Új Ember, 1957 (13. évfolyam, 1-31. szám)
1957-08-25 / 13. szám
51816 Ára: 1 forint XIII. évfolyam 13. szám.ér (M. V.) A süketnéma meggyógyításakor, amiről a pünkösdöt követő tizennegyedik vasárnap szentmiséjének evangéliuma szól, Krisztus külső jeleket is használt. Általános nézet, hogy ezzel két dologra kívánt előkészíteni. Az egyik, hogy az egyház, amely tovább építi alapítójának művét, rendelkezni fog szentségekkel, amelyek látható és külső jeleken át osztják a Szentlélek kegyelmét. A másik, hogy lesznek szertartások, hivatalos imaszövegek, énekek, taglejtések és cselekmények, amelyek Isten tiszteletét szolgálják és a hívők buzgóságát fokozzák. Jó alkalom számunkra, hogy megpróbáljuk mélyíteni magunkban a liturgia érzését és szeretetét, annál is inkább, mert némi bizonytalanság körüle még a vallásilag művelt katolikusokban is nem ritkán mutatkozik. Örömmel állapíthatjuk meg, hogy csupán bizonytalanság, mert az olyasféle vélekedéseket, hogy a történetileg kialakult szertartások zöme fölösleges cifraság, régen túlhaladta az idő. Ma, amikor világszerte a liturgikus megújhodásnak vagyunk tanúi, bajosan akadhat katolikus ember, aki már a saját tapasztalatai és személyes élményei nyomán is el ne hárítaná a lekicsinylő beállításokat. Cáfolják azt a legutóbbi évtizedekből ismert — mert feltűnést keltett — megtérések is, amelyek valami módon mind a liturgiának a lélekre gyakorolt hatására következtek be. Aminek szóvátételét azonban éppen napjainkban tartják szükségesnek a hittudósok, az a tévedés, hogy a liturgiában csak a segítséget vagy az anyagot látjuk meg vallási fejlődésünkhöz, holott a liturgiának önmagában is megvan az értéke. Az igazság az, hogy a mi liturgiánk az a nyilvános tisztelet és imádat, amellyel maga Krisztus, mint az egyháznak, a vele eggyé vált titokzatos testnek feje veszi körül a mennyei Atyát. Mondhatjuk úgy is, hogy a liturgia:kultusz, amelyben Krisztus az ő egyházán keresztül részesíti az Atyát. Ennek a kultusznak, ennek a liturgiának középpontja és csúcspontja a szentmise. S nem is képzelhető másként. Krisztus golgotai áldozata és az azt megismétlő szentmise áldozat ugyanis, amelyet mindenkor Krisztus, mint az emberiség és az egész teremtett mindenség főpapja mutat be, alapjában az Isten imádásának egyetlen megnyilatkozása. Ez az Istennek járó legméltóbb elégtétel és vezeklés is a világ bűneiért, a legnagyobb hálaadás a kapott jókért, az egyetlen ima, amely önmaga miatt igényelheti a meghallgatást. A krisztusi áldozat misztériumának teljességét az egyház a liturgikus év körforgásában tárja föl előttünk. Az ünnepek és a nagy egyházi időszakok mindmegannyi indítás és eligazítás arra, hogy behatoljunk a megváltás titkaiba. Akinek csak módjában áll, helyesen teszi tehát, ha a misszálét forgatva kíséri végig a szertartásokat, mert a szentmise szövege világítja meg a leghívebben a titkot, amelyet éppen ünnepelünk. A megértéshez az evangélium előírt része is többnyire hozzásegít minket. Nem ok nélkül hangoztatja Szent Pál a mostani vasárnap leckéjében: »Figyelmetekbe ajánlom pedig, testvérek, az evangéliumot, amely által üdvözülni fogtok.« Hozzáfűzi azonban az apostol: »Hacsak hiába nem lettetek volna hívővé«, amivel azt a tényt emeli ki, hogy az üdvösségre nem elegendő egyedül a Krisztusban való hit. Elengedhetetlen feltétel, hogy a hit szerint éljünk is: »Ha megtartjátok úgy (az evangéliumot), amint hirdettem nektek.« Maga a szentmise is — mint már latin neve, a »missa« húzza alá — nemcsak liturgikus esemény, nemcsak az összeszedettség és lelki szárnyalás ünnepi órája, hanem — küldetés, megbízás is. A magunk felajánlása, az »együtthatós« Krisztussal, amit a szentmisén való hivő jelenléttel cselekszünk, kell, hogy folytatódjék a mindennapi életünkben is, otthonunkban éppúgy, mint hivatásunk és elfoglaltságunk körében. »Önmagunk feláldozása nem korlátozódik a liturgikus áldozatra« — üzeni nekünk XII. Pius pápa. »Keresztény-katolikus életnek csak azt az életet mondhatjuk — írja egy szép értekezésében Thalhammer —, amelyet az Isten dicsőségére az emberekért hozunk áldozatul.« Gyakorolva és teljesítve az Istenszeretetnek és a felebaráti szeretetnek mindazokat aparancsait, amelyekre Krisztus tanított és egyháza tanít bennünket. Ne feledjük, ha részvételünk az egyház liturgikus tevékenységében és mindenekelőtt az eucharisztikus áldozatban nem hat ki konkrét formában magára az életünkre is, ha nem tükrözi magatartásunk és gondolkodásunk a titkok értelmét, amelyeket ünneplünk, a liturgikus imákat és evangélium-szövegeket, amelyeket meghallgatunk, akkor bizony meddő keresztények maradunk, nem teremjük a Krisztusról való tanúskodás gyümölcseit, amit pedig küldetésül, megbízásként kaptunk. Nincs tartalma és nincsen értéke az olyan jámborságnak, amely véget ér, mihelyt elhagytuk a templomot. A legkevesebb tehát, hogy magunkkal vigyük onnan legalább a jó szándékot és elhatározást. Azt illetően, amiért a mostani szentmisében is fohászkodunk: »Add, ó Urunk, hogy hitünk szent ágazatait híven megőrizzük és szerintük élni törekedjünk.« ISTEN DICSŐSÉGÉRE [ Ünnepi főpapi szentmisék a Szent István Bazilikában AZ EMBEREKÉRT ] Az országalapító Szent István királyra emlékezésül augusztus 20-án, kedden, a dicsőséges Szent Jobb jelenlétében ünnepi főpapi szentmisék voltak a Szent István Bazilikában. A délelőtti szentmisét 10 órai kezdettel Endrey Mihály püspök, esztergomi delegátus pontifikálta. A püspököt megérkezésekor a Bazilika előtt Esty Miklós pápai kamarás, az Actio Catholica alelnöke és a bazilika egyházközségének küldöttsége fogadta. Az asszisztenciát Ferenczy Géza prépost, Zaymus Gyula apátplébános, Szepesdi Sándor plébános és Bozzay László főszertartásmester vezette. A szentélyben elhelyezett Szent Jobbot Kátay Béla apátplébános őrizte. A Hittudományi Akadémia részéről a jelenlegi dékán, Radó Polikárp foglalt helyet a Szent Jobb mellett. A megjelentek között volt Peisz Lajos érseki helytartó, Draskovics Károly esperesplébános, Luptovics Kolos ferences tartományfőnök, Mátrai János piarista igazgató. A főpapi szentmise alatt a Bazilika énekkara Hidassy Frigyes vezetésével Harmatik Artúr Szent István-miséjét adta elő. Evangélium után Vajk Gyula prépost-plébános lépett a szószékre. Vajk Gyula szentbeszéde■ »A keresztény magyar múlt legnagyobb alakjára — kezdte szentbeszédét Vajk Gyula prépost-plébános — a nem porladó kezű Szent Királyra emlékezni: ünnepi feladatom. Elgondolkodom: bizánci vonásokkal örökítsem-e meg emlékét, aranyos háttérbe rajzoljam-e bele sötét alakját, avagy Rembrandt lelkiségével sötét háttérbe állítsam-e bele hófehéren tündöklő egyéniségét? Ez utóbbit választom, mert korának sok-sok eseménye sötét, komor fellegként borul az égboltra.« Szent Istvánra úgy tekintünk fel, mint aki homo Vei: az Isten embere; úgy tanulunk tőle, mint aki homo ecclesiae: az egyház embere; oly felelősségtudattal követjük, mint aki homo patria, a haza embere. A fenti gondolatokat részletesen elemezve, az utóbbi gondolatot így fejtegette: Nem fordította el szemét az égi hazáról, és tudott felelősséget vállalni a földi hazáért is. Törvényei, alkotmányos rendelkezései, külföldi kapcsolatai mind-mind arra vallanak, hogy ő a haza embere, aki a hazában nemcsak a jelent látta meg és alakította, hanem az egész történeti magyarság jövőjét alapozta meg. Ahol jog van, ott kötelesség is van. Miközben népének földi jólétéért fáradozott, biztosítva nekik az Istentől adott emberi és állampolgári jogokat, megtanította őket arra, hogy a hazával szemben kötelességeik is vannak. Milyen bölcsességre vall, hogy aki belekapcsolja a magyarságot a keresztény kultúrközösségbe, az egyetemes katolicizmus nemzetfölöttiségével szemben félreérthetetlenül megvallja a saját nemzetéhez, hazájához való tartozását. Szentbeszédét így fejezte be: »Hazát adott népének, melyhez odakötötte népe lelkét a szeretet és áldozat habarcsával. S az ő szellemére van szükségünk, ha azt akarjuk, hogy életutunk ne a testvérharcokban elhullott lelkek Csaba-útja legyen. Még utolsó intézkedései is a hazáért, annak fennmaradásáért vannak. Miként az afrikai sivatagban haladó IX. Lajos hazája egyszerű pásztorleányának, Genovévának oltalmába ajánlja lelkét, úgy a haldokló Szent Király magát a szegények imáiba, hazáját, nemzetét pedig a Szent Szűz oltalmába ajánlja, hogy mint Regnum Marianum teljesítse ki a Gondviselésről neki szánt hivatást. Ezt az oltalmát hőn szeretett hazánk múltja tanúsítja, s a szűzanyai oltalom nemzeti életünk misztériuma. S amikor zeng az emlékezés köszöntő éneke: »Hol vagy István király, Téged magyar kíván« — akkor mi szent fogadalmat teszünk, hogy eszményének követőiként mi is homo Dei, az Isten embere, homo ecclesiae: az egyház embere, és homo patriae: a haza embere akarunk lenni.« A délutáni főpapi szentmisét Grősz József kalocsai érsek, a püspöki konferenciák ez idő szerinti elnöke pontifikálta. A hívők tömege zsúfolásig megtöltötte a Bazilika hatalmas hajóját. A Szent Jobbot Szabó Imre püspök őrizte asszisztenciájával. A szentélyben foglaltak helyet: Endrey Mihály barátai püspök, esztergomi delegátus, Peisz József budapesti helynök, Folka János, Galla Ferenc, Bárdoss István prelátusok, Balogh Ferenc piarista igazgató és Bóka Imre érseki tanácsos, a Szent Jobb mellett pedig Kecskés Pál és Bánk József hittudományi akadémiai tanárok. Grősz József kalocsai érseket, aki Angeli Ottó kanonok, teológiai tanár kíséretében érkezett, Esty Miklós, az A. C. országos alelnöke és a Bazilika egyházközség, elnöksége üdvözölte a tömeg lelkes tapsa közepett. A Bazilika kapujában Peisz József budapesti helynök, a templom lelkésze, Turányi László, valamint az asszisztencia fogadta, élén Blieszner Ágoston préposttal, Töttössy Miklós prelátussal, Belkó Ágoston pápai kamarással. Az érsek a szentélybe vonult s ott megkezdte az ünnepi szentmisét. Galla Ferenc szentbeszéde Az evangélium után Galla Ferenc pápai prelátus, a Hittudományi Akadémia tanára mondott ünnepi szentbeszédet. Szent István király — fejtegette — a hitvalló szentek sorába tartozik, akik életükkel és nem vértanúságukkal szolgálták az egyházat. Ő nemcsak szent volt, hanem népének apostola is, s mint ilyen, a kereszténység elfogadásával együttjáró életformák meghonosításával nemzeti történetünk korszakot nyitó legkimagaslóbb nagyságává magasztosult. Ezután tömören vázolta a kor szellemi világát, amelyben a nagy király a történelem színpadára lépett. A csaknem félszázadra terjedő uralkodásnak fő célja az volt, hogy népét is részesítse a keresztény hit és műveltség áldásaiban. A káptalani és monostori iskolákban megnyitotta a keresztény művelődés soha ki nem alvó szent tüzét. A pápától kapott korona által a törzsi szervezetben élő magyarságot a keresztény család saját életet élő tagjává tette. Vázolta a szónok a szent király országépítő és apostoli munkáját, a tetteiben megnyilvánult magas erkölcsi eszmét és végül lelkiségének leggyöngédebb kivirágzását a Mária-tiszteletben. Szent István napi imáiba fonta Mária nevét, népét Mária családjának nevezte, tiszteletére emelte a győri és váci székesegyházakat, a székesfehérvári bazilikát, halálos ágyán, Nagyboldogasszony ünnepén nyilvánosan is felajánlotta országát az Ég Királynőjének. »így lett Szent István az anyaszentegyház szentje, hitvalló és apostol, népének legnagyobb jótevője. Jobb keze, amellyel az országlás pálcáját tartotta és a szegényeket gyámolította, Isten különös kegyeként évszázadokon át romlatlan maradt. A pogány török az ország épségével együtt sírját is feldúlta, drága ereklyéit szétszórta. Jobb keze is száraz már, de lelke, élete örökké felénk ragyog. A történelem távlatában életet fakasztó valóság. Élő vizek kifogyhatatlan forrása, mert örök értéket adott népének, Jézus Krisztust, aki azt mondja magáról: »Én vagyok az út, az igazság és az élet«, akiről Szent Pál apostol hirdeti: »Jézus Krisztus a tegnapé, a máé és a holnapé«, az evangéliumot, amelyről az Úr mondja: »Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak«, az anyaszentegyházat, amelyet Péterre, mint kőszálra épített, s megígérte, hogy vele lesz a világ végéig. Ezért csak akkor leszünk Szent István hűséges népe, igaz tisztelői, ha eme hármas hagyatékát őseink ragaszkodásával, buzgólkodásával méltóképpen őrizzük és valljuk.« A szentbeszéd után folytatódott az ünnepi szentmise. A kórus Liszt Ferenc Missa Chorálisát adta elő. A szentmise végeztével, akárcsak a délelőtti szentmise után, a hatalmas tömeg elénekelte a himnuszt s ugyancsak lelkes tapssal búcsúztatta a távozó érseket. A hivők tisztelgő felvonulása a Szent Jobb ereklye előtt a késő esti órákig tartott. ROMAI PILLANAT írta: IJJAS ANTAL Akkor, azon a szombati éjszakán, két órával a római express indulása — az első olasz utam — előtt, a vasárnapi szám lapzártakor, kiemelte okos, szürkeszakállas fejét az asztalát őrült tajtékrongyokként elárasztó kéziratokból az öreg, vagy ahogy igazában mind becéztük, »Apó«, a lap nyomdai szerkesztője, mindnyájunk tapasztalt öreg barátja és így szólt aggódó arccal: — Aztán Olaszországban akárhova mész, mindenütt a helyi ételeket edd. Amihez helynév van fűzve, hogy »alla Milanese«, vagy »Fiorentino«, vagy »alla Romana«, az nekünk is mind ehető. Hát ehhez tartsd magadat, fiam! így szólt és szavai mögött a szobák és a folyosók falának atomjából a nekünk, újságíróknak a legszebb ének, a nyomdagépek tompa, egyhangú zümmögése áradt a forró őszeleji éjszakában. Soha jobb tanácsot nem kapott az az egészen zöld süvölvény, aki voltam. Mert végre is Itáliában is emberek maradunk és ennünk kell. Igazán, de mit? Az idegennek az olasz étlap ismeretlen terep, telve csapdákkal és tőrökkel. Megrendelsz valami elképzelhetetlenül gyönyörű nevű olasz ételt, s egyszercsak előtted van valami szörnyűség, s megrendelsz egy másikat, következik a másik szörnyűség. Viszont »Apó« igazat mondott; az »alla Milanese« tulajdonképpen bécsiszelet volt, a »muscula Fiorentina« majdnem pörkölt« az »alla Romana« pedig hagymás-paradicsomos sült hús. Igen, főképp Firenzében, ahol először éltem, és ebédelni a Dóm melletti nagy pincevendéglőbe jártam: el lehetett igazodni »Apó« tanácsa szerint, bár az óvatosság helyénvaló volt, mert például volt ott egy étel, amit »Arnói kagylók« néven tisztelt az étlap, de mégsem mertem rávetemedni. Pedig a tálalása káprázatos volt, mondhatnám reneszánsz pompájú: oválisan hosszú ezüstmedencében hozták, ezüstfedővel letakarva, csakhogy amikor a vendég levette a fedőt, akkor valami zöldes víziéből szállt fel az Arno sár szaga, s a forró vízben megfőzött óriási kagylókon még ott volt víz alatti életük zöld szakálla is ... Nem, tőlük óvakodtam, távozzatok tőlem Arnói kagylók! ... De aztán végül mégis elérkezett az idő, amikor odébb mentem egy házzal, le Rómába, immáron tapasztalt olaszként. Mit mondhatnék róla néhány mondatban, Rómáról, szívem hazájáról, ahol tíz emberéletet végig lehetne élni és az ember még mindig fedezne fel újat és újat? A halálomig sem szűnök meg mindarról írni, amit ott megértem, írtam már, nem egyszer, a katakombákról is. ólmos őszi délelőtt volt, amikor autóbuszon először mentem ki megnézni őket, és késő-késő délután, amikor felemelve és lesújtva, áttüzesedve az áhítattól és szinte szédülten az éhségtől, feljöttem és körülnéztem a külvárosi tájban, filmgyárak hangárai, vén majorok, egyegy toronyként felmeredő elszigetelt bérház között. Hol lehetne itt enni is valamit? Nyilván sehol másutt, mint ott a közelben, a benzin- és taxiállomásnál, abból az üvegből és vasbetonból való kis kockavendéglőben, amelyre velem együtt az egész világon emlékeznek ennek a katakombacsoportnak összes látogatói. Üres taxik serege táborozott körülötte és a sofőrök mind benn voltak — a helyiség söntés, ivószoba és étterem egyben. Azzal a pillantással néztek, hogy fuvart pedig most nem vállalnak, mert játszanak. Maga a gazda volt, aki pillanat alatt előttem termett. — Nem, ebédet már nem tudok adni, vacsorát még nem, ellenben van a vendéglőnek egy világhírű helyi különlegessége. Megjelent előttem Apó szakállas, okos farkasfeje. — Jó, mondtam — azt hozhatják. Az olasz kilométerekről felismeri az idegent és azonnal a nyájasság kereszttüze vett körül engem is, mind előre örvendeztek, hogy a sápadt, vékony északi vándor milyen kitűnőt eszik majd náluk — s közben odakünn kigyúlt a római ősz alkonyatának legcsodálatosabb színpompája, amit csak láttam: skarlát tűzijátékként lövelte aranyát a látóhatáron vöröslő nap a mennybolt ma esti felhőóriásaira, s afféle menynyei Alpok vakítófehér hómezői, violaszínű hegycsúcsok fűrészfogakhoz hasonlóan álló sorai, aranyrétek tündöklő foltjai ragyogtak alá, közébük lila-fekete szakadékok hasadtak, és megintcsak arany mélységek, amelyek olyanok voltak, mint fellegkatedrálisok esti ünnepélyre kivilágított gigászi templomhajói. S jött a padrone. Hosszú, ovális ezüsttállal jött. A tálon díszes fogantyújú ezüstfedő volt és letette elém] 1957 A mai Katolikus hetilap 1957. augusztus 25 Pencz Annáék titka Az albertirsai templom Huszonhét fővárosi templom restaurálása Tényő ünnepe Fiatalok Kapálgatunk