Új Élet - Erdélyi Figyelő, 1989 (31. évfolyam, 1-22. szám - 1. évfolyam, 1-2. szám)

1989-07-10 / 13. szám

Még egyszer ! az Éjjeli menedékhelyről Kedves Oláh Tibor, mit tagadtam, örömmel olvastam la­punkban megjelent sorait a Maros-parti I­tália újjászületéséről (ÚJ ÉLET, 1989/9. szám), mert az utóbbi időben én is inkább azt tapasztaltam, amit cikke elején így jellemez: „Bennfentes körökben gyakran hangoztatott véle­mény, hogy a Târgu Mures-i Nemzeti Színház magyar tagozata évek óta nem az, ami volt: ingadozó műsorpolitika, m­eggyérült-gyengült színészi potenciál, tagadhatatlan színvonalcsökkenés ... jelzi, hogy a társulat csak árnyéka ré­gebbi önmagának“ — s elégtétellel vet­tem tudomásul, hogy lám, ez esetben nincs igazuk azoknak a kishitű benn­fenteseknek, mert —­­Egy messze ki­magasló Gorkij-előadás most rácáfol e vádra és panaszra: az Éjjeli menedék­hely egyértelmű nagy sikere fennen hir­deti, hogy van a Maros-parti Itáliában robusztus tehetség, játékkedv és töret­len alkotókészség, csak legyen, aki ma­rokra fogja a szétszórtan heverő erőket. Mint írja: e társulaté pu­si férfiú Kincses Hemér, aki „prominens rendezőegyéni­­ség i­s „alkalmas arra, hogy sikerről si­kerre, olykor — mint jelen esetben — diadalra vigye elszánt csapatát­. Szá­momra még ez is elképzelhető, hiszen láttam már Kincsestől ilyen bravúrt: a román tagozaton rendezett J­ihar­ ekia­dása valóban nagy rendezői egyéniség­hez méltó produkció, I­iviu Ciurei híres rendezése mellett is megállta a helyét. Miért ne tudna Kincses hasonló színvo­nalú előadást rendezni a magyar tago­zaton is? (Egyébként a Kincses Vihar­­előadásáról bennem kialakult kép azóta sem kopott meg, bár Shakespeare-nek ez, a tájainkon rendkívül szerencsés sorsú darabja újabb sikert ért meg egy másik fiatal tehetség, Parászka Miklós rendezésében.) Örömömet, bizakodáso­mat azonban hamar lerohasztotta a tár­sulat fővárosi turnéja, amelyen két, Kincses által rendezett előadást is lát­hattam. A Diogenész, a kutya semmivel sem emelkedett ki az átlag középszer­ből, s az Éjjeli menedékhelytől — az Ön kritikája alapján — többet vártam. Fel­tehetően Ön a bemutató lelkes hangula­tában írta meg beszámolóját, s csupán a sikerült momentumokra koncentrált, mert higgadtabb mérlegelés után, biztos szót ejtett volna a kevésbé sikerüitekről is, amelyeket — nagy tapasztalatú színházi ember lévén — nem hiszem, hogy ne vett volna észre. Meghatotta önt, s mint felfedező ii idézi Kincsesnek a műsorfüzetben kö­zölt, az éjjeli menedékhely lokalizálá­sára vonatkozó kijelentését, miszerint: „Egy világváros alatt vagyunk...“, s e megállapításban látja „a rendezői kon­cepció alfáját és ómegáját“. Hát Kin­cses kijelentése valóban meghökkentő, talán jó ötlet lenne egy új színdarabhoz, de rendezői felfogásnak kevés — és tév­útra vezető! Kincses valószínűleg aktua­lizálni kívánt, közelebb akarta hozni a századforduló elesetteinek világát a mai elesettekéhez, csak hát túl könnyen akart célt érni: a menedékhelyet vala­melyik bérház pincéjéből valamelyik nagyváros szennycsatornájába helyezte át, s lakóit, ha lehet, még nyomorúsá­gosabb, még rosszabb ruhába­n nem előre koptatott, hanem előre szaggatott,­­lyuggatott,­­vegypusztított —, ron­gyokba öltöztette, mint a korábbi színrevitelek rendezői, egyeseket eleven madárijesztőkké változtatott, vagyis anyagi körülményeiket, fizikai megjele­nésüket illetően még szerencsétleneb­bekké, még kirívóbb esetekké tette őket, mint az helyzetükből amúgy is adódna­k kuriózumokká, mintsem együttérzésre, szolidaritásra érdemes, méltatlan körülmények között tengődő emberi lényekké. A L­unacsarszkijtól idézett „mozgó panoráma“ helyett mozgó panoptikumot láttunk... Megítélésem szerint ez a beállítás nem a legsikeresebb. A nézőnek ugyan­is valami közöset kellene találnia ezzel a világgal, amely a föld alá szorult, mi­ként az a Gorkij korabeli néző esetében meg is történt. Az akkori közönség sa­ját jövendőbeli sorsát látta — félte — a menedékhely társadalmon kívülre vetett szerencsétlenjeinek helyzetében: a mun­káséban, aki éjt nappá téve gürcöl, hogy tisztességes úton teremtse elő a mindennapi kenyérre valót, mégis kol­dussá szegényedik; a színészében, akit, ha megöregszik, szemétre hajítanak, mint a kifacsart citromot; a sapkakészí­­tőében és a matrózéban, akik egyszer eltévelyedtek és soha többé nem tudnak talpraállni, mert homlokukon ott a bé­lyeg, s a rohanó világnak nincs ideje ve­lük vesződni; az álmodozó prostituálté­ban, aki nyomorúságos keresetéből, csak úgy szívjóságból eltart egy lecsú­szott bárót is, aki mellesleg lépten-nyo­­mon kigúnyolja őt, a beteg munkás­asszonyéban — akitől azt várják, hogy minél hamarabb meghaljon, s ne pusztítsa többé az egészségeseknek is alig jutó kenyeret... Mi közünk hazá­juk? Gorkij művének mai színpadra állítója nem kerülheti meg ezt a kér­dést. A kitaszítottak ma mástól szen­vednek, másban látnak hiányt; a kiszol­gáltatottság az, ami „közös nevező“ le­het közöttük és az éjjeli menedékhely lakói között. Az, hogy zokszó nélkül kell szolgálniuk az első jöttmentet — a darabbeli kupec, uzsorás, orgazda fel­kapaszkodott rokonát —, aki szállást és munkát ad nekik, s a munkatársait is, az elidegenedett hatalmi gépezet ele­meit, és el kell tűrniük tőlük mindent. Ma már nem az anyagi nyomor keltette szánalom, hanem az emberséget ért sé­relemmel szembeni ellenszenv és együtt­érzés lehet a gorkiji világgal való közle­kedési csatorna. Az a Szatyin szövegé­ben megfogalmazott igény, hogy „Tisz­telni kell az embert! Nem sajnálni...“ — ami most is elhangzott ugyan, de vala­hogy elszállt, elsikkadt, nem jutott túl a rivaldán. A rendezői koncepció felületességéből pedig természetes módon következik, hogy az előadás részleteiben sem meggyőző. Nagy művészek szólóznak — rendezői és önkontroll nélkül — vé­­getes-végig; a színpadi cselekvéseket nem a helyzetek sajátossága és a szerep­lők közötti viszonyok és viszonyulások minősége határozza meg, hanem a színészek álul hatásosnak vélt beállá­sok, játékok, gesztusok, ki-ki rutinja... Csak egy példát említenék: Ferenczy István naiv és öncélú sapkajátékát. Fe­renczy bevett szokása, hogy valahány­szor az általa ábrázolt figura avarban van, vagy nagy elhatározásra szánja el magát, igazít egyet a sapkáján. Ez népi tárgyú színművekben, szatirikus vígjáté­kokban sikeres, jó fogásnak bizonyult. A lábtörlőben például kiváló volt ez a gesztus, a b­­omfiban is elment (a Dio­­genészben elmaradt, de csak azért, mert Athén derült ege alatt nem volt szükség sapkára), de itt, Vaszka Pepel és Vaszi­lisza életre-halálra menő összecsapása­kor kár volt vele előhozakodni. Vaszka nem állja az asszony tekintetét, ezért előbb mélyen szemébe húzza a sapká­ját, majd fogja és a Vaszilisza szemére teszi azt — mintha csak évődnének, boglya hűvösében... De a Lohinszky Lukája is hiányérzetet kelt. Nem kívá­nunk mi lehetetlent Lohinszky Loránd érdemes művésztől, korántsem várjuk tőle azt, ami irodalomtörténészeknek, kritikusoknak, színházi teoretikusoknak sem sikerült, hogy megfejtse a furcsa zarándok figuráját, csupán azt szeret­nénk, hogy elevenítse meg, tegye őt hi­telessé. Mert l­uka a vízválasztó ebben a darabban. Olyannak kell lennie, aki­nek el lehet hinni, vagy el lehet utasí­­tani a szavát, akire odafigyelnek, akit tényleg meghallgatnak a menedékhely lakói, s a nézők is. Aki bár nem fedi fel magát, mégis — vagy tán éppen ezálul — lenyűgözi hallgatóságát. Lohinszky hozzájárulása, sajnos, kimerül abban, hogy szépen mondja a szöveget, s néha egy kevés iróniát is vegyít a hanghordo­zásába... Mindezt megszoktuk már tőle, modorává vált az évtizedek során. Tagadhatatlan, hogy az előadás alatt láttunk szépen s emlékezetesen megol­dott szerepeket is, mint a Tarr László Színésze, a Gyarmati István Kosztil­­jovja, vagy a Tóth Tamás lakatosa (kár hogy ez örökké hátul, a sötétben tar­­tott a rendezés) és Farkas Ibolya Va­­sziliszája — az ő értékelésükkel egyet­értek —, a többi alakítás viszont rendre elmaraszulható, vagy a végletes sarkí­­tás — kuriózumra törekvés —, vagy a funkció nélküli szólózás — a többi sze­replővel való kapcsolatrendszerből tör­tént indokolatlan kilépés — miatt, ami­nek következtében széttöredezett az elő­adás. E tekintetben után Szatyin — Györffy András — hosszadalmas, véget nem érő, Lukát idéző és a nézőt okító monologizálása volt a legbántóbb. Györffy ügyet sem vetett arra, hogy az általa megszólaló figura monológokba szerveződő felismerései ott, akkor, ab­ban a bizonyos feszült színpadi helyzet­ben születnek, amely arra készteti őt, hogy megnyilatkozzék, hogy társaival, a menedékhely többi lakójával is közölje azt, ami őt foglalkozatja, s amit azok nem fogadnak szentírásként... Egyéb­ként az előadás végső ellaposodásának jele, hogy a rendező szabadjára engedte meg a kezdő színészeket is. Buzogány Márta Gabriella például nem restelli, hogy nyílt színen készülődjék neki s áll­jon be monológot mondani — mint a szavaló vagy a táncdalénekes —, ma már a műkedvelők is kerülik az ilyen „pongyolaságot“. Visszatérve az írás elején idézett szö­veghez, kedves Oláh Tibor, csak azt mondhatom: a műsorpolitika valóban javulófélben van, a színészi potenciál is jobb előadásokra érdemes, a színvonal­­csökkenést viszont még nem skerült megállítani, a szétszórtan heverő erőket még mindig nem fogta marokra senki. Hogy ez utóbbi véghezviteléhez Kincses Elemér lehetne az egyik jelölt — nem kétlem. Csak már kezdené el végre! Di­ne­m így, mint az Éjjeli menedékhelyben, hanem igazából. S bár lennének még más jelöltek is... Őszinte tisztelettel: ZSEHRÁNSZKY ISTVÁN Farkas Ibolya (Vaszilisza) és Ferenczy István (Vaszka Pépei) Mihai Răchită felvétele

Next