Új Ember, 1957 (13. évfolyam, 1-31. szám)
1957-09-08 / 15. szám
51816 Ára: 1 forint XIII. évfolyam, 15. szám ITT*! B G s TV , * ■ _ * ÁTP 12- A TÖBBI KILENC A többi kilenc nem ment vissza. Megmutatták magukat a papoknak; a papok megállapították róluk, hogy meggyógyultak. Ezzel vége is volt a dolognak; mehetett mindegyik a maga útján. Mentek is; magukban bizonyára azt mondták: jobb nem gondolni az egészre. Ki gondol vissza szívesen azokra az órákra, amikor bajban volt, szűkölt, mint a riadt kutya, megfeledkezett úgynevezett emberi méltóságáról, ott állt az útfélen, hörgött, üvöltött, vonyított, szinte eszét vesztette a kétségbeeséstől, hogy a következő pillanatban a reménykedéstől és a bizakodástól veszítse eszét, teli torokból harsogva: Jézus, Mester, könyörülj rajtunk! Hagyjuk ezeket a kínos emlékeket, ne foglalkozzunk velük. Hát nem nevetséges dolog, ráakaszkodni egész lényünkkel egyetlen képtelen reménységre, egyetlen abszurdumra, arra, hogy jön az úton ez a Mester, s egyszerűen segít rajtunk, egyszerűen meggyógyít? A pánik pillanatnyilag elvette az eszünket; azt hittük, hogy poklosok vagyunk, pedig lám, nem is vagyunk azok, a papok megállapították, hogy kutya bajunk sincs. Az a bizonyos Jézus, no jó, véletlenül arra ment, ennyi az egész. Hogy visszamenjünk hozzá? Ugyan kérem! Éppen elég elintézni valónk halmozódott föl, csak nem vesztegetjük ilyen haszontalanságokkal az időt! Azzal a többi kilenc elszéledt, szívből gratulálva egymásnak, és további jó szerencsét kívánva. Csak az az egy maradt ott a templom küszöbén, kezében a bizonysággal, hogy meggyógyult és lelkében a másik bizonysággal, hogy beteg volt, halál fia volt és meggyógyították. Egy percig tűnődött ezen, aztán megindult, lassan vissza. Azt gondolta magában: ez a kilenc most büszkén, pöffeszkedve elvonul, úgy érzik, a félelem alávaló tébolya után végre visszanyerték emberméltóságukat. Én azonban visszamegyek és megköszönöm, hogy meggyógyultam. A különös a dologban az, hogy én is emberméltóságból megyek vissza, hogy úgy mondjam. Én ugyanis emberhez feszes lényhez méltatlannak találom azt, hogy amikor rosszul megy a sora és fél, ordítson és könyörögjön s a köntöse szegélyénél cibálja az Istent, viszont ha elmúlt feje fölül a baj és szívéből a rettegés, fölkapja a fejét, kidüllessze a mellét s hátratett kézzel, kitolt pocakkal úgy járjon-keljen a világban, mint valami félisten. Szerintem az emberméltóság is azt kívánja, hogy „viszszatérjek és hangos szóval magasztaljam az Istent”. így is tett: visszatért és hangos szóval magasztalta az Istent. És bizonyos, hogy ő nem rettegett többet, akármi érte; fölfedezte igazi, istenadta emberméltóságát, és ezáltal fölszabadult az emberhez nem méltó pánik alól. Viszont a többi kilenc... Ne legyünk olyanok, mint a többi kilenc. Méltóságunk, az emberméltóság nevében. Rónay György A szegedi székesegyház búcsúja Nagyboldogasszony ünnepén este 7 órakor a szegedi székesegyház fogadalmi templombúcsúja alkalmából dr. Hamvas Endre Csanádi püspök mutatta be az ünnepi szentmisét és ugyancsak ő mondott szentbeszédet. Szentbeszédében kifejtette a megyéspüspök, hogy a Boldogságos Szűz tisztelete nyomán a kereszténységben mind magasabbik értékelődik az asszony személyisége, továbbá az anya méltósága és a szüzesség megbecsülése. A szentmisén a budapesti Kapisztrán kórus ének- és zenekara is szerepelt, Tamás G. Alajos vezetésével. A MÁRIAPÓCSI kegytemplombazilikában megtartott nagyboldogasszonyi búcsún nagy hívősereg vett részt. A szentbeszédeket Vattamány Imre hajdúdorogi tb. kanonok, dr. Sebella István, Megyeri Imre és Pregun Dezső lelkész mondták. A középkori Veszprém feltáruló új kincsei Veszprém, 1957. aug. 30. Nagyot dobban a történész és régész szíve, amikor megáll a veszprémi Várfennsíkon, s a Székesegyház és a papnevelő hatalmas falai közt a szűk udvarnyi kis közben, Szent Imre palástos és kardos bronzalakja körül megpillantja az ásatások mély kutatóárkait, a föld- és kősáncokat s a már föltárás alatti területek széles, mély gödreit. És bennük azonnal egy szentély apszisz-alapjainak félkörét, oszloptalapzatok kőcsillagait, alapfalakat, festett falrészeket és román kőcsipkéket. A múlt hatalmas illetéssel csap ki a föld alól; alámegyünk a legnagyobb gödör másfél ölnyi mélyére, s egyszerre a tatárjárás előtt vagyunk, az ezerszázas évek végén, az ezerkétszázas évek elején, Szent Györgynek akkor épített kápolna-templomában. Nincs a világon semmi, ami érdekesebb volna egy ásatásnál! A feltárás helyén egymással párhuzamosan és keresztben húzott kutatóárkoknak: itt ötvastag kőtörmelékréteget kell áttörniük, hogy megleljék az alattuk gyanított s hét évszázad előtti épület valamelyik pontját. S hogy megtaláltáka szentély félkörének egyik kiszögellése volt az), a csákányokat felváltó ásók lágyan, óvatosan, szinte simogatva tapogatják ki a vonulatát tovább. Diákok ásnak és talicskáznak a mélyben. A kiásott és eltávolított anyag az utolsó rögig és homokszemig átvizsgálásra, néha a szó legszorosabb értelmében átszitálásra kerül, hogy semmi se kerülje el a kutató figyelmét. Az archeológus finom kősimító és földkaparó lapátkájával kezében elénk jő a Történelmi Múzeum kiküldöttje, Holl Imréné; ő a vezetőnk, meg Gutherl Jenő prelátuskanonok, Veszprém legősibb, középkori és középkor utáni múltjának tudósa, sőt valóságos szerelmese, aki okleveles forrásokból ismeri és magyarázza a város, főkép a Várfennsík minden kövét. Ő az, aki a Veszprémi Káptalannak — általa összegyűjtött, lemásolt és feldolgozott (sajnos ezideig kiadásra még mindig nem kerülhetett) — árpádkori okleveleiből évek óta tudta, hogy itt, a Székesegyház északi hosszanti falánál kell lennie az oklevelek hártyáin annyit emlegetett Szent György kápolnának. Detektívmunka a magyar középkor egyik legtündöklőbb kistemploma után — Ezt a kápolnát — mondja ő — aránylag későn kezdik emlegetni a káptalani iratok. Nagy Lajos király említi először, amikor lelkének üdvösségéért a kápolnában mondandó misékre tesz alapítványt Gyimót falu odaadományozásával. Ebben büszkén említi, mekkora tisztelője ő Szent Györgynek, tagja a közbenjárását eldő testvérületnek, s a mondandó miséket abban a kápolnában rendeli, amely a „veszprémi székesegyház északi falánál van, faragott kövekből építve, festéssel csodaszépen felékesítve...” A káptalan középkori irataiban ezután most már többször előfordul: összejöveteleket tart, püspököt és egyebeket választ itt a káptalan; az egyik választási jegyzőkönyvet huszonhat szebbnél szebb magyar nevű kanonok írta alá. Majd említi Mátyás király kancellárja, az európai szerepű és hím diplomata, Vetési Albert püspök. A kis kápolna — vagy legalábbis a maradéka — a magyar középkor egyik legszebb épülete tehát itt volt a föld alatt, csak meg kellett találni! A kutatást Hungler József, az itteni egyetemi kollégium igazgatója kezdte meg, mintegy fél évvel ezelőtt, diákok önkéntes és ingyenes munkájával, sok bizonytalanságot és nehézséget küzdve le. Amikor rálelt az apsziszra és feltárultak az első hétszázötven éves falak, a megyei Tanács húszezer forintot adott, a vá r KÖSZÖRŰS írta: FEKETE ISTVÁN Az iskolában a hátam mögött ült és ha felelni szólították, szinte fájdalmat éreztem a lábamban, mert ilyenkor először a pad reccsent meg, aztán valami nehéz tárgy vonszolódása hallatszott, amely egy koppanással helyreállt és Tóth Sándor nehéz zökkenőkkel elindult felelni a katedra elé. Tóth Sándornak műlába volt, a negyven év előtti kor és a szegénység merev falába, amelyről sohase került le a cipő, térdben nem hajlott és minden lépésnél egész testével kellett előredobnia. Nem is tudom, miért nem ültették az első padba és miért kellett neki is kivánszorogni a katedra elé felelni, hiszen a tanárok arcán is látszott a szánalom, amíg a fiú kiérkezett. De mégsem változtatott ezen senki, mert ez volt a rend s úgy látszik, nem lehettek tekintettel Tóth Sanyi rendhagyó falábára. És azt sem tudom, a konferenciákon történt-e valami a nyomorék gyerek érdekében, mert egyébként a felelős és feladatok körül semmi enyhítést, semmi megkülönböztetett bánásmódot észrevenni nem lehetett. Azaz: mégis! A legkegyetlenebb, legmerevebb tanárunknál, Bendeynél történt valami, de ez is lehetett véletlen, ámbár egy matematika tanárnál nincsenek véletlenek. Tóth Sanyi nem állt valami jól ebből a nevezetes tárgyból és vizsga előtt Bentley „utoljára” kihívta felelni, hogy javítson. Sanyi felírta a táblára az egyenletet és amíg az a szörnyű faláb ide-oda kopogott és nyekergett a dobogón, olyan sóhajtó csend volt a teremben, mintha az egész osztály fuldoklott volna. És a feladat nem sikerült. Janda, az osztályelső lehajtotta fejét és senki sem nézett a táblára többé. — Vége! — gondoltuk, Sanyi megbukott. Keserű arca ott vonaglott előttünk, zsebkendőjével megtörölte verejtékes homlokát, szeme ott vergődött az x-ek és y-ok között. Bentley az osztálykönyvet forgatta s a lapok suhogása úgy hallatszott, mint a kaszasuhintás. Bendey krákogott. — Na, látja Tóth — vetett egy pillantást a táblára — na látja — és újra krákogott —, nem ördöngösség ez... Törülje le. Sajnáltam volna, ha meg kell buktatnom. Sanyi helyére vonszolódott s az osztály úgy érezte magát, mintha ötperces fuldoklás után most kapott volna először lélegzetet. — Nem vette észre! — üvöltött Hartung Feri — micsoda szerencséje van ennek a Köszörűsnek! Tiszta marhaság, amit felírtál, Köszörűs ... Igen, ezt is be kell vallanom, Tóth Sanyinak éppen Hartung adta ezt a nevet, mert a sánta fiú olyanformán rakta falábát járás közben, mint amikor az utcai köszörűs egyszerű masinája pedálját tapossa. Ez a Hartung — egyébként — vörös volt és szeplős, de csak magunk között hívtuk Pulykatojásnak — amely tudvalevőleg szintén bővelkedik szeplőkben —, mert nemcsak jó tanuló volt, de jeles verekedő is. Komisz és kemény, ravasz és kegyetlen. — Mozogj, Köszörűs — mondta Sanyinak órák után, mert egymás mellett lakott a két fiú —, mozogj, mert itt hagyták. A furcsa csak az volt, hogy azért sohasem hagyta ott, mindig együtt mentek haza, miközben Hartung körülcikázta sánta barátját, szidta, hogy nem siet, sapkáját dühösen tolta tarkójára s ilyenkor vörös haja világítani kezdett, mint a muskátli. — Mit gorombáskodsz vele? — hördült fel egyszer Horváth Laci — hagyd ott, ha nem tudsz lassan menni, haza talál maga is. — Hülye vagy! Tudod, hogy mellettünk lakik. — Na és? Hartung az ilyen rövid kérdéseket szűkszavúan szokta elintézni. — Megrúgjalak? Horváth Laci valószínűleg nem akarta, hogy megrúgják, ezért gyorsan elsietett, magával víve emberszeretetét és felháborodását, míg a Pulykatojás nem tágított barátjától , vagy szidta hazáig, vagy a sapkájával hadonászott, miközben a Pythagoras-tételt magyarázta. Ez persze hangosan történt, meg-megálltak és újra kezdték. — Na, szervusz — intett a vörös fiú Tóthék kapujában —, csak azt tudnám, mi van a te fejedben agyvelő helyett.• Mindez azonban olyan régen történt, hogy alig találtam vissza az időnek abba a messzeségébe a múlt télen, amikor ismét öreg városunkban jártam. Nem is jártam, csak úgy ténferegtem, mintha elmúlt időket és talán magamat kerestem volna. — Itt volt a sörgyár — gondoltam — most talán más? A kapu előtt két zsák volt egymásnak támasztva, szép új zsákok. A kapu félig nyitva, valószínűleg, hogy szemmel tarthassák a zsákokat. Szemlélődésem gyanús lehetett, mert hamarosan megjelent egy ember s a zsákok mellé állt, jelezve a tulajdonjogot. Nézem az embert s ő néz engem. Először mérgesen, aztán kutatva, aztán bizonytalanul. — Szervusz Pulykatojás — mondom s arra gondoltam, csak nem vág nyakon, hiszen nem vörös már a feje, hanem tisztes molnár-szürke. Elmosolyodik és szemében az előbbi ellenséges fény olyan lett, mint a bársony. — Kanyaró! — ordította és olyant csapott a vállamra, majd lerogytam — Kanyaró... (ez volt az én nevem az osztályban) de csúnyán megöregedtél! — és ölelgetjük egymást & összevissza emlegetjük a múltat az évtizedek tördelt meszszeségében. — Te Feri — mondom —, mi lett Tóth Sanyival? — A sógorom ... — Nahát... — és egy kis csend ereszkedik közénk, amíg a falábú emlék kínlódva döcög a katedra elé — nahát... — Gyújts rá! — ez már a régi, komiszkodó hang volt. — Úgy volt,, tudod, hogy az a mulya Lili — emlékszel a húgomra —, egyszer csak elkezd sóhajtozni, meg miegymás, végén kiböki, hogy ő meg a Sanyi... De Sanyi nem mer szólni. A guta kerülgette a családot, de aztán én a sarkamra álltam... szóval__ nagyon rendes házasság lett belőle. Te, olyan műlába van, hogy center lehetne a Fradiban... különben várj egy kicsit. Aztán másról beszéltünk s rövidesen egy autó fordult a járda mellé. Azt hittem, a szemem káprázik. A kormánynál olyan kiköpött, valódi Pulykatojás ült, hogy elakadt bennem a szó és mellette egy hasas egyén, aki már koszolódik is ki. — Megismered? — ordít Feri — megismered? — És ölelgetjük egymást, a rettentő vörös és szeplős fiú pedig összecsapja a bokáját és keményen kezet fogunk. — Hát ezt aztán nem tagadhatod le — mondom Ferinek és mutatok a fiúra ... Egymásra néznek és úgy nevetnek ... és Tóth Sanyi pocakja zeng. Mit nevetnek ezek? Feri bedobálja a zsákokat, amíg a Köszörűstől és a fiútól elbúcsúzom. — Hát szervusz — ölel meg Pulykatojás is — tudod, min nevettünk? — Nem én. — Hát ez a fiú nem az én fiam, hanem a Sanyié! Na? Csak nézek rá, mint akit fejbe ütöttek. — Ugye, igazam volt, hogy kitartottam a Köszörűs mellett? Alig tudok szólni, csak nézem ennek a megőszült, hajdani komisz kölyöknek párás, meleg szemét. — Mert — súgja — a falabat mégsem örökli az ember és nekem — sajnos, nincs gyermekem. Nézek az autó után s arra a régi osztályra gondolok, amelyben mindenki sajnálta Tóth Sanyit, csak Hartung Feri nem. Mi sajnáltuk és elfeledtük, ő kitartott és cselekedett. A mérleg egyik serpenyőjében mi vagyunk, az egész osztály, a másikban egyedül ő és kegyes sajnálatunkkal súlytalanul fenn vagyunk a levegőben. 55'pi Katolikus hetilap 1957. szeptember 8 A Püspöki kar nyilatkozata az ENSZ ötös bizottságának jelentéséről Püspökkari A Magyar Kurír jelenti: Grősz József kalocsai érsek, a püspökkari értekezletek ez idő szerinti elnöke vezetésével augusztus 29-én, csütörtökön de. 10 órakor a Központi Papnevelőintézet tanácskozótermében püspökkari konferencia volt, amelyen részt vett: Shvoy Lajos pápai trónálló, székesfehérvári, Hamvas Endre Csanádi, Kovács Sándor szombathelyi és Papp Kálmán győri megyéspüspök, Kovács Vince püspök, váci püspöki hely„A Magyarországi Római Katolikus Püspöki Kar a következő nyilatkozatot tette: A Magyarországi Római Katolikus Püspöki Kar — mint azt folyó évi áprilisi nyilatkozatában már kijelentette — őszintén támogatja a kormányt a magyar nép jólétére irányuló és ezzel a belső megbékélést és egyben a világ békéjének előmozdítását szolgáló törekvéseiben. Megelégedéssel állapítja meg, hogy az egyház és az állam békés együttélésének előfeltételét biztosító kölcsönös bizalom az utóbbi hónapokban ismét kibontakozóban van, és ennek eredménye konferencia nők. Rogács Ferenc pécsi koadjutorpüspök, Endrey Mihály püspök, esztergomi speciális delegátus, Brezanóczy Pál egri főkáptalani helynök, Szántay-Széman István miskolci apostoli kormányzói helynök, Roskovich István hajdúdorogi püspöki helynök, Klempa Sándor veszprémi püspöki helynök, valamint Monsberger Ulrik Rezső pannonhalmi Szent Benedek rendi kormányzó perjel. A konferencia délután 1 óra 40 perckor ért véget, Ként több vitás kérdésben a megegyezés már megtörtént. A püspöki kart most aggodalommal tölti el az Egyesült Nemzetek Szervezete által az úgynevezett „magyar kérdés” kivizsgálására kiküldött ötös bizottság jelentése és ennek tárgyalása, mert az egyoldalúságánál fogva alkalmas arra, hogy a nemzetközi feszültséget fokozza és országunk igazi érdekeit veszélyeztesse. A püspöki kar ezért nem tudja helyeselni a „magyar kérdés”-nek egy ilyen jelentés alapján az Egyesült Nemzetek Szervezetében tervezett tárgyalását. Budapest, 1957. augusztus 29-én.” Nyilatkozat os idegenforgalmi hivatala is hozzájárult a költségekhez (jól tette, mert máris százával özönlenek mindennap a bel- és külföldi turisták megbámulni a napról napra élesebb vonásokkal kiemelkedő középkori csodaépítményt). A további kutatást ma szervezetten folytatja a vármegyei jellegű Bakonyi Múzeum köré csoportosult kutatóegyüttes, amelynek tagjai: Szentléleki Tihamér múzeumigazgató, a Magyar Történeti Múzeum képviseletében Holl Imréné, Hungler József, az ásatás kezdeményezője és Szloboda Sándor építész, a technikai munkálatok kivitelezője. Középkori Oltáriszentség kultuszunk De hát most már ki van szabadítva majdnem az egész kápolna mindazon kőrétegek alól, amelyekkel Veszprém török kézre kerülte óta árasztották el a tűzvészek és építések , újjáépítések. S a látogató lemehet belé és megállhat égetett agyag padlóján. A kelet felé forduló szentély félkör elé csatlakozva, elnyújtott nyolcszög bontakozik ki. (Folytatás a 2. oldalon)