Új Ember, 1960 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1960-01-03 / 1. szám

Készpénzzel bérmentesítve Kp. 72. sz. postahivatalnál Ára: 1 forint Az ó és új év csillaga »A JÉZUS NEVET ADTÁK NEKI...« — amint ezt az év legrövidebb, mindössze egyetlen mondatból álló evangéliuma mondja a szentmisében, nem téve semmit hozzá ehhez a névhez, amellyel — mint valami szívenütő harangütéssel — újra és újra kezdődnek az évek. A keresztény ember számára nincs tündözőbb ennél a névnél. Huszadik évszázada borulunk le előtte. Nyelvtani tartalma szerint ennek a — maga eredetében »Jehósuah« — névnek jelentése ez: »Velünk az Isten», vagy »Az Isten, aki velünk van». A Názáreti Jézus ebben az utóbbi értelemben viseli ezt a nevet, amelyről így újjong fel Izaiás prófétának (9, 6) akarácsonyi időnek liturgiájában is felhangzó gyönyörű jövendölése: »A nevei ezek: Csodálatos, Tanácsadó, Isten, Hős, s a Béke fejedelme ...« AZ ESEMÉNYEK közt a magyar katolikus élet keretei közül Róma felé tekintve, vajon milyen tények és irányulások ragadják meg a figyelmet arról, amit a kereszténység isteni Alapítójának neve mintegy programul is kifejez? Hogyan jelenik meg ez a program a középponti egyházkormányzat eszméiben, terveiben, tevékenységében? A legelső, amit érdemes megemlíteni, az, hogy az egyház új pápája az ökumenikus zsinat előkészítési munkálataival nemcsak a »II. vatikáni egyetemes zsinatot« hirdette meg az egyház számára, hanem a lelkek békéjének gondolatát is. Nagy a jelentősége ennek a törekvésnek az emberiség evilági javára is. E vonatkozásban az Új Ember hasábjai már hírt adtak arról is, hogy a Vatikánban, az új egyetemes zsinat elé szánva, több püspöknek nagyon komoly beadványa van arról, hogy az egyház is lépjen fel a maga parancsszavával és tilalmaival az emberiség békéjének biztosítására, a háborúnak mint eszköznek az emberiség történetéből való kikapcsolására. Ne feledjük el, hogy az egyház a maga és az európai emberiség történetében, sikerrel vett részt hasonló történeti feladat megoldásában. A középkorban az államiságok erőinek szétesése után teljesen atomizálódott a hatalom és a jog; mintegy »jogául« úgyszólván minden ember kardot viselt oldalán s azt bármikor bárkire kivonhatta és ki is vonta. Akkor — a magánháborúk örvényébe hullott és abban szinte felosztani készülő Európa felett — a»Treuga Dei«-nek, az »Isten békéjének«, az önkényes személyi fegyveres tevékenység törvénytelenné nyilvánításának egyházi tétele és törvénye segített visszaadni a magánélet biztonságát, visszaadni fokozatosan az államhatalom jogi alapjait. A középkorban s akkor még csak az akkori »kicsiny« Európában persze nagyobb szerepet hordozott az egyház; ezt végrehajtani akkor lehetséges volt a saját lelki és földi hatalmára támaszkodva. Ma természetesen, amikor az újkor századai óta »felnőtté« lett az evilági élet irányításában, a társadalmi rendszer alakításában, az államélet irányításában a világi elem illetékességge és felelőssége, az egyház legfeljebb segíthet azoknak ilyen munkában. Mégpedig ott is a maga saját és sajátos területén, saját és sajátos eszközeivel, a lelkekben való munkálkodássa. De, hogy ezen a területen az egyház hajlandó élni a maga lelkiéleti eszközeivel, azt megmutatja az a hír, amelyre hivatkoztunk, s megmutatja az is, hogy fontos és befolyásos testületek — két szerzetesrend teológusai — kaptak megbízatást arra, foglalkozzanak a kérdéssel: milyen tételes intézkedésekkel szolgálhatna az egyház a világ békéjének megszilárdításában és megvalósításában. A másik nagy jel, elv és esemény: az egyháznak, az apostoli főhatalomnak újból hangsúlyozott odaállása a színes népek felnőtt kora, az önmagukkal való rendelkezés mellé. A gyarmatosításnak a fehér emberiségre árnyfoltot vető korszakai után a mi nemzedékünknek adatott meg az élmény: India, Indonézia, Afrika és az arab világ népeinek és államainak bevonulása a világpolitikába és a világ kultúráin való munkálkodásba. Hatalmas alakítóerők és roppant eseménysorok vitték efelé a fejlődést; ezeket az eseménysorokat és folyamatokat meglátta az egyház is és a saját munkáját beleállította abba a fejlődési irányba, amely szerint bolygónk világkultúrájának egyenrangú hordozói és alakítói a színes népek is. A Szentséges Atya legutóbbi nagy missziós encikliikáján kívül — mindezekről szintén hírt adtunk — egész sor megtörtént és készülő intézkedés célozza azt, amit az egyébként a kezdettől az egész emberiség számára adatott és meghirdetett kereszténységi planetarizálásának« lehetne nevezni. Azokon kívül, amik ez irányban már megtörténtek, az egész egyház életében megvalósulni készül az a pillanat, amikor — s erről már sajtóinformációk is vannak — a megfeszített Krisztus bíbora először kerül néger főpap vállaira. Amikor néger apostol utód vonul be a kardinálisok kollégiumába, önmagában mintegy csak jelkép ez, de a jelen és jövendő számára is világító szépségű jelkép az egyház munkájában, mert ezzel is dokumentálódik, hogy a kereszténység nemcsak a fehér emberiség számára adott és kapott kiváltság. Hogy Jézus, akinek névnapjával számoljuk az éveket, nemcsak, hogy a színes népek túlvilági üdvösségére is született, hanem a színes népek kultúráinak az emberi kultúra egységébe és közösségébe való bevezetni segítségére is. Végre segít a kereszténység a gyarmatosítás alapjainak felszámolásában a vallási élet természetének és lelki életi erőinek alkalmazásával is. Segít abban is, hogy a kereszténység mögött egyetlen másfajta nép se érezze kizárólagosan vagy elsősorban a fehér bőrű nemzetek ügyét. De az események világhorizontjában a jövendő felé szegzett pillantás számára — ez is a békének, az emberiség békéjének szolgálata. SZOLGALAT — írtuk le most is ezt a szót, és ennek a szolgálatnak az is hangsúlyt ad, hogy a világtörténés eddig talán egyetlen korszak alatt ■sem volt akkora — oly sokszálú és szövevényes — mozgásban, mint nemzedékünk életének évtizedeiben. A század kezdete óta úgyszólván több és nagyobb esemény történt, mint a közvetlenül megelőző századokban együttvéve. A természettudomány eredményei, a technikai felfedezések és eszközök, a gépek, a közlekedés ámulatraméltó mértékben és szédítő gyorsaságban változtatták meg az emberélet körülményeit a földön. Ugyanezt tették a politikai és szociális események és változások is. Mozgásba jött az emberiség közösségi életének minden eleme és ereje. Bolygónk nem a XIX. század földgömbjé többé. Tudjuk és várjuk, hogy a világkultúra kiszélesítésében a kereszténység is ott áll az események, a történelem, az emberiség oly nagy ügyeinek szolgálatában, mint amilyen az emberiség egysége és békéje. Teheti ennek szolgálatát egyházunk annak nevében, aki alapítója, s akinek neve a túlvilági üdvösség záloga és csillaga, akiben a nap szentleckéje szerint »megjelent a mi Üdvözítő Istenünk kegyelme minden embernek...« Testa bíboros, volt berni apostoli nuncius tiszteletére a svájci kormány vitásreggelit adott. Chaudet svájci köztársasági elnök ez alka".A -Hanal a svájci szövetségi kormány nevében remekművű, mellkeresztet adott át a távozó nunciusnak. Ottó, tolla és Ottilia írta : POSSONYI LÁSZLÓ Ottilia és Ottó egy folyosón laktak. Ottó öt éves volt, a kisasszony jóval több, mint ötven. De mert fiatalabb korában sokat kellett vesződnie a tüdejével, munkaképtelenség címén hamar nyugdíjba ment. A kényelmes életben aztán kivirult, tüdeje bemeszesedett. De azért magával hozott lázas korszakából egy kis kényeskedést. Rögeszméje volt, hogy neki ápolnia kell magát, nem szabad korán kelnie, délután szunyókálnia kell s nagyon kevés, könnyű ételeket szabad csak ennie. Így hát vízben főtt, vajjal megérintett kazettákat, karfiolokat és kelbimbókat fogyasztott. Éppen ezért eleinte idegenkedve fogadta, hogy a szomszédasszony kivette Ottót az óvodából és a gyermek egyre többször rája maradt. Ottónak hol egy kelbimbóval, hol egy kazettával kellett betömnie a száját és ez fölös költekezésekbe sodorta őt. Ottó beretvaeszű kis egyéniség volt. A maga nemében majdnem olyan különc, mint Ottilia. Sötétbe játszó barna szeme volt, a haja gesztenyeszín és Ottilia megnyugtatónak érezte a gyermek arcáról feléje sugárzó harmóniát. Ottilia egy régi-régi ház rossz leválasztású, nagyspájzú, fürdőszobátlan lakásocskájában élt, amelyet azért bérelt ki hajdanában, mert olcsósága mellett árkádos udvarán néhány ecetfa mellett hatalmas vörös-vadgesztenyefa terebélyesedett. Ottiliát a virágzó geszetenyefa rózsaszín-sárgás gyertyái mindig egy majálisra emlékeztették, mikor egy ifjú huszár udvarolt neki s ha az az átkozott kaució nem lett volna, bizonyára el is veszi. A hajdani majálison egy ilyen vörös virágú gesztenyefa alatt hangzott el a vallomás és Ottilia, ki később kínos precizitású gyógyszerésznő lett, még gyógyult korában is mintha visszakapta volna lázait gesztenyefavirágzás idején. Ottó apja vadul ellenszenves volt neki, s mikor három gyermeke és felesége mellől egy nálánál húsz évvel fiatalabb munkatársnője oldalán új házasságot kötött, Ottilia megállapította, hogy finnyás emberismerete ezúttal sem vallott csődöt. Mikor a hűtlen elhagyás ügye kirobbant, Ottilia két hétig gondozta a gyerekeket az ügyvédekhez, hivatalokba szaladgáló Songottné helyett. A legnagyobb meglepetés aztán az volt, hogy a férj nélkül maradt Songottné sokkal kiegyensúlyozottabb háztartási mérleget teremtett magának, mint mikor még az ura is keresett-A két kislány már iskolás volt, egyik délelőttös, a másik délutános. Ez azért volt jó, mert Ottókát Longottné minden józan érv ellenére mégis kivette az óvodából, pedig neki munkába kellett járnia. Ottóka, apja csúf szökése óta még hangtalanabb lett, mint eddig és az óvodában valami átrendezés miatt nálánál idősebb gyermekek közé került, mire ő félreült és társai semmiféle játékában sem vett részt. Igaz, testileg is, szellemileg is reciprok módon más fejlődési fokon állt, vagy csak kisebbségi érzése támadt s így hívta föl magára a figyelmet. De dacos mélasága anynyira fölingerelte az óvónénit, hogy az erélyesen ráförmedt Longottnéra vigye el ezt a »fegyelmezhetetlen« gyermeket Ottólia kitörő örömmel maradt otthon, mintha csak ezt akarta volna és azt a vallomást tette az őt faggató Ottiliának: »Ha te lennél az óvónéni, én az első lennék az óvodában.« Ottilia olyan rózsaszín-pirosarcú lett a vallomástól, mint egy gesztenyefavirág, de ezt a hirtelen rája ömlő láznak is lehetett tulajdonítani, amit a felelősségvállalás izgalma váltott ki belőle. Még mindig élt benne ugyanis a görcsös félelem, hogy nem szabad közel kerülni az emberekhez, mert minden kitárulkozás súlyos lekötelezetség. De hát Ottólia mégis Ottilia nyakába szakadt. Igaz, hogy elvben a két délelőtt délutános nővérkéje őrizte, de ezek a nagyobbacska lányok már bevásárolni is jártak, egésznapos iskolai kirándulásokra, moziba, múzeumba vitték őket s ilyenkor bizony kopogtattak Ottilia ajtaján és ráhagyták a gyereket. Ottólia pedig odatelepedett Ottilia tengerzöld plüssel bevont lábzsámolyára, révedezett és nagy feketebarna szemét Ottilia kötögető alakjára függesztette. S Ottilia regényes lelke az ilyen néma, kitartó vallomások iránt volt a legérzékenyebb. Újra terveket kezdett szőni az életre és érdekelni kezdte őt a lottó. »Songott Ot-tó« zsongott fülébe a vagyonosodás démona, »Ot-tó, lot-tó és Ottilia...!« Mit jelenthetne különben ez a sok ó betű a nevükben, hanem azoknak a százezreknek, vagy millióknak a nulláit, amiket nyerni fognak. Megtette hát a saját és az Ottaka születési évszámait és millió álmot szőtt a barnáshajú gyermek, a tengerzöld lábzsámoly és a villanó kötőtűk fölött a nyeremény szétosztásáról. Ó, ez valóságos álomlista volt. Ilyenkor csodálatos meleg borzongás járta át, hogy ő milyen jó, mily nemesen tud cselekedni. Ottilia karácsonyra készült. Drága, műanyagtestű elasztikus babát vett, hogy azt húga kislányának felöltöztesse. A húga talpraesett, reális aszszony volt, kitűnő ünnepi vacsorákat főzött, amelyek mármár fölborították Ottilia kazetta-konyhás gyomrát és a lottózást a hülyék adójának nevezte. Mikor pedig Ottilia védekezésül kijelentette: mennyi szép álmot, jótékonyságot »képzel el« az ember kötögetés és nyereményszétosztás közben, azt mondta: »Adnád oda azt a pénzt direkt valami szegénynek, több jót tennél vele.« Ottiliának mindenhez ügyes keze volt és a szenteste ajándékait mindig nagy leleményességgel fabrikálta össze. Lelkesen rajongott terveiért s úgy érezte, most pedig remekelni fog, összes rongyzsákjait átkutatta s még negyven év előtti bábruháit, a majálisi lakkövet és a borvörös delénkendőt is föláldozásra szánta, amivel hajdanában búcsút intett a huszárnak. Most pedig huszárbabát csinál! Igen, még sarkantyúja is lesz egy sörösüveg kupakjának oldalfalából, a lakkörből nyírt huszárcsizma sarkán. Az áldozat óriási volt és arra vallott, hogy Ottilia kezd immár lemondani földi emlékei zsugorgatásáról is. Magasabb szellemi régiókból emelkedik és egyre jobban szublimálja hajdani lázas érzéseit. A baba művészi ihletettség közepette készült. S ekkor toppant be kopogás nélkül Ottó. A huszár combján már ott feszült a vörös, kackiás nadrág, a csizmák fénye villant s éppen a strammal kék atillára illesztgette az aranyzsinórt. Fércelve idomítgatta a merev dróttal bélelt, ruganyos ellenállású aranyfonalat. A belépő Ottókén eddig nem látott élénkség vett erőt a huszárbaba láttára. Kipirult arccal rohant feléje, fejét vad erővel a mellébe fúrta: »Ezt nekem csinálod, ugye? Drága. (Folytatás a 2. oldalon) „Az elmúlt események az enyhülés légkörét teremtették meg XXIII. János pápa karácsonyi szózata Mint a Vatikánvárosból jelentik, december 23-án délben Tisserant bíborossal az élén, a Rómában tartózkodó bíborosok, több érsek és püspök és Róma lelkipásztorkodó papságának igen sok tagja, valamint a szerzetesrendek fejei megjelentek XXIII. János pápa előtt. Tisserant bíboros a római kúria és a világ egész papságának nevében tolmácsolta karácsonyi jókívánságait. A Szentatya az üdvözlésre hoszszabb beszédben válaszolt. Beszéde elején hangoztatta a pápa, hogy három központi gondolatra kívánja felhívni a figyelmet és ezek: a béke, az enyhülés és a népek békés együttélése. Idézte Szent Ágoston ismert mondását, amely úgy szól: »Nagyobb dicsőség szóval kiküszöbölni a háborút, mint fegyverrel megsemmisíteni az embereket.« — A szívek békéjére, a szociális békére és a nemzetközi békére van szükség — mondotta a Szentatya — és ezek alapja csak az igazság lehet. Ezért kell legyőzni azokat a téves nézeteket, amelyek a hatalmon, a nacionalizmuson keresztül megmérgezték a népek közösségi életét és lehetetlenné tették, hogy a népek békésen éljenek egymás mellett. Ugyanakkor az igazsággal párhuzamosan kell haladnia az igazságosságnak és ez az utóbbi a keresztény szeretettel párosul. Ez a keresztény szeretet kell hogy áthasson minden népet, hogy általa élő kapcsolatot létesíthessenek egymás között. — A második világháború után, sajnos, nem valósították meg az igazi béke követelményeit és ezért abnormális a háború utáni nemzetközi helyzet a maga számtalan ellentétével. Nincs háborús állapot, de béke sem uralkodik a nemzetek között, az az igazi béke, amelyet pedig a népek forrón óhajtanak. Éppen ezért mindenekelőtt jószándékú emberekre van szükség, akik eltávolítják azokat a gátakat, amelyek az igazi béke megteremtése elé tornyosulnak. Ezeket a gátakat az erkölcstelenség propagandája, a kiáltó társadalmi ellentétek, a munkanélküliség, a nyomor és a szegénység építették fel. Holott mindezek ellentétben állnak az egyén jogaival. Igazságtalan állapot, hogy a nyomorúságban élőkkel szemben vannak, akik kedvük szerint dőzsölhetnek. Legfőbb akadálya pedig a béke létrejöttének a gátlástalan fegyverkezés. Az elmúlt események az enyhülés légkörét teremtették meg. Ez sok szívben ébresztette fel ismét a reményt, miután oly hosszú időn át bizonytalan helyzetben éltünk. Sokszor már-már úgy látszott, hogy elpattan a túlfeszített húr. Mikor azonban az enyhülés légköre terjedni kezdett, meglátszott az, hogy milyen mélyen gyökerezik minden ember szívében a béke utáni forró vágy. Az egyház bizalommal és esdekelve kéri Azt, aki irányítja a népek sorsát és jóra tudja fordítani az uralmon lévők szívét, hogy minél előbb megvalósuljon a közös óhaj: a béke. Az egyház imái kísérik mindazt, ami a nemzetközi kapcsolatokban a kiegyensúlyozást, a találkozókat, a véleménykülönbségek békés rendezését, a népek közeledését és a kölcsönös együttműködést szolgálja. Az egyház semmit nem adhat fel az Isten által rábízott igazságokból, de jóindulatú minden kezdeményezéssel, amely hozzájárulhat ahhoz, hogy az emberiség az újabb gyásztól, az újabb vérontástól és pusztulástól megkíméltessék. Meg kell szüntetni végre a feszültség okait és a nemzetközi rend megzavarásának forrásait. A kereszténység alapvető tanítása, hogy az egész emberi nem egy családhoz tartozik és csak ennek a testvériségnek átérzése irthatja ki a szívekből a mérhetetlen érvényesülési vágyat, a mohóságot, a dölyföt, a mások felett való uralkodás vágyát, tehát mindazt, amiben a nézeteltérések és a háború gyökerei rejtőznek. Az egész világ keresztényei nem elégedhetnek meg ebben a helyzetben a puszta néző szerepével, hanem annak tudatában kell cselekedniük, hogy az égből kapták a parancsot, mert az igazi béke csakis Istentől jöhet és ennek csak egy neve van: Pax Christi! — Krisztus békéje. Karácsonyi szózata után a Szentatya áldását adta a világ összes nemzetére és népére. A Szentatya karácsonyi szózatát a világ közvéleménye úgy fogadta, mint a buzdítást a béke tevékeny szolgálatára és állásfoglalást a háború ellen és a problémák békés tárgyalásokon való megoldása mellett. Grf- Katolikus hetilap 1960. január 3. XVI. évfolyam, 1. szám