Új Ember, 1956 (12. évfolyam, 1-44. szám)
1956-07-29 / 31. szám
Vietnami katolikus küldöttség hazánkban A nemzetközi élet megélénkülésének, amiből hazánk is egyre tevékenyebben veszi ki részét, újabb bizonysága, hogy a közelmúlt napokban a messzi Vietnamból is érkezett hozzánk egy tanulmányi csoport. Számunkra különös érdekessége és jelentősége a dolognak, hogy látogatásuk célja: közvetlen tapasztalások nyomán felmérni a katolikus egyház helyzetét és megismerni tevékenységét a kelet-európai országok népi demokratikus állami és társadalmi berendezkedésében. Mielőtt bennünket kerestek fel, előbb már Lengyelországban és Csehszlovákiában töltöttek hosszabb időt. A tanulmányi csoportnak három katolikus plébános és két világi katolikus a tagja. Mind az öten a demokratikus Vietnamból, tehát Vietnamnak a francia uralom és politikai befolyás alól nemrégiben felszabadult északi részéből valók, ahol így merőben új és sokban még megoldásra váró feladatok elé került a katolikus egyház. Ez is a magyarázata annak, hogy a küldöttek ilyen nagyarányú és fáradságos, egyben felelősségteljes körültekintésre vállalkoztak. A világi tagok egyike a vietnami katolikusok ún. »összekötő bizottságának« országos elnöke, a másik ugyanennek a szervezetnek fővárosi, hanoi elnöke. Ez az »összekötő bizottság« azt is feladatául tűzte ki, hogy katolikus részről is elősegítse a jelenleg kettészakított Vietnam mielőbbi egyesítését. Értesülésünk szerint a tanulmányi csoport teljes két hetet szánt a magyarországi tartózkodásra. Programmjuk a különböző irányú tájékozódások beszerzése mellett elsősorban azoknak a helyeknek, emlékeknek és létesítményeknek megszemlélését foglalja magában, amelyekből képet alkothatnak a magyar katolicizmus múltjáról, eredményeiről és képességeiről. Amikor e sorokat írjuk, már megjárták Esztergomot, ahol mély benyomást tett reájuk a bazilika és a körülötte végzett régészeti ásatások. Elragadtatással nyilatkoztak a keresztény múzeumban és a képtárban látottakról is. A következő napokban felkeresik sorjában Mátraverebélyt, Egert és Miskolcot, Győrt és Pannonhalmát, Pécset és Máriagyüdöt, Veszprémet és Tihanyt. Közben természetesen módját ejtik annak is, hogy bepillantást nyerjenek a magyar demokrácia kimagasló teljesítményeibe. A katolikus testvériségnek, amely minden földrajzi távolságot, nyelvi és faji különbséget áthidal, szép kifejezése lesz, hogy a most következő vasárnap, július 29-én a tanulmányi csoport paptagjai mutatják be a délelőtti nagymisét Budapesten az Alkantarai Szent Péter templomban, a Józsefvárosi plébániatemplomban, valamint Kispesten a plébániatemplomban. Védkezése mellett fényes és döntő győzelmet aratott Nándorfehérvárnál a törökök fölött. E fényes győzelemről Kapisztrán János sietve értesítette III. Kálixt pápát. Éppen augusztus 6-án vette a pápa az értesítést... A pápa, ki éppen ekkor foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy mely napon ünnepelje a keresztény világ az Úr színeváltozásának ünnepét, elrendelte, hogy ezen ünnep a magyarok által kivívott fényes győzelem emlékére az egész világon augusztus 6-án, vagyis azon a napon ünnepeltessék, amely napon ennek a győzelemnek híre Rómába eljutott.« A Színeváltozás ünnepe és a magyarok Augusztus 6-án ünnepli az egyház az Úr színeváltozásának ünnepét. Az ünnep annak a magasztos bibliai jelenetnek emlékezetét őrzi, midőn Krisztus Urunk a Tábor hegyen Péter, János és Jakab apostolok jelenlétében »színében elváltozik«. Kevéssé ismeretes azonban, hogy ennek az ünnepnapnak — éppen 500 éves — magyar történelmi vonatkozása van... Egy történeti megemlékezésben olvassuk: »1456-ban július 24-én a magyarok dicső hőse, Hunyadi János, Kapisztrán Szent János se Megszól&Incskei harangok Érdemes-e közel hatszáz kilométert utazni egy harangszentelés kedvéért? Méghozzá, ha ez a harangszentelés nem kínál különösebb látványosságot. A riporter ugyanezen a napon — július elsején, vasárnap — elmehetett volna az ország más tájára, ahol templomot szentelnek. (Itt, Drávaszabolcson nincs is templom.) Elutazhatott volna valamelyik újmisés pap első szentmiséjére, vagy bérmálásra, ahol több százan térdelnek a bérmálás szentségét kiosztó püspök elé. (Itt alig kétszáz ember várja szorongva, hogy Hermecz néni háza előtt a gerendákból ácsolt harangláb tetején megcsikorduljon a vascsiga és a kis harang felemelkedjék a háztetők magasába.) De ha nem utazott volna el, hanem ott marad a fővárosban, részt vehetett volna egy nagy élményt ígérő egyházzenei hangversenyen. (Egyszerű emberek egyszerű szívéből fakadó egyszerű éneket kapott érte cserébe és még csak harmónium sem kísérte a maroknyi katolikus hívők énekét.) És mégis érdemes volt eljönni Drávaszabolcsra. Mert ez a kis harang századok katolikus némaságába zeng bele lelkeket ébresztő szavával. Igen, századokéba, mert ezen a tájon — ahol az Ormányság vize, a Feketevíz beleömlik a Drávába — a mohácsi vész óta nem csendült fel katolikus harangszó. A török elpusztította a katolikus templomokat, felégette a falvakat. A nagy veszedelem után — még török megszállás alatt — innen indult el a magyarföldi reformáció. Csak egyedül Sztárai Mihály szervezett 120 új gyülekezetet ezen a vidéken az 1550-es években. Pécs, ahol már a negyedik században katolikus bazilika állott— a mostaninak őse —, a hitviták városa lett. Déli környéke pedig, ahová a felvonuló római légiók katonái hozták el a kereszténységet és ahol először alakultak ki a pannóniai kereszténység kis közösségei, később pedig a középkori Magyarország szent helyei: református vidékké változott. Eltűntek a katolikus templomok és egyházközségek. Csak a temetők őrizték meg az egykori katolikus hitélet halványodó emlékezetét. A katolikusok temetőjét — itt a Dráva menti falvakban — még most is »cigánytemető«nek hívják, mert a gyér számú katolikus lakosság között egy időben az idetelepült cigányok voltak »többségben«. A négy Dráva-falu — Szerdahely, Csehi, Palkonya és Szabolcs — valamint Kovácshida, Ipacsfa és Mária katolikusainak lelkigondozását a máriagyüdi kegyhelyplébánia látta el. A távolság miatt a pasztorációnak ez az ideiglenessége már nem volt fenntartható akkor, amikor a háború után a hét falu katolikus híveinek öntudata jelentkezni kezdett. Virág Ferenc pécsi megyéspüspök Kovácshidára küldte egyik papját, hogy a hét falu sarjadó egyházközségi életének gondozója legyen. Öt éve látja el Elm György püspöki biztos ezt a feladatát: a hét falu 867 katolikus hívőjének — 138 katolikus családnak — lelki gondozását. Templomok építésére ma még nem gondolhat ugyan, de már három községben szerzett misézésre alkalmas szobát. Kovácshidán tavaly szólalt meg a harang, most pedig már Drávaszabolcs katolikusai is magukénak mondhatnak egy kis harangot. Ébredő táj — ébredő hitélet A püspöki biztossal bejárjuk a környező falvakat. Szembetűnik, hogy még mindegyikben ott van a legutóbbi háború kegyetlen harcainak nyoma. Az összelőtt református templomok csonka tornyain gólyák fészkelnek. A legszomorúbb képet talán Drávapalkonyáról lehetne festeni. Ez a falu közvetlenül a határ mellett fekszik. Külsejében a háború emlékeit őrzi még ma is, bensejében pedig a hosszú időn át tartó elzártságot a belsőbb vidékektől. Amióta azonban megszüntették a határsávot, ez a falu is elkezdett lélegzetű és ereibe visszatér a gazdasági, lelki vérkeringés. Drávaszabolcsra pedig biztató jövő vár. A falu kendergyárát az ország legnagyobb kendergyárává építik ki, ami nemcsak a falu, hanem az egész környék életét gyökeresen megváltoztatja majd. Reménységgel tölti el ez az induló katolikus egyházi községeket is, mert várható, hogy az idetelepülő dolgozókkal előreláthatóan megszaporodik a katolikus lélekszám is. A közeljövőben derül fény arra is, hogy a sokat emlegetett ormánysági egyke-kérdés pusztán földkérdés volt-e, vagy sem. A gazdálkodás megváltozott rendszere kikapcsolja a birtokmegőrzés mozzanatát. Az eredendően mezőgazdasági vidék iparosítása is jelentős változást hozhat az egyke ügyében, a művelődés lehetőségei pedig legyőzhetik ennek a káros »divatnak« csökönyösségét. A fellendülő katolikus hitélet jótékony hatása sem elhanyagolható tényező. Reméljük, hogy a több gyermeket vállaló katolikus anyáknak nem kell többé szégyenkezniük a csúfondáros megjegyzések miatt. Szivárvány a Dráva felett Este van. A pajtából átalakított kovácshidai »miseház« piciny ablakából kiragyog az öröklámpa bíbor fénye. A Dráva felett szivárványos az alkonyati égalj. A szivárványhíd egyik lába a folyón innen látszik a földre érni, a másik a határon túl. Áthallatszik Dőlni Miholjác esti harangszava is. Elm György is odalép a haranglábhoz és meghúzza a kötelet. Szegény az eklézsia, maga harangozik a pap. Egymásba csendül a Dőlni Miholjác-i és a kovácshidai harangszó, a békesség és megnyugvás áldott muzsikája. m. f. CL S fiatal ómja írta: KUNSZERT GYULA T erőfényes tavaszi napon robogott ki vonatunk a pályaudvarról. A napfény aranyában fürdő színpompás tájak suhantak el mellettünk. Ezerfajta virágtól tarkálló üde zöld rétek, rózsaszínben, és hófehérben pompázó ígéretes gyümölcsösök... Utistársaimra nem is nagyon figyeltem. Csak a szemben ülő drappruhás, csinos, elegáns, üdén fiatal fruska kötötte le figyelmemet. Maga volt a kicsattanó egészség és a gondtalan jókedv. Egész úton be nem állt a szája: kacarászott, csevegett, csacsogott ... Ezüscsengésű szavainak tartalmáról nehéz lenne számot adni, nem volt azoknak semmi tartalmi súlyuk, csak nagyon-nagyon kellemes, jóleső muzsikájuk ... Mosolygós arcát elnéztem volna, gyöngyözve bugyborékoló szóáradatának zenéjét elhallgattam volna estig is. De egyszer csak az egyik állomáson hirtelen felpattant, szeles mozdulatokkal összekapkodta csomagjait, ferdén fejebúbjára csapta könnyű szalmakalapját és szinte búcsú nélkül a szó szoros értelmében elviharzott. — Vajon ki lehetett ez a bájos fiatal hölgy? — szakadt fel belőlem önkéntelenül a kérdés. — Az Ifjúság — szólalt meg valaki az útitársak közül. Az Ifjúság? — Erre én is felugrottam, hogy utána szaladjak, hogy visszatartsam, vagy magam is vele menjek, de már késő volt, indlt a vonatunk... Az állomás közönsége körében még szemembe villant egyszer fürge mozgású karcsú alakja, de azután eltűnt a tömegben, örökre. 'Visszahanyatlottam a vonatülésre, és felsóhajtottm csak úgy magamnak: — Milyen szomorú, hogy akkor ismertem meg az ifjúságot, amikor már elment... Csak most volt alkalmam közelebbről megfigyelni a többi útitársat. A távozó helyét egy sápadt, sovány, kesernyés, torz mosolyú középkorú ember foglalta el, aki eddig a sarokban húzódott meg észrevétlenül. S mint már ilyen vasúti ismeretségnél szokásos, beszélgetés közben felém nyújtotta kellemetlen, nyirkos tapintású, köszvénytől bütykös kezét, és bemutatkozott: — Betegh vagyok. Kaptam a szón: — Csak nem a híres erdélyi örmény Beteghek közül? Ka:Fanyar mosolyra torzult a zaj— Nem, én sokkal régibb családból származom. Elbeszélgettünk, azaz inkább csak ő monologizált. Beszéde a panaszkodások végeérhetetlen áradata volt; panaszkodott hőségre, légnyomásra, orvosokra, huzatra (s ez utóbbira hivatkozva persze be is csukatta a nyitott ablakot). Egy másik útitárs olvasásba mélyedt. Egy oldalpillantással elkaptam könyvének címét. Tudományos munka volt. Tehát tanult. A harmadik hivatalos kiküldetésben lehetett, ölébe fektetett aktatáskájára hivatali iratokat teregetett, s egészen belemélyedt azok tanulmányozásába. Majd egy papírszeleten bonyolult számítgatásba kezdett. Dolgozott. Rézsűt szemben egy szürke fürtű, öregasszony ült. Gépiesen kapkodó mozdulatokkal szünet nélkül kötött. Nem szólt egy szót sem. Csak néha felém pislogott szemüvege mögül gyanakvó, acélos tekintettel ... Egy gyermekkori mesealak ötlött az emlékezetembe: »Frau Sorge«, Gondanyó. Mióta fiatal útitársnőnk villanásszerűen eltávozott körünkből, valami kellemetlen, örömtelen, sivár, nyomasztó, unott hangulat terpeszkedett el a fülkében. Betegh úr panaszkodó locsogása is kezdett már untatni. Kimentem a folyosóra kissé kiszellőzködni. Az ablakon kitekintve láttam, hogy közben a környező táj is megváltozott. Sárgálló búzaföldek váltakoztak szürke ipartelepekkel. Cséplőgép zakatolása vegyült füstölgő gyárkémények búgásával. Tyikor visszatértem a fülkébe, azt üresen találtam. Visszaültem előbbi helyemre, s hosszasan eltűnődtem. Észre se vettem, hogy közben teljesen bealkonyonyodott. Csak akkor figyeltem fel, mikor benyitott a kalauz, s felgyújtotta a lámpát. A pisla, kékes gázláng sápadt, hideg, szegényes fényt csorgatott a fülkére. Az egyik állomáson új utas szállt fel a kocsira, s az én fülkémben foglalt helyet. Csontos, szikár, ezüstös hajú, feketeruhás, merev tartású öregúr. Fekete csontkeretes szemüveget viselt. Minden podgyásza egy lapos orvosi bőrtáska volt. Egész lényéből márvány síremlékek dermesztő kripta-hidegsége áradt. Néhány kimérten udvarias mondat után bemutatkozott: — Doktor Mors Ottó orvos. Csontos hűvös keze érintésétől végigborzongtam egész testemben. De azért furcsa neve hallatára önkéntelenül elmosolyodtam. Milyen mormogós név, csupa »o«; bizonyára ez nevezte el a difteritiszt »roncsoló toroklob«-nak — gondoltam magamban. De aztán rövidesen elment a kedvem minden tréfálkozástól. Mert villanásszerűen felötlött agyamban az egykori iskolai latin szószedet emléke: mors — mortis = halál! Egyedül vagyunk egy üres fülkében ... Ez az orvosnak maszkírozott gonosztevő el fog kábítani és meg fog gyilkolni engemet... A rögeszmék könyörtelenségével vájt belém ez a gondolat. Fölugrottam, hogy meghúzzam a vészféket, öreg útitársam vértelen ajka körül gúnyos mosoly vibrált, s tompa hangon mondta: — Ne tessék idegeskedni, ezen a vonaton különben sincsen vészfék, ezt a vonatot nem lehet önkényesen megállítani. — Hát akkor kiugrom az ablakon, maga gyilkos! —■ ordítottam, s le akartam rántani a vonatablakot. De Mors doktor lefogta a kezemet: — A legvégzetesebb ostobaság lenne. Nézze csak, milyen tájékon utazunk. Kibámultam. Sápadt holdfényben csillogó meredek sziklák között kanyargott a vonatunk. Közvetlenül alattunk félelmetes mélységű szakadék tátongott. Mors doktor vállamra tette a kezét, és gyöngéd erőszakkal visszanyomott a helyemre. Leült szembe velem, és monoton hangján beszélni kezdett: — Nyugodjék meg. Én nem vagyok gyilkos. Nem ölöm meg magát. Én csak azért szálltam fel, hogy elkísérjem önt a végállomásig. A félelem elszorította torkomat, megfagyasztotta bennem a vérkeringést. Tompuló eszméletem görcsösen kapkodott valami után, ami feloldaná bennem ezt az elviselhetetlen szorongást. Bűvös erejű, feloldó szavak után keresgéltem tudatom mélyén, de nem találtam rájuk. Mors doktor ekkor karórájára tekintett: — Pár perc múlva megérkezünk — mondotta, önkéntelenül én is az órájára tekintettem. »Íme, a Halál órája« — gondoltam magamban. S a hirtelen képzettársítás felszakította a belső lelki gátakat. Felbuggyantak bennem a keresett feloldó, szabadító szavak, a gyermekkor első imádságának a szavai s egy mélyet sóhajtva megkönnyebbülten, elcsillapultan mormoltam: —... imádkozzál érettünk bűnösökért, most és halálunk óráján ... öreg útitársam mormolta rá, hogy »ámen«. A pápa Castel Gannolloban A Magyar Kurír jelenti: XII. Pius pápa az elmúlt szombaton délután 17 órakor »in forma privatissimia« elhagyta a vatikáni palotát és autóján kevés kísérettel többhónapi tartózkodásra Castel Gandolfóba távozott. Amikor a pápa elhagyta a Vatikán területét, Róma összes harangjai megszólaltak. Az örökvárosban és a Via Appián végig hatalmas tömeg köszöntötte,s jól pápát. A Szentatya 40 perces autóút után megérkezett nyári pihenőhelyére, ahol Canali bíboros, a város polgármestere és plébánosa köszöntötte. Hajós József protonotárius kanonokot az esztergomi szeminárium rektori tisztje alól Hamvas Endre csanádi püspök, esztergomi apostoli adminisztrátor, saját kérésére felmentette. Az apostoli adminisztrátor őszinte köszönetét fejezte ki azért, hogy éveken át oly sok türelemmel, áldozattal vezette az ősi szemináriumot«. Dr. Miklós István c. apát, a győri papnevelőintézet rektora — mint a Magyar Kurír jelenti — felmentést kapott rektori megbízása alól. Papszentelés Pannonhalmán. Július 3-án Papp Kálmán győri megyéspüspök Sárközy Pál főapát kérésére áldozópapokká szentelte a rend végzett növendékeit: Luis Ottmárt, Lővey Felixet, Kiszely Márkot, Lugosfalvi Viktort és Pászthory Waltert. A hétköznapon történt szentelésre Rómából kértek és kaptak engedélyt. A poznani katedrálisban, mely az elmúlt háborúban súlyos sérüléseket szenvedett, befejeződtek a javítási munkálatok. A katedrália főoltárát Szent Páter és Pál apostol ünnepén korszektálták. A katedrália egyike Lengyelország legrégibb templomainak, körülbelül ezer esztendős. Oddi Silvio c. érsek, jeruzsálemi apostoli delegátus Kairóba érkezett, hogy az egyházat érintő több fontos kérdésben a kormánnyal tárgyaljon. A Lipcsében megjelenő katolikus lap, a »Der Tag des Herrn« statisztikát közöl a Német Demokratikus Köztársaság katolikus társadalmának életéről. A lap adatai szerint a köztársaságban jelenleg 2 165 868 a katolikusok száma, akiket ezerötszáz világi és szerzetes pap gondoz. A szemináriumokban A38 ifjú készül papi hivatására.