Új Élet, 1984 (26. évfolyam, 1-24. szám)
1984-04-25 / 8. szám
Fernandel-tréfák Fernandel, a híres francia filmkomikus, újságot vásárolt. A zsebébe nyúlt, hogy kifizesse a lapot, amikor észrevette, hogy nincs nála a pénztárcája. Az újságárusnő legyintett: — Ugyan, monsieur Fernandel, nem számít, majd megadja holnap a lap árát. — Köszönöm szépen, de ha az éjszaka meghalok.’ — Az sem számít. — Mi a véleménye a kritikusokról, monsieur Fernandel? — A filmkritikus azért megy a moziba, hogy mérgelődjék. De akkor mérgelődik legjobban, amikor rádöbben, hogy remekül szórakozott. — Fia egy asszony haragszik a férjére — állapította meg egy beszélgetés során Fernandes —, még azért is szemrehányást tesz neki, hogy odakint szép idő van. KAMIKA 7F (Folytatás a 19. oldalról) terjedt, a feszültség egyre nőtt. Azon az éjszakán a birói légibázison nem sokan aludtak. Másnap délben az ebédlőben gyülekeztünk, s mindenki igyekezett közelebb kerülni a rádióhoz. Néhány szó érthetetlen volt, de annyira ki lehetett venni a szavak értelmét, hogy tudatosítsuk, mi is történik. Császárunk hivatalosan is bejelentette a japán kapitulációt! A császár nyilatkozata szinte az atombomba erejével sújtott mindenkit.(...) Upaki Matei admirális, a haditengerészet 5. repülős egységének parancsnoka, néhány tisztje kíséretében ugyanaznap szállt be egy bombázó repülőgépbe az oitai bázison. Okinavának vették az irányt. Ők voltak az utolsó kumikazék. Onisi Fakadzsiro ellentengernagy, az öngyilkos repülések „atyja", beismerte, hogy bűnös, és harakirit követett el Példáját ezután több magas rangú tiszt követte... A FILMEZÉS INTIM PILLANATAI (Folytatás a 15. oldalról) — A romániai filmjátszás, ha nem csal az emlékezetem, Farkas Ibolyával fedezte fel a hazai magyar színházakban rejlő tehetségeket . Ez nem így van. Széles Anna akkor már befutott filmszínésznő, az Akasztottak erdeje már Európaszerte elismert, díjazott film volt... Közvetlenül utána már valóban én következtem. A legkedvesebb emlékeim között említeném azt a jelenetet, amikor a számtalan ismétlés miatt Iurie Dariéval egy egész éjszakán át kellett csókolóznom. Házaspárt alakítottunk a Subteranul című filmben. Ezzel a filmmel jutottam el az 1967-es Moszkvai Nemzetközi Filmfesztiválra... Maga a jelenet kedves: férjét, a hosszú hónapok óta külföldön tartózkodó kőolajkutató mérnököt várja a hősnő, azaz én (akinek mellesleg e jelenet kedvéért meg kellett tanulnia autót vezetni). A hosszú távollét után csak természetes, hogy az utazást megszakítva egy hangulatos útszakaszon megállunk, pihenünk, örvendünk egymásnak, csókolózunk. Mindez éjszaka történik. A rendező úgy képzelte, hogy időközben majd körülvesz bennünket egy juhnyáj... Mire magunkhoz térünk, se előre, se hátra, semerre nem lehet indulni. A rendező bennünket ügyesen tudott irányítani, mozgatni, a juhnyájat kevésbé. Végül oda jutottunk,, hogy ránk szólt: „Na, ti csak csókolózzatok, és ha a juhok bekerítettek benneteket, akkor majd abbahagyhatjátok“. De hát az ostoba juhok a bekerítést nagyon lassan végezték — már eluntuk az életünket a kényszerű csókolózásban. De volt kevésbé mulatságos „csókos“ esetem is, mely szinte tragikusan végződött. A Golgota című filmben van egy jelenetem, ahol egy katona kiszemel engem magának, és megerőszakol. A cselekmény erdőben, hepehupás területen játszódott. Menekülni igyekeztem, árkon-bokron keresztül futottam, a szövegkönyv utasítása szerint — ő pedig nyilván utolért, letepert. A földön dulakodtunk, olyan szenvedélyesen, olyan átéléssel, hogy partnerem egy adott pillanatban véletlenül az alkarjával a torkomra támaszkodott. Nem vette észre, hogy immár fuldoklom, nem jutok levegőhöz. Az volt a szerencsém, hogy szabad kezemmel integetni tudtam a felvevőgépet kezelő fiúknak, szabadítsanak ki... Az utolsó pillanatban sikerült szabadulnom, legalábbis így éreztem: szörnyű állapotban voltam. Hát ilyen csók is van... Humor Mondd meg a rendezőnek... Túl hangos a zene" — mondogatták többen is az idősebb színészek közül a sajnálatosan korán elhunyt Horváth Bélának, amikor a Déry Tibor szövege nyomán született musicalt, a Popfesztivált rendezte. Erőltessétek meg kissé a hangotokat! — replikázott ő. — Az ifjúság a hangos zenét szereti". ..Berekedünk, maholnap már csak suttogni tudunk..." — panaszolták a színészek. „Hát én hogy bírom?" — kiáltott vissza Horváth Béla, túlharsogva a zenét. „Vilikém,— intette magához az ügyelőt Czikéli. .ki mind ez ideig szótlanul hallgatta a vitát — légy szíves, menj le a nézőtérre, és mondd meg a rendezőnek, hogy beszéljen egy kicsit halkabban, mert nem hallom a zenét". Hívjon meg a szeánszra Valamikor az első világháború után egy hirtelen meggazdagodott kereskedő heteken és hónapokon keresztül gyötörte Janovics Jenőt, hogy hívja meg őt is a lakásán tartott nudista szeánszok egyikére, amelyekről a „bennfentes" körökből értesült. „Estélyeket nem szoktam rendezni, szeánszokon nem veszek részt..." — mondta a színigazgató, de a kereskedő a következő alkalommal újra szóbahozta a dolgot, és diszkréciójáról, ismét máskor el nem maradó hálájáról biztosította a neves színházi embert. Mikor így sem ért el eredményt, leveleket, üzeneteket kezdett küldözgetni, színészektől közbenjárói szolgálatokat kérni. „A maga kitartása és ügybuzgósága lefegyverző — mondta végül Janovics —, mivel legutóbbi üzenetéből kiderült, hogy a szeánszok időpontját is tudja, a következő kedden este kilenc órára várom a lakásomon." A megadott időpontban különös, lenge öltözetű fiatal nő nyitott ajtót: „Itt vetkőzhet le uraságod — mondta a női és férfiruhákkal teleaggatott fogasok egyik üres akasztójára mutatva —, a szalonba, a szabályok értelmében, csak ruha nélkül, egy szál gyertyával a jobb kézben szabad belépni." A kereskedő izgatottan dobálta le magáról a holmikat, s közben egyre szaporábban lélegzett. Mikor a szalon kilincsére rátette a kezét, már a füle is világított, mint a kerékpár sárhányóján a macskaszem. Belépve estélyi ruhába öltözött nők és szmokingos férfiak csodálkozó pillantásával találta magát szembe, akik az ő láttán egetverő hahotában törtek ki. Azt akarom kérdezni... Falusi tárgyú darabbal vendégszerepel a társulat, és előadás után a szereplők találkoznak a helybeli mtsz tagjaival. Mint különlegesebb alkalmakkor szokás, az együttest üdvözli az egyik vezető férfiú, beszél a másik is, mire a tulajdonképpeni eszmecserére kerülne sor, a csendet csak köhécselések törik meg. „Maguknál fordultak elő olyan esetek, mint a darabban? — kérdezi a főszerepet játszó színész, amire ismét csend a válasz. Még a legbeszédesebb is csak annyit bök ki végül, hogy „éppen olyanok nem, csak olyanformák' „Ki tetszett, és ki nem.’“ — kérdezi a dramaturg egy hulópiruló fiatal menyecskétől. „Pendzsinek a bajuszosok tetszenek" — kiáltja be valaki, s a kacagást ismét hosszas csend követi. „Tessék, nénikém — mondja örömmel a főszereplő, látván, hogy egy idősebb asszony unszolás nélkül is szóra jelentkezik. — Kérdezni akar, vagy hozzászólni?“ „Azt akarom kérdezni —■ szólal meg a nénike —, vagyis hát mondani, hogy a malacok sivítanak, a tehenek bőgnek, nem lehetne már hazamenni?“ Kétféle stílus Két ifjú színész felváltva játssza A néma levente fürge észjárású, éles nyelvű Beppóját. „Az a baj — mondja az első, aki az életben is a társulat tréfamestere —, hogy ketten kétféle stílusban játsszuk a szerepet“. „Hogyhogy?“ — kérdezi megütközve a társa. Úgy — hangzik a válasz —, hogy én jól, te meg