Új Ember, 1957 (13. évfolyam, 1-31. szám)

1957-09-08 / 15. szám

51816 Ára: 1 forint XIII. évfolyam, 15. szám ITT*! B G s T­V , *­­ ■ _ * ÁTP 12-­ A TÖBBI KILENC A többi kilenc nem ment vissza. Megmutatták magukat a papoknak; a papok megállapították róluk, hogy meggyógyultak. Ezzel vége is volt a dolognak; mehetett mindegyik a maga útján. Mentek is; magukban bizonyára azt mondták: jobb nem gondolni az egészre. Ki gondol vissza szívesen azokra az órákra, amikor bajban volt, szűkölt, mint a riadt kutya, megfeledkezett úgynevezett emberi méltóságáról, ott állt az útfélen, hörgött, üvöltött, vonyított, szinte eszét vesztette a kétségbeeséstől, hogy a következő pillanatban a re­ménykedéstől és a bizakodástól ve­szítse eszét, teli torokból harsogva: Jézus, Mester, könyörülj rajtunk! Hagyjuk ezeket a kínos emléke­ket, ne foglalkozzunk velük. Hát nem nevetséges dolog, ráakaszkodni egész lényünkkel egyetlen képtelen reménységre, egyetlen abszurdum­ra, arra, hogy jön az úton ez a Mes­ter, s egyszerűen segít rajtunk, egy­szerűen meggyógyít? A pánik pilla­natnyilag elvette az eszünket; azt hittük, hogy poklosok vagyunk, pe­dig lám, nem is vagyunk azok, a papok megállapították, hogy kutya bajunk sincs. Az a bizonyos Jézus, no jó, véletlenül arra ment, ennyi az egész. Hogy visszamenjünk hoz­zá? Ugyan kérem! Éppen elég elin­tézni valónk halmozódott föl, csak nem vesztegetjük ilyen haszonta­­lanságokkal az időt! Azzal a többi kilenc elszéledt, szívből gratulálva egymásnak, és to­vábbi jó szerencsét kívánva. Csak az az egy maradt­ ott a templom küszöbén, kezében a bizonysággal, hogy meggyógyult és lelkében a másik bizonysággal, hogy beteg volt, halál fia volt és meggyógyítot­ták. Egy percig tűnődött ezen, az­tán megindult, lassan vissza. Azt gondolta magában: ez a ki­lenc most büszkén, pöffeszkedve el­vonul, úgy érzik, a félelem alávaló tébolya után végre visszanyerték emberméltóságukat. Én azonban visszamegyek és megköszönöm, hogy meggyógyultam. A különös a dologban az, hogy én is embermél­tóságból megyek vissza, hogy úgy mondjam. Én ugyanis emberhez f­eszes lényhez méltatlannak találom azt, hogy amikor rosszul megy a sora és fél, ordítson és könyörögjön s a köntöse szegélyénél cibálja az Istent, viszont ha elmúlt feje fölül a baj és szívéből a rettegés, fölkap­ja a fejét, kidüllessze a mellét s hátratett kézzel, kitolt pocakkal úgy járjon-keljen a világban, mint va­lami félisten. Szerintem az ember­méltóság is azt kívánja, hogy „visz­­szatérjek és hangos szóval magasz­taljam az Istent”. így is tett: visszatért és hangos szóval magasztalta az Istent. És bi­zonyos, hogy ő nem rettegett töb­bet, akármi érte; fölfedezte igazi, istenadta emberméltóságát, és ezál­tal fölszabadult az emberhez nem méltó pánik alól. Viszont a többi kilenc... Ne le­gyünk olyanok, mint a többi kilenc. Méltóságunk, az emberméltóság ne­vében. Rónay György A szegedi székesegyház búcsúja Nagyboldogasszony ünnepén este 7 órakor a szegedi székesegyház fo­gadalmi templombúcsúja alkalmá­ból dr. Hamvas Endre Csanádi püspök mutatta be az ünnepi szent­misét és ugyancsak ő mondott szentbeszédet. Szentbeszédében ki­fejtette a megyéspüspök, hogy a Boldogságos Szűz tisztelete nyo­mán a kereszténységben mind maga­sabbik értékelődik az asszony szemé­lyisége, továbbá az anya méltósága és a szüzesség megbecsülése. A szentmisén a budapesti Kapisztrán kórus ének- és zenekara is szere­pelt, Tamás G. Alajos vezetésével. A MÁRIAPÓCSI kegytemplom­­bazilikában megtartott nagyboldog­­asszonyi búcsún nagy hívősereg vett részt. A szentbeszédeket Vatta­­mány Imre hajdúdorogi tb. kano­nok, dr. Sebella István, Megyeri Imre és Pregun Dezső lelkész mond­­ták. A középkori Veszprém feltáruló új kincsei Veszprém, 1957. aug. 30. Nagyot dobban a történész és régész szíve, amikor megáll a veszp­rémi Várfennsíkon, s a Székesegyház és a papnevelő hatalmas falai közt a szűk­ udvarnyi kis közben, Szent Imre palástos és kardos bronzalak­ja körül megpillantja az ásatások mély kutatóárkait, a föld- és kősán­­cokat s a már föltárás alatti terüle­tek széles, mély gödreit. És bennük azonnal egy szentély apszisz-alap­­jainak félkörét, oszloptalapzatok kő­csillagait, alapfalakat, festett falré­szeket és román kőcsipkéket. A múlt hatalmas illetéssel csap ki a föld alól; alámegyünk a legnagyobb gö­dör másfél ölnyi mélyére, s egy­szerre a tatárjárás előtt vagyunk, az ezerszázas évek végén, az ezerkét­százas évek elején, Szent György­nek akkor épített kápolna-templo­mában. Nincs a világon semmi, ami érde­kesebb volna egy ásatásnál! A fel­tárás helyén egymással párhuzamo­san és keresztben húzott kutatóár­koknak: itt ötvastag kőtörmelék­réteget kell áttörniük, hogy meglel­jék az alattuk gyanított s hét évszá­zad előtti épület valamelyik pont­ját. S hogy megtalálták­­a szentély félkörének egyik kiszögellése volt az), a csákányokat felváltó ásók lá­gyan, óvatosan, szinte simogatva ta­pogatják ki a vonulatát tovább. Diá­kok ásnak és talicskáznak a mély­ben. A kiásott és eltávolított anyag az utolsó rögig és homokszemig át­vizsgálásra, néha a szó legszorosabb értelmében átszitálásra kerül, hogy semmi se kerülje el a kutató figyel­mét. Az archeológus finom kősimí­tó és földkaparó lapátkájával kezé­ben elénk jő a Történelmi Múzeum kiküldöttje, Holl Imréné; ő a veze­tőnk, meg Gutherl Jenő prelátus­­kanonok, Veszprém legősibb, közép­kori és középkor utáni múltjának tudósa, sőt valóságos szerelmese, aki okleveles forrásokból ismeri és ma­gyarázza a város, főkép a Várfennsík minden kövét. Ő az, aki a Veszpré­mi Káptalannak — általa összegyűj­tött, lemásolt és feldolgozott (sajnos ezideig kiadásra még mindig nem kerülhetett) — árpádkori oklevelei­ből évek óta tudta, hogy itt, a Szé­kesegyház északi hosszanti falánál kell lennie az oklevelek hártyáin annyit emlegetett Szent György ká­polnának. Detektívmunka a magyar középkor egyik legtündöklőbb kistemploma után — Ezt a kápolnát — mondja ő — aránylag későn kezdik emlegetni a káptalani iratok. Nagy Lajos király említi először, amikor lelkének üd­vösségéért a kápolnában mondandó misékre tesz alapítványt Gyimót falu odaadományozásával. Ebben büszkén említi, mekkora tisztelője ő Szent Györgynek, tagja a közben­járását eldő testvérületnek, s a mondandó miséket­ abban a kápol­nában rendeli, amely a „veszprémi székesegyház északi falánál van, faragott kövekből építve, festéssel csodaszépen felékesítve...” A káp­talan középkori irataiban ezután most már többször előfordul: össze­jöveteleket tart, püspököt és egye­beket választ itt a káptalan; az egyik választási jegyzőkönyvet hu­szonhat szebbnél szebb magyar nevű kanonok írta alá. Majd említi Má­tyás király kancellárja, az európai szerepű és hím diplomata, Vetési Albert püspök. A kis kápolna — vagy legalábbis a maradéka — a magyar középkor egyik legszebb épülete tehát itt volt a föld alatt, csak meg kellett talál­ni! A kutatást Hungler József, az itteni egyetemi kollégium igazgatója kezdte meg, mintegy fél évvel ez­előtt, diákok önkéntes és ingyenes munkájával, sok bizonytalanságot és nehézséget küzdve le. Amikor rálelt az apsziszra és feltárultak az első hétszázötven éves falak, a megyei Tanács húszezer forintot adott, a vá­­ r KÖSZÖRŰS írta: FEKETE ISTVÁN Az iskolában a hátam mögött ült és ha felelni szólították, szinte fáj­dalmat éreztem a lábamban, mert ilyenkor először a pad reccsent meg, aztán valami nehéz tárgy von­­szolódása hallatszott, amely egy koppanással helyreállt és Tóth Sán­dor nehéz zökkenőkkel elindult fe­lelni a katedra elé. Tóth Sándornak műlába volt, a negyven év előtti kor és a sze­génység merev falába, amelyről sohase került le a cipő, térdben nem hajlott és minden lépésnél egész testével kellett előredobnia. Nem is tudom, miért nem ültet­ték az első padba és miért kellett neki is kivánszorogni a katedra elé felelni, hiszen a tanárok arcán is látszott a szánalom, amíg a fiú ki­érkezett. De mégsem változtatott ezen senki, mert ez volt a rend s úgy látszik, nem lehettek tekintet­tel Tóth Sanyi rendhagyó falábára. És azt sem tudom, a konferenciá­kon történt-e valami a nyomorék gyerek érdekében, mert egyébként a felelős és feladatok körül semmi enyhítést, semmi megkülönböztetett bánásmódot észrevenni nem lehe­tett. Azaz: mégis! A legkegyetlenebb, legmerevebb tanárunknál, Bendey­­nél történt valami, de ez is lehe­tett véletlen, ámbár egy matematika tanárnál nincsenek véletlenek. Tóth Sanyi nem állt valami jól ebből a nevezetes tárgyból és vizsga előtt Bentley „utoljára” kihívta felelni, hogy javítson. Sanyi felírta a táblá­ra az egyenletet és amíg az a ször­nyű faláb ide-oda kopogott és nye­­kergett a dobogón, olyan sóhajtó csend volt a teremben, mintha az egész osztály fuldoklott volna. És a feladat nem sikerült. Janda, az osztályelső lehajtotta fejét és senki sem nézett a táblára többé. — Vége! — gondoltuk, Sanyi megbukott. Keserű arca ott vonag­­lott előttünk, zsebkendőjével meg­törölte verejtékes homlokát, szeme ott vergődött az x-ek és y-ok között. Bentley az osztálykönyvet forgatta s a lapok suhogása úgy hallatszott, mint a kaszasuhintás. Bendey krákogott. — Na, látja Tóth — vetett egy pillantást a táblára — na látja — és újra krákogott —, nem ördöngösség ez... Törülje le. Sajnáltam volna, ha meg kell buktatnom. Sanyi helyére vonszolódott s az osztály úgy érezte magát, mintha öt­perces fuldoklás után most kapott volna először lélegzetet. — Nem vette észre! — üvöltött Hartung Feri — micsoda szerencséje van ennek a Köszörűsnek! Tiszta marhaság, amit felírtál, Köszö­rűs ... Igen, ezt is be kell vallanom, Tóth Sanyinak éppen Hartung adta ezt a nevet, mert a sánta fiú olyan­formán rakta falábát járás közben, mint amikor az utcai köszörűs egy­szerű masinája pedálját tapossa. Ez a Hartung — egyébként — vö­rös volt és szeplős, de csak magunk között hívtuk Pulykatojásnak — amely tudvalevőleg szintén bővelke­dik szeplőkben —, mert nemcsak jó tanuló volt, de jeles verekedő is. Komisz és kemény, ravasz és ke­gyetlen. — Mozogj, Köszörűs — mondta Sanyinak órák után, mert egymás mellett lakott a két fiú —, mozogj, mert itt hagyták. A furcsa csak az volt, hogy azért sohasem hagyta ott, mindig együtt mentek haza, miközben Hartung kö­rülcikázta sánta barátját, szidta, hogy nem siet, sapkáját dühösen tolta tarkójára s ilyenkor vörös haja világítani kezdett, mint a muskátli. — Mit gorombáskodsz vele? — hördült fel egyszer Horváth Laci — hagyd ott, ha nem tudsz lassan menni, haza talál maga is. — Hülye vagy! Tudod, hogy mel­lettünk lakik. — Na és? Hartung az ilyen rövid kérdése­ket szűkszavúan szokta elintézni. — Megrúgjalak? Horváth Laci valószínűleg nem akarta, hogy megrúgják, ezért gyor­san elsietett, magával víve ember­szeretetét és felháborodását, míg a Pulykatojás nem tágított barátjától , vagy szidta hazáig, vagy a sapká­jával hadonászott, miközben a Pytha­­goras-tételt magyarázta. Ez persze hangosan történt, meg-megálltak és újra kezdték. — Na, szervusz — intett a vörös fiú Tóthék kapujában —, csak azt tudnám, mi van a te fejedben agy­velő helyett.• Mindez azonban olyan régen tör­tént, hogy alig találtam vissza az időnek abba a messzeségébe a múlt télen, amikor ismét öreg váro­sunkban jártam. Nem is jártam, csak úgy ténferegtem, mintha el­múlt időket és talán magamat ke­restem volna. — Itt volt a sörgyár — gondoltam — most talán más? A kapu előtt két zsák volt egy­másnak támasztva, szép új zsákok. A kapu félig nyitva, valószínűleg, hogy szemmel tarthassák a zsáko­kat. Szemlélődésem gyanús lehetett, mert hamarosan megjelent egy em­ber s a zsákok mellé állt, jelezve a tulajdonjogot. Nézem az embert s ő néz engem. Először mérgesen, az­tán kutatva, aztán bizonytalanul. — Szervusz Pulykatojás — mon­dom s arra gondoltam, csak nem vág nyakon, hiszen nem vörös már a feje, hanem tisztes molnár-szürke. Elmosolyodik és szemében az előbbi ellenséges fény olyan lett, mint a bársony. — Kanyaró! — ordította és olyant csapott a vállamra, majd lerogy­tam — Kanyaró... (ez volt az én nevem az osztályban) de csúnyán megöregedtél! — és ölelgetjük egymást & összevissza emlegetjük a múltat az évtizedek tördelt mesz­­szeségében. — Te Feri — mondom —, mi lett Tóth Sanyival? — A sógorom ... — Nahát... — és egy kis csend ereszkedik közénk, amíg a falábú emlék kínlódva döcög a katedra elé — nahát... — Gyújts rá! — ez már a régi, komiszkodó hang volt. — Úgy volt,, tudod, hogy az a mulya Lili — em­lékszel a húgomra —, egyszer csak elkezd sóhajtozni, meg miegymás, végén kiböki, hogy ő meg a Sanyi... De Sanyi nem mer szólni. A guta kerülgette a családot, de aztán én a sarkamra álltam... szóval__ na­gyon rendes házasság lett belőle. Te, olyan műlába van, hogy center lehetne a Fradiban... különben várj egy kicsit. Aztán másról beszéltünk s rövide­sen egy autó fordult a járda mellé. Azt hittem, a szemem káprázik. A kormánynál olyan kiköpött, valódi Pulykatojás ült, hogy elakadt ben­nem a szó és mellette egy hasas egyén, aki már koszolódik is ki. — Megismered? — ordít Feri — megismered? — És ölelgetjük egy­mást, a rettentő vörös és szeplős fiú pedig összecsapja a bokáját és keményen kezet fogunk. — Hát ezt aztán nem tagadhatod le — mondom Ferinek és mutatok a fiúra ... Egymásra néznek és úgy nevet­nek ... és Tóth Sanyi pocakja zeng. Mit nevetnek ezek? Feri bedobálja a zsákokat, amíg a Köszörűstől és a fiútól elbúcsúzom. — Hát szervusz — ölel meg Puly­katojás is — tudod, min nevettünk? — Nem én. — Hát ez a fiú nem az én fiam, hanem a Sanyié! Na? Csak nézek rá, mint akit fejbe ütöttek. — Ugye, igazam volt, hogy kitar­tottam a Köszörűs mellett? Alig tudok szólni, csak nézem en­nek a megőszült, hajdani komisz kölyöknek párás, meleg szemét. — Mert — súgja — a falabat még­sem örökli az ember és nekem — sajnos, nincs gyermekem. Nézek az autó után s arra a régi osztályra gondolok, amelyben min­denki sajnálta Tóth Sanyit, csak Hartung Feri nem. Mi sajnáltuk és elfeledtük, ő kitartott és cseleke­dett. A mérleg egyik serpenyőjében mi vagyunk, az egész osztály, a má­sikban egyedül ő és kegyes sajná­latunkkal súlytalanul fenn vagyunk a levegőben. 55'pi Katolikus hetilap 1957. szeptember 8 A Püspöki kar nyilatkozata az ENSZ ötös bizottságának jelentéséről Püspökkari A Magyar Kurír jelenti: Grősz József kalocsai érsek, a püspökkari értekezletek ez idő szerinti elnöke vezetésével augusztus 29-én, csü­törtökön de. 10 órakor a Központi Papnevelőintézet tanácskozótermé­ben püspökkari konferencia volt, amelyen részt vett: Shvoy Lajos pápai trónálló, székesfehérvári, Hamvas Endre Csanádi, Kovács Sándor szombathelyi és Papp Kál­mán győri megyéspüspök, Kovács Vince püspök, váci püspöki hely­„A Magyarországi Római Ka­tolikus Püspöki Kar a következő nyilatkozatot tette: A Magyarorszá­gi Római Katolikus Püspöki Kar — mint azt folyó évi áprilisi nyilatko­zatában már kijelentette — őszintén támogatja a kormányt a magyar nép jólétére irányuló és ezzel a belső megbékélést és egyben a világ bé­kéjének előmozdítását szolgáló tö­rekvéseiben. Megelégedéssel álla­pítja meg, hogy az egyház és az ál­lam békés együttélésének előfelté­telét biztosító kölcsönös bizalom az utóbbi hónapokban ismét kibonta­kozóban van, és ennek eredménye­ konferencia nők. Rogács Ferenc pécsi koadjutor­­püspök, Endrey Mihály püspök, esz­tergomi speciális delegátus, Breza­­nóczy Pál egri főkáptalani helynök, Szántay-Széman István miskolci apostoli kormányzói helynök, Ros­­kovich István hajdúdorogi püspöki helynök, Klempa Sándor veszprémi püspöki helynök, valamint Mons­­berger Ulrik Rezső pannonhalmi Szent Benedek rendi kormányzó perjel. A konferencia délután 1 óra 40 perckor ért véget, Ként több vitás kérdésben a meg­egyezés már megtörtént. A püspöki kart most aggodalommal tölti el az Egyesült Nemzetek Szervezete által az úgynevezett „magyar kérdés” ki­vizsgálására kiküldött ötös bizottság jelentése és ennek tárgyalása, mert az egyoldalúságánál fogva alkalmas arra, hogy a nemzetközi feszültsé­get fokozza és országunk igazi érde­keit veszélyeztesse. A püspöki kar ezért nem tudja helyeselni a „ma­gyar kérdés”-nek egy ilyen jelentés alapján az Egyesült Nemzetek Szer­vezetében tervezett tárgyalását. Bu­dapest, 1957. augusztus 29-én.” Nyilatkozat­ ­os idegenforgalmi hivatala is hoz­zájárult a költségekhez (jól tette, mert máris százával özönlenek min­dennap a bel- és külföldi turisták megbámulni a napról napra élesebb vonásokkal kiemelkedő középkori csodaépítményt). A további kutatást ma szervezetten folytatja a várme­gyei jellegű Bakonyi Múzeum köré csoportosult kutatóegyüttes, amely­nek tagjai: Szentléleki Tihamér mú­­zeumigazgató, a Magyar Történeti Múzeum képviseletében Holl Imré­né, Hungler József, az ásatás kez­deményezője és Szloboda Sándor építész, a technikai munkálatok ki­vitelezője. Középkori Oltáriszentség kultuszunk De hát most már ki van szabadítva majdnem az egész kápolna mind­azon kőrétegek alól, amelyekkel Veszprém török kézre kerülte óta árasztották el a tűzvészek és építé­sek , újjáépítések. S a látogató le­mehet belé és megállhat égetett agyag padlóján. A kelet felé forduló szentély­ félkör elé csatlakozva, el­nyújtott nyolcszög bontakozik ki. (Folytatás a 2. oldalon)

Next