyai Farkas és Mátyus István is a kollé­giumra hagyakozta könyvtárát.) Az úgynevezett „vegyes anyag" nagy része a földszinten, a hajdani könyvtárosi lakásban kapott helyet. Ide tartoznak az ötvenes évek ele­jén idehozott régi szerzetesrendek (például a mikházi) és vidéki kol­légiumok könyvtárai, valamint a jelenleg is folyamatosan vásárolt belföldi és külföldi kiadványok. Ezek nyilvántartása, elrendezése, bibliográfiák készítése, évente több kiállítás megrendezése, ezenkívül az évi többezer belföldi és külföldi látogató szakszerű felvilágosítása a hattagú könyvtárosi személyzet feladata. Az olvasóteremben csendben böngésző-lapozgató látogató mind­ebből csak azt tapasztalhatja, hogy a könyvtárosok ebből a mérhe­tetlen anyagból percek alatt elő­teremtik azt a kötetet, újságkol­lekciót, kéziratot, amire éppen szüksége van. SZÉPRÉTI LILLA A Teleki-Téka nagyterme Nyári bunda PILLANATKÉP „Haldoklik az öreg tanú, Petőfi vén körtefája. Azt beszélik. Ő látta volt verset írni utoljára." (Kányádi Sándor verse az emléktáblán) Tízen a képeslapon viszont épp­­-'a híres körtefát nem lehet látni. A székely­keresztúri „öreg tanú" nyári bundába burkolózott. Röstelli tán az öregségét ? Vagy gondviselői rös­­tellik, hogy maholnap nem lesz, amit védelmezni a múló idő viszon­tagságaival szemben? Nem tudhatom. Csak azt, hogy vannak gondviselői. Mert áll a védő­kerítés, és nyílnak a rózsák. Azt pedig, hogy szüksége van-e egyáltalán ennek az emlék­körtefának zöldellő, dús folyondárra, döntsék el a botanikusok. Egy bizo­nyos: akik eljönnek ide, nem ezért a tobzódó folyondárért jönnek... ELEKES FERENC 13

Next