Új Ember, 1947 (3. évfolyam, 1-48. szám)
1947-09-21 / 38. szám
Mégis fenyeget a tankönyvhiány! —s Levél a szerkesztőhöz. — Lapunk szeptember 7-i számában a tankönyvhiányra hívtuk fel a közönség és az illetékesek figyelmét, amely iskoláinkat — különösen a felekezeti iskolákat— fenyegeti. Írásunk nagy visszhangot váltott ki országszerte és egyre-másra érkeztek hozzánk azok a levelek, amelyek megoldást sürgetnek. E levelek közül egyet itt közlünk, hogy ezzel is felszínen tartsuk a kérdést. Tisztelt Szerkesztőség! Nagy örömmel olvastam kedvelt lapom, az Új Ember szeptember 7-i számában a tankönyvhelyzetről szóló beszámolót. Bevallom, hogy előzőleg tele voltam aggodalommal. Katolikus szülő és tanár vagyok, a gyermekem most indult az élet felé az iskola padjain keresztül. Az elmúlt esztendőkből ismerem, mit jelent tanárnak, szülőnek egyaránt a tanuláshoz szükséges eszközöket, különösen a könyveket beszerezni. Ezért olvastam örömmel, hogy megjelent az első állami tankönyv, várható a katolikus könyvek megjelenése is. Gondos szülő módjára nyomban elindultam, hogy minél előbb biztosítsam, gyermekemnek az oly nélkülözhetetlen eszközöket. Először a Szent István Társulat könyvesboltját kerestem fel. Nagy volt a meglepetésem, hogy az egy orosz könyvön kívül egyetlen más könyv sem kapható. Pedig az Új Ember cikke 19 kész és 45 készülő könyvről beszél. Elmentem tehát a kiadóba érdeklődni: — Könyveink kézirat alakjában a minisztériumi bírálatot várják, — volt a válasz. — Csak azután lehet engedélyezni és utána kezdheti a nyomda a munkát. Egyes könyveknek a szedését is megkezdtük, a kockázatot is vállaljuk, csakhogy minél hamarább segítségére lehessünk az aggódó szülőknek és nevelőknek. Engem, őszintén szólva, ismét elfogott az az aggodalom, amit eddig éreztem. Mikor lesz ezekből a kéziratokból könyv? — A gépek készen állnak. Éjjelnappal dolgozni fogunk, csak jöjjön az engedély, — volt a kiadóhivatal válasza. Ezután az első állami tankönyvforráshoz, az Egyetemi Nyomdához futottam. — Sajnos, még nem szolgálhatunk, — volt a válasz, — talán a hónap végén. Tehát itt sincs tankönyv. Elmentem az állami tankönyvek központi műhelyébe, az Országos Köznevelési Tanácshoz. Üres szobák meredtek rám, festik a hivatalt. Nagy nehezen akadtam a lázas munka színhelyére. Az állami tankönyvek kéziratainak és levonatainak feldolgozásával vannak elfoglalva. Végül a Katolikus Tanügyi Tanácsnál kötöttem ki. — A Katolikus Tanügyi Bizottság szinte hetenként tartja most üléseit. Ebben az évben már mintegy 10, az utóbbi két hónapban kb. 40 tankönyv elbírálását végezte el. 40 tankönyv várja az állami jóváhagyást az Országos Köznevelési Tanácsnál, illetve a minisztériumban. — Látjuk, hogy lázas munka folyik, — hangzik az ellenvetésünk, — de nem kellett volna mindezt korábban elvégezni? — Az állami tanterv végrehajtásáról szóló úgynevezett Részletes Útmutatás megjelenéséig nem lehetett az általános iskolai tankönyveket munkába venni. Az Útmutatások egy része viszont csak a tavasz végén jelent meg. Fenyeget-e a tankönyvhiány? Bizony nem kis aggodalommal figyeljük katolikus szülők, tanítók és tanárok a fejleményeket. Reméljük, hogy a hiánytól csak a tanév elején kell szenvednünk, hamarosan kezünkben lesznek az új tankönyvek. Szerkesztő urat arra kérjük, tartsa addig is napirenden a kérdést és tájékoztasson bennünket időnként az ügy állásáról. Egy katolikus szülő, aki egyben tanár is. Ifjúságunk erkölcsi és szociális védelmében kérjük, aki tud, segítsen ! 1. Katolikus erkölcsi kötelesség, hogy a fővárosba került ifjúságot méltányos bér ellenében erkölcsileg is megfelelő lakáshoz juttassuk. Egyetemi hallgatóknak, hallgatónőknek, diákoknak, munkásifjaknak és leányoknak vagy ifjú önálló keresőknek nyújtsunk szállást 2. Ha megbízható korrepetitort vagy fordítót keresnek és egyéb megfelelő alkalmi munkára nálunk kérjenek ifjú, katolikus munkaerőket. 3. Kérjük, nagylelkű adománnyal is támogassanak bennünket. Díjtalan szállással, heti vagy napi egyszeri kosztolással, ruhaneművel, cipővel, írószerrel vagy pénzbeli adománynyal segítsenek. Értesítést az ACTIO CATHOLICA IFJÚSÁGI SZOCIÁLIS VÉDELMI KÖZPONTJÁBA (IV., Szerb utca 9., I. em. 1, telefon: 187—596) kérünk. Bukfenc Hiadé Hallom, hogy rengeteg államtitkárt fognak elbocsátani. Az emberiesség nevében felemelem szavamat e szerencsétlen sorsüldözött emberek érdekében. Tanítsuk meg őket valami mesterségre, hogy az életbe kilépve hasznos tagjai legyenek a társadalomnak. Aztán itt vannak a miniszteri osztályfőnökök és miniszteri tanácsosok ezrei. Ezek most télvíz idején aggódó szemmel tekintenek az elárvult államtitkári szobák felé, hogy nem ült-e be már valaki a székbe, mialatt ők egy pillanatra félrenéztek. * Hosszú szoknya lesz az idei őszi divat. Még szerencse, hogy a divatdiktátorok idejében meg tudtak egyezni ebben, a többi már csak anyagkérdés, az meg van, ugyebár?* Angol tudósok a szamárköhögés ellen szérumot találtak fel. Egyszerű szamárság ellen egyelőre nem tud védekezni a tudomány. ÚJDONSÁG: Kovács, ZSOLOZSMA A FOGOLYKIVÁLTÓ BOLDOGASSZONY tiszteletére —----------------------Ft 2.— OKTÓBER HÓRA: RÓZSAFÜZÉREK, fekete fából nagy választékban kaphatók. RÓZSAFÜZÉR TITOK (15 drb) egyszínű kivitelben-------------Ft 2.50 semes kivitelben-----------------Ft 5.— TEMPLOMI SZOBROK. GYERTYA (háztartási és templomi), JÉZUS SZIVE és SZŰZANYA KÉPEK. IMAKÖNYVBE VALÓ KÉPEK, ESKÜVŐI KERESZTEK, BÉRMAKÉPEK, FEHÉR- ÉS FEKETEKÖTÉSŰ IMAKÖNYVEK, IFJÚSÁGI MŰVEK, könyvtári könyvek, regények, stb. KORDA RT. KÖNYVESBOLTJÁBAN, Budapest, VIII., Mikszáth Kálmán tér 4. A most épülő EGRI JÉZUS SZIVE TEMPLOM javára kibocsátott Jézus Szive sorsjegyek húzási idejét október 5-re hosszabbították meg. SORSJEGYEK a Korda 42881-es csekkjén is befizethetők! 1 sorjegy ára 3.— Ft. Kisgyeim! Till KABÁTOT, szőrmebundát, ruhát és fehérneműt, szépet, jót, olcsón KOVÁCS FERENC Múzeum-körút 21. HALÁSZ ALEXANDRA: bűnösök És Ártatlanok EGYFORMA SORSA A sváb kitelepítés tanulságai A HITLERI „ÚJ REND" egyik legrombolóbb hatású fogása volt a faji s az úgynevezett népi előjogok meghirdetése. A felsőbb és alsóbb rendű fajok ,a „Herrenvolk“ és ,.Hilfsvolk'* osztályozások (uralkodó nép és szolga nép), valamint a német birodalom határain kívül élő németség „népi öntudatra ébresztése“ — magyarán fellázítása — a századok óta otthonukká vált országok ellen, igen nagy mértékben járult hozzá a keleteurópai államok társadalmi és politikai bomlásához. Nálunk igen sok magyar agyvelőt is megzavart. Ugyanígy a mindaddig velünk békességben élő svábság nagy részének is előbb megbolygatta, majd teljesen összezavarta hozzátartozósági érzését. Ideküldött ügynökei bomlasztó befolyása nyomán igen sok sváb vált nácivá, hazaárulóvá és lépett be a Volksbundba vagy jelentkezett önként német katonának. Elzárkóznánk azonban a pártatlan igazságosság elől, ha nem vennénk tudomást azokról is, akik a német terror és erőszak — és az azt szolgai módon kiszolgáló magyar kormányok — legveszedelmesebb támadásainak idején is töretlen hűséggel állottak a magyarság mellett. Akik például Tolna megyében gondolkozás nélkül csatlakoztak az azóta tragikusan elhunyt Perczel Béla „hűségmozgalmához“, viselték kis nemzetiszínű jelvényüket és vállalták a magyarellenes volksbundisták nem egyszer tettlegességé fajuló bosszúját. A potsdami egyezmény A potsdami egyezmény hozzájárult ahhoz, hogy a magyarság ellen támadt németeket a magyar kormány Németországba kitelepíthesse. Az egyezményt megkötő nagyhatalmak leszögezték azt is, hogy a kitelepítésnek rendben és emberi módon kell történnie. Bizonyára mindenki, akit annak idejében felháborított a Franz Baschok és Heinrich Mühlék lázító munkája nyomán hazaárulóvá lett németek magatartása, megnyugvással vette tudomásul, hogy a magyar haza ellen vétőket kitelepíthetik az országból. Magától értetődőnek vette azonban azt is, hogy a legválságosabb időkben hűségesen helytálló svábokat semmi baj nem érheti. Erre vonatkozóan felelős államférfiaink — miniszterelnökeink, belügyminisztereink — nem egy ízben megnyugtató kijelentéseket tettek és az 1945. évi 12.330. M. E. rendelet intézkedései is tekintetbe vették. A rendelet ugyanis így szól: „Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki a legutolsó népszámlálási összeírás alkalmával német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát, vagy, aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza, továbbá az, aki a Volksbundnak, vagy valamely fegyveres német alakulatnak (SS) tagja volt.“ .. .„Nem kell alkalmazni az 1. §. rendelkezéseit azokra sem, akik bár német anyanyelvűé fenek, de magyar nemzetiségűeknek vallották magukat, ha hitelt érdemlően igazolják, hogy a magyarsághoz való nemzethű magatartásukért üldöztetést szenvedtek.“ Az 1946. évi 70.010. B. M. rendelet intézkedése között pedig többek között: „A névjegyzékben felvett személyeket a lakóhelyről, illetőleg a gyűjtőálomásról a berakodó állomásra való elindítás előtt orvosi vizsgálatnak kell alávetni. Az orvosi vizsgálatot háromtagú orvosi bizottság végzi.“ „Az orvosi vizsgálatnak 24, esetleg 48 órával az indulás előtt kell megtörténni.“ A rendeletek ezenkívül pontos utasításokat adnak azokról az élelmicikkekről és ingóságokról is, amelyeket a kitelepülők magukkal vihetnek. Eddig a törvényes intézkedések. Itt azonban meg kell állnunk, mert a fegyveres német alakulatokban való részvétel tényét szigorúan, de pártatlanul kellett volna, illetőleg kellene megvizsgálni. Az igazság nevében lehetetlen nem megemlékezni azokról, akik — mikor az akkori magyar kormány megalázó módon eleget tett a német követeléseknek — a kötelező német sorozás elől erdőkbe és kukoricásokba szöktek, vagy pedig sietve fordultak a magyar katonai parancsnokságokhoz. Inkább önként jelentkeztek magyar katonáknak, semhogy a német hadseregben kelljen szolgálniok. Az esetek túlnyomó többségében a katonai és egyéb hatóságok vállvonogatva elutasították őket. A falvakban pedig, felsőbb intézkedésre, csendőrök szedték össze a vonakodókat és vitték erőszakkal a német sorozóbizottságok elé. Emberi módon És most lássuk, mi történik a kitelepítések körül? Közel másfélévi szünet után, néhány héttel ezelőtt teljes erővel megindult újra a svábok kitelepítése, úgy a közvetlenül érintettek, mint a becsületes közvélemény legnagyobb megdöbbenésére ezúttal szinte kivétel nélkül minden svábé. Hiába vallotta magát valaki — 1942-ben — magyar anyanyelvűnek és nemzetiségűnek, hiába tartozott a fent említett Perczel-féle hűségmozgalomhoz, hiába kényszerítették annak idején kormányintézkedéssel a német hadseregbe, hiába verték be ablakait, rosszabb esetben a fejét is 1942 és 1944 között megvadult volksbundisták, mindannyian egyetemes kitelepítéssel találták magukat szemben. Múltjuk nemzethűsége mit sem használt: vagyonukat elkobozták és nevüket feljegyezték a kitelepítendők listájára. Akikkel ezt előbb megcselekedték, jól jártak. Mert most számtalan esetben — az elmúlt zsidóüldözések embertelenségeihez ijesztően hasonló módszerekkel — mindöszsze néhány órával az indulás előtt, nem ritkán éjnek idején verték fel őket azzal, hogy csomagoljanak, mert viszik őket. A kétségbeesett emberek fejvesztett kapkodása, holmijuk egy részének lelkiismeretlen szomszédok és magukról megfeledkezett hivatalos közegek által történő széthurcolása, agyoknak, ágyban fekvő betegeknek a kocsikba válogatás nélkül történő felrakása, családok szétszakítása, a kitelepítő szerelvények napokig tartó veszteglése, miközben az emberek élelme elfogy — mind olyan tények, amelyeket említés nélkül hagyni lehetetlen. Ki beszél ma már 24 vagy 48 órával előbb kötelező orvosi vizsgálatról?! Kollektív felelősség? Katolikus és magyar lelkiismeretünk itt „megálljt“ kiált. A dolgok következményeit és hatását kiszámítani tudó előrelátás pedig nagyobb politikai okosságra int. Láthattuk a múltban a kollektív fellességrevonásnak nemcsak kegyetlenségét, hanem teljes terméketlenségét is. Megtanulhattuk, micsoda következményekkel jár, ha egy nép jóérzésű, józan többsége rosszul értelmezett óvatosságból — merjük kimondani: gyávaságból — nem meri szavát felemelni akkor, mikor egy-egy csoportot pusztán faji vagy nemzetiségi hovatartozósága miatt üldöznek, tekintet nélkül arra, váljon magatartásával rászolgált-e vagy sem. Ennek megismétlődése súlyos bajokat hozhat reánk. Nem védünk senkit, aki akár a múltban, akár a jelenben vétkezett a magyar nép, a magyar állam ellen. De ne menjünk túl a helyes mértéken és tartsuk be saját törvényes rendeleteink határait. Ne alkossa meg minden falu, minden egyes kitelepítési bizottság, minden hivatalos közeg a maga saját, külön, szigorított kitelepítési rendeletét. Azok pedig, akikre ennek az egész — tulajdonképpen nagyon szomorú és az annyit hangoztatott emberi szabadságjogokkal ellenétben lévő — kérdésnek lebonyolítása tartozik, vigyázzanak arra, hogy még a vétkesekkel szemben is emberséges módon járjanak el. Higgyék el, szörnyű bűnhődés a szülőföldtől való erőszakos eltávolítás. Ne tetézzék külön kíméletlenséggel. Gondoljanak arra, hogy a szlovákiai magyarok sorsa sok fájdalmas összehasonlításra ad módot. Ne szolgáltassanak a magyarságról — mások által kihasználható — további sebezhető pontokat. Vannak úgyis elegen, akik lecsapnak elkövetett hibáinkra és tévedéseinkre, gondosan elkendőzve a magukéit. A szlovákiai magyarság hibája pedig egyszerűen az, hogy magyar. Erkölcsi lehetetlenség ártatlanokat is kitelepítő szerelvények reménytelen bizonytalanságába száműzni akkor, mikor apáik, nagyapáik darab földjéről elűzött, szomorúszemű szlovákiai magyarokkal zsúfolt vonatok gördülnek be a határon. Mindennek az igazságát rajtunk kívül mások is felismerték. Külföldön és idehaza. Az a párt például, amelyik mintegy másfél évvel ezelőtt napilapjában „Csak egy batyuval“ című vezércikket írta,, ma folyóiratának egyik pályázati cikkében ezeket közli: „A visszamaradt magyarországi németséget, s általában az egész német problémát így kell kezelnünk, ha nem, akarunk az egyik oldalon a terméketlen és igaztalan antigermanizmus ingoványaiba fulladni, a másik oldalon pedig a gyengekezűség és impotencia hibáiba esni. Németeket és svábokat megvetni, megrövidíteni és vagyonukból kitúrni származásuk miatt éppen olyan postfasizmus, mint amilyen a csehszlovákok antimagyarizmusa. A mindkét oldalon meglevő helyzeti előnyök ilyen irányú kihasználása bűn az emberiesség törvényei ellen. Aki a magyar államhűség ellen ténylegesen vétett, azt megérdemelten telepítsék ki. A maradék svábság helyzeténél a döntő szempont csak a konszolidáció lehet. Ennek pedig egyetlen útja van: a telepesek és svábok gyűlölettől mentes egyenlősége, vagyis a demokrácia.“ Hozzátehetjük még, hogy a konszolidációt az aszály okozta óriási terméskiesések mellett, legkevésbbé sem mozdítja elő, hogy a kitelepített svábok learatott gabonája, még földben lévő burgonyája és cukorrépája, letöretlen kukoricája, áztatóban maradt és tönkrement kendere, szüret előtt álló szőlője legöbbnyire szabad préda lett, de mindenesetre munkásképek nélkül, gazdátlanul maradt. Kezdettől fogva vállaltuk azt a háládatlan szerepet, hogy csupán katolikus lelkiismeretünkre hallgatva szóljunk hozzá a kirívó méltánytalanságokhoz. Most is felemeljük tiltakozó szavunkat, mikor látjuk, hogy számtalan esetben igazságtalanul és embertelenül folytatják a sváb kitelepítést. Ahogyan azt a bíboros hercegprímás a miniszterelnökhöz intézett táviratában már hetekkel ezelőtt megtett®. Az ő szavait idézzük: „a magyar név becsülete és az igazság érdekében“ gondoljuk meg, mit és hogyan cselekszünk! Az egész országé a pécsi „katolikus könyvtár“ kát. kulturmunkája. Támogasd! Végrendeletedben is gondolj rá. 194? SZEPTEMBER 21, 5