Új Ember, 1957 (13. évfolyam, 1-31. szám)

1957-08-25 / 13. szám

51816 Ára: 1 forint XIII. évfolyam 13. szám­­.ér (M. V.) A süketnéma meggyógyí­­tásakor, amiről a pünkösdöt követő tizennegyedik vasárnap szentmiséjé­nek evangéliuma szól, Krisztus külső jeleket is használt. Általános nézet, hogy ezzel két dologra kívánt előké­szíteni. Az egyik, hogy az egyház, amely tovább építi alapítójának mű­vét, rendelkezni fog szentségekkel, amelyek látható és külső jeleken át osztják a Szentlélek kegyelmét. A másik, hogy lesznek szertartások, hivatalos imaszövegek, énekek, tag­lejtések és cselekmények, amelyek Isten tiszteletét szolgálják és a hí­vők buzgóságát fokozzák. Jó alkalom számunkra, hogy megpróbáljuk mélyíteni magunkban a liturgia érzését és szeretetét, annál is inkább, mert némi bizonytalan­ság körüle még a vallásilag művelt katolikusokban is nem ritkán mu­tatkozik. Örömmel állapíthatjuk meg, hogy csupán bizonytalanság, mert az olyasféle vélekedéseket, hogy a történetileg kialakult szertartások zöme fölösleges cifraság, régen túl­haladta az idő. Ma, amikor világ­szerte a liturgikus megújhodásnak vagyunk tanúi, bajosan akadhat ka­tolikus ember, aki már a saját ta­pasztalatai és személyes élményei nyomán is el ne hárítaná a leki­csinylő beállításokat. Cáfolják azt a legutóbbi évtizedekből ismert — mert feltűnést keltett — megtérések is, amelyek valami módon mind a liturgiának a lélekre gyakorolt ha­tására következtek be. Aminek szóvátételét azonban éppen nap­jainkban tartják szükségesnek a hittudósok, az a tévedés, hogy a li­turgiában csak a segítséget vagy az anyagot látjuk meg vallási fejlődé­sünkhöz, holott a liturgiának önma­gában is megvan az értéke. Az igazság az, hogy a mi litur­giánk az a nyilvános tisztelet és imá­dat, amellyel maga Krisztus, mint az egyháznak, a vele eggyé vált titok­zatos testnek feje veszi körül a mennyei Atyát. Mondhatjuk úgy is, hogy a liturgia:­kultusz, amelyben Krisztus az ő egyházán keresztül részesíti az Atyát. Ennek a kultusz­nak, ennek a liturgiának közép­pontja és csúcspontja a szentmise. S nem is képzelhető másként. Krisz­tus golgotai áldozata és az azt meg­ismétlő szentmise áldozat ugyanis, amelyet mindenkor Krisztus, mint az emberiség és az egész teremtett mindenség főpapja mutat be, alap­jában az Isten imádásának egyetlen megnyilatkozása. Ez az Istennek járó legméltóbb elégtétel és vezeklés is a világ bűneiért, a legnagyobb hálaadás a kapott jókért, az egyet­len ima, amely önmaga miatt igé­nyelheti a meghallgatást. A krisztusi áldozat misztériumá­nak teljességét az egyház a litur­gikus év körforgásában tárja föl előt­tünk. Az ünnepek és a nagy egyházi időszakok mindmegannyi indítás és eligazítás arra, hogy behatoljunk a megváltás titkaiba. Akinek csak módjában áll, helyesen teszi tehát, ha a misszálét forgatva kíséri végig a szertartásokat, mert a szentmise szövege világítja meg a leghívebben a titkot, amelyet éppen ünnepelünk. A megértéshez az evangélium előírt része is többnyire hozzásegít min­ket. Nem ok nélkül hangoztatja Szent Pál a mostani vasárnap lecké­jében: »Figyelmetekbe ajánlom pedig, testvérek, az evangéliumot, amely által üdvözülni fogtok.« Hoz­záfűzi azonban az apostol: »Hacsak hiába nem lettetek volna hívővé«, amivel azt a tényt emeli ki, hogy az üdvösségre nem elegendő egyedül a Krisztusban való hit. Elengedhetet­len feltétel, hogy a hit szerint éljünk is: »Ha megtartjátok úgy (az evan­géliumot), amint hirdettem nektek.« Maga a szentmise is — mint már latin neve, a »missa« húzza alá — nemcsak liturgikus esemény, nem­csak az összeszedettség és lelki szár­nyalás ünnepi órája, hanem — kül­detés, megbízás is. A magunk fel­ajánlása, az »együtthatós« Krisz­tussal, amit a szentmisén való hivő jelenléttel cselekszünk, kell, hogy folytatódjék a mindennapi életünk­ben is, otthonunkban éppúgy, mint hivatásunk és elfoglaltságunk köré­ben. »Önmagunk feláldozása nem korlátozódik a liturgikus áldozatra« — üzeni nekünk XII. Pius pápa. »Keresztény-katolikus életnek csak azt az életet mondhatjuk — írja egy szép értekezésében Thalhammer —, amelyet az Isten dicsőségére az em­berekért hozunk áldozatul.« Gyako­rolva és teljesítve az Istenszeretet­­nek és a felebaráti szeretetnek mind­azokat a­­parancsait, amelyekre Krisztus tanított és egyháza tanít bennünket. Ne feledjük, ha részvételünk az egyház liturgikus tevékenységében és mindenekelőtt az eucharisztikus áldozatban nem hat ki konkrét for­mában magára az életünkre is, ha nem tükrözi magatartásunk és gon­dolkodásunk a titkok értelmét, ame­lyeket ünneplünk, a liturgikus imá­kat és evangélium-szövegeket, ame­lyeket meghallgatunk, akkor bizony meddő keresztények maradunk, nem teremjük a Krisztusról való tanús­kodás gyümölcseit, amit pedig kül­detésül, megbízásként kaptunk. Nincs tartalma és nincsen értéke az olyan jámborságnak, amely véget ér, mihelyt elhagytuk a templomot. A legkevesebb tehát, hogy magunk­kal vigyük onnan legalább a jó szán­dékot és elhatározást. Azt illetően, amiért a mostani szentmisében is fohászkodunk: »Add, ó Urunk, hogy hitünk szent ágazatait híven meg­őrizzük és szerintük élni töreked­jünk.« ISTEN DICSŐSÉGÉRE [ Ünnepi főpapi szentmisék a Szent István Bazilikában AZ EMBEREKÉRT ] Az országalapító Szent István ki­rályra emlékezésül augusztus 20-án, kedden, a dicsőséges Szent Jobb je­lenlétében ünnepi főpapi szentmisék voltak a Szent István Bazilikában. A délelőtti szentmisét 10 órai kez­dettel Endrey Mihály püspök, esz­tergomi delegátus pontifikálta. A püspököt megérkezésekor a Bazilika előtt Esty Miklós pápai kamarás, az Actio Catholica alelnöke és a bazi­lika egyházközségének küldöttsége fogadta. Az asszisztenciát Ferenczy Géza prépost, Zaymus Gyula apát­plébános, Szepesdi Sándor plébános és Bozzay László főszertartásmes­­ter vezette. A szentélyben elhelye­zett Szent Jobbot Kátay Béla apát­plébános őrizte. A Hittudományi Akadémia részéről a jelenlegi dé­kán, Radó Polikárp foglalt helyet a Szent Jobb mellett. A megjelentek között volt Peisz Lajos érseki hely­tartó, Draskovics Károly esperes­plébános, Luptovics Kolos ferences tartományfőnök, Mátrai János pia­rista igazgató. A főpapi szentmise alatt a Bazilika énekkara Hidassy Frigyes vezetésével Harmatik Artúr Szent István-miséjét adta elő. Evangélium után Vajk Gyula pré­post-plébános lépett a szószékre. Vajk Gyula szentbeszéde■ »A keresztény magyar múlt legna­gyobb alakjára — kezdte szentbeszé­­dét Vajk Gyula prépost-plébános — a nem porladó kezű Szent Királyra em­lékezni: ünnepi feladatom. Elgondol­kodom: bizánci vonásokkal örökít­­sem-e meg emlékét, aranyos háttérbe rajzoljam-e bele sötét alakját, avagy Rembrandt lelkiségével sötét hát­térbe állítsam-e bele hófehéren tün­döklő egyéniségét? Ez utóbbit válasz­tom, mert korának sok-sok eseménye sötét, komor fellegként borul az ég­boltra.« Szent Istvánra úgy tekintünk fel, mint aki homo Vei: az Isten em­bere; úgy tanulunk tőle, mint aki homo ecclesiae: az egyház embere; oly felelősségtudattal követjük, mint aki homo patria­, a haza embere. A fenti gondolatokat részletesen ele­mezve, az utóbbi gondolatot így fejtegette: Nem fordította el szemét az égi hazáról, és tudott felelős­séget vállalni a földi hazáért is. Tör­vényei, alkotmányos rendelkezései, külföldi kapcsolatai mind-mind arra vallanak, hogy ő a haza embere, aki a hazában nemcsak a jelent látta meg és alakította, hanem az egész történeti magyarság jövőjét alapozta meg. Ahol jog van, ott kötelesség is van. Miközben népének földi jólété­ért fáradozott, biztosítva nekik az Istentől adott emberi és állampolgári jogokat, megtanította őket arra, hogy a hazával szemben kötelességeik is vannak. Milyen bölcsességre vall, hogy aki belekapcsolja a magyarsá­got a keresztény kultúrközösségbe, az egyetemes katolicizmus nemzetfö­­löttiségével szemben félreérthetetle­nül megvallja a saját nemzetéhez, hazájához való tartozását. Szentbeszédét így fejezte be: »Ha­zát adott népének, melyhez oda­kötötte népe lelkét a szeretet és ál­dozat habarcsával. S az ő szellemére van szükségünk, ha azt akarjuk, hogy életutunk ne a testvérharcokban el­hullott lelkek Csaba-útja legyen. Még utolsó intézkedései is a hazáért, annak fennmaradásáért vannak. Mi­ként az afrikai sivatagban haladó IX. Lajos hazája egyszerű pásztor­leányának, Genovévának oltalmába ajánlja lelkét, úgy a haldokló Szent Király magát a szegények imáiba, hazáját, nemzetét pedig a Szent Szűz oltalmába ajánlja, hogy mint Reg­­num Marianum tel­jesítse ki a Gond­viselésről neki szánt hivatást. Ezt az oltalmát hőn szeretett hazánk múlt­ja tanúsítja, s a szűzanyai oltalom nemzeti életünk misztériuma. S ami­kor zeng az emlékezés köszöntő éne­ke: »Hol vagy István király, Téged magyar kíván« — akkor mi szent fo­gadalmat teszünk, hogy eszményé­nek követőiként mi is homo Dei, az Isten embere, homo ecclesiae: az egyház embere, és homo patriae: a haza embere akarunk lenni.« A délutáni főpapi szentmisét Grősz József kalocsai érsek, a püspöki kon­ferenciák ez idő szerinti elnöke pon­tifikálta. A hívők tömege zsúfolásig megtöltötte a Bazilika hatalmas ha­jóját. A Szent Jobbot Szabó Imre püspök őrizte asszisztenciájával. A szentélyben foglaltak helyet: Endrey Mihály barátai püspök, esztergomi delegátus, Peisz József budapesti helynök, Folka János, Galla Ferenc, Bárdoss István prelátusok, Balogh Ferenc piarista igazgató és Bóka Imre érseki tanácsos, a Szent Jobb mellett pedig Kecskés Pál és Bánk József hittudományi akadémiai ta­nárok. Grősz József kalocsai érseket, aki Angeli Ottó kanonok, teológiai ta­nár kíséretében érkezett, Esty Mik­lós, az A. C. országos alelnöke és a Bazilika egyházközség, elnöksége üdvözölte a tömeg lelkes tapsa kö­­zepett. A Bazilika kapujában Peisz József budapesti helynök, a temp­lom lelkésze, Turányi László, vala­mint az asszisztencia fogadta, élén Blieszner Ágoston préposttal, Töt­­tössy Miklós prelátussal, Belkó Ágoston pápai kamarással. Az érsek a szentélybe vonult s ott megkezdte az ünnepi szentmisét. Galla Ferenc szentbeszéde Az evangélium után Galla Ferenc pápai prelátus, a Hittudományi Akadémia tanára mondott ünnepi szentbeszédet. Szent István király — fejtegette — a hitvalló szentek so­rába tartozik, akik életükkel és nem vértanúságukkal szolgálták az egy­házat. Ő nemcsak szent volt, hanem népének apostola is, s mint ilyen, a kereszténység elfogadásával együtt­járó életformák meghonosításával nemzeti történetünk korszakot nyitó legkimagaslóbb nagyságává magasz­tosult. Ezután tömören vázolta a kor szellemi világát, amelyben a nagy király a történelem színpadá­ra lépett. A csaknem félszázadra terjedő uralkodásnak fő célja az volt, hogy népét is részesítse a keresztény hit és műveltség áldásaiban. A káp­talani és monostori iskolákban meg­nyitotta a keresztény művelődés soha ki nem alvó szent tüzét. A pá­pától kapott korona által a törzsi szervezetben élő magyarságot a ke­resztény család saját életet élő tag­jává­­ tette. Vázolta a szónok a szent király országépítő és apostoli munkáját, a tetteiben megnyilvánult magas erkölcsi eszmét és végül lel­kiségének leggyöngédebb kivirágzá­sát a Mária-tiszteletben. Szent István napi imáiba fonta Mária nevét, né­pét Mária családjának nevezte, tisz­teletére emelte a győri és váci szé­kesegyházakat, a székesfehérvári bazilikát, halálos ágyán, Nagybol­dogasszony ünnepén nyilvánosan is felajánlotta országát az Ég Király­nőjének. »így lett Szent István az anya­­szentegyház szentje, hitvalló és apostol, népének legnagyobb jóte­vője. Jobb keze, amellyel az ország­lás pálcáját tartotta és a szegénye­ket gyámolította, Isten különös ke­gyeként évszázadokon át romlatlan maradt. A pogány török az ország épségével együtt sírját is feldúlta, drága ereklyéit szétszórta. Jobb keze is száraz már, de lelke, élete örökké felénk ragyog. A történelem távlatában életet fakasztó valóság. Élő vizek kifogyhatatlan forrása, mert örök értéket adott népének, Jézus Krisztust, aki azt mondja ma­gáról: »Én vagyok az út, az igazság és az élet«, akiről Szent Pál apostol hirdeti: »Jézus Krisztus a tegnapé, a máé és a holnapé«, az evangéliu­mot, amelyről az Úr mondja: »Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak«, az anyaszentegyházat, amelyet Péterre, mint kőszálra épí­tett, s megígérte, hogy vele lesz a világ végéig. Ezért csak akkor le­szünk Szent István hűséges népe, igaz tisztelői, ha eme hármas ha­gyatékát őseink ragaszkodásával, buzgólkodásával méltóképpen őriz­zük és valljuk.« A szentbeszéd után folytatódott az ünnepi szentmise. A kórus Liszt Ferenc Missa Chorálisát adta elő. A szentmise végeztével, akárcsak a délelőtti szentmise után, a hatalmas tömeg elénekelte a himnuszt s ugyancsak lelkes tapssal búcsúztatta a távozó érseket. A hivők tisztelgő felvonulása a Szent Jobb ereklye előtt a késő esti órákig tartott. ROMAI PILLANAT írta: IJJAS ANTAL Akkor, azon a szombati éjszakán, két órával a római express indulása — az első olasz utam — előtt, a va­sárnapi szám lapzártakor, kiemelte okos, szürkeszakállas fejét az asz­talát őrült tajtékrongyokként el­árasztó kéziratokból az öreg, vagy ahogy igazában mind becéztük, »Apó«, a lap nyomdai szerkesztője, mindnyájunk tapasztalt öreg barátja és így szólt aggódó arccal: — Aztán Olaszországban akár­­hova mész, mindenütt a helyi étele­ket edd. Amihez helynév van fűzve, hogy »alla Milanese«, vagy »Fioren­­tino«, vagy »alla Romana«, az ne­künk is mind ehető. Hát ehhez tartsd magadat, fiam! így szólt és szavai mögött a szo­bák és a folyosók falának atom­jából a nekünk, újságíróknak a legszebb ének, a nyomdagépek tompa, egyhangú zümmögése áradt a forró őszeleji éjszakában. Soha jobb tanácsot nem kapott az az egészen zöld süvölvény, aki vol­tam. Mert végre is Itáliában is em­berek maradunk és ennünk kell. Iga­zán, de mit? Az idegennek az olasz étlap ismeretlen terep, telve csap­dákkal és tőrökkel. Megrendelsz va­lami elképzelhetetlenül gyönyörű nevű olasz ételt, s egyszercsak előt­ted van valami szörnyűség, s meg­rendelsz egy másikat, következik a másik szörnyűség. Viszont »Apó« igazat mondott; az »alla Milanese« tulajdonképpen bécsiszelet volt, a »muscula Fiorentina« majdnem pör­költ« az »alla Romana« pedig hagy­más-paradicsomos sült hús. Igen, fő­képp Firenzében, ahol először éltem, és ebédelni a Dóm melletti nagy pincevendéglőbe jártam: el lehetett igazodni »Apó« tanácsa szerint, bár az óvatosság helyénvaló volt, mert például volt ott egy étel, amit »Arnói kagylók« néven tisztelt az étlap, de mégsem mertem rávete­medni. Pedig a tálalása káprázatos volt, mondhatnám reneszánsz pom­pájú: oválisan hosszú ezüstmedencé­ben hozták, ezüstfedővel letakarva, csakhogy amikor a vendég levette a fedőt, akkor valami zöldes vízié­ből szállt fel az Arno sár­ szaga, s a forró vízben megfőzött óriási kagy­lókon még ott volt víz alatti életük zöld szakálla is ... Nem, tőlük óva­kodtam, távozzatok tőlem Arnói kagylók! ... De aztán végül mégis elérke­zett az idő, amikor odébb mentem egy házzal, le Rómába, immáron tapasztalt olaszként. Mit mondhat­nék róla néhány mondatban, Rómá­ról, szívem hazájáról, ahol tíz ember­életet végig lehetne élni és az ember még mindig fedezne fel újat és újat? A halálomig sem szűnök meg mind­arról írni, amit ott megértem, írtam már, nem egyszer, a katakombákról is. ólmos őszi délelőtt volt, amikor autóbuszon először mentem ki meg­nézni őket, és késő-késő délután, amikor felemelve és lesújtva, áttü­­zesedve az áhítattól és szinte szé­dülten az éhségtől, feljöttem és kö­rülnéztem a külvárosi tájban, film­gyárak hangárai, vén majorok, egy­­egy toronyként felmeredő elszigetelt bérház között. Hol lehetne itt enni is valamit? Nyilván sehol másutt, mint ott a közelben, a benzin- és taxiállomás­nál, abból az üvegből és vasbeton­ból való kis kockavendéglőben, amelyre velem együtt az egész vilá­gon emlékeznek ennek a katakomba­csoportnak összes látogatói. Üres taxik serege táborozott körülötte és a sofőrök mind benn voltak — a helyiség söntés, ivószoba és étterem egyben. Azzal a pillantással néztek, hogy fuvart pedig most nem vállal­nak, mert játszanak. Maga a gazda volt, aki pillanat alatt előttem ter­mett. — Nem, ebédet már nem tudok adni, vacsorát még nem, ellenben van a vendéglőnek egy világhírű helyi különlegessége. Megjelent előttem Apó szakállas, okos farkasfeje. — Jó, mondtam — azt hozhatják. Az olasz kilométerekről felismeri az idegent és azonnal a nyájasság kereszttüze vett körül engem is, mind előre örvendeztek, hogy a sá­padt, vékony északi vándor milyen kitűnőt eszik majd náluk — s köz­ben odakünn kigyúlt a római ősz alkonyatának legcsodálatosabb szín­­pompája, amit csak láttam: skarlát tűzijátékként lövelte aranyát a lá­tóhatáron vöröslő nap a mennybolt ma esti felhőóriásaira, s afféle meny­­nyei Alpok vakítófehér hómezői, violaszínű hegycsúcsok fűrészfogak­hoz hasonlóan álló sorai, aranyrétek tündöklő foltjai ragyogtak alá, közé­bük lila-fekete szakadékok hasadtak, és megintcsak arany mélységek, amelyek olyanok voltak, mint felleg­­katedrálisok esti ünnepélyre kivilá­gított gigászi templomhajói. S jött a padrone. Hosszú, ovális ezüsttállal jött. A tálon díszes fogantyújú ezüstfedő volt és letette elém] 1957 A ma­­­i Katolikus hetilap 1957. augusztus 25 Pencz Annáék titka Az albertirsai templom Huszonhét fővárosi templom restaurálása Tényő ünnepe Fiatalok Kapálgatunk

Next