Új Ember, 1948 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1948-12-26 / 52. szám

i­s „Én pedig mondom nektek...” tZÍNYSZOR próbálták leírni ezt az éjszakát, a­ fagyos talaj­­menti köd kékes csíkjait a gyér­füvű, sovány, mészköves mezők fölött, a holdtalan éjben villogó csillagtengert. Az ég Keletről Nyugatig lassan forduló fekete ör­vényében a távoli pásztortüzek vér­vörös tűzpontjait. Betlehem ha­táráig hatolnak föl a keleti arab szteppe felől a védik s azokon, mint útvonalakon át, idáig hajtot­ták legeltetni állataikat a sivatag­szél arab pásztorai A domboldalba vájt istállókunyhó hozzájuk esett legközelebb. A falutól alig húsz kilométernyire Észak felé: ugyanez éjszaka köde, feketesége és csilla­gai alatt az árom sötétjében fe­küdt Jeruzsálem. Bástyáin óráról­­órára egymásnak adják át a vigilia kiáltásait a római helyőrség lé­gionáriusai. Heródea palotájának bejáratai körül pedig az őrtálló idumeus ijjászok. Az óriási ter­mekben itt-ott egy-egy mécses vagy fáklya világosságának fény­­tócsája ömlik szét a márványpad­­lón. És sem Jeruzsálemben a csatlós-uralkodó, sem a Földközi­­tenger kikötőiben a­­ matrózok vagy kereskedők vagy proletárok, sem Rómában ugyanezen az éj­szakán a Palatinus-domb alatti palotájában Augustus császár, nem sejtették, hogy az emberiség sor­sának nagy fordulópontja elérke­zett. Ugyanebben az időpontban ez Urálnak a Káspi-tenger felé tartó részén tél volt. Szél hordott havat egy félig erdei, félig sztep­­pei vadásztörzs bőrsátraira s a hó és éjszaka alatt aludt az a nép, amelynek a későbbi századok alatt a magyarság egyik ősévé, egyik élő­ népévé kellett válnia. Útja már elindult a Szárrpát-sík­­ság végtelen tengerében s lassan kanyarodott sorsa felé, hogy az utódok egyszer majd találkozzanak az eme éjszakán Megszületettek Azzal, aki az ő számára — a ma­gyarság számára — is kihirdette a keresztény élet egyszerű és hatal­mas törvényeit a maga fellépése utáni három év alatt, egész műkö­désében és különösen a Hegyi Be­szédben. ’IDÉZEL a beszéddel, a néphez és minden népekhez forduló hatalmas manifesztációval már fog­lalkoztunk egyszer. Most már tud­juk róla, hogy bevezető részei után a lényege mega ez a hsznxUny­ulat, amely éppen kerestény ml­tával több, akár a pogány életnél, akár az eddigi őskinyilatkozt­at­ás természetes erkölcsénél, mely ma­­gától értetődően tekintettel volt az emberi természet hiányosságaira. A régi törvénnyel szemben azon­ban az Új Törvény már egy új helyzet új formáit és kötelezettsé­geit rója alattvalóira, a keresztény emberekre. Ez az Új Törvény, a Karácsony titokzatos éjszakáján megszületett Gyermek nagy for­radalma s ezt a forradalmat a leg­hatalmasabb módon, éppen a He­gyi Beszédben hirdette meg. Hallgassuk meg tanításának né­hány pontját! „Hallottátok — kiáltotta oda ak­kor hallgatóinak —, hogy eleitek számára ez volt a Törvény. Ne ölj! Aki pedig öl, azt állítsák a törvényszék elé! Én pedig azt mondom, hogy mindenkit állítsa­tok a törvényszék elé, aki gyűlöli felebarátját!" „Állítsátok törvényszék elér“: a sémi nyelvek színes, szemléletes kifejezése itt a tilalomra és a parancsra, vonatkozik. Mert a ki­hirdetett szabálynak valóban van egy negatív, tilalmi és egy pozitív, parancsoló oldala. A tilalom: az emberek közti sze­mélyes és társadalmi gyűlölködés tilalma. A negatívum: sem a sze­mélyes, sem a társadalmi élet ne alapuljon és nem alapulhat a gyű­löleten. A parancs: A keresztény ember személyes szeretet pare ne." a és a keresztény társadalom kollektív szeretetparancsa. A pozitívum: a szeretetre épülő egyéni élet és a szeretetre hivatkozó társadalom­építés. Íme, ez a Betlehembe meg­született Csecsemőnek s a Hegyi Beszéd kihirdetőjének Új Törvé­nye, a nagy ,,Én pedig mondom nektek!" Nemcsak a korabeli rab­bi-iskolákkal szembehelyezkedő nagy Magányosnak, hanem az egész emberiség addigi életével szembehelyezkedő nagy Forradal­márnak, a szeretet forradalmárá­nak parancsa minden utána kö­vetkező korok keresztény emberei számára. A mi számunkra is. Pa­rancs, amelyet meg kell tartaniok egyeseknek és társadalmaknak. Parancs, amelyet ha akár az egye­sek, akár a korok és a társadalmak nem tartanak meg, meg kell bűn­­hetdniuk érte, meg kell bünhöd­­▼álsáfoBtal, romlással, halmi detonációkkal. Meg kellene egyszer írni a forradalmak törté­netének okait keresztény szemmel és tollal, meg kellene írni azt, hogy a forradalmak okai között hogyan szerepelt a keresztény szeretet személyes és társadalmi elhanyat­­lása, s hogyan állította helyre a Történelem Ura az általa kihirde­tett keresztény szeretet­törvényt társadalmi megrázkódtatásokon át, büntetésekkel, ha kellett belső és külső háborúk vasvesszejével. A Hegyi Beszéd nem valami ájtatos­­kodó és puha megnyilatkozás, ha­nem ha kell, akkor rettenetes erejű Törvény. Új törvény — de Törvény. És törvény volta az am­­nek elhanyagolására leginkább haj­lamosak vagyunk s az érte bekö­vetkező megpróbáltatásokat leg­­kevésbbé tudjuk megérteni. Sem­mi kétség: korunk nagy társadalmi krízisének az a legfőbb oka, hogy az előttünk járt korok keresztény emberei is elfeledkeztek az „Én pedig mondom nektek“ Új Tör­vényéről, a keresztény élet nagy Megalapítójának és Forradalmá­rának örök parancsáról. KKOR, amikor a kereszténység Megalapítójának nemzedéke, az ő kortársai és tanítványai eltá­voztak az élők sorából, akkor a kereszténység még törpe kisebbség volt, mindössze talán néhány tíz­ezer ember ügye a nagy Római Birodalom tizennnégymillió lakosa között. S e törpe kisebbség leg­nagyobb kincse és legnagyobb ereje éppen a kereszténység szere­­tetparancsának és a keresztény életnek hordozása volt. Ez volt az a rádiumanyag és rádiumsugárzás, amelynek nem tudott ellenállni az akkori pogány állásbirodalom és a pogány társadalom. Ez volt az őskereszténység csodálatos hatal­mának és erejének fenséges titka Ez a teljes engedelmeskedés az Új Törvénynek, a keresztény élet teljességének megtartása minden körülmények között és annak a teljes szeretettel való áthatása. A hűség a keresztény élethez és ke­resztény szeretethez egyet jelente­nek, amióta a Csecsemő megszü­letett és amióta a Hegyi Beszédben kihirdette Új Törvényét: „Én pe­dig mondom nektek!" S hogy el­hallgatjuk: ez 1948-nak szá­mlikki'* le.Síresyvbre U-» A4J 51816 Ara1 forint / hó 3 n/ IV. év9®3yam 52. sz.* KATOLIKUS HETILAP* 1948. sS&eesnbar 26. Csapdába «satt­einbar % Béke hercege * címzett bírálat Házasság vagy a fiatalok bátorsága $ Öreg papák dicsérete $ A tékozló fia és bátyja! Csécsényi András: Emberek ACREDOV­AL minden misén megerősítjük azt a hitünket, hogy hiszünk a szentek egyessége­­i­ben. De voltaképpen micsoda is ez­­ a szentek egyessége? Vájjon pusz­­­­tán tanítás-e, amely csupán az­­ Egyház földön küzdő tagjait fűzi­­ egységbe a szenvedő és megdicső­­r­ült Egyház tagjaival? Kétségtele­nül ez is. De jelenti számunkra és minden idők számára a katoliciz­­musnak azt a társadalom­felfogá­sát is, amelynek értelmében az em­ber nem­ csupán társaitól független­­ atomja a mindenségnek, hanem szervesen, mint az élő test sejtje, s tartozik az emberek közösségébe, az­ Egyház közösségébe. A katolikus­­ ember individualitása nem olyan­­ jellegű, mint amilyennek azt a­­ múlt század szabadelvű gondolko­­­­dói vélték. A katolikus ember nem f él és nem is élhet elszigetelt indivi­­­­dualitásában, mert személyiség s a­­ személyiség megnyílik Isten felé , és az embertársak felé is. A szentek egy­essége voltakép­pen a katolicizmus közösségi gon­­­­dolata. A katolicizmus társadalom­­i fölfogása, így talán profánul, de­­ bizonyára érthetőbben hangzik a mai profán világban, hiszen szá­zadok óta elszoktunk a természet­­fölötti szemlélettől. Századunk válságai, mérhetetlen erkölcsi összeomlásai azonban egy­re inkább feltárják számunkra ter­mészetes módon is azt a gondola­tot, hogy felelősek vagyunk em­bertársainkért, s az egyes ember számára, a kisebb közösségek szá­mára sem közömbös semmiképpen, hogy az erkölcsi rend összeomlik-a valahol vagy sem. A közelmúlt történelme ezt nagyon világosan tárta fel, sőt szinte rákényszerí­tette az emberre annak az elisme­rését, hogy igenis felelősek va­gyunk nem csupán a ránkbízot­­tak­ért, a velünk együtt dolgozó­kért, a családunk tagjaiért és a munkatársainkért, hanem olya­nokért is, akiket nem ismerünk, akik távoli földeken, messze vize­ken túl laknak. MENNYIRE más ezzel szem­ben a katolikus társadalom­­felfogás! Amint az Egyházat Krisz­tus titokzatos testének tekintjük, úgy érezzük azt, hogy a társadalom tagjai is a legbensőbb és kölcsö­nös vonatkozásokban állanak egy­mással. Amint hiszünk a kölcsö­nös természetfeletti segítségben, a kölcsönös egymásért való imád­kozás erejében és abban, hogy érdemeket szerezhetünk egymásért, ugyanúgy érezzük ma már, hogy a természetes emberi közösségek­ben, a természetes egymásrautalt­ságban is szükség van a kölcsö­nös segítés, a kölcsönös támogatás egymás egyéni érdekszféráiba be­hatoló erejére. Amint a szervezet tagjai között a legteljesebb köl­csönös viszonosság áll fenn, ugyan­olyan morális és szellemi viszo­nosságban élünk egymással a tár­­iMvatem­bási •«. Az iSayhás a maga isteni alapításénál Yog*» * hg­ egy­essége teljesebb szeretet-k­özösség és aki­ket a szeretet egyesít, azok a ja­vak közösségét is igyekszenek meg­teremteni, amennyiben ez egyálta­lában lehetséges. Ma már jól látjuk, hogy a múlt században mennyire eltávolodtunk ettől a gondolattól s hogy a lai­­ci­zált európai szellem milyen alaposan kiirtotta belőlünk en­nek a gondolatnak még a meg­értését is. Ma azonban már azt is érezzük, és éreznünk is kell, hogy ez a szeretet­közösség milyen el­szakíthatatlan kötelékekkel fűz egymáshoz bennünket, Krisztus Egyházának tagjait, — részeit a nagy egésznek — anélkül, hogy személyiségünkről lemondanánk, vagy azt elveszítenénk. Sőt hisz­­szül, és érezzük, hogy személyisé­günk éppen ezen a szeretet­kö­­zösségen keresztül bontakozhatok ki igazán, ez adja meg az alapot, az életnedveket és a levegőt ahhoz, hogy az ember a maga legszebb és legjobb vonásait kifejleszthesse. Most látjuk csak valójában, hogy­ az Individualizmus végleteivel és a csorda-szellem és a nyáj-ösz­tön társadalmával szemben minő magasrendű, igazi közösség a szen­tek egy­essége, s milyen, érték a belőle fakadó felelősségérzet. AKI A KATOLICIZMUST ilyen vonatkozásokban és ezekben a mélységekben átérzi, az a társa­dalomnak, a közösségnek legérté­kesebb tagja. Mert amikor az em­bertárs szeretetén keresztül szol­gálja Istent, amikor egy transcen­dent közösségi gondolatban éli át az era­bér szere­tetet, akkor a ter­mészetes közösségeknek is leghűbb és legigazabb munkájává válik. Az a felelősségérzet azonban, ame­lyet embertársainkért, távoli tá­jak lakóiért vagy az egész em­beriségért érzünk, nem fulladhat bele egy olyan általánosságba, amelynek általános embertelenség a vége. Nem, az egész emberi kö­zösségért érzett felelősség gyakor­lását ott kell kezdeni az ember­nél, a körülöttünk forgó, velünk együttélő és együtt­­ szenvedő em­bereknél. Nem valamely tartal­matlan, keresztényietlen huma­nizmus ködképében elmerülve, ha­nem a legmelegebb emberszeretet­­tel, a legkisebb kötelékeken be­lül kezdve. A családban, a munka­­közösségben, a községben és a ha­zában. Amit érettük teszünk, amit helyettük vállalunk, azt volta­képpen az egészért tesszük és csak így tehetjük az egészért is. „Amit a legkisebbekért tesztek — mond­ta az Üdvözítő — azt érettem teszi­tek“, tehát a legm­agassabbért, a legnagyobb értékért, Istenért. Vagyis e transcendentális szemlé­letben ugyanúgy az egész emberi közösségért cselekszünk, ha áldo­zatot, fájdalmat, fáradalmat, nélkü­lözést, vagy imádságot vállalunk azokért a kicsinyekért, akik leg­közelebb állnak hozzánk, mint a természe­tes támdalofiMffi emlélefi jWsottáM­anad­aA

Next