Új Ember, 1956 (12. évfolyam, 1-44. szám)

1956-01-01 / 1. szám

POKORNY EMÁNUEL EMLÉKEZETE Az, ami itt következik, csak töredékes vázlat egy arcképhez; ma még semminél sincsenek együtt az adatok egy Pokorny Emánuel életrajzhoz. Megjelent írásai ugyan nehézség nélkül megközelíthetőek, de levelei kallódnak, feljegyzései legjobb esetben lappanganak. Tevékenységének adatai hivatali iratokból összeállíthatók ugyan, de a kifelé szereplő ember csak legkülsőbb héjjá, azt mondhatni, elenyésző töredéke igazi egyéniségének — az igazi ember, a szentéletű pap’ befelé élt, társak és bizalmasok nélkül, nyilván tudatosan is rejtve el önmagát mások elől, öt év múlva lenne százéves; 1860-ban született s élete, mint emberé és papé, egyaránt az esztergomi főegyházmegye keretén belül, ahhoz kapcsolódva telik el. Mik voltak fiatalsága döntő benyomásai, kik formálták lelki életének eszményeit — nem tudjuk. A század utolsó évtizedében, ekkor már ő maga is 30 éven felül s káplánévein túl volt, egészen befejezett, végleges vonásokkal jelenik meg a fővárosban, mint hittanár és mint magányos pap. Szikár, aszketikus külső, sápadt arc s roppant önfegyelem és hallgatagság jellemzik. Ha munkáját elvégzi, visszavonul lakásának ajtaja mögé — többnyire Budán lakott — és senki sem lát bele sem imaéletébe, sem tanulmányaiba. Miséinek mondása közben olyan összeszedett volt és oly szabatosak voltak a mozdulatai, hogy valaki azt mondta róla: el kellene vinni oda a szentelés előtt álló kispapokat, hogy megtanulják, mint kell tökéletesen misézni. Mint hitoktató, már első évei után valóságos híresség. Nemcsak gyakorlatilag kitűnő, hanem már ekkor őt tartják a hitoktatással összefüggő legkülönb szakemberének.kérdések Életéből mi most csak egy vonást emelünk ki: neve talán nem is százezerekbe, hanem egyenesen milliókba vésődött kis- és nagykatekizmusának címlapjáról Valóban, össze sem lehetne számolnunk, akik számára első elemista korukban az ő neve volt az első kibetűzött név. »írta Pokorny Emánuel« — állt a fedelén és címoldalán annak a könyvnek, amelynek tartalma azután hitünkhöz szóló tudásunk olyan alapja lett, hogy szerkezete elbírt minden későbbi ráépítést és bővítést. A katekézis már az első keresztény századokban kialakult. Olyan titánjai és mesterei akadtak már akkor, mint Szent Ágoston, aki nemcsak maga is írt hitoktató könyveket, de tárgyalta a hitoktatást, mint tudományos problémát is. Az 5 idejében katekézis a pogány ember kereszténnyé való nevelésének módszertana, anyaga és tudománya. A katekizmus mint könyv a XVI. században, a hitszakadás idejében jelenik meg; rá a katolikus hit szabatos tanítása miatt van szükség. Ekkor mintegy két századon át a katekizmus elsősorban olyan papi kézikönyv, mint amilyen a ma is felülmúlhatatlan és ma is változatlan szöveggel használatban levő Catechizmus Romanus. Többi típusaiban pedig elsősorban népkönyv minél egyszerűbb nyelvezettel és módszerrel s kérdés-felelet szerinti változással. Kitűnő alapmintája Bellarminé, amely a múlt századig volt használatban. Erre a népkönyv-típusra építve jelenik meg hamarosan az iskolai katekizmus gyermekek számára, s ezen a vonalon fejlődik tovább a későbbi formákig. Magyarországra az egyik Bellarmin-típus vonult be a XVII. századtól kezdve és vált iskolai katekizmussá több átdolgozásban. A múlt században már az volt a helyzet, hogy majdnem minden egyházmegyének más átdolgozású katekizmusa volt, aminek visszás voltát érezte a püspöki kar is. Különösen azután, hogy a Vatikáni Zsinat nemcsak foglalkozott azzal, hogy egy, az egész világra szóló, egységes katekizmus szerkesztését írta elő, hanem annak előmunkálatait is megindíttatta. Mindenki érezte, mekkora tekintélyt, súlyt nyerne egy, az egész világon bevezetett Irta: IJJAS ANTAL katekizmus, amely így külsőleg is kifejezné a katolikus tanítás páratlan egységét. Németországban is mozgott az egységes katekizmus gondolata, sőt a kilencvenes években el is érte célját. A magyar püspöki kar 1901-ben adta ki a rendelkezést az egységes magyar katekizmus megalkotására — mégpedig egy háromtagú bizottságban — Pokorny Emánuelnek. A mű a nagyobb és a kisebb katekizmus formájában, 1905-re lett kész, és utána bevezették majdnem az összes magyar egyházmegyékben. Anyagra, felfogásra nézve önálló munka, a híres »Miért vagyunk a világon« — kérdésre épített logikai remekmű, az egész katolikus tanítást kérdésekre-feleletekre oldó kis- és középiskolás teológia. A komoly könyvhonoráriumot részben arra fordította, hogy minél több katekizmus példány jusson ingyen a gyermekeknek, részben jócélú intézményeket és rászorulókat támogatott. Közben vezető posztokat töltött be a katolikus pedagógiai életben — gondolatokat és megvalósulásokat indított útnak és támogatott. Késő öreg korában is fiatalokat megszégyenítő szorgalommal dolgozott nagy műveken; még 78 éves korában is írt s Buda helytörténetének talán legszebb könyvét irta meg és adta ki az egyik budai templomról. A második világháború első eseményeinek feltorlása közt szállt sírba; nyugodtan el lehet mondani, hogy az életszentség hírében. Életének részleteit összegyűjteni, megrajzolni, lelki életét feltárni egyik legszebb kötelessége lesz közelmúlt nagy alakjaival is fogalalkozó egyháztörténetírásunknak. A keresztény naptár pogány istenei A régi görögök és rómaiak pogány vallásának istenei nem minden nyom nélkül tűntek el a keresztény hit győzelmével Közülük egyesek tovább élnek a bolygók neveiben, mint Mercur, Venus, Mars, Jupiter, Saturnus, Uranus és Neptunus. Mások nevét a hónapnevek őrzik, mint Janusét január, Marsét március, Maiaét május és Junoét június. És végül sok ma is használatos keresztnévben is régi pogány istenek neve lappang. November 29-én van Szent Szaturnin III. századi mártírpüspök ünnepe. A római korban azokat a fiúkat nevezték el »Saturninus«nak, akiket szüleik Saturnusnak, a vetés és aratás ősi itáliai mezei istenének oltalmába ajánlottak. A Marcián és Márton névben Mars hadisten neve rejtőzik. Az első Martianusok és Martinusok Mars istennek szentelt férfiak voltak, amint hogy a Dénesek (Dionisius-ok) az ógörög mámoristen, Dionysos pártfogását élvezték. A Flóra azonos a virágzás őslatin istenasszonyának elnevezésével; az Izidor (görögül Isidoros) nem más, mint »Isis ajándéka«, s így annak a korszaknak az emlékét őrzi, mikor már az egyiptomi Isis istenasszony tisztelete is polgárjogot szerzett a görög—római világban. És ide sorozható Napóleon neve is, melyet sokan úgy értelmeznek, hogy »Neo-Apollon«, azaz: »új Apolló«. Világosan látható ugyanez az eredet az Apollónia női névben. A Dömötör (eredetileg Demetrios) név Demeter, termékenység istenasszonya tiszteletének emlékét őrzi, míg a Zénó névben magának a görög főistennek, Zeusnak a neve lappang. És nem kell megbotránkoznunk ezen a jelenségen. Ezeknek a neveknek pogány mitológiai eredetét már régen tisztára mosta az őket viselő keresztény vértanúk vére. (K) Régi karácsonyi ajándékok A karácsonyi ajándékozás szokása az alamizsnálkodásból fejlődött ki. Először az ünnepi misék előtt a templomok ajtaja körül álldogáló és kéregető szegények, kodusok felé illett kinyitni az ajándékozó erszényt Krisztus születésének örömére. A megajándékozottak köre később fokozatosan kiterjedt: a gazdának illett megajándékoznia szolgáját, a feljebbvalónak alattvalóját. Így került sor a gyermekekre is, meg minden rendű és rangú ember ajándékaira egymás között. Eleinte magán az ünnepen történt az ajándékozás. Minthogy azonban az ünnep napján az emberek szabad idejét lefoglalták az istentiszteletek, áttolódott karácsony vigiliájára, egyes vidékeken Szent István vértanú ünnepére. Falun a pásztorok, városban az utcaseprők, hordárok, lámpagyújtogatók jártak házról házra énekelve és verseket mondva. A városokban pénzt, falvakon terményt, élelmet kaptak. Játékok ajándékozása gyermekeknek a középkor végén jött divatba. A XVI. században mindenesetre már mint régi szokás ismeretes. Érdekes, mennyire nem változott a játékok választéka azóta sem. A drezdai levéltárban őriznek olyan okmányokat, mely megörökíti, hogy mit kaptak 1572 karácsonyán a szász választófejedelem gyermekei. A tizenkét esztendős kis hercegnek vadászatkedvelő apja egy egész fejedelmi körvadászatra való ember- és állatfigurát készíttetett: vadászokat, kis szánkókat, lovakkal, kutyákkal, szarvasokat, vaddisznókat és rókákat. Az egész készlet 16 darabból állt. A kis hercegnők babaszobát és konyhát kaptak cin és réz konyhaeszközökkel, asztalkendőkkel kosarakkal, szekrényekkel, székekkel, 86 kanállal, 71 tállal, 106 tányérral, 40 pecsenyéstállal. Mindezeken felül kaptak még írókészletet, tükröket, varrópárnákat és pojácákat. Bornemissza Anna gazdasági naplójában fennmaradt, mit kapott 1687 karácsonyán a kis Apafii Mihály erdélyi fejedelemfi. A szultán elefántcsont palackot, egy kicsi párducbőrt és kis papucskákat küldött neki; XIV. Lajos francia királytól egy kockás összerakó játék érkezett, mely egybeillesztve erdőt mutatott; ezenkívül egy »madártanító kesztyű«; a bécsi udvar ajándéka egy »tükrös játék«, »optische Wunder« volt, melyet még a múlt században is ezen a néven hirdettek a különböző árjegyzékeik. Az »optikai csoda« homorú és domború tükrök rendszere volt, mely torzképeivel szórakoztatta a nézőt. Egyházi ünnepek januárban és februárban Parancsolt ünnepek: (A misén való részvétel kötelező): Újév: január 1. Vízkereszt: január 6. Tanácsolt ünnep: Gyertyaszentelő Boldogasszony: február 2. Egyházilag nevezetes nap: Hamvazószerda (szigorú böjt): február 15. Halálozás: Nagy Vince piarista tanár, volt házfőnök életének 61., papságának 36. é Aen, Kuntár József nagynardai plébános, életének 79., papságának 49. évében elhunyt Előfizetők címváltozása bejelentésénél szükségünk van a régi címre is. Számos főpásztor után most Frings bíboros kölni érsek is kérte Niels Stensen, híres anatómus és geológus püspök boldoggáavatását. A római Gergely egyetem nagytermében ünnepélyesen megnyitották a vallási kultúra szabadegyetemének új tanévét. Madrid közelében, Villanueva de los Infantesben földalatti kápolnát fedeztek fel. A szakértők szerint a kápolna a XVI. vagy a XVII. században épülhetett. A hajdóbeszédtől a káromkodásig öreg könyveket és folyóiratokat lapozva nem egyszer bukkanunk olyan írásokra, melyek arról vitatkoznak, hogyan keletkezett és terjedt el hazánkban a káromkodás, amely miatt még a két világháború között is annyi panasz hangzott el Régebbi katolikus történészeink nagyobb része azt állította, hogy eredete a török időkre nyúlik vissza. Lányi Károly Magyar Egyháztörténetében 1844-ben írja, hogy a török időkig nem jegyeztek fel a magyarok ajkáról káromkodást, s nem kellett intézkedéseket, törvényeket hozni ellene: »Az ozmánok magyarországi uralkodásának szakába esik e nyelviörtelem kezdete — mondja. —Szegedynek azon észrevétele nem alaptalan, miszerint régebb királyaink idejében a magyar oly iszonyúan, mint később, nem káromkodott. Ezt azon kor törvényeiből hozhatni ki, hol mindenféle bűnök s a káromlásnál sokkal kisebb vétkek büntetéseiről szó vagyon, a káromlás pedig sehol sem említetik.« A Lányi által idézett Szegedy — XVIIII. századi jeles katolikus történetírónk — állapította meg először, hogy az ozmán hadsereggel beözönlött kisázsiai segédhadak népe »ejté népségünk ebbeli erkölcsiségén a csúf sebet«. A török basák és a végvári kapitányok levelezése is bizonyíték rá, hogy a virágos mozlim nyelv csúf bolondgombákat is termett Ez a levelezés nagyrészt egymással harcban álló katonák között folyt. Mikor 1565-ben Krusith János korponai kapitány Petheő János komáromi kapitányhoz küldi a követségben járó József csauszt, semmi utasítást nem adott ennek továbbítására. A csausz hetekig várakozott és — dühöngött Komáromban. »Bizony — írja Petheő Krusithnak — elég visszavaló misét mond kegyelmed után, hogy kihoztad és itthagytad rajtunk.« Nem lehet azonban figyelmen kívül hagynunk azt a véleményt sem, amit Takáts Sándor, őseink hétköznapi életének kitűnő és színestollú történésze hangoztat. Szerinte, ha igaz is, hogy a török indította el a káromkodás áradatát, kétségtelen az is, hogy az alap megvolt hozzá a magyarság lelkében. Takáts Sándor felsorol néhány híres, régi magyar humoristát, akik szellemességükkel, sziporkázásukkal messze vidékeken ismertek voltak a maguk korában. Ott azonban, ahol nem volt elegendő szellemi tűz: erőltették a tréfát, a »nagyot mondást«. S ebből fejlődött ki a »hajdúbeszéd«, amelynek minden eszköz jó, minden szójáték, még az aljas is megfelelő, hogy elnyerje a társaság hálás nevetését. A »hajdúbeszéd« , gyakorlói alakították ki a magyar káromkodás legszomorúbb fajtáját: a nyegleségből, a mások szórakoztatásáért önmaguk »szellemességének«, bátorságának fitogtatásáért történő káromkodást. Hiba volna azt hinni, hogy a káromlás légüres térben fejlődött ki. Csak egyik következménye volt az erkölcsök általános eldurvulásának, a török martalócok, a császári zsoldosok és a kóbor hajdúcsapatok kegyetlenkedéseinek, a földesúri mohóság, az irgalmatlan törvénykezési rendszer és a szenvedélyek tüzétől fűtött hitviták világában. Innen következett, hogy hiába küzdöttek ellene a jobb szándékúak, hiába hoztak ellene szigorú törvényeket. A felvidéki öt város már 1546-ban figyelmezteti az illetékeseket, hogy ne tűrjék a nyilvános káromkodást, mert kénytelenek lesznek a lutheránus egyházban is megújítani az egyházi kiközösítés fegyelmét. Az 1563. évi 43. tc. a »néhány évek óta elhatalmazott borzasztó Isten és szentségeit tárgyazó káromkodások ellen« szigorú, sőt kegyetlen büntetéseket helyezett kilátásba. De hiába erősítette meg ugyanezt a rendelkezést az 1583-as és az 1619-es törvény, nem segített. • Amibe a kor szelleme és a nyomorúságos gazdasági, társadalmi helyzet belevitte az embereket, attól hóhérral nem lehetett elriasztani őket Mikor egy-egy »bíródúsító« — így nevezték a nagyszájú, szitkozódó asszonyokat — pellengérre került, az egykorú levelek tanúsága szerint a megbüntetett még csak jobban szitkozódott. A nézőközönség fele vele sírt, a másik fele pedig durván nevette. A káromkodás özöne csak ott csökkent, illetve szűnt meg, ahol a tömeg gazdaságilag és társadalmilag tűrhetőbb helyzetbe került, ugyanakkor emelni tudták a közműveltség színvonalát. És ahol a hitviták világát felváltotta a bensőségesebb vallási élet Sinkó Ferenc A MESÉK HATALMA La Fontaine-től bitorlom a címet, ő írta egyik szép verse fölé. vers, Arról szól a hogy a könnyelmű athénieknek valaha dörgedelmes szónoklatot tartott valaki a haza veszedelméről. Ügyet se vetettek rá. Az illető akkor ügyes fordulattal egy mesébe kezd; erre nyomban csupa fül lesz a piac népe. A tanulság: »Mondják, vén a világ; elhiszem. Mégis úgy kell mulattatni, mint egy kényes kisfiút«. Mások is tudták, milyen nagy a mesék hatalma. Péterfy Jenő például, a nagy magyar kritikus. Azt írta valahol: nincs is szebb talán irodalmi mű, mint egy jól megírt mese. S bizony lehet, hogy igaza van. Gyerekkorunkban mindannyian rajongunk a mesékért. Emlékeimben ma is felkísért a hajdani Rozik és Rozik hangja, akiktől messzimesszi gyerekkoromban ugyanazoknak a meséknek a változatait hallottam, amelyekkel később tudományos igényű maigyar népmesegyűjteményekben találkoztam. Ha fordítanom kell, legszívesebben mesét fordítok. Ritkán érzem olyan ősien friss, soha nem romló zamattal nyelvünk szépségét, mint a mesék naivan tempós belső dallamában. Ilyenkor úgy érzem, azoknak a kis olvasóknak, akik majd a mesekönyvet forgatják, valami nagyen messzire, szinte emlékezeten túli időkbe nyúló hagyományt közvetítek. A mesékben sok a kegyetlenség. Vadállatok falnak fel ártatlan lányokat. Sárkányok dúlnak fel városokat. Hol a vér vörösébe, hol a gyász feketéjébe vonják a száztermű palotákat. S a mese mégis a szeretet műfaja. Mikor, valahol az élet delelője táján, az ember elkezd visszahallgatódzni az elsüllyedt gyermekkorba — megint szeretjük, megint szívesen olvasgatjuk a meséket. De van az életünknek egy korszaka, amikor szégyelljük a mesét. Amikor már nem vagyunk gyerekek. És még nem vagyunk férfiak. Ilyenkor titokban szeretjük, pirulva és rejtegetve. Kölcsönkönyvtárakban látni néha zavart, nagykezű-nagylábú kamaszokat; fülig vörösen faggatják a tisztviselőket. — Valami jó mesekönyvet, tetszik tudni, a kisöcsémnek... Nincs is kisöccsük izzadó tenyérrel, szorongva várják, megkapják-e a könyvet, s amikor megkapják, olyan félszeg zavarral, olyan tettenéréstől reszkető izgalommal dugják a táskájukba, mint tolvaj a zsákmányt A villamoson előveszik, beletemetkeznek. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy igen-igen öreg ember... Túlutaznak a megállón, ahol le kellene szállniuk, Naphoz, — először a azután a Holdhoz, az Északi Szélhez Szélhez, meg a Déli arrafelé, amerre a fehér galamb a piros vércseppet elhullajtja, s egy tengerzöld réten, ahol gyémánt margaréták közt tereli a gonosz királylány ablaka alatt a szegény asszony az aranycsőrű tyúk ezüstpelyhes kiscsibéitül (t gy-)