Új Élet, 1982 (24. évfolyam, 1-24. szám)
1982-12-25 / 24. szám
100 ÉVE SZÜLETETT KODÁLY ZOLTÁN KODÁLY-EMLÉKEK Beszélgetés Nagy Istvánnal — Többször szóltál már arról, hogy Kodály Zoltánnak bámulatos emlékezőtehetsége volt. Szeretném, ha most egy-két példával igazolnád ezt... — Hirtelenében a bámulatos emlékezőtehetséggel párosuló, gyors áttekintőképességét sugalló pékla jut eszembe... Amikor ’36—37-ben a Székely keservest kezdtem betanítani a marosvásárhelyi tanítóképző és gimnázium énekkarának, egy alkalommal Budapesten járván, engedélyt kértem Kodálytól, hogy a tempójelzést egy helyen megváltoztassam. Túl gyorsnak tűnt ugyanis. Kodály figyelmesen meghallgatott, szemét kissé összevonta, ami annak a jele volt, hogy magában végiggondolja (vagy újra végiggondolja) a dolgot, majd azt mondta: eredetileg a jelzettnél ő is valamivel lassúbb tempóra gondolt, de azt tapasztalta, hogy egyes kórusok a címből kiindulva túlságosan is elnyújtják az egészet; a halottasházi hangulat ellensúlyozására írt be gyorsabb tempójelzést Épp ezért beleegyezett a változtatásba; úgy énekeltük 1941 februárjában is, amikor a Zeneakadémián hangversenyeztünk. Előadásunknak— túlzás nélkül állíthatom—nagy sikere volt. A kritikusok azt írták: eddig is ismeretes volt hogy Csíkban tudnak többen egyszerre gazdag díszítésű dallamokat énekelni, de hogy képzett énekkar ilyen teljesítményre képes legyen, annak a hallgatóság most lehetett először tanúja. Bárdos Lajos pedig, aki akkor a Zeneműkiadó igazgatója volt, másnap felkeresett, és felajánlotta, hogy még elutazásunk előtt énekeljük lemezre a műsort Nekivágtunk a dolognak. A lemez egyik oldalára kerül a Keserves, de mi kerüljön a másikra? Székely népdalokat fogunk énekelni— döntöttük el—, ez így lesz jó, így lesz találó. A technikai eszközök akkori tökéletlensége miatt azonban az egészen halk részeket fel kellett erősítenünk. A lemezen kénytelenek voltunk mi is olyan tempóban énekelni, ahogy Kodály eredetileg megjelölte... — Ez a kapcsolat határozottan rányomta bélyegét egész életedre és tevékenységedre... — A kapcsolat? A személyes motívumok? Kodálynak kétségtelenül megvolt a személyi varázsa, de a legnagyobb hatást mégis a műve, művészete gyakorolta rám. Arra vagyok büszke, hogy mind Bartók, mind Kodály nagyságát és jelentőségét felismertem már akkor, amikor alkotómunkájukat nem övezte még olyan általános elismerés és nemzetközi hírnév, mint manapság. Hadd tegyem hozzá: Bartókkal személyesen nem találkoztam. De éppen mert valódi nagyságrendjüket idejekorán felismertem, nem szeretnék szerénytelenül az ő dicsőségük fényében sütkérezni, magamnak nagyobb súlyt és jelentőséget tulajdonítani, mint amennyi valóságosan megillet. — Minthogy a népdalgyűjtő és a zeneszerző Kodályról többször is írtál, beszéltél, szánjál ezúttal kissé bővebb teret Kodálynak, az embernek... — Kodályhoz kissé félve léptem be mindig, mint a vizsgázó diák ellenére volt ez így, kedves-bűbájos első ismeretség után hály kedvel engem. Ahikor de tanárként több ízben is tem, mindig egy papírra jegyeztem fel, mit akarok kérdezni, miről szeretnék beszélni, nehogy túl sok idejét vegyem igénybe. Kodály figyelmesen meghallgatott — itt jegyzem meg: általában mindenkivel udvarias volt—, de ritkán mosolygott keveset beszélt néha mindössze egy-egy gunyoros megjegyzést tett. Ha viszont szedelőzködtem, hogy menjek, gyakran marasztalt s a legkülönbözőbb dolgok felől faggatott. Nemcsak zenéről, hanem az emberek gondjairól, hangulatáról, közérzetéről, jelenről, múltról, s ha egyikmásik kérdésére nem tudtam válaszolni, csodálkozva nézett rám: «Hát maga hol él?» — Szigorúan beosztott életrendje volt? — Nagyon fegyelmezett volt s talán gyomorbaja is arra késztette, hogy a maga elé szabott rendtől semmiképpen ne térjen el. Mindennap úszott mértékletesen evett nem ivott, nem dohányzott Ha vacsorára marasztott, ő rendszerint akkor is mindössze egykét szelet sonkát evett és teát ivott hozzá. — Azt jelentse ez, hogy a modora, viselkedésmódja meglehetősen rideg volt? — Távolról sem. Nagyon melegszívű, mély érzésű ember volt csak épp nem szavakkal, hanem tettekkel mutatta ki, ha valakit kedvelt Erről annál inkább meggyőződhettem, mert a véletlen úgy hozta, hogy éppen életem fordulópontjain kerülhettem néhányszor közelebb hozzá. Amikor 1943- ban Kolozsváron Kodály-hét volt az esemény számomra szakmai és magánemberi szempontból egyaránt emlékezetessé vált. Egyrészt mert a Diákház nagytermében tartott előadását az én énekkarom illusztrálta, másrészt azért, mert amíg mi koncerteztünk, a feleségem megszülte a fiamat. «Úgy illik akkor, hogy én legyek a keresztapja» — mondta Kodály... — Ezt követően mikor találkoztatok? — A háború végén, amikor a hadifogságból szabadulván, felkerestem. «Most azzal tudnék magán igazán segíteni — mondta ekkor Kodály —, ha valami kis pénzt adhatnék. Pénzem azonban jelenleg nekem sincs.» Mellesleg Emma mamától tudtuk: Kodálynak egyetlen öltönye volt ekkor... — Kodály Zoltán méltó elismerése, és alighanem a te tevékenységed leggyümölcsözőbb szakasza is, ezután kezdődik... — Valóban így van, de a fellendülés nem volt ellentmondásoktól mentes. Kodályra vonatkozólag nem mondhatok semmi biztosat, erről csak sejtelmeim lehetnek, mert amikor az ötvenes évek közepén újra találkoztunk, sem elismertetéséről, sem a neki esetleg nem tetsző jelenségekről nem mondott semmit. Általában ő soha nem beszélt sikereiről vagy arról, hogy mit gondol egyik-másik művéről, saját munkásságáról. A magam tapasztalatai alapján viszont elmondhatom: meglehetősen sűrűn találkoztam akkoriban olyan tendenciákkal, amelyek eleinte Kodályt ünnepelték, népszerűsítették Bartók ellenében, később meg Bartókot, az általános érvényűt, Kodállyal szemben, aki állítólag csak szűkebb közösségek számára kivételes jelentőségű. Sőt olyanokkal is találkoztam, akik a romantikusokat, az ultramoderneket vagy más irányzatok képviselőit igyekeztek felvonultatni mindkettőjükkel szemben. Akkoriban is határozottan megmondtam, ma is azt vallom: az ilyen szembeállítósdi semmi jóra nem vezet. — Országszerte ismert és csodált hajdani kamarakórusod tapasztalataira gondolsz, amikor ezt mondod? — Az a kórus úgy jött létre, hogy eredetileg 1945-ben létezett egy kis női kar (két-három évig olyan harmincév létszámú), amely felszólított, hogy álljak az élére és tanítsak be nekik Bartók-műveket. Bartók után Kodály következett, aztán a preklasszikusokat vettük elő. S hogy senki ne vádolhasson elzárkózással, más effélékkel, hazai szerzőktől is műsorunkba iktattuk azokat a szerzeményeket, amelyek műsorunk egységének és jellegének megtartásával beiktathatók voltak. Közben a kórus tagjai hívták ismerőseiket, barátaikat vegyes kar lettünk, amelybe most már zenészek.