Új Ember, 1946 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1946-06-23 / 25. szám

Pissssissus LessiA Shakespeare-díszlet a Nemzetiben segtündöklő, új Shakespeare-fordítás AJOR TAMÁS vadonatúj Shakespeare-rel lepte meg a közönséget, mégpedig a „Sok hűhó semmiért“ forró délszaki komédiájával a júniusi kánikula idején. S ha a színházon kívül is tomboló volt a hőség, mégis jól esett látni az ultramarinkék messinai eget tűző napsugárban. Feltárul a körfüggöny, vakít a délolasz égbolt s benne ékszerként tündököl a baldachinszerű vörös-arany-habfehér márványlugas nyíló rózsák között s viruló emberpéldányok futkároznak a fehér lépcsőkön, terülnek el bronzoroszlánok hátán, s tündöklő nők könyökölnek ki a márványkorlátokon, lesni a csatarászásból érkező lovagokat.. Ami egy díszletben sok — s ami kevés Ez a díszlet első pillantásra sikert aratott és megbocsájtatta velünk a Shakespeare ellenes tendenciát: azt, hogy egyetlen színben sűrítődött az egész ötfelvonásos, változó színű komédia. Talán az újrealizmus jegyében született ez a nagyon is pompázó egyetlen díszlet, de ha nem lett volna egyetlen, nem lehetett volna ilyen pompázó és a színváltozások megtakarítása lehetővé tette, hogy húzás nélkül peregjen le a mai nézőnek kissé túlbonyolított s így is hosszúra nyúlt játék. Több mint három óra hossza még akkor is sok, ha az előadás minden mozzanata érdekfeszítő és kitűnő, mint a jelen esetben volt. Nem unatkoztunk egy pillanatra sem, csak fárasztó volt kissé, elszoktunk már az egy szín díszletétől. Az egy díszlet szépségéért Háy Károly ízlését és stílusérzékét illeti a dicséret; kiugró vársarokrészlete grandiózus. Ha stilizáltan is, de hű képet ad arról, milyen lehetett új korában egy olyan szicíliai várkastély, amely évszázadok viharától verten ma nekünk talán még többet mond, mert az elképzelt szépet romjaiból visszaálmodni nagyobb élvezet, mint újonnan felépítve látni a történelem karmai alatt szétporlott hajdani valóságot. Ez a díszlet nagyon is jól lakatta a szemet, de később kevés teret adott az álmodozó fantáziának. Fodor József Shakespeare-je Ebben a mesebeli díszletben Fodor József szólalt meg, Shakespeare-ül. Gyökös, erős, jóizektől csorduló magyar nyelven , Shakespeare-ül szólalt meg, egyszerre pezsgett, forrt, tajtékzott benne az olasz, az angol és a magyar renaissance, még egy kicsit Erdély, a biblia és a prédikátorok nyelve, ahogy Ady óta századunkban Fodor tudja ezt a legjobban, legbensőbb ihlettől foganóan. A nagy Shakespeare-drámáknak tőlünk is kijutott fordítóink egy-egy Vörösmarty, Petőfi, Arany, később Babits és Kosztolányi. A bohó vígjátékok közül eddig csak a Szentivánéji álom volt olyan szerencsés, hogy a szalontai jegyző álmodta magyarrá. Fodor József most magyarul is Shakespearré tette ezt a nem túl nagyigényű vígjátékot és őserejű nyelvével megmutatta a sorai közt pajzánkodva játszogató zsenit. Fordításának éppen a súlya az, ami a könnyedségét megadja. Szavainak gyökében ott ízleljük a kort, Shakespeare korát: ha történelmi és egyéb adottságok miatt le nem maradunk Európától, ezt a renaissance magyarja is valahogy így mondotta volna. A színészek Utoljára hagyták a színészeket, pedig ők is alapos munkát végeztek. Básti Lajos dekoratív lehiggadtságú hercege olyan közvetlen és egyben olyan méltóságos, olyan arányos és megnyerő, mintha egy Van Dyck festő ihletéből lépett volna elébünk. Mészáros Ági Beatrice-a, a vadmacskából szelíd cirmossá szerelmeskedő Shakespeare-alak tökéletes kivetítése. Ő és Básti mondták emellett a legszebben Fodor József szavait. Az előadás harmadik kimagasló alakítása a jó öreg Bartos Gyula Galagonyája volt. Sokszor láttuk már tőle ezt a szerepet s bizonyára nem veszi vállveregetésnek, ha azt mondjuk, hogy ő is fejlődött, még jobban elmélyült és ellenállhatatlan humorú lett. Major Tamás rendezői keze mozgatta a népes szereplőgárdát; ha egy kissé mégis lerövidítenék az előadás tartamát, a Nemzeti Színház egyik legjobb Shakespeare előadásaként könyvelhetnénk el ezt az újdonatúj Shakespeare-felújítást Gertrud v. Lefort: URH AP így szól az Egyház: Királyi zászlók lobognak mindenütt: az Örök Titkot most feltakarom! Kezeimet körülöleli a fény egy pillanatra, majd újra áldottan lehanyatlik! A Szeretet elrejtőzik, de a Szeretetet aranyba foglalva felmutatom s végigveszem az országutakon! Sok mindent tudok én, emberek, de ma le kell térdelnetek — Ma szárnyakat kap térdetek! (Gertrud v. Lefort: Hymnen an die Kirche. Fordította: Sprenger M. M.) Dattos Sándort Egy tanyai tanító regénye Sejtelmem sincs. Illetve: a szüleim talán túlságosan közeliek voltak, csaknem önmagam s úgy lehet, a telt léleknek talán éppen az kell, hogy idegenek előtt nyilatkozhassék meg, azoknak mutathassa meg magát s bennük valahogy a világnak, mint a költők. S így valami költői boldogságot éreztem talán. Nem tudom, meglehet Annyi bizonyos, hogy aki az előbb még a rajtcsípett tolvaj szörnyű zavarában fulladoztam, néhány pillanat alatt levetettem minden gátlást, felszabadultan beszéltem magamról s a munkámról egy idegen embernek s boldog voltam. Az voltam én apám tengerészmeséitől, anyám kegyes történeteitől, szent énekeitől s a magam képzeletétől is, de ez valami egészen más boldogság volt. Pozitívebb, mondhatnám: testibb. Az valami álomszerű elkönnyülés, felolvadás, mosolygó átlényegülés, ez: zsúfoltság, koncentráció, heves égés, rajongó lobogás, a magam tömör valója, szinte testi kéj. Tele voltam fénnyel és vággyal, beszéltem. Aztán hirtelen abbahagytam, nem volt tovább. De belül remegtem. Az öreg állt, hallgatott s mikor befejeztem, úgy rázta meg a fejét, mintha sörétet akarna kirázni a füléből. — Gott über die Welts — mondta ámultan s úgy nézett rám, mint valami csodára. — Hány éves vagy, te gyerek? Megmondtam. — ötéves múltam decemberben. Június volt ekkor, június vége, öt és féléves voltam. Apám aratni volt, anyám kukoricakapálni az urasági földöm Pali öcsém, még csecsszopó, vele. — Hogy hívnak? — Csontos Albert S valami kezdte markolni a torkomat. — Csontos Ignác fia vagy? — Azé ... Csak nézett Én vissza. — Állj fel! — mondta. Felálltam. Megfogta az államat, fölemelte a fejem. A szám már remegett. Szép, szelíd volt a tekintete. Meleg. — Nem tudsz várni szeptemberig? — kérdezte csöndesen. — Akkor úgyis iskolába mész. Ráztam a fejem. — Nem vesznek fel — motyogtam. — Csak decemberben leszek hatéves. Én meg.. . szeretnék már könyveket olvasni ... — s nagyokat nyeltem, hogy visszafojtsam s rebegtem — tanulni szeretnék, Herskovics úr.. S ekkor elsírtam magam. A szeretettől, amely az öreg Herskovics szemében volt. S ez volt az első eset, hogy szeretetet láttam magam iránt idegen ember szemében Vagy csak ekkor vettem észre először? Az is lehet Megsimogatta a fejem — No, fiam! — mondta. — Ne sírj! Nincs ezen sírnivaló. Ez szép. Ha valaki tanulni akar, az szép. Amit meg te csinálsz, az olyan, de olyan. Nem fejezte be. — Gyere! — mondta Bevitt a boltba. — Szerén — kiáltotta be a feleségét s eléje tartott —, nézd meg ezt a gyereket! Napok óta itt ül a bolt előtt és ábécét tanul a porban! Öt és féléves, de itt ül és ábécét tanul! Egy magyar gyerek! A maga erejéből! Uramisten! Hatvankétéves vagyok, Szerén, de zsidóban se láttam még ilyet! Zsidóban sem! Az asszony aztán kiment, ő meg csak egyre engem nézett. — Ha mind ilyenek volnátok, fiam — járt föl-alá —, ha csak minden tizedik, de minden századik ilyen volna közületek — s belevágott a levegőbe —, a világot megehetnétek! Meg! Ti meg! De hát. Legyintett — No mindegy .. . Aztán ozsonijt adott, kávét meg kenyeret, aztán egy fekete táblát vett elő, krétát s még aznap elkezdett az ábécére rendesen tanítani. Azontúl minden délután odajártana hozzá s két hónap se telt bele, olvastam is, irtaim is. Hát ez volt az öreg Herskovics. Ha meg nem hal, talán minden másként lett volna, mert ezerszer is elmondta: — Ne félj, fiam, míg én vagyok! Én segítsek kitaníttatni téged! De Mária nevenapján ott találták holtan a kertben egy szilvafa alatt, szívszélhűdés végzett vele, így engem éppen hogy a betűvetésre és egy kis számtanra tudott már csak megtanítani. Hogy mi lett volna, ha életben marad? Érzéseim szerint egészen másként fordul a sorsom s többre viszem. Nem lett volna tanyai tanító belőlem, egyáltalában: nem tanító lettem volna. Bizonyos, hogyha az öreg Herskovics él, kivívja, hogy az elemi után ne polgáriba, hanem gimnáziumba írassanak, én leérettségizem s mire odáig jutok, már magam is tisztába jutok magammal, meglátom a célomat s törik-szakad, de afelé indulok el, így polgáriba kerültem, éretlen, tizennégy-tizenöt éves fejjel szakképzésre fogtak s mire rájöttem, hogy utat tévesztettem, már késő volt: nem lehetett vagy nem mertem visszafordulni s menni a saját vágyaim után. Betörtem, ábrándozások közt viseltem az igát s idáig jutottam. De ez már későbbi dolog, egyelőre ott tartunk, hogy az öreg Herskovics mindössze a betűvetésre és némi számtanra tudott csak megtanítani. Ám akkori állapotomban ez is kimondhatatlan nagy ajándék volt, maga a boldogság teteje: tudtam olvasni s kinyílt előttem egy szédületesen gyönyörű birodalom, a könyvek világa. Álombéli világ, szinte mintha egy új föld- részt fedeztem volna fel. Féktelen mohósággal vetettem magam a könyvekre s végtelen olvasások következtek. Nem válogattam, elolvastam én mindent, ami csak a kezembe került. S ugyan mi kerülhetett a zsellérsoron a kezembe? Anyám imádságoskönyvén túl csupa gyalázatos ponyva, nincs más olvasni valójuk a zselléreknek, nem jut el hozzájuk más. Még újság se igen ki járat újságot a zsellérek közül? Kinek telik ilyesmire, sőt ki jut el közülük csak gondolatban is odáig, hogy legalább egy filléres újság erejéig igyekezzék tájékozódni a világban? Jóformán senkinek. A zselléreket nemigen érdeklik a nagyvilág dolgai, elég gondot ad nekik a maguk élete is. Meg aztán még ha fel-felvillanna is bennük némi érdeklődés, bölcsen tudják, hogy az egésznek semmi praktikus értelme sincs, mert ők aztán, még ha akarnának, se tudnának a dolgokon változtatni. Nem a világ, még a saját falujuk dolgain se. Uramisten, még egy segédjegyző-választás is oly mérhetetlen magasságokban történik felettük, hogy szinte a zaja se igen jut el hozzájuk, őket nem kérdi senki, ők készen kapnak mindent. Vezetőséget,adót, sorsot, életformát, részt, napszámbért, aratási szerződést, talán még a halálnemet is s talán már születésük pillanatában s eleve meghatározva. A tied a tüdővész, a tied a vízkórság, a tied a májbaj, a tied a korai rokkantság és így tovább. És tied az éhhalál — mert ilyen is akad a zsellérsoron. Szóval mindent készen kapnak, ami kötelesség Jogok? Ugyan mi joga van egy zsellérnek? Ha veszem, semmi Azaz mégis, szavazati joguk van, joguk van arra szavazni, akire a mindenkori uraság szavaz, egyébként nincs se részes kaszálás, se summásság, se aratás, se harmados kukorica, semmi. Mi a fenének foglalkozzék hát a nagyvilág dolgaival? Semmi értelme, élni kell Politika? A zsellérek nem politizálóak. Aki közülük politizál, az már nem igazi zsellér Az kitört a saját társadalmi osztályából, az kupec vagy ágens vagy hivatásos kortes vagy tyukász-segéd vagy kereskedik valamivel vagy a gazdák vagy az urak ravasz talpnyalója, aki általában viszi is valamire, még egy-két hold földet s egy rendesebb házat is össze tud esetleg ravaszkodni magának, de tulajdonképet áruló. (Folyt. köv.) Szenthegyi István Két amerikai művész EM TISZTA UGYAN a látóhatár, d© azért már fújdogál a béke szele; ez a szél hozta hozzánk a sok esztendőn át elérhetetlen messziségben ködlő Újvilágból Eugene List zongoraművészt és feleségét, Carrol Glenn hegedűművésznőt. Ők az első hangversenyszólisták, akik a második világháború befejezése után ellátogatnak Budapestre. Nagyjelentőségű eseményként kell elkönyvelnünk az amerikai művészek vendégszereplését. Nem csupán arról van itt szó, hogy két világjáró művészember, a vándormadarak ösztönével megérezve a kedvező szelet, tündökölni és tapsokat aratni kiszáll a Duna partján: számunkra azt is jelenti ez az esemény, hogy elsőnek éppen az az Amerika küldi el művészeit, amely a mi Bartók Bélánkat oly sok, fájdalmas esztendőn keresztül vendégül látta. Azt kell gondolnunk, hogy a hatalmas USA tud rólunk, számon tart minket — idő múlásával ki fog derülni, mennyiben köszönhető ez éppen Bartóknak, akinek robusztuma feltétlenül a magyarság felé irányította az amerikai kultúrközönség figyelmét. Tudjuk, hogy az Egyesült Államok politikája a mostani háború után sokkal erőteljesebben fordul az Óvilág felé, mint azelőtt; még a kis országoknak, mint Magyarországnak is bizonyos fontosságot tulajdonítanak, nálunk is tájékoztató irodát állítanak fel, azzal a céllal, hogy a félrevezetett tömegek világosan lássák az amerikai arcvonásokat, közönségünk részére könyvtárat létesítenek, zenei téren pedig máris tanúi vagyunk annak, hogy súlyt vetnek az amerikai zeneélet megismertetésére különböző városok szimfonikus zenekarairól készült hangfelvételek ajándékozásával; a rádió vasárnapi műsorában gyakran szerepelnek ezek a hangfelvételek; tudjuk tehát, hogy az első amerikai művészek látogatása is végeredményben az amerikai-magyar kultúrkapcsolatok felvételét jelenti. Mindenesetre szükséges, hogy ne csak az USA törekedjék arra, hogy tiszta képet nyújtson kulturális életéről, hanem mi is ragadjunk meg minden alkalmat, hogy bemutassuk a mi műveltségünket; zenéről beszélve, igazán nem kell mások háta mögé rejtőzünk, hiszen a mi muzsikánk ma Európában az élen jár és a zene jövő fejlődésének határozott irányt mutat. De szóljunk néhány szót magáról a rokonszenves művészpárról. Eugene List neve magyar fülnek különösen cseng, s ha tekintetbe vesszük, hogy zongorista, akaratlanul is kapcsolatba hozzuk Liszt Ferenccel. Nos, az amerikai művészt csak névrokonság fűzi a magyar zongoratitánhoz. De talán egyéb is. Ő, aki List nevet visel bátran megállhat a Mester árnyékában, aga mondhatjuk, becsülettel rászolgál a névre. Remek készültségű, brilláns technikájú pianista amellett a modern életiram elgépiesítő hatását is szerencsésen távoltartja magától Zongorajátékában érő, világos formálásra való törekvés, az eszközökkel való takarékos bánásmód érvényesül. Sem többet, sem kevesebbet nem ad, mint amit jónak lát. Rachmaninov 1. Zongoraversenyét játszotta, az orosz utóromantikának ezt az érzelmekben gazdag, széles színskálájú, de technikailag ugyancsak mestert követelő alkotását. Hitvese, a mindössze húszéves Carroll Glenn szintén a romantikus szerzőt szólaltatta meg, mégpedig a német érzelemvitág itt-ott érzelmeskedő hangú képviselőjét, Mendelssohnt. A Hegedűverseny zenei tartalmát rendkívüli ízléssel öntötte formába. A mű szenvedélyességét bizonyos klasszikus mértéktartással rendelte alá az értelemnek, írjuk meg, hogy a két kiváló amerikai művész bemutatkozásához filmharmonikusaink adták a keretet. Ferencsik nagyszerű művészi ösztönnel alkalmazta finom stílusú zenekarét FILM A villamosadott felé 3? 7 A CÍM nem állhat másnak, mint gongkzai filmnek homlokán. Newyork alvilága: rejtett külvárosi pincék és csillogó mulató.5. helyek, százezer dolláros zsarolások, ember, rablás, pisztolyos, könnybombás utcai harc, egy a banditizmusra immár tökéletesen berendezett érdekszövetség él és verekedik a néző előtt az ezüstvásznon. A pénz és hatalom számos rejtett szála fut össze kezünkben, s a dicsőségnek egy sajátságos fajtája övezi alakjukat. Az utca szaftos kékkel a hősnek kijáró tisztelettel veszik körül és utánozzák Rockey Sullivant, a legnagyobbstilű gengsztert, aki ugyanúgy kezd és mint ők: kis rablásokkal és újja javítóintézeten, rövid szabadulásokon és különböző bűnesetekliléinek folytán letöltött 15 éven keresztül vezetett jelenlegi szabadlábra helyezéséig. Gyerekkori barátja, Jerry Connoly, közben pap lett a régi csínytevéseik színhelyén most a plébános. Szilárdan bízik Rockey javulásában és részt enged neki a gyermekek sportnevelésében. De a sok fiú között egy-kettőre Rockey lesz az ideál. Az ezen megdöbbent Connnly atya kíméletlen társadalmi harcot indít a hamis gengszterromantika ellen Hockey, aki titokban továbbfolytatta régi életmódját, minden kalandorbravúrja ellenére villamosszék elé kerül. Barátjáért, Jerryért és a fiúkért, akiket szeret, meghozza a legnagyobb áldozatot, amire képes, látszólag gyáván hal meg, hogy kiábrándítsa az érte rajongó kölyköket és eltérítse vágyaikat az útról, amely a villamosszék felé vezet... Amerikának van egy kamaszosan na«» arca is, ha a film (James Cogney és G. Bancroft alakítása) azt mutatja meg: nekibuzdulásában a papot és banditát egy közös heroizmus síkjára lendíti, ám, sajnos, az utolsó jelenetek száguldó tempója — vagy talán csak a fordítás elégtelensége — azt az impressziót ébresztik: Connoly, a pap, ha kegyes célból is, de hazug csalásra vette rá barátját. A természetfölötti igényes nézőt ez a megoldás semmiképpen sem elégítheti ki; ő tudja, amit ez a pap is képvisel más alkalommal: «Csak az Igazság szabadít fel titeket!» A nyitva hagyott kérdés a néző lelkéhez? csendül ki végső harmóniába: Rockey utolsó szerepe őszinte volt. Mikor Jerry Connoly némán imádkozni kezd érte a villamosszék lépcsőjénél, maga a Mindenható Kegyelem láttatja be a gonosztevővel a két perccel előbb még hevesen tagadott igazságot: «Egyetlen valódi bátorság van: az, amely Isten előtt ki meri mondani: tévedtem!» H. D. 1946 JÚNIUS 23 .