Új Ember, 1956 (12. évfolyam, 1-44. szám)

1956-01-01 / 1. szám

XII. évfolyam, 1. szám KAT­OLIKUS HETILAP TESTVÉRI EGYSÉGBEN írta s KO­VÁ­C­S SÁNDOR szombathelyi püspök Magyarország az Egyesült Nem­zetek Szervezetének tagja. A kor­mány és a nemzet őszinte öröm­mel, de ezen tagságból folyó köte­lességek teljes átérzésével fogadta az Egyesült Nemzetek Szervezeté­nek 1955. XII. 14-én tartott 555. teljes ülésének határozatát. Az első világháború után a sok vér látása, az üszkök füstje, a fa­jok hangja feldúlttá tette az em­beri arcot. De akkor már feléb­redt benne az örök igazság, az örök jóság és örök szépség utáni vágy! Rádöbbent arra, hogy a leg­egyszerűbb józan értelem belátá­sa szerint is igazabb. jobb és szebb, ha az ember nem az ellen­­­séget, hanem a testvért látja. »A világ szépen él, ha mindenki gon­doskodik arról, hogy a természet benne meg ne háborodjon; szé­p­en él, ha gondolkodik arról, hogy az igaz életet el ne hagyja — mondja Chuang-Cse bölcs (Kr. e. 300 körül). Ez az emberi belá­tás és igaz után való vágyakozás kereste a testvéri kezet. De a gyarlóság, a gyengeség, a szenve­dély csak nyújtogatta a kezet a Népszövetségben, de meg nem ta­lálta egymás testvéri jobbját. A II. világháború borzalmai egészen a hirosimai atombomba rombolásáig, oly mélyen rázták meg az emberek lelkét, hogy min­den eddigi erőnél jobban tört ki a vágy, ember az emberben ta­lálja meg a testvért, fogja meg a kezét, és éljen egymással békes­ségben. Ez a mély emberi vágy teremtette meg az Egyesült Nem­zetek Szervezetét, amelynek tag­jai sorában most már helyet fog­lal Magyarország is. Amikor hazánkat az ENSZ köz­gyűlése tagjai sorába felvette, tet­te ezt abban a tudatban, hogy az ENSZ alapokmánya szellemének megfelelően az emberi személy méltóságát, szabadságát és jogait, a béke biztosítását, az egyetemes béke és biztonság fenntartását és megszilárdítását, maradéktalanul betölti. Az emberiség jólétének előmozdítása érdekében mindent meg fog tenni. Támogatni fogja a népek nagy fórumán mindazon törekvéseket, melyek a vitás kér­déseknek az igazság, igazságosság, a béke és szeretet szellemében való rendezését segítik elő. A népek nagy fórumának tárgyaló asztalánál a jóakaratú és segíteni kész emberek erőfeszítésével se­gítik kiküszöbölni azokat a kü­lönbségeket, amelyeket a fajok között állítanak fel az igazságot és szeretetet csak ajkukon hordó em­berek.­ Ma is elevenen emlékezem arra az élményemre, amely 30 év előtt történt a római szent Péter téren. A szentévi zarándoklatban vettem részt. Kíváncsi emberek karéjá­ban két papot láttam, akik moso­lyogva nézték az őket figyelő em­bereket, és mosolyukból annyi jó­ság és szeretet sugárzott. De egy­mást megérteni nem tudták, mert nem ismertek közös nyelvet. Volt azonban valami, ami megérttette őket, és ez a jóság és szeretet, amely a szemükből csillogott, s amely viszonzást kapott a csodál­kozó zarándokoktól. Mert a bámu­lok fehérek voltak, a megcsodált két pap pedig barna maláji. S mi­kor az egyházunk közös nyelvén beszélgetni kezdtem velük, annyi meleg szeretetet, jóakaratot, ne­mes emberi vonásokat láttam meg bennük, hogy mélyen meg­hatódtam. Azóta sem felejtem el ezt a találkozást. De nem felej­tettem el azt az ígéretet, hogy az úr oltáránál minden nap megta­láljuk egymást. A költő azt mondja: «­Azt aka­rom, hogy a nap mindenkire süs­sön, hogy ember embert soha töb­bé arcul ne üssön.« (Harsányi L.) Többet kívánok. Az ENSZ köz­gyűlésének határozata kétségtele­nül annak az emberi jóakaratnak a megnyilatkozása, amely életfel­tétele az emberi testvériségnek. Amikor megszólalnak a betlehemi harangok, amikor az isten dicső­sége a jászolból kisugározva min­deneket betölt, amikor vigasztaló ígérettel békesség száll a jóakara­tú emberek közé, akkor érkezzék el az igazi testvériség áldása. Ér­kezzék el az az áldott idő, amikor az emberben nem ellenfelet, nem haragost, hanem igazi testvért lá­tunk. Testvért, akinek az öröme a mi örömünk, szenvedése a mi szenvedésünk. Testvért, akinek szüksége a mi szükségünk, s aki­nek a gyengeségére a mi erőnk nyújtson támogatást. Testvért, akit segítünk gyarlóságai fölé emelkedni, és nem engedjük, hogy meg nem fegyelmezett indu­lataival embertestvérének kárt okozzon. Testvért, akit az igaz­ság, a jóság és a szépség életaján­dékaiban kívánunk részesíteni. Testvért, akik egymás kezét szo­rosan megfogják. Egymás szemé­be tudnak nézni. És egymást meg tudják ölelni. Az új esztendő küszöbén a jó Isten áldását kérem a magyar és valamennyi népre, s a népek bé­kés testvéri egymás mellett élé­sére. Az ecseri templom kettős ünnepe A Pest megyei Ecser község ódon temploma a közelmúltban kettős ünnepet ült: plébánosának, Cser Józsefnek ezüstmiséje egybe­esett az új falfestmények püspöki benedikálásával. A rózsafűzért tisztelő hívek buzgólkodása tette főként lehetővé, hogy az egész templomot, templomhajót és szen­télyt újrafestethették Szilágyi Já­nos festőművésszel. A művészi festmények is a rózsafüzér titkait ábrázolják. Az ünnepélyes ezüstmise után, melyben Töttössy Miklós volt a jubiláns plébános manuduktora és Szolnoky János csongrádi apát­plébános az ünnepi szónok, kö­vetkezett az új festmények meg­­áldásának szertartása. Ezt Kovács Vince püspök végezte dr. Vaszary Mihály kanonok és Vigh Tivadar püspöki titkár asszisztenciája mellett az újjá varázsolt templo­mot színültig megtöltő áhítatos hívők részvételével. A Merry del Val néhai bíboros­államtitkár boldoggáavatási ügyé­ben a kiküldött bizottság hely­színi szemlét tartott a bíboros sírjánál a vatikáni grottában an­nak megállapítására, nem tör­tént-e meg nem engedett liturgi­kus kultusz. Hála Te neked... Peregnek a percek, s a hal­dokló esztendő utolsó órái neki­iramodva suhannak el az idő végtelenjébe. Mintha az alkony is hamarább borulna rá ablakodra ezen a dél­utánon. Utolsó ajándékával ked­veskedik így a búcsúzó év. Meg­toldja eszédet, hogy maradjon néhány perc az elszámolásra, a csendes magadba tekintésre. Ne gyújts még lámpát — most elegendő egy gyertyaszál világa is, talán a karácsonyfán — s en­nél a piciny, imbolygó fénynél te­kints vissza a megtett útra. Mit hozott számodra ez az esztendő, s mi marad meg abból, amit ma­gaddal vihetsz az útba? Mennyi mindent szeretnél letörölni az idő elforgatott lapjairól, ahonnan elédmerednek a meghiúsult ter­vek, szándékok és vágyak, de még a beteljesültek is úgy tűn­nek most, mint az alvó ember tünékeny álmai. Szeretnéd fel­írni a holnap tiszta lapjára azt a kevés jót, amit cselekedtél, amit megnyertél magadnak Isten jó­ságából, könyörületességéből és szüntelenül felkínált ajándékai­ból. Elsősorban azért adj hálát, hogy ajándékot kaptál az időben, hogy mindent pótolhass, amit el­mulasztottál. Hány embertársad­nak nincs már ez módjában, aki­nek lejárt az ideje az év során és elhivatott a végső megmére­tésre. De adj hálát mindazon jókért is, melyeket a világi szóhasználat szerencsének, jó sorsnak mond. Ne csak a magad piciny sorsát tekintsd, de gondolj embertársai­déra és a haza sorsára is. Hogy ez az esztendő is békességben telt el, s munkádat háborítatlanul végezhetted. Hogy benned és a világban már csendesednek a há­ború fenyegetésének hullámveré­sei, s egyre jobban élvezheted a megnyugvásnak, és a nemzetek közötti békének áldásait. Hogy többet tudtál törődni családod­dal, nagyobb kenyeret szeghettél nekik, és békességesen teríthet­ted meg az ünnepi asztalt. Adj hálát és mondj köszönetet mindezért, legalább ezen az es­tén, ha már a többi napokon el is mulasztottad. Pedig az Egyház szava mindennap szólít a szent­misében. A Glóriában ajkadra adja: »Gratias agimus tibi prop­ter magnam glóriam tuam__Há­lát adunk neked a te nagy dicső­ségedért ...« A Credóban: »Ad­junk hálát a mi Urunknak, Is­tenünknek! ...« De ha nem is figyelmeztetne az Egyház mindennapi szavas a tiszta szív, a romlatlan lélek min­dig megtelik hálával, ha valamit kap embertársaitól vagy Istentől. Az igaz ember nem tud hála nél­kül élni. Akinek nem nyílik az ajka olykor-olykor a hála sza­vaira, akinek soha nincsen meg­köszönni valója, az az­­ igazán szá­nalomra méltó ember. S ha máskor nem is, de leg­alább a mai estén azzal indult el a templom felé — íme már a ha­rangok szava is hív —, hogy most nem kérni, nem könyörögni, ha­nem megköszönni és hálát adni megy. Ott vár rád aranyos trónu­sán az ostya színe alatt rejtőző i Isten, ki az időknek határát ki­mérte, s örök bölcsességével sor­sunkat intézi benne. Egyesülj lélekben testvéreid­del, a hívők közösségével abban az imában, melyet nevedben elő­mond a pap. Ne fösvénykedj ma a szóval, hanem suttogd utána. Szólítsd szaporán Jézust a litánia édes mondataiban. Lesz talán egy mondat, vagy csak egy szó, amikor megpattan szíved zárja, s érezni fogod: ez a te nagy pilla­natod, amikor ő neked mindent megígér, s te is megígérhetsz mindent. Olvadj össze a Te Deum cso­dálatos áradásában — ami soha nem zeng ilyen egetverő lángo­lással, mint a mai estén — az örvenidezve hálát adó Egyházzal, hogy hosszan tűrő jóságával töb­bet adott ebben az évben is irgal­mából, mint szigorúságából. Fogadd a repülő idő szárnyán feléd igyekvő új esztendőt szíved kicsorduló hálájával: — Hála Tenéked! 1956. január 1 fl Szentatya karácsonyi szózata a keresztény kötelességekről és a békéről XII. Pius pápa karácsony vigí­liáján a hagyományos keretek között fogadta a bíborosi testület köszöntését. A Szent Kollégium tagjai Tisserant bíboros-dékán vezetésével jelentek meg decem­ber 24-én délelőtt 10 órakor a Szentatya előtt. Tisserant bíboros üdvözlő beszédében a régi szo­kásnak megfelelően beszámolt a Szentatyának az elmúlt év leg­fontosabb világegyházi esemé­nyeiről majd tolmácsolta a bíbo­rosi testület és Róma egész papsá­gának karácsonyi jókívánságait. A Szentatya körülbelül há­romnegyedórás beszéddel vála­szolt az üdvözlésre. A pápai szó­zatot a vatikáni rádión kívül igen sok európai rádióállomás is át­vette. Pontosan 11 órakor kezdő­dött a beszéd, amely három gon­dolat köré csoportosult. Beszéde első részében a Szent­atya a Betlehem örömét vázolta.­­ A betlehemi jászolból kiára­dó isteni fény évszázadok óta közvetíti a béke isteni üzenetét, amely boldogságot és biztonságot hirdetett a földön élő minden em­ber számára. Ez az üzenet ma is változatlan erővel hangzik a je­ges hómezőkön éppen úgy, mint a trópusok őserdeiben; a világvá­rosok hatalmas háztömbjeibe éppúgy eljut, mint a szétszórt legkisebb emberi településekhez. Az öröm örök és megszakítatla­­nul csobogó forrása ez a jászol. Amióta az első emberek, az egy­szerű betlehem-környéki pászto­rok először érezték szívükben ki­gyulladni a karácsony boldogsá­gát, óriásit változott a világ. Az ember hatalmat szerzett a szer­ves és szervetlen világ felett, be­hatolt a fizikai világ legbelsőbb titkaiba. A modern technikai ci­vilizáció embere azonban éppoly alázattal borul le az isteni Gyer­mek jászola előtt. Mert bármen­­nyit fejlődött is a világ, a kará­csony isteni gondolatában nem történhetett változás, hiszen a vi­szony Isten és az ember között változatlan és nem változott az a tény sem, hogy Betlehem óta mi Krisztusé vagyunk és Krisztus a mienk. A Szentatya beszédének máso­dik gondolatkörében az ember­ek társadalmi együttélésének keresz­tény elveit fejtegette. Kifejtette, hogy a megváltatlanság bizony­talansága után az isteni Gyermek megszületésének minden ember számára a biztonságot kellett volna meghoznia. Igen sok emberi erőfeszítés is irányult erre az el­múlt kétezer év során. Bármilyen tökélyre emelje is azonban az emberiség a maga technikai civi­lizációját, bármilyen nagyszerű , természettudományos felfedezé­sekkel teszi is kényelmesebbé az emberi életet itt a földön, mindez nem nyújt az egyes ember szá­mára biztonságot, ha a földre­­szállt Krisztus tanítása át nem hatja egész életünket Éppen ezért mindig gondolnunk kell arra, hogy nem elég a tisztán szellemi tartalmú kereszténység. A betlehemi jászolban megszüle­tett, majd férfivé nőtt Krisztus nemcsak Isten, hanem ember is volt. A keresztényeknek tehát nem szabad megelégedniök azzal, hogy vallási kötelességeiknek a templomban eleget tesznek, ha­nem egész keresztény mivoltuk­kal kell beleállni a közösségbe és azt áthatni az Isten gondolatai­val. Beszéde harmadik részében a Szentatya a függőben lévő nagy nemzetközi kérdésekről beszélt.­ Sajnálattal állapította meg, hogy a világ még mindig oly távol van Krisztus békéjétől és az abból folyó bizalomtól. Az atombomba réme semmivel sem fenyegeti ke­vésbé ma az emberi életet és az­­ emberi kultúrát, mint az elmúlt évek során. A világnak ebben a fenyegetett állapotában az embe­riség vezetőinek meg kell talál­­niuk a megegyezés­­ódozatait. Meg kell szűnnie annak, hogy erőszakkal akarjanak érvényt sze­rezni bármiféle elgondolásnak. Senki sem erőltetheti rá a maga felfogását fenyegetésekkel a má­sikra. Minden erőnek össze kell fognia arra, hogy az atomenergia feltárásában az emberiség kezébe jutott hatalmas erőket békés cé­lokra használják fel és oda kell hatni, hogy megszűnjön a gyil­kos fegyverkezési verseny. A népek biztonsága megköveteli, hogy tárgyalások útján jussanak el a nemzetek vezetői az igazsá­gon alapuló békéhez. Ahhoz a bé­kéhez, amely a karácsony és Bet­lehem szelleméből fakad. Ebben a gondolatban adta a Szentatya a megjelentekre és szózatának min­den hallgatójára apostoli áldását. A Szentatya a karácsonyestet legközelebbi rokonaival töltötte együtt. Az egész év folyamán ez az egyedüli alkalom, amikor a pápa előtt együtt jelennek meg legközelebbi rokonságának vala­mennyi tagjai. A régi szokásnak megfelelően a Szentatya családi karácsonyfáját a Santa Maria del’Anima egyházközség ajánlot­ta fel Ennek fényénél imádko­zott a Szentatya együtt egész csa­­­­ládjával, majd szétosztotta aján­dékait. Az éjféli misét magán­kápolnájában mondotta el a leg­szűkebb környezetben. December 25-én délelőtt 10 óra­kor a Szentatya megjelent a Szent Péter templom erkélyén és a Szent Péter téren összegyüleke­zett többszázezres tömegre, ró­maiakra és zarándokokra, »Urbi et orbi« áldást adott;

Next