Új Ember, 1956 (12. évfolyam, 1-44. szám)

1956-08-26 / 35. szám

Hétszázötven éves „vezeklőfülkét" tártak fel Sopronkorpácson Az utóbbi évek műemlék feltárási munkálatai során az ország különböző tájain az ősi magyar vallásos építészeti kultúra több becses emléke került elő. A legutóbb kiemelkedő eredményt értek el az Építésügyi Minisztérium műemléki csoportjának szakértői Sopronhorpácson, ahol a lébényinél és a jakinál is régebbi, korai román stílusú templomkapuzat, számos oszlopköteg és falmaradvány és az országban egyedülálló mintegy hétszázötven éves vezeklőfülke került felszínre. Nagy István sopronhorpácsi plébánossal, a feltárási munkálatok lelkes mozgatójával megindultan járunk a csöndes nyári estében a tatárjárást átvészelt falak között. Elmondja a plébános, hogy a szakértők szerint a ritkaság számba menő egy mellékhajós templomot a XII. század elején építették. Akkor premontrei kolostor is állt mellette, ez azonban később teljesen elpusztult, mint ahogy a kolostori élet is megszűnt 1500 táján. A tatárjáráskor a templom nagy része teljesen megsemmisült, de hamarosan újjáépítették. Évszázadok során azóta is számos esetben végeztek újjáépítéseket, restaurálásokat. Sajnos, a gyakori átépítések során az esztergomi királyi vár építészeti műhelyének nyomán épült pompás építészeti elemeket, a magasba törő finom árkádokat és bolthajtásokat, oszlopkötegeket befalazták vagy lebontották. A mostani feltárási és restaurálási munkálatok nagy érdeme, hogy kitűnő szakértők — Entz Géza csoportvezető és Szakál Ernő tudományos kutató — irányításával napvilágra kerültek ezek a ritkabecsű emlékek. Elsősorban is a templomot kiszabadították az évszázados feltöltődéstől. Így került napvilágra a lenyűgöző hatású nagy portálé, az ősi templomhajó északi fala, a mellékhajó hármas árkádnyílása gazdag oszlopkötegekkel, a szentélynél befalazott sekrestyeajtó, sekrestyeboltozat és a jáki ablakokkal rokon mély ablaküreg. A hajó másfél méter vastag északi falában pedig előkerült a sopronhorpácsi feltárás legérdekesebb eredménye: a vezeklő fülke (indusa) a befalazott vezeklő nyomaival. A plébános kibontja az elzáró deszkákat, aztán gyertyával kezünkben leereszkedünk a sötét, szűk fülkébe, amelynek misztikus hangulatát a római katakombákéhoz tudnám csupán hasonlítani. A templomfalhoz építették hozzá a fülkét — éspedig mindjárt az első építkezéskor —, amely két méter magas, 68 cm széles és 128 cm hosszú. Oldalán egészen magasan kis nyílás, ahol az élelmet adták be a vezeklőnek. A fülke padozatán kis, 30 cm magas kőülőke van, ezt használta a vezeklő fejpánténak is, amikor összekuporodva lefeküdt, mert a kinyújtózkodásra nincs hely. Ilyen vezeklőfülkék a középkorban több helyen voltak a templomok mellett. A vezeklőt az akkor szokásos szertartás után befalazták, csupán a felső kis nyílás maradt szabadon. A vezeklő búcsút mondott a világnak, életét Istennek, imának és elmélkedésnek szentelte és halála után a fülke lett a sírja is, amelyet ekkor teljesen befalaztak. A sopronhorpácsi vezeklőfülkében ott vannak a magas nyíláshoz kapaszkodó vezeklő ujjának nyomai, amelyek az évtizedek során mély lyukat vájtak a kőfalba. A plébános elmondja, hogy az a vélemény alakult ki a kutatások során, hogy a fülke lakója nő volt, valószínűleg a templomalapító család tagja. Megrendülve jövünk ki a nyirkos, sötét fülkéből. Milyen erős hite volt annak, aki itt szinte az élve eltemetés határán, vállalta élete utolsó leheltetéig Isten rabságát. A feltárási munkálatokat egyébként tovább folytatják. Értesülésünk szerint a műemlékcsoport ősszel és télen a templom és plébánia között ásatásokat végez, hogy feltárják a mellékhajót, a sekrestyét és a hajdani kolostor alapfalait. Tervezik a mellékhajó újjáépítését, a ma még befalazott árkádnyílások és oszlopkötegek kibonását, a kórus és a tetőzet átépítését is. Ha ezek a munkálatok befejeződnek, a sopronhorpácsi templom nemes szépsége és a megrázó hatású vezeklőfülke újabb hirdetője lesz az ősi magyar vallásos kultúra mélységének. Újlaki Andor Petőfi utolsó szavai Petőfi halálának körülményeivel kapcsolatosan Lázár Albert volt honvédezredes, kevéssel halála előtt, 1884 szeptember 20-án Lázár Ádám és Dózsa Dénes előtt — egy egykorú erdélyi újság híradása szerint — ezeket adta elő: (Lázár Albert) 1849. július 31-én a segesvári csatában mint honvédőrnagy vett részt, hol a Bem apót megtámadó kozákokkal küzdött, és egyet lováról levágván, ezáltal Bemnek alkalmat szolgáltatott a megmenekülésre; ennél a jelenetnél Petőfi és Zelk Domokos is jelen voltak. De Petőfinek sem halála, sem pedig elesése helyéről, mint élő szemtanú, bizonyítani nem tud. Arra azonban jól emlékezik, hogy midőn a túlnyomó orosz hadsereg a magyar sereget végveszéllyel fenyegette, Bem menekülése után Petőfihez így szólt: »Sándor! Innen menekülni kell, mert különben elveszünk.« Mire Petőfi röviden annyit felelt költői lelkesedéssel: »Ha Isten van, győznünk kell! A magyar nem veszhet el.« — Erre Lázár Petőfit otthagyva, elment, anélkül,hogy róla többet hallott volna. ______ Tokióban katolikus egyetemet szerveznek a teológiai tudományok ápolására. A tihanyi visszhang írta : Harsányi Lajos Fáradtan és gyötörten vetődtem el Tihanyba. (Oh, jaj, ha a visszhang is, mint szívem, már kihagyna!) Megkérdeztem borúsan: Lehet-e élni így? ö halkan mondta: — higgy! Ha meghalok, mi vár rám? Megint csak éjre él? Ö biztatott: — remélj! Mit ér az élet, hogyha a kín ezerszeres? Ö mennydörgőit: — szeress! A visszhang, látom, jó még. Köszönöm, amit mondott. Könnyebbek lettek nyomban A vállamon a gondok. Oberammergau polgármestere, Alois Lang — aki hosszú ideig volt a passió játékokon Krisztus alakítója — kijelentette, hogy a Münchenben 1960-ban megtartandó nemzetközi eucharisztikus kongresszus alkalmából bemutatják a háromszázéves hagyományra visszatekintő passiójátékot. Az élő örökség A Bazilika Szent István-napi látogatója elfogódottan áll meg a Szent Jobb ereklyetartója előtt s mintha maga a csodálatos kéz érintené vállon és nyomná térdre évek óta ugyanazzal a szívdobbanással. Szembe lehet-e kerülni benső megindultság nélkül ezzel a több, mint kilencszázéves kézcsonkkal, a Szent István valóságos kezével? Tulajdon ama kézzel, amelyet egykor élő testének vér és idegpályái szőttek át, imádkozásra és parancsolásra emelődött, lovának kantárát szorította, Imre herceg vállára hullt. A kézfej csontjaira és húsára szikkadt bőr most már egészen sötét lett a századoktól, hiszen hosszú volt az út, amit megtett idáig. Ott volt a szent test ruha- és csontmaradványai között a székesfehérvári kőurnában; ott volt a szent jobb apátság oltárán; Raguzáig hányódott onnét; őrizték Bécsben és Budán; most itt van a Bazilikában s nem szűnik ontaná rejtélyes erejét. Nem az a fontos, hogy ez az erő még e kézfej csont- és bőrsejtjeit is megóvta az elporladástól, hanem az, hogy ez a maradvány valamikor az övé volt, az élő alaké, aki elénk rajzolódik vele kapcsolatban s áramkörébe von. A tesztelés, csodálat, meghatottság, szeretet körébe. Lehet-e pusztán üres és cifra érzelgés, amit szülők-elődök csontjai felett érzünk? Olyan testekhez csatolnak, amelyektől testi életünket vettük, a szentek testének maradványainál pedig azt érezzük, hogy az egész kereszténység számára, a magunk lelki élete számára éltek: lelki életünket vettük tőlük; a szentek relikviáinál ránk toluló élményeknek ez a természetes magyarázata. Minden más vonatkozásban riaszt a halál, elijeszt a halotti maradvány — ebben nem. S az Egyház, ez a csodálatos élő személyiség, már első nemzedékeitől fogva, minden bonyolult magyarázkodás, felesleges sallang nélkül átadta magát és híveit a természetes és erősítő érzéseknek, a tiszteletnek és ragaszkodásnak a szentek és vértanúk maradványai iránt. Minden család tiszteli elődeit, minden nemzet és közösség a maga nagyjait; elfogódottan állunk meg a jasznaja-poljanai lakóházban, ahol Tolsztoj élt és alkotott, a bútorok szerszámok között, amelyeket keze érintett. Ugyanilyen természetes, hogy az Egyház ugyanezt érezte szentjei iránt. Amikor az első századok kereszténysége idején elutasított magától minden pogány örökséget, minden bálványimádást, a teremtett dolgokhoz kapcsolódó imádatot és babonát — úgyannyira elutasított, hogy száz és százezer vértanújának és hitvallójának egész életét adta érte — ugyanakkor semmit sem tagadott meg abból a hálából és tiszteletből, amellyel szentjeink életét, egyéniségét, testi maradványait szemlélte. A szentek tisztelete, közbenjárásuk kérése, a maradványaik iránti megbecsülés és áhítat: a szenthagyománynak egyik legrégibb részéhez és rétegéhez tartozik s egyformán áthatja mind a keleti, mind a nyugati kereszténység egész területét. Ami a nyugati kereszténységet illeti, éppen a jövő évben lesz egy nagyon érdekes évfordulója. Ezerkétszáz éve lesz annak, hogy Metzi Chrodegarag, maga is szent, a káptalanok közös életének nagy újjászervezője és törvényadója, Rómában járva I. Pál pápától megkapta három római szent vértanú egész csontvázát, hogy azokat kolostoraiba vigye. 757 az a nevezetes évszám, amikor vándorlásra indult ez a három szent és átkeltek az Alpokon. Az első példa vonz és ettől kezdve az ereklyék egyre nagyobb számban kerülnek — amint ezt kifejezik — translatióra, kelnek vándorlásra.Kolostorkötelékek, templomok és egész országok látják legnagyobb becsvágyaik egyikét abban, hogy nagy szentek ereklyéit szerezzék meg maguknak. Ilyenekhez azután országok vagy legalábbis egész országrészek jármaik zarándokolni, sőt a vonzóerő az országok határain is túlcsap, egy-egy oltár nemzetközi zarándoklatoknak válik búcsújáró középpontjává. Nem halott csontok azok, amelyekből az élet árad — a kegyelem titokzatos, de valóságos áramat sugároznak körülöttük száz és száz éveken át, egészen máig. E szempontból az egyháztörténetírás is egyre nagyobb figyelemmel nézi a kereszténység egy-egy részében a relikviák tiszteletét. Magyarország számára is meg lehetne írni, kik voltak azok az első szentek, akiknek maradványait templomainkban tisztelni kezdtük s akik így a maguk életét és vonásait belevésték a magyarságba. Mert éppen ezt jelentette tiszteletük: élő arcok vonásait, élő telkeknek máig is tovább élő és a jövendő felé sugárzó dicsőségét.:« (s —1) RICÓ MARI Irta: FEKETE ISTVÁN A télen beszámoltam egy kis fekete rigóról, aki pár napig vendégünk volt, miután az éh- és fagyhalál karmaiból megmentettem. A rigóka ablakom alatt esett a hóba, a szobában hamarosan lábra jött, sőt —amint ezt részletesen megírtam — igen otthonosan viselkedett, fittyet hányva a szobára és a szobatisztaságnak. Szerencsére tavasz kezdett lenni, így szabadon ereszthettem, amit egyébként feleségem erélyesen követelt is. A rigókat már megérkezése napján Marinak kereszteltük és amikor elment, piros cérnát kötöttünk a lábára, hogy megismerjük és ismerősként üdvözölhessük a többi rigó között. Mari az utótérben többször megjelent ablakom alatt, a nagy hársfa ágán, vágyódva nézett ablakomra, sőt a cinke etetőt is igénybe vette, amihez joga is volt. A nagy tavaszi zenebonában azonban eltűnt pár napra, de később megjelent egy sárgacsőrű lovag társaságában, akiről nem lehetett pontosan tudni, hogy milyen minőségben tartózkodik Mari társaságában. — Marinak férje van — újságolta feleségem, én.— Csak vőlegénye — mondtam — Hát ezt meg honnan tudja? — érdeklődött nem. — Onnét, hogy fütyörész és vidáman ugrabugrál... Ez a párbeszéd a továbbiakban személyeskedő vitává fajult és ne, is tartozik Rigó Mari viselt dugaira, tehát mellőzöm. A valóság az, hogy Mari kétségtelenül házasságot kötött a lovaggal, mert fészket raktak feleségem ablaka alatt az alacsony körtefán és esténként csodálatos fuvolázással köszönték meg a téli szívességet. — Marinak két tojása van ... jelentette egyszer feleségem és ettől kezdve lestük, hogy mekkora lesz a család. Mari aztán az ötös számmal megállapodott. Az öt kis zöld, barnapettyes tojás jól látszott a magas ablakból, amíg csak Mari el nem helyezkedett a fészken, elomolva az anyaság lázában és odaadásában. De ebben az időben erősen csökkent már a férj fuvolázó jókedve is és hangját inkább csak akkor hallottuk, amikor macska ment a kerten át. Ilyenkor erősen becsmérlő kifejezésekkel illette a hatalmas tigris eme bánatos rokonát, amint lehajtott fejjel átvonult a bokrok között. Furcsa volt ez a macska, a rigókkal egyáltalán nem törődött, nem nézett se jobbra, se balra, ezenkívül vörös volt és egész ágrólszakadt alakja szánalmat keltett. Mindenesetre megdobáltam, mert Mariákat zavarta. Menjen máshova macskának! Az idő azonban eljárt. — Kikeltek — újságolt a nőm, akit mindenféle családi események erősen érdekelnek — szegény Mari, lesz most dolga . .. — Nyugalom, ott van a férj... Feleségem ezek után ellenőrizte, hogy a férj teljesíti-e apai kötelességét s ebben nem is volt hiba, mert a kis rigók rövidesen alig fértek el a fészekben, aztán kiültek a fészek peremére s egy napon... — Létrát! Létrát!... a kis rigók kiestek. Majd én lesem addig az ablakból, hátha jön az a vörös macska. Én pedig loholtam a nagy kettőslétrával s izgalmamban majdnem keresztben mentem ki az ajtón. A rigókák ott üldögéltek a fa alatt, de nem volt semmi bajuk, csak Mari csettegett izgatottan, amíg gyermekeit zsebre raktam és elhelyeztem a fészekben. — Most már aztán üljetek a feneketeken — intettem a kalandvágyó ifjúságot — mert jön a macska ... Létra a vállra, körül a házon, végig a folyosón és mentem az ablakhoz művem megszemlélni. A kis rigók megint kimásztak az ágakra, szárnyukat nyújtogatták, általában jól érezték magukat, míg anyjuk — ennyit már értek a rigónyelvből — hívogatta őket. — Észnél légy, Mari! — korholtam a kelekótya anyát — nem tudnak még repülni... Nem múlott el negyedóra: — Létrát! Létrát!... megint a földön vannak ... Létra a vállra, folyosón végig, körül a házon, Mari izgatott, gyerekei szanaszét, nem az ablakban alig tud sóhajtani: — Ott a macska! És jött a bánatos vörös macska, fejét lógatta és látszólag nem törődött Marival, sem gyermekeivel, sem velünk. Loholtam utána, hogy kizavarjam a kertből, és el is tűnt a szomszédban. Verejtékezve vissza a könnyelmű családhoz! A kicsik igen vidámak voltak és láthatólag élvezték a bújócskát, amíg összefogdostam őket. Én nem! Ráadásul Mari csattogott: — Fussatok, fussatok!... — Mari, fogd be a szád, ez az utolsó eset, hogy felrakom őket! A létrát azonban ott hagytam és egész nap izgatottan figyeltük Marit és családját. A kis rigók mászkáltak az ágakon, totty ... lekerengtek a földre,aztán — Nem megyek — mondtam, mielőtt még parancsot kaptam volna újabb rigó-vadászatra — nem és nem ! A rigókák ezek után eltűntek a bokrok között, én pedig többször körüljártam a kertet, de a macskát nem láttam és reméltem, nem is látom többet. Tévedtem. Lakótársnőnk azt mondja másnap reggel: — A Mircit nem tetszik ismerni? — Kit? — A Mircit. Van már macskánk ... — Agyon is ütöm... és a madaraim? — A Mirci nem olyan. Mirci nem nyúl madárhoz, ezenkívül néma. — Milyen? — Mindjárt behívom. — Gyere Mircikém — hallottam a sötét folyosó végéről —, gyere, csak bátran, a bácsi nem bánt... És jött a hölgy és jött a bánatos, nagy vörös macska, ijedten s az üldözött vad rémületével a szokatlan környezetben. Aztán lekuporodott és könyörgően rám nézett. — Ne bánts! Megdöbbentem. A macska elhúzta a száját, de a hangja csak valami rövid, rekedt hörgés volt. — Mi a fene a bajod? — igyekeztem mojd lenni —, de Mirci elesettsége, rimánkodó elhagyatottsága már leütött a lábamról. — És kinek a macskája vagy? — A mienk — mondta a hölgy —, mindig marad valami az ebédről ... Mirci nem bántja a madarakat — ugye Mirci? A macska elhúzta a száját.« * * * Mirci kapott egy rongyos kókuszszőnyeget a kapu felé, az ablak alatti kis üregben és —• krumplifőzeléket eszik és rántott levest. Ezenkívül változatlanul néma és változatlanul bánatos. Hátul a kertben azóta egyszer sem láttam és meggyőződtem róla, hogy ez a macska valóban nem madarászik. De erre reggelenként figyelmeztetem is, mire a macska némán elhúzza a száját... Csak ezt ne tenné, mert ez a megdöbbentő hörgés bennem borzong még útközben is, amikor elgondolom, hogy az általánosítás a legnagyobb bűn a fajok és népek között is, mert egy faj sem hős, bárgyú, óriás, törpe, szellemes, szelíd vagy vérszomjas. Egy faj sem lovag, vagy rabló és egy faj sem fuvolázó énekes vagy vérszomjas macska, mert minden népnek megvannak a maga rigói és a maga ragadozói, törpéi és óriásai. Ezeket aztán lehet szeretni vagy gyűlölni, de a fajt — általánosságban — soha! * * * Végeredményben Rigó Mari is szereti a húst — aki — köszönjük a szíves érdeklődést — ismét tojásokon ül, immár harmadszor ezen a nyáron. A férj erre való tekintettel beszüntetett mindenféle zenei tevékenységet. Mari ül, a férj hallgat. Hát, ez érthető.