Új Élet, 1984 (26. évfolyam, 1-24. szám)

1984-04-10 / 7. szám

Sikerember. Már főiskolás korában jól tudta, hogy merre tájékozódjék a zenei élet bozótjában. Stány a könnyűzene! De nem az édesebbre, amelyből utóbb a hard rock bontakozott ki, nem a műkedvelő széplel­­kek gitárkíséretes folkja vagy finoman ironikus songja, és a legigényesebbek könnyűzenének nem is nevezhető dzsessze sem: irány a nagyzenekari kíséret­tel pompázó, tündökletes csillagok énekelte, a rádió és a televízió hatalmas művészi és technikai apparátusá­val készülő, reprezentatív könnyűzene! A Román Televízió becsült szerkesztője és zenei fel­­vételvezetője, aki mestersége tisztán műszaki részét is hibátlanul megtanulta, zeneszerzőként is befutott. Ha nem is robbanásszerűen, de biztos léptekkel és emelt fővel. Darabjainak előadására a műfaj egyre fénye­sebb csillagai vállalkoztak, illetve vállalkoznak. Az or­­szág könnyűzenei fesztiváljain gyakorta já­tszik kulcs­szerepet, mint a hangfelvételek és -közvetítések szak­avatott irányítója , de mint zeneszerző is, aki bizony számos trófeát vitt már haza ezekről a szemlékről. Nincs hét, hogy ne hallanék a rádiób­án vagy a televí­zióban behízelgő szépségű dallamait, amelyeket min­dig nagy műgonddal hangszerel és vesz fel. Legutóbb már a bukaresti operaház művészeinek is komponált, így Valentin Teodoriannak, Sanda Sandrunak és Lu­dovic Spiessnek, akiknek mellesleg szólva nem vált szégyenükre, hogy e könnyűnek nevezett zenei műfaj nehézségeivel is magas művészi színvonalon tudtak megbirkózni. Keresték Zsolt ma az igényesség minta­képe. Minden szerzeménye hivatásos művészre vall. I leni viszonylatban, a maga stíluskörében az elsők között tartja számon a szakma, a kritika és a közön­ség Tisztelik, és talán nem is irigyelik, mert ma is ép­ se­­n olyan szeretetre méltó, józan és kedves fiú, ami­ben — mondjuk — harminc esztendővel ezelőtt volt. Mennyivel? Harminccal? Igen, annyival. Húszéves lehetett, amikor meg­ismertem, tehát fel tudom mérni, mennyire nem válto­zott azóta. E „kedves fiú“ életének talán legnagyobb sikere, hogy ha megmondja, hány éves, senki sem hi­szi el neki nyomatékos bizonykodás nélkül. Pedig annyi, amennyinek mondja magát: e tavaszon, május­ban lesz­ öt­ven. (Zárójelben: ez a siker sem magától hullik az ölébe. Ifjúi rugalmasságáért naponta meg­küzd. Egy hangot sem játszik vagy ír, amíg legalább 3 000 méternyi salakot nem hagyott maga mögött a Dinamo sporttelep futópályáján. Ha esik, ha fagy, plusz harmincötös és mínusz harmincötös hőmérőál­­lásnál egyaránt, neki a napi futás az első!) Úgy hiszem, küszöbön álló és minden eddiginél sú­lyosabb születésnapján, amikor számba veszi, hogy mire vitte, és kiszámolja, hogy mit akarhat még élete hátralevő évtizedeiben elérni, nagyobb téteket kell a jövő „követel" rovatába bejegyeznie. Ha körülnéz, lát­hatja, hogy az ő nagyságrendjébe tartozó pályatársak, akik mellett a maga műfajában állja a versenyt, ötven­éves korukra nemcsak népszerű számok, szívmelen­gető kis sikerek sokaságát jegyezhették fúl teljesítmé­nyeik lajstromára, hanem nagyobb lélegzetű művekkel is megalapozták jövőjüket, a színpadi zene ebben vagy abban a műfajában is. Egy operett, egy musical, egy nagyrevü ötlete kellene hogy megragadja az ő képze­letét is, vállalnia kellene végre az ilyesmikkel járó na­gyobb befektetés nagyobb kockázatát is. Első egész estét betöltő művén mérhetnék föl csak igazán alkotói formátumát, személyiségének vivőerejét; maga is csak abból nyerhetne megnyugtató ígéretet jövőjét, remé­nyeit illetőleg. Maga is tudja, jobban, mint én, kriti­kusa és barátja, hogy az önkörön belül való folytonos haladás végső soron mégsem vezet messzire. Va­lószínű, hogy rég fölgyűlt benne annyi energia, amennyi távolabbi pályára röpíthesse, akár a legköze­lebbi jövőben is. Nemcsak amúgy egymagamban futottam meg ezt a gondolatmenetet, hanem vele, az­ érdekelttel társa­logva, újabb darabjait hallgatva, amelyek stílusukban a könnyűzene felöl az operettdal felé közelítenek. Mintha előtanulmányok volnának a nagyoperetthez, amellyel új úttörésre készül. Ki visz neki születésnapi ajándékul ihlető szöveg­­könyvvázlatot? ZÁSZLÓ FERENC „Az a baj, hogy az írok“... dohog az irodalomta­nár... „hogy az írók élete többnyire nem állítható esz­ményképül a tanulók elé... mert természetesen azt szüntelenül mondogatják az embernek, hogy ne száraz életrajzi adatokkal tömjük a gyerek fejét, hogy szüle­tett, itt járt, ott tanult, akkor írta, amakkor szakított, és így tovább... Ám ha belemerülök az életrajz taglalá­sába? Az bizony akárhányszor nem épületes... Tudod­­e egyáltalán, hány írót, költőt, művészt csaptak ki, hány iskolából? Vagy ha ki sem csapták, el sem taná­csolták, ott hagyta ő maga... vagy azért, mert­­dacos ellenkezéseivel kihívta tanárai rosszindulatát», vagy « tehernek érezte magán a gyámkodást»... Ezt állítsam a diákok elé példaképül? Hogy mindenik iskolakéntle a lustaságát vagy a szemtelenségét az elhivatottság je­lének lógja fel? Aztán a szerelmi életük — a házassá­gaik! Némelyiké csupa hűtlenkedés, állhatatlanság. S ne beszéljünk most a közéleti pályafutásukról! Mennyi helyezkedés, számítás; s ha nem, akkor éppen az ellen­kezője: mennyi meggondolatlanság, esztelen, a végze­tet kihívó cselekedet? „Vérit például egy kedvenc költőm... úgy láttam, hogy amilyen makulátlanul tiszták a versei, olyan tiszta az élete is... Szorgalmas, kötelességtudó... min­t a férj, mintaapa... beszéltem is eleget róla a diákjaim­nak: íme! S egyszer az egyik pimasz vigyorogva tartja elém egy irodalmi folyóirat nagy tanulmányát. Az­ em­berileg is agyonbálványozott, mintaéletű költő — irtó­­zatosan fösvény volt. Mit fösvény? Fukar, zsugori... s még a legjobb barátjához is! Hát miért volt fontos an­nak az irodalmárnak, hogy erről egy csemcsegő, fél kilométeres cikket írjon? És nemrég egy másiknak, aki nagy somolyogva bizonygatta, hogy politikai óvatos­sága sem volt más, mint önző számítás? Egyáltalán, ezek szerint nem helyesebb, ha bemagoltatom azt a néhány dátumot, s többet nem törődünk az életrajz­zal?“­­ Nyilván könnyű visszavágni az ilyen dobogásra, hogy hát „életmű és alkotás bonyolult, áttételes, el­lentmondásos összefüggései“ stb., stb., miegyéb, és hogy kötelező az árnyalt megközelítés, ilyesmi, és per­sze, nem a lapos, iskolai, tankönyvízű feckemondatok­­ban — de miért is írják a tankönyveket tankönyv­­ízűen? — hanem... Hanem ehelyett adjunk a tanuló kezébe olyan nagy-nagy bölcsességgel, megértéssel, ér­zékeny beleéléssel megírt életrajzi regényeket, esszéket, amelyek aztán — mélyről és vonzóan... Adjunk hát! Ám honnét vegyük őket? Egy időben lehetett kapni egy-egy József Attila-életrajzot, gyer­­mek-Bartókot, Fazekas főhadnagyot —, ám hol van­nak azok már? És a Leonardo da Vinciről, Edisonról. Amundsenről szóló regények hol vannak? Pedig az ifjúsági irodalomnak — a felnőtteknek is szóló ifjúsági irodalomnak! — legnagyobb műfaja, legigazibb műfaja a regényes életrajz. Mire tudnék eb­ben a műfajban hivatkozni Korda Körösi Csoma-regé­­nyén meg a fent említetteken kívül? Kerül egy-két színdarab. Bolyairól, másokról, olyasmik, mint Ma­rosi Péter Salamon Ernő-regényt pótló könyve, Jókai Erdélyben stb., kismonográfiák, de ez még mind nem az, ami hiányzik. Pedig annyi nálunk nemcsak az író, hanem az ifjúsági író is: miért olyan kevés hát az élet­rajzi regény? Egy mostoha magánhangzónkról Bodó Imre Csíkszeredai olvasónk levelében arra kért, írjunk nyelvi rovatunkban a zárt e hangról. Má­soktól is hallott róla, sőt ismerőseivel vitatkozott is e hangról. Már elöljáróban hangsúlyoznom kell, egy ilyen cikk terjedelme nem teszi lehetővé, hogy részletesen, min­den vonatkozásában taglaljam a zárt e-vel kapcsolatos valamennyi hangtani kérdést, ez a szaktudomány fel­­­adata. A széles körű­ olvasóközönséget érdeklő legfon­tosabb tájékoztatást azonban nem mellőzhetem. Ismeretes, hogy a magyar nyelvben az írásban kétfé­le e hangot különböztetünk meg, az e, valamint az é hangot. Minthogy hangjaink lehetnek rövidek és hosszúak, az e hang hosszú párjának az é-t tekintjük. Hangsúlyozom: ez csakis az írásra vonatkozik. A kiej­tésben e két hang között nemcsak az a különbség, hogy egyiket röviden, a másikat hosszan ejtjük. Főleg a hang minőségében van közöttük különbség. Hang­képző szerveink (szájpadlás, nyelv, ajkak) más-más működéssel hozzák létre őket. Kiejtésünket figyelve, de főleg mások beszédét hallgatva, nyomban rájö­vünk, hogy az e hangot is ejthetjük röviden is meg hosszan is, és az é hang sem mindig hosszú, gyakran képezzük röviden. Nos, tulajdonképpen a röviden ej­tett é hanghoz áll nagyon közel hangszín tekintetében az a hang, melyet a szaktudomány rövid zárt c-nek nevez és két ponttal jelöl (c). Ez a hang egyes nyelvjá­rásokban nagyon gyakori, Erdélyben különösen a szé­kelyeknél. Gondoljunk csak csupán ilyen szavakra: ment, vett, fett. Ennek tulajdonítható, hogy sokan csupán tájnyelvinek tekintik ezt a hangot. Hogyha azonban alaposabban megvizsgáljuk a köznyelvet, könnyen rájövünk, hogy nemcsak nyelvjárási hangtani jelenségről van szó. Mindennapi beszédünkben is használjuk, igaz, nem annyira hangsúlyozott formá­ban, mint ahogyan egyes nyelvjárásokban m­egfigyel­hető. Ezek nyomán fölvetődik a kérdés: miért nem jelöl­jük e hangot írásban, miért nem próbáljuk általánosí­tani és követelni használatát? Válaszom, jóllehet nem­­ minden szakmabelinek ez a nézete, a következő: I. Írásban való jelölése nagyon bonyolulttá tenné egyéb­ként sem könnyű helyesírásunkat. 2. Minthogy nem minden nyelvjárásban ugyanazokban a szavakban, ugyanazokban a hangkapcsolatokban fordul elő, hasz­nálata következetlen lenne. 3. A köznyelvben alig érezhetően fordul elő, sokan egyáltalán nem használ­ják, következésképpen írásban nagyon sokan jelölni sem tudnák. 4. Megtanítani eredménytelen fáradozás lenne, hiszen a tanítók, tanárok többsége sem él vele. De aki használja, jól teszi, ne próbáljuk kiirtani nyel­vünkből a rövid zárt é hangot, mert ez színt és válto­zatosságot visz a mindennapi beszédbe. E­z annál is in­kább szükséges, mert nyelvünket éppen a sok e hang előfordulása kissé egyhangúvá teszi. Ezt Petőfi Sándor is érezte. Nem véletlenül használta olykor a vele he­lyett a véle szóalakot, például ebben a verssorában: „Mely nyelv merne versenyezni véled?“ BARTH­A JÁNOS

Next