Új Élet, 1984 (26. évfolyam, 1-24. szám)
1984-04-10 / 7. szám
Sikerember. Már főiskolás korában jól tudta, hogy merre tájékozódjék a zenei élet bozótjában. Stány a könnyűzene! De nem az édesebbre, amelyből utóbb a hard rock bontakozott ki, nem a műkedvelő széplelkek gitárkíséretes folkja vagy finoman ironikus songja, és a legigényesebbek könnyűzenének nem is nevezhető dzsessze sem: irány a nagyzenekari kísérettel pompázó, tündökletes csillagok énekelte, a rádió és a televízió hatalmas művészi és technikai apparátusával készülő, reprezentatív könnyűzene! A Román Televízió becsült szerkesztője és zenei felvételvezetője, aki mestersége tisztán műszaki részét is hibátlanul megtanulta, zeneszerzőként is befutott. Ha nem is robbanásszerűen, de biztos léptekkel és emelt fővel. Darabjainak előadására a műfaj egyre fényesebb csillagai vállalkoztak, illetve vállalkoznak. Az ország könnyűzenei fesztiváljain gyakorta játszik kulcsszerepet, mint a hangfelvételek és -közvetítések szakavatott irányítója , de mint zeneszerző is, aki bizony számos trófeát vitt már haza ezekről a szemlékről. Nincs hét, hogy ne hallanék a rádióbán vagy a televízióban behízelgő szépségű dallamait, amelyeket mindig nagy műgonddal hangszerel és vesz fel. Legutóbb már a bukaresti operaház művészeinek is komponált, így Valentin Teodoriannak, Sanda Sandrunak és Ludovic Spiessnek, akiknek mellesleg szólva nem vált szégyenükre, hogy e könnyűnek nevezett zenei műfaj nehézségeivel is magas művészi színvonalon tudtak megbirkózni. Keresték Zsolt ma az igényesség mintaképe. Minden szerzeménye hivatásos művészre vall. I leni viszonylatban, a maga stíluskörében az elsők között tartja számon a szakma, a kritika és a közönség Tisztelik, és talán nem is irigyelik, mert ma is ép sen olyan szeretetre méltó, józan és kedves fiú, amiben — mondjuk — harminc esztendővel ezelőtt volt. Mennyivel? Harminccal? Igen, annyival. Húszéves lehetett, amikor megismertem, tehát fel tudom mérni, mennyire nem változott azóta. E „kedves fiú“ életének talán legnagyobb sikere, hogy ha megmondja, hány éves, senki sem hiszi el neki nyomatékos bizonykodás nélkül. Pedig annyi, amennyinek mondja magát: e tavaszon, májusban lesz ötven. (Zárójelben: ez a siker sem magától hullik az ölébe. Ifjúi rugalmasságáért naponta megküzd. Egy hangot sem játszik vagy ír, amíg legalább 3 000 méternyi salakot nem hagyott maga mögött a Dinamo sporttelep futópályáján. Ha esik, ha fagy, plusz harmincötös és mínusz harmincötös hőmérőállásnál egyaránt, neki a napi futás az első!) Úgy hiszem, küszöbön álló és minden eddiginél súlyosabb születésnapján, amikor számba veszi, hogy mire vitte, és kiszámolja, hogy mit akarhat még élete hátralevő évtizedeiben elérni, nagyobb téteket kell a jövő „követel" rovatába bejegyeznie. Ha körülnéz, láthatja, hogy az ő nagyságrendjébe tartozó pályatársak, akik mellett a maga műfajában állja a versenyt, ötvenéves korukra nemcsak népszerű számok, szívmelengető kis sikerek sokaságát jegyezhették fúl teljesítményeik lajstromára, hanem nagyobb lélegzetű művekkel is megalapozták jövőjüket, a színpadi zene ebben vagy abban a műfajában is. Egy operett, egy musical, egy nagyrevü ötlete kellene hogy megragadja az ő képzeletét is, vállalnia kellene végre az ilyesmikkel járó nagyobb befektetés nagyobb kockázatát is. Első egész estét betöltő művén mérhetnék föl csak igazán alkotói formátumát, személyiségének vivőerejét; maga is csak abból nyerhetne megnyugtató ígéretet jövőjét, reményeit illetőleg. Maga is tudja, jobban, mint én, kritikusa és barátja, hogy az önkörön belül való folytonos haladás végső soron mégsem vezet messzire. Valószínű, hogy rég fölgyűlt benne annyi energia, amennyi távolabbi pályára röpíthesse, akár a legközelebbi jövőben is. Nemcsak amúgy egymagamban futottam meg ezt a gondolatmenetet, hanem vele, az érdekelttel társalogva, újabb darabjait hallgatva, amelyek stílusukban a könnyűzene felöl az operettdal felé közelítenek. Mintha előtanulmányok volnának a nagyoperetthez, amellyel új úttörésre készül. Ki visz neki születésnapi ajándékul ihlető szövegkönyvvázlatot? ZÁSZLÓ FERENC „Az a baj, hogy az írok“... dohog az irodalomtanár... „hogy az írók élete többnyire nem állítható eszményképül a tanulók elé... mert természetesen azt szüntelenül mondogatják az embernek, hogy ne száraz életrajzi adatokkal tömjük a gyerek fejét, hogy született, itt járt, ott tanult, akkor írta, amakkor szakított, és így tovább... Ám ha belemerülök az életrajz taglalásába? Az bizony akárhányszor nem épületes... Tudode egyáltalán, hány írót, költőt, művészt csaptak ki, hány iskolából? Vagy ha ki sem csapták, el sem tanácsolták, ott hagyta ő maga... vagy azért, mertdacos ellenkezéseivel kihívta tanárai rosszindulatát», vagy « tehernek érezte magán a gyámkodást»... Ezt állítsam a diákok elé példaképül? Hogy mindenik iskolakéntle a lustaságát vagy a szemtelenségét az elhivatottság jelének lógja fel? Aztán a szerelmi életük — a házasságaik! Némelyiké csupa hűtlenkedés, állhatatlanság. S ne beszéljünk most a közéleti pályafutásukról! Mennyi helyezkedés, számítás; s ha nem, akkor éppen az ellenkezője: mennyi meggondolatlanság, esztelen, a végzetet kihívó cselekedet? „Vérit például egy kedvenc költőm... úgy láttam, hogy amilyen makulátlanul tiszták a versei, olyan tiszta az élete is... Szorgalmas, kötelességtudó... mint a férj, mintaapa... beszéltem is eleget róla a diákjaimnak: íme! S egyszer az egyik pimasz vigyorogva tartja elém egy irodalmi folyóirat nagy tanulmányát. Az emberileg is agyonbálványozott, mintaéletű költő — irtózatosan fösvény volt. Mit fösvény? Fukar, zsugori... s még a legjobb barátjához is! Hát miért volt fontos annak az irodalmárnak, hogy erről egy csemcsegő, fél kilométeres cikket írjon? És nemrég egy másiknak, aki nagy somolyogva bizonygatta, hogy politikai óvatossága sem volt más, mint önző számítás? Egyáltalán, ezek szerint nem helyesebb, ha bemagoltatom azt a néhány dátumot, s többet nem törődünk az életrajzzal?“ Nyilván könnyű visszavágni az ilyen dobogásra, hogy hát „életmű és alkotás bonyolult, áttételes, ellentmondásos összefüggései“ stb., stb., miegyéb, és hogy kötelező az árnyalt megközelítés, ilyesmi, és persze, nem a lapos, iskolai, tankönyvízű feckemondatokban — de miért is írják a tankönyveket tankönyvízűen? — hanem... Hanem ehelyett adjunk a tanuló kezébe olyan nagy-nagy bölcsességgel, megértéssel, érzékeny beleéléssel megírt életrajzi regényeket, esszéket, amelyek aztán — mélyről és vonzóan... Adjunk hát! Ám honnét vegyük őket? Egy időben lehetett kapni egy-egy József Attila-életrajzot, gyermek-Bartókot, Fazekas főhadnagyot —, ám hol vannak azok már? És a Leonardo da Vinciről, Edisonról. Amundsenről szóló regények hol vannak? Pedig az ifjúsági irodalomnak — a felnőtteknek is szóló ifjúsági irodalomnak! — legnagyobb műfaja, legigazibb műfaja a regényes életrajz. Mire tudnék ebben a műfajban hivatkozni Korda Körösi Csoma-regényén meg a fent említetteken kívül? Kerül egy-két színdarab. Bolyairól, másokról, olyasmik, mint Marosi Péter Salamon Ernő-regényt pótló könyve, Jókai Erdélyben stb., kismonográfiák, de ez még mind nem az, ami hiányzik. Pedig annyi nálunk nemcsak az író, hanem az ifjúsági író is: miért olyan kevés hát az életrajzi regény? Egy mostoha magánhangzónkról Bodó Imre Csíkszeredai olvasónk levelében arra kért, írjunk nyelvi rovatunkban a zárt e hangról. Másoktól is hallott róla, sőt ismerőseivel vitatkozott is e hangról. Már elöljáróban hangsúlyoznom kell, egy ilyen cikk terjedelme nem teszi lehetővé, hogy részletesen, minden vonatkozásában taglaljam a zárt e-vel kapcsolatos valamennyi hangtani kérdést, ez a szaktudomány feladata. A széles körű olvasóközönséget érdeklő legfontosabb tájékoztatást azonban nem mellőzhetem. Ismeretes, hogy a magyar nyelvben az írásban kétféle e hangot különböztetünk meg, az e, valamint az é hangot. Minthogy hangjaink lehetnek rövidek és hosszúak, az e hang hosszú párjának az é-t tekintjük. Hangsúlyozom: ez csakis az írásra vonatkozik. A kiejtésben e két hang között nemcsak az a különbség, hogy egyiket röviden, a másikat hosszan ejtjük. Főleg a hang minőségében van közöttük különbség. Hangképző szerveink (szájpadlás, nyelv, ajkak) más-más működéssel hozzák létre őket. Kiejtésünket figyelve, de főleg mások beszédét hallgatva, nyomban rájövünk, hogy az e hangot is ejthetjük röviden is meg hosszan is, és az é hang sem mindig hosszú, gyakran képezzük röviden. Nos, tulajdonképpen a röviden ejtett é hanghoz áll nagyon közel hangszín tekintetében az a hang, melyet a szaktudomány rövid zárt c-nek nevez és két ponttal jelöl (c). Ez a hang egyes nyelvjárásokban nagyon gyakori, Erdélyben különösen a székelyeknél. Gondoljunk csak csupán ilyen szavakra: ment, vett, fett. Ennek tulajdonítható, hogy sokan csupán tájnyelvinek tekintik ezt a hangot. Hogyha azonban alaposabban megvizsgáljuk a köznyelvet, könnyen rájövünk, hogy nemcsak nyelvjárási hangtani jelenségről van szó. Mindennapi beszédünkben is használjuk, igaz, nem annyira hangsúlyozott formában, mint ahogyan egyes nyelvjárásokban megfigyelhető. Ezek nyomán fölvetődik a kérdés: miért nem jelöljük e hangot írásban, miért nem próbáljuk általánosítani és követelni használatát? Válaszom, jóllehet nem minden szakmabelinek ez a nézete, a következő: I. Írásban való jelölése nagyon bonyolulttá tenné egyébként sem könnyű helyesírásunkat. 2. Minthogy nem minden nyelvjárásban ugyanazokban a szavakban, ugyanazokban a hangkapcsolatokban fordul elő, használata következetlen lenne. 3. A köznyelvben alig érezhetően fordul elő, sokan egyáltalán nem használják, következésképpen írásban nagyon sokan jelölni sem tudnák. 4. Megtanítani eredménytelen fáradozás lenne, hiszen a tanítók, tanárok többsége sem él vele. De aki használja, jól teszi, ne próbáljuk kiirtani nyelvünkből a rövid zárt é hangot, mert ez színt és változatosságot visz a mindennapi beszédbe. Ez annál is inkább szükséges, mert nyelvünket éppen a sok e hang előfordulása kissé egyhangúvá teszi. Ezt Petőfi Sándor is érezte. Nem véletlenül használta olykor a vele helyett a véle szóalakot, például ebben a verssorában: „Mely nyelv merne versenyezni véled?“ BARTHA JÁNOS