Új Élet, 1979 (21. évfolyam, 1-24. szám)

1979-07-25 / 14. szám

□ ... ' . Új évfordulón Néhány hónap, s már annak is hét éve, hogy Mikó Imrével közös Petőfikönyvünk, a Petőfi Erdélyben, megjelent. Hogy is állunk most — a költő halálának 130. évfordulóján — Petőfivel ? A kérdésekre csak egymagam felelhetek. Mikó Imre örökre elköltözött a «csendes Petőfi utcából». S bevallom, magam sem igen tettem fel az elmúlt hét év alatt — egymásra toluló feladatokkal vívódva — a fenti kérdéseket. De ha már felvetődtek most, megpróbálok válaszolni rájuk. Az 1973-as évforduló annak idején nemcsak a költő életéhez kapcsolódó tények, események, színhelyek felidézésére volt alkalmas, hanem ezeken át azok értelmének, jelentésének tudatosítására is. A térbeni kötődés — a vándorszínész-évek, a reformkori politikai mozgalmak, a szerelem és házasság, végül a forradalom és szabadságharc, s a fehéregyházi vég eseményei — nyilván a maguk tényvoltában is sokat jelentettek (főképp azok számára, akik először találkozhattak velük), de meggyőződésem: maguknak a tényeknek a lépcsőfokain akkor is, azóta is igen sokaknak sikerült feljutniuk Petőfi költészetének magaslataira. Hiszen a tények csak akkor érnek valamit, ha jelentést is hordoznak. S Petőfi erdélyi kötődésének tényei azért olyan értékesek számunkra, mert elvezetnek költészetéhez. Aki a Rozsály alatt nőtt fel, annak valamivel többet jelent a Szeptember végén, mint annak, aki csak a maga elvontságában éli újra múlandóság és örökkévalóság örök konfliktusát. Akinek szeme előtt vívódik az idővel és sarjad mindig újra meg újra a székelykeresztúri körtefa — a költő utolsó éjszakájának tanúja—, valamivel közelebb érezheti magához az Egy gondolat bánt engemet... nyugtalan heroizmusát. Aki ma, hét esztendővel a Petőfi Erdélyben megjelenése után járná végig a költő útjait, lehet hogy bizonyos dolgokat másképpen látna. A tárgyi emlékek múlandóság alá vetett dolgok. Sokszor ezeréves emlékeket őriz meg és tár fel a föld mélye; máskor a tegnapi emlékeket nyeli el nyomtalanul. Éppen ezért különösen fontos, hogy a múlandósággal a jelentések személyességét szögezzük szembe A jelentés ugyanis épp azért képes dacolni a múlandósággal, mert személyes kötődésű. Mert — hogy Petőfinél maradjunk — a holt tárgyak és a változó világban arculatukat cserélő emlékhelyek Petőfije helyett a mibennünk élő Petőfit élteti. Azt a költőt, aki a Szerelem, a Haza és az Emberiség — egymással oly sokszor szembeállított — háromságának egyszerre és maradéktalanul tudta átadni magát, akiben harmonikusan megfért a «magánéleti» és a «közéleti» költő. Aki úgy tudott lángolóan magyar lenni, hogy nemzeti érzése sohasem feledtette vele az egyetemesség parancsát Hét esztendő után is úgy érzem, hogy ez a tanulság — amely nemcsak a Petőfi Erdélyben szerzőié, hanem olvasók tízezreié is volt —a költőről alkotott képünk gyarapodásának egyik lényeges eleme. Talán nem véletlen, hogy Kozma Dezső Petőfi öröksége című könyve is ennek a személyességnek az irányába mutat, hiszen arra a kérdésre ad feleletet a múlt századi Petőfikutatást s romániai magyar irodalmunk két háború közötti és felszabadulás utáni Petőfi-képét vizsgálva: miként alakult a költőhöz és művéhez való viszonyunk; hogyan talált rá több egymást követő nemzedék arra, ami a sokszor oly ellentmondásosan változó időben Petőfi örökségéből elsődlegesen őhozzá szóló üzenet volt. Ez a Petőfi-kép is a mi — itthoni — Petőfink arcmásainak sorozatából tevődik össze. Mert itt, a múlt századi kolozsvári Meltzl-iskola jórészt méltatlanul elfelejtett irodalomkutatóinak írásaiban körvonalazódott először egy nacionalista beszűkítésekkel dacoló, modern Petőfi-kép. Itt visszhangzottak közvetlenül az első világháború után, a centenárium küszöbén. Szentimrei Jenő és Paál Árpád tollán Adynak a forradalmár Petőfit idéző igéi (Petőfi nem alkuszik). Itt válhattak az 1922-ben először, aztán a második világháború küszöbéig évről évre megrendezett segesvári Petőfi-ünnepségek alkalmakká, ahol — miként az egykorú hírlapi tudósító írta — «a tragikus végű csatatéren ismét találkozott a három nemzet, de nem fegyverrel, hanem dallal, békességgel, egymást becsüléssel». Itt — az utolsó, 1939-es segesvári Petőfi-ünnepségen — nyilvánította ki Jordáky Lajos, hogy Petőfi «a magyar nép szociális lelkiismerete. A magyar nép bajainak és szenvedéseinek feltárója, a jövő útjának megjelölője». S ennek az örökségvállalásnak a megfogalmazója volt ugyanakkor Józsa Béla is, aki Petőfi nevével az antifasiszta népfronti összefogást remélte erősíteni: «Kilencven év után a segesvári síkon újra tömegek gyűlnek, letenni az emlékezés koszorúját a szabadság halott hősei sírjára. Ott lesznek a gyárak, műhelyek munkásai, a Gábor Áron utódai, a harisnyás székelyek s a Petőfi szellemét átérző magyar szellemi ifjúság.» S itt vált Petőfi — immár a felszabadulás után — nemcsak «lobogó»-vá, hanem mértékké is. «Petőfi magatartásán és megnyilatkozásain mérhetjük le a szabadságharc eseményeinek és személyeinek azonosságát a haladás irányával vagy elhajlását ettől az iránytól» — fogalmazta meg Balogh Edgár 1948- ban. Sütő András pedig két évtizeddel későbben ezt vallotta: «Szükségünk van rá. Nyugodtan elmondhatjuk ezt azok nevében, akik Petőfi Sándort az egyetemes líra egyik legnagyobb képviselőjének tartják, azokkal is, akik nevét csupán a kesztyűgyár homlokzatán látták. Jelenléte a pusztán irodalminál általánosabb érvényű.» Íme: a romániai magyar irodalom minden nemzedéke tanúsította Gaál Gábor 1934-ben papírra vetett megfogalmazásának igazát «Valahányszor új vérkeringés indul, valahányszor új sorakozók lépnek porondra — irodalmon túli célokkal! —, Petőfi módszere s Petőfi temperamentuma jelenik meg újabb változatban. Nagyon érthető és nagyon természetes ez. Annak a mozgásnak a játéka ez, amely alulról frissíti fel a felszínt Petőfi hagyományának visszatérésekor mindig a legszélesebb magyar népréteg frissíti fel kiküldött fiaival a szikkadó felsőt.» Hogyan is állunk ma, 1979-ben, Petőfivel? A kérdés nem őt érinti, hanem bennünket. Vajon megvan-e a mi nemzedékünknek is a maga személyes Petőfije? Vajon átérezzük-e igazán jelenlétének a pusztán irodalminál általánosabb érvényét? Vajon kitapintható-e az az új vérkeringés, amelynek áramával a mi magunk mindennapjaihoz szükséges energiákkal telítődhetünk, melyben számunkra újra a nép szociális lelkiismeretévé válik a költő — s válunk azzá általa mi is? Bizony, ezek egyáltalán nem filológiai kérdések. De ama lényeg irányába mutatnak, amerre annak idején a Petőfi Erdélyben is egyengette az utat DÁVID GYULA KOZMA DEZSŐ PETŐFI öröksége Petőfi mindig állandó ügye volt irodalmunknak. Érv és ellenérv volt szellemi, közéleti vitáinkban, állandó önvizsgálatra késztetett, kényszerített mindig. És mindig meg kellett küzdeni érte. Némi túlzással úgy is fogalmazhatnék: Petőfi hazai továbbélése nem annyira a költőről magáról, mint inkább a vitázókról — rólunk vallott. KRITERION Kozma Dezső Petőfi öröksége című könyvét 1976-ban adta ki a Kriterion 130 éve halt meg Petőfi Sándor ■ ■ ■” ■ 11 ■ Szécsi András festménye (1969) 1972-ben jelent meg a Kriterion Könyvkiadónál Dávid Gyula és Mikó Imre munkája, a Petőfi Erdélyben