Új Élet - Erdélyi Figyelő, 1989 (31. évfolyam, 1-22. szám - 1. évfolyam, 1-2. szám)
1989-07-10 / 13. szám
Még egyszer ! az Éjjeli menedékhelyről Kedves Oláh Tibor, mit tagadtam, örömmel olvastam lapunkban megjelent sorait a Maros-parti Itália újjászületéséről (ÚJ ÉLET, 1989/9. szám), mert az utóbbi időben én is inkább azt tapasztaltam, amit cikke elején így jellemez: „Bennfentes körökben gyakran hangoztatott vélemény, hogy a Târgu Mures-i Nemzeti Színház magyar tagozata évek óta nem az, ami volt: ingadozó műsorpolitika, meggyérült-gyengült színészi potenciál, tagadhatatlan színvonalcsökkenés ... jelzi, hogy a társulat csak árnyéka régebbi önmagának“ — s elégtétellel vettem tudomásul, hogy lám, ez esetben nincs igazuk azoknak a kishitű bennfenteseknek, mert —Egy messze kimagasló Gorkij-előadás most rácáfol e vádra és panaszra: az Éjjeli menedékhely egyértelmű nagy sikere fennen hirdeti, hogy van a Maros-parti Itáliában robusztus tehetség, játékkedv és töretlen alkotókészség, csak legyen, aki marokra fogja a szétszórtan heverő erőket. Mint írja: e társulaté pusi férfiú Kincses Hemér, aki „prominens rendezőegyéniség is „alkalmas arra, hogy sikerről sikerre, olykor — mint jelen esetben — diadalra vigye elszánt csapatát. Számomra még ez is elképzelhető, hiszen láttam már Kincsestől ilyen bravúrt: a román tagozaton rendezett Jihar ekiadása valóban nagy rendezői egyéniséghez méltó produkció, Iiviu Ciurei híres rendezése mellett is megállta a helyét. Miért ne tudna Kincses hasonló színvonalú előadást rendezni a magyar tagozaton is? (Egyébként a Kincses Viharelőadásáról bennem kialakult kép azóta sem kopott meg, bár Shakespeare-nek ez, a tájainkon rendkívül szerencsés sorsú darabja újabb sikert ért meg egy másik fiatal tehetség, Parászka Miklós rendezésében.) Örömömet, bizakodásomat azonban hamar lerohasztotta a társulat fővárosi turnéja, amelyen két, Kincses által rendezett előadást is láthattam. A Diogenész, a kutya semmivel sem emelkedett ki az átlag középszerből, s az Éjjeli menedékhelytől — az Ön kritikája alapján — többet vártam. Feltehetően Ön a bemutató lelkes hangulatában írta meg beszámolóját, s csupán a sikerült momentumokra koncentrált, mert higgadtabb mérlegelés után, biztos szót ejtett volna a kevésbé sikerüitekről is, amelyeket — nagy tapasztalatú színházi ember lévén — nem hiszem, hogy ne vett volna észre. Meghatotta önt, s mint felfedező ii idézi Kincsesnek a műsorfüzetben közölt, az éjjeli menedékhely lokalizálására vonatkozó kijelentését, miszerint: „Egy világváros alatt vagyunk...“, s e megállapításban látja „a rendezői koncepció alfáját és ómegáját“. Hát Kincses kijelentése valóban meghökkentő, talán jó ötlet lenne egy új színdarabhoz, de rendezői felfogásnak kevés — és tévútra vezető! Kincses valószínűleg aktualizálni kívánt, közelebb akarta hozni a századforduló elesetteinek világát a mai elesettekéhez, csak hát túl könnyen akart célt érni: a menedékhelyet valamelyik bérház pincéjéből valamelyik nagyváros szennycsatornájába helyezte át, s lakóit, ha lehet, még nyomorúságosabb, még rosszabb ruhában nem előre koptatott, hanem előre szaggatott,lyuggatott,vegypusztított —, rongyokba öltöztette, mint a korábbi színrevitelek rendezői, egyeseket eleven madárijesztőkké változtatott, vagyis anyagi körülményeiket, fizikai megjelenésüket illetően még szerencsétlenebbekké, még kirívóbb esetekké tette őket, mint az helyzetükből amúgy is adódnak kuriózumokká, mintsem együttérzésre, szolidaritásra érdemes, méltatlan körülmények között tengődő emberi lényekké. A Lunacsarszkijtól idézett „mozgó panoráma“ helyett mozgó panoptikumot láttunk... Megítélésem szerint ez a beállítás nem a legsikeresebb. A nézőnek ugyanis valami közöset kellene találnia ezzel a világgal, amely a föld alá szorult, miként az a Gorkij korabeli néző esetében meg is történt. Az akkori közönség saját jövendőbeli sorsát látta — félte — a menedékhely társadalmon kívülre vetett szerencsétlenjeinek helyzetében: a munkáséban, aki éjt nappá téve gürcöl, hogy tisztességes úton teremtse elő a mindennapi kenyérre valót, mégis koldussá szegényedik; a színészében, akit, ha megöregszik, szemétre hajítanak, mint a kifacsart citromot; a sapkakészítőében és a matrózéban, akik egyszer eltévelyedtek és soha többé nem tudnak talpraállni, mert homlokukon ott a bélyeg, s a rohanó világnak nincs ideje velük vesződni; az álmodozó prostituáltéban, aki nyomorúságos keresetéből, csak úgy szívjóságból eltart egy lecsúszott bárót is, aki mellesleg lépten-nyomon kigúnyolja őt, a beteg munkásasszonyéban — akitől azt várják, hogy minél hamarabb meghaljon, s ne pusztítsa többé az egészségeseknek is alig jutó kenyeret... Mi közünk hazájuk? Gorkij művének mai színpadra állítója nem kerülheti meg ezt a kérdést. A kitaszítottak ma mástól szenvednek, másban látnak hiányt; a kiszolgáltatottság az, ami „közös nevező“ lehet közöttük és az éjjeli menedékhely lakói között. Az, hogy zokszó nélkül kell szolgálniuk az első jöttmentet — a darabbeli kupec, uzsorás, orgazda felkapaszkodott rokonát —, aki szállást és munkát ad nekik, s a munkatársait is, az elidegenedett hatalmi gépezet elemeit, és el kell tűrniük tőlük mindent. Ma már nem az anyagi nyomor keltette szánalom, hanem az emberséget ért sérelemmel szembeni ellenszenv és együttérzés lehet a gorkiji világgal való közlekedési csatorna. Az a Szatyin szövegében megfogalmazott igény, hogy „Tisztelni kell az embert! Nem sajnálni...“ — ami most is elhangzott ugyan, de valahogy elszállt, elsikkadt, nem jutott túl a rivaldán. A rendezői koncepció felületességéből pedig természetes módon következik, hogy az előadás részleteiben sem meggyőző. Nagy művészek szólóznak — rendezői és önkontroll nélkül — végetes-végig; a színpadi cselekvéseket nem a helyzetek sajátossága és a szereplők közötti viszonyok és viszonyulások minősége határozza meg, hanem a színészek álul hatásosnak vélt beállások, játékok, gesztusok, ki-ki rutinja... Csak egy példát említenék: Ferenczy István naiv és öncélú sapkajátékát. Ferenczy bevett szokása, hogy valahányszor az általa ábrázolt figura avarban van, vagy nagy elhatározásra szánja el magát, igazít egyet a sapkáján. Ez népi tárgyú színművekben, szatirikus vígjátékokban sikeres, jó fogásnak bizonyult. A lábtörlőben például kiváló volt ez a gesztus, a bomfiban is elment (a Diogenészben elmaradt, de csak azért, mert Athén derült ege alatt nem volt szükség sapkára), de itt, Vaszka Pepel és Vaszilisza életre-halálra menő összecsapásakor kár volt vele előhozakodni. Vaszka nem állja az asszony tekintetét, ezért előbb mélyen szemébe húzza a sapkáját, majd fogja és a Vaszilisza szemére teszi azt — mintha csak évődnének, boglya hűvösében... De a Lohinszky Lukája is hiányérzetet kelt. Nem kívánunk mi lehetetlent Lohinszky Loránd érdemes művésztől, korántsem várjuk tőle azt, ami irodalomtörténészeknek, kritikusoknak, színházi teoretikusoknak sem sikerült, hogy megfejtse a furcsa zarándok figuráját, csupán azt szeretnénk, hogy elevenítse meg, tegye őt hitelessé. Mert luka a vízválasztó ebben a darabban. Olyannak kell lennie, akinek el lehet hinni, vagy el lehet utasítani a szavát, akire odafigyelnek, akit tényleg meghallgatnak a menedékhely lakói, s a nézők is. Aki bár nem fedi fel magát, mégis — vagy tán éppen ezálul — lenyűgözi hallgatóságát. Lohinszky hozzájárulása, sajnos, kimerül abban, hogy szépen mondja a szöveget, s néha egy kevés iróniát is vegyít a hanghordozásába... Mindezt megszoktuk már tőle, modorává vált az évtizedek során. Tagadhatatlan, hogy az előadás alatt láttunk szépen s emlékezetesen megoldott szerepeket is, mint a Tarr László Színésze, a Gyarmati István Kosztiljovja, vagy a Tóth Tamás lakatosa (kár hogy ez örökké hátul, a sötétben tartott a rendezés) és Farkas Ibolya Vasziliszája — az ő értékelésükkel egyetértek —, a többi alakítás viszont rendre elmaraszulható, vagy a végletes sarkítás — kuriózumra törekvés —, vagy a funkció nélküli szólózás — a többi szereplővel való kapcsolatrendszerből történt indokolatlan kilépés — miatt, aminek következtében széttöredezett az előadás. E tekintetben után Szatyin — Györffy András — hosszadalmas, véget nem érő, Lukát idéző és a nézőt okító monologizálása volt a legbántóbb. Györffy ügyet sem vetett arra, hogy az általa megszólaló figura monológokba szerveződő felismerései ott, akkor, abban a bizonyos feszült színpadi helyzetben születnek, amely arra készteti őt, hogy megnyilatkozzék, hogy társaival, a menedékhely többi lakójával is közölje azt, ami őt foglalkozatja, s amit azok nem fogadnak szentírásként... Egyébként az előadás végső ellaposodásának jele, hogy a rendező szabadjára engedte meg a kezdő színészeket is. Buzogány Márta Gabriella például nem restelli, hogy nyílt színen készülődjék neki s álljon be monológot mondani — mint a szavaló vagy a táncdalénekes —, ma már a műkedvelők is kerülik az ilyen „pongyolaságot“. Visszatérve az írás elején idézett szöveghez, kedves Oláh Tibor, csak azt mondhatom: a műsorpolitika valóban javulófélben van, a színészi potenciál is jobb előadásokra érdemes, a színvonalcsökkenést viszont még nem skerült megállítani, a szétszórtan heverő erőket még mindig nem fogta marokra senki. Hogy ez utóbbi véghezviteléhez Kincses Elemér lehetne az egyik jelölt — nem kétlem. Csak már kezdené el végre! Dinem így, mint az Éjjeli menedékhelyben, hanem igazából. S bár lennének még más jelöltek is... Őszinte tisztelettel: ZSEHRÁNSZKY ISTVÁN Farkas Ibolya (Vaszilisza) és Ferenczy István (Vaszka Pépei) Mihai Răchită felvétele