Új Ember, 1960 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1960-01-03 / 1. szám

KATOLIKUS SZEMMEL Névtelen levelet kaptunk, amelynek írója arról értesít, hogy »megdöbbenéssel« olvasta a közelmúltban megjelent »Az egykori Orczy-jobbágyok kegyurasága» című cikkünk végén »e meglepő kitételt«: »a hajdani Orczy-jobbágyok ivadékai ........kegyúrként’’ is jobban helytállnak, mint a hajdan való uraságok ...« A levélíró azt óhajtja, hogy »engesztelésül« írjuk meg azt is, »hogy hány grófnak, hercegnek és bárónak köszönhető egy-egy templom felépítése.« Írjuk meg azt is, »hogy az Esterházy-gyűjtemény nélkül hogyan alakulhatott volna meg a Szépművészeti Múzeum képtárának alapja. Széchenyi gróf nélkül az Akadémia, Széchenyi Ferenc nélkül a Múzeum könyvtára, stb. stb.«. Minden tiszteletünk a régi történelmi osztályok ama tagjaié, akik egyházuk és hazájuk iránti kötelességeiket teljesítették; ez azonban nem lehet akadálya annak, hogy ugyanolyan megérdemelt tiszteletben ne részesítsük hasonló irányú erőfeszítéseit annak a néprétegnek, amely jelen korunkban válik a történelmi osztályaivá. Sőt, akkor lennénk igazságtalanok, ha ez a tiszteletünk csak »ugyanolyan« mértékű lenne. Mert lényeges különbség van aközött, hogy egy régi »kenvúr« jövedelme feleslegéből templomot épített, és ha a mostani »kegyurak« — azaz az egyszerű falusi dolgozó hívők — a saját kétkezi munkájukkal, vagy abból eredő jövedelmükkel építik-szépítik templomaikat. Ez utóbbit azért tartjuk értékesebbnek, mert az ilyen építkezések maltorában benne van a legnemesebb emberi »nedű« is: a munka verejtéke. Goethe szögezi le a Faustban: »Es irt der Mensch, so lang er strebt« — téved az ember, amíg csak törekszik. S tegyük hozzá: akkor is tévedhet és téved, ha őszintén a jóra vagy a jobbra törekszik. Magunkról sem állítottuk soha, hogy nem foghatnánk olykor melléje a dolgoknak, s nem tételezzük fel minden vonatkozásban az eszményi tökéletességet igehirdető papjainkról és iskolai hitoktatóinkról sem. Ugyancsak nehéz a feladatuk, nagyon sokágú a felelősségük. Alapjában tehát meg sem ütközhetünk azon, hogy munkájukat itt-ott, ilyen vagy olyan szempontból kritika éri. S ha a bírálat megállja a helyét, voltaképpen örülhetünk is neki, mert akinek címezték, üdvös okulásokat vonhat le belőle. Mindezt a Kisalföld egyik cikkével kapcsolatban bocsátottuk előre, amely »Lélekmérgezés az «erkölcs» nevében« címmel látott napvilágot. S abban, amit bevezetőben leírtunk, világosan benne foglaltatik, hogy semmiképpen sem értünk egyet a cikkben aposztrofált hitoktatóval. Alapvetően helytelenítenünk kell elsősorban azt az eljárását, hogy írógépen füzeteket sokszorosított, azokat köröztette a tanulók között. Mert ha fel is kell tételeznünk, hogy jót akart vele — katolikus szellemben kívánt nemi felvilágosítást nyújtani — akkor sem érthetünk egyet a fennálló jogszabályok ilyetén megsértésével. E lényeges kérdés mellett jóformán el is törpülnek a füzetekben előforduló kevéssé szerencsés kitételek és kifejezések. Egészen súlyos megítélés alá tartoznak azonban azok a fejtegetései, amelyekben a serdülő leányok erkölcsi védettsége szempontjából a múltat és a jelent hasonlítja össze. Eltekintve attól, hogy a múltat illetően a hitoktató csak egyetlen társadalmi osztály, az akkori ú. n. tehetősebb »középosztály« leányainak helyzetét tartotta szem előtt, a jelent illetően merőben ellenkezik a tényekkel ez az állítása: »Olyan világban élsz, amely igen kevés tekintettel van arra, ami finom, nemes, tiszta...« Meg kell mondanunk, társadalmi valóságunknak és nevelésügyünknek olyan ferde és ferdítő szemlélete tükröződik ebből, hogy nem védhetjük a hitoktató cselekedetét a Kisalfölddel szemben, amikor ez reakciósnak minősíti az esetet. Éppen ezért azonban mi, gondolkodó katolikusok, amikor a magunk körén belül is szembefordulunk mindenféle reakcióval, elvi jelentősége miatt kötelességünknek érezzük, hogy ne hagyjuk felvilágosító válasz nélkül a cikknek egy pontját. Vajon elítélheti-e bárki — akármilyen a világnézete — a hitoktatót, amiért ez azt hirdeti, hogy az ember az Isten teremtménye? Elítélheti-e a hitoktatót, amikor a kiskorú gyermeknek azt feleli, hogy a testvérke a »jó Istentől való«? Elvégre csak egészen természetes és logikus, hogy a hitoktató, akinek éppen az a teendője, hogy hittant tanítson, ekként és nem másként fog nyilatkozni. A cikkíró idézi a hitoktató következő kijelentését: »A biológusok azt mondják, hogy a test, lélek, jellem a kis sejtben van elhelyezve. De hogyan, az meghaladja értelmüket.« S ebből ezt a következtetést vonja le: »Íme, a tisztelendő úr egyik célja, megzavarni, rombadönteni, meghazudtolni mindazt, amit a nevelők az iskolában hosszú évek lelkiismeretes, hozzáértő munkájával felépítettek! Ne higygyetek a biológusoknak, ne higgyetek tanítóitoknak, az »igazi« feleletet én adom meg nektek!« Kérdezzük: valóban ez következik az idézett szövegből? Legjobb meggyőződéssel feleljük, semmiképpen. Hiszen a hitoktató nem vitatta — mint ahogy nem is vitathatta —, hogy a kis sejtnek, a csírasejtnek osztódásából fog kinőni testi-lelki egységként az egész ember. S azt sem vonta kétségbe — mint ahogy nem is vonhatta kétségbe —, hogy ennek a kialakulási folyamatnak tanulmányozására, feltárására és megvilágítására a biológia hivatott. (Kivéve az emberi lélek teremtésének kérdését.) Magától értetődik, hogy ezen kívül nincs kül£hn biológiánk, fizikánk vagy kémiánk nekünk, katolikusoknak sem. Ugyanott és ugyanúgy tanuljuk és kísérjük figyelemmel mi is ezeket a tudományokat, mint a nem-katolikusok. Eszünk ágában sincs e tudományok művelőinek vagy a megismerések továbbadóinak hitelét rontani. Mint ahogy egészen bizonyos, a szóban forgó hitoktatónak sem állott semmi ilyesmi a szándékában. Amit a cikkíró egyedül észrevételezhetett, hogy a hitoktató — de mi hívő emberek is — a világnézetileg döntő kérdést: a felsorolt emberi képességek beleadását a csírasejtbe a teremtő Isteninek tulajdonítjuk. Ettől azonban a mi szemünkben sem fog változni sem a sejtek összetétele, sem a kromozomák és gének száma vagy szerepe. Nem lesz kisebb a buzgalom sem, amelylyel a folyton újabb és újabb kutatásokat sürgetjük, sem a várakozás és tisztelet, amelylyel e tárgyak képviselői felé tekintünk.* Véletlen folytán kezünkbe került a Münchenben megjelenő Nemzetőr című emigráns magyar lapnak egyik példánya. Tartalmával, cikkanyagával felesleges foglalkoznunk, ám lehetetlen szó nélkül hagynunk egy furcsa jelenséget. A lap utolsó oldalán, az ún. »impresszumában a Nemzetőr címszó alatt ez a jelige olvasható: »Hazádnak rendületlenül légy híve oh, magyar!« Valóban groteszk jelenség, hogy éppen egy emigráns lap idézi mintegy mottóként Vörösmarty Szózatának kezdő sorait Hiszen ezeknek szerves folytatása is hangzik: »Itt élned, halnod kell!» Itt. És nem ott. Helyben. Nem pedig Münchenben. A nymwegeni egyházmegyében — mint az Universe írja — közvéleménykutatást végeztek arra vonatkozóan, hogy a katolikus hívek jobban szeretnék-e, ha a pap velük szembefordulva mutatná be a szentmisét. A megkérdezettek nagy többsége igenlően felelt. A PÉCSVÁRADI PILLÉR Pécsvárad esperes-plébánosa festőművész is, és képei évek óta jelennek meg nemcsak a helyi, de országos tárlatokon is. A plébánia szobáiban, folyosóin mintegy százötven képének állandó kiállítása ragyog. S a képeken az a viola-arany levegő, ami Dunántúlnak ezé a sarkáé, ahol az ég és a fénytörés színeibe belekeveredik, már valami az idáig felérő mediterrán sugárzásból. Egészen közelről: a Zengő néz le, téli ködeiből most hamukéken, s alant — mert Pécsvárad is, akár Pécs, a hegyoldalon húzódik végig hosszan — aranypáráiban a tündéri táj, az a völgység, amely a magyar középkor hajnalán, a tizedik századtól az ország egyik súlypontja volt, az ország egyik jelentős szervezési és szellemi pólusa. A pécsváradi bencés apátság. És ami nevezetes és nagy, az az, hogy ezer év után is — igen, ezer év után — a szemünkkel látható és a kezünkkel megtapintható. Bemegy az ember a hajdani monostor ódon kövekből kerített falazatú várudvarára, jobbra fordul és megpillant egy középkori templomot. Most, a közelmúlt évek alatt verték le róla a vakolatot, a századok óta körébe épített más anyagú falakat. S lenn, az altemplomban egyszerre kerek ezer évvel mentél vissza a múltba, mert ez az országnak életkorban mégis talán a legrégibb bencés kolostora. Az altemplom alig akkora, mint egy jókora terem. Egész közepét elfoglalja egy zömök pillér építménye. Az tartja az egész épületet, belőle ágaznak ki az alacsony boltívek a sarkok felé. Az apsziszban megvan az oltár helye, s most fel van cementezve a padlózat hajdani szintje, amely alatt három és fél méter mélyen megtalálták az elhunyt szerzetesek csontjait. Köztük egy apátét, ujján a háromliliomos apáti gyűrűvel. Ezeket a csontokat valamikor élő hús takarta és e boltívek alatt — az ember szeme könnyes lesz most karácsonytájt ennek gondolatától — már valamikor az ezredforduló előtt, még az akkori kilencszázas években, a magyar földön e tájon itt először hangzottak föl a fölséges bencés liturgia zsolozsmái. Tulajdon ezek a falak, ezek a kövek, ezek a boltívek, ezek a pillérek hallották hangjait. Csak ilyen pontokon lehet átélni igazában egy nemzet történetét. Ez a hely az őskortól kezdve lakott volt, anynyira nyájas és derűs a levegője, annyira alkalmas az emberi településre. Zengővárkonyban az úgynevezett halstatti kultúrkorszakhoz tartozó őskori települést tártak föl az ásatások, mostanában földelték be kutatóárkait. A vaskorszaknak már az elején bányagödrök voltak a közelben és kovácsműhelyek, mert a földrétegek vasat is adtak akkoriban, ami elfogyott azóta, de a megnevezései még élnek a tájban. Még az apátok is a Vasas Monostor apjátjainak hívták magukat egy darabig. A »Várallya« szinte a rekonstruálhatásig őrzi egy Árpád-kori falu települési formáit. De ami Pécsváradban igazán nagy, az a múltnak, a magyar kereszténység múltjának élő bűvölete. Ezt a kolostort még Géza fejedelem alatt építhették. Szent István még megkoronázása előtt, uralkodása elején látta el újabb adományokkal. Dunántúlnak ez a két fő szellemi-szervezési góca volt: a Balaton fölött Pannonhalma, Dél-Dunántúlnak pedig Pécsvárad. Beleolvas az ember oklevél-kiadványokba s a részben még ki sem adott forrásmunkákba, és ámulva látja derengeni a kőboltozatok alatt a múltat. Az alapítók nemzedéke után Szent Adalbert körének csoportja telepedett meg itt, és alkotta meg a magyar katolikus élet és életszentség egyik tűzpontját. A római Szent Alekszius-kolostorral, a bencés életszentségnek a Szentföldi élő hatású és a keleti remeteségekből is aszkétikus és misztikui élet vonásait kereső itáliai sarkpontjával voltak ennek a pécsváradi kolostorunknak kapcsolatai, lelkileg, aszkétikai irányban, mintegy annak volt a leánykolostora. Ezek a kövek Asztrik apátot látták itt maguk alatt. Megfordult köztük Szent Gellért is, és fel van jegyezve, hogy prédikált itt. Nagyon valószínű, hogy itt, a templom mellé épült monostorban írták meg a magyar múlt egyik legfontosabb forrását és dokumentumát, Szent István úgynevezett »nagyobb« életrajzát. Írója mindenképpen pécsváradi szerzetes kellett hogy legyen, annyira innét és annyira kolostora »világtörténetében« szemléli a világot. Az embert szinte félelmetes erővel érinti ez a kövekből áradó múlt, s az, hogy olyan helyen van, amely a magyar irodalomnak és magyar történetírásnak is egyik szülőhelye. Nem csoda, hogy ez a múlt: kutatók és rajongók sorát vonzotta magához az elmúlt években. A csodálatos altemplom: látogatók ezreit. Belső idegenforgalmunknak hamarosan egyik legtöbbet látogatott pontja lesz Pécsvárad, s a tudományos és közösségi élet a legnagyobb bőkezűséggel gondoskodik az ezeréves épületrészeik további kibontásán, valóban nem kímélve az áldozatokat. Az állami erdészeti igazgatóságot, amely az épületet ma lakja, kiköltöztetik. Gazdasági épületek egész sorát bontották le, hogy kiszabadítsák közülük a monostornak még középkori kövekből épült várfalát. A várfalnak belül támasztva viszont modern turistaszállás épül a látogatóknak. Korunk újra az élet vérkeringésével hatja át a múltnak ezt a roppant őrzőjét. A kolosszusi pécsváradi pillér köré, Dunántúl újabb nagyvárosául egy nem kisebb, mint negyvenezer lakosú várost terveztek meg a mérnökök. Együvé vonják a mai Pécsváradból, Zengővárkonyból és Hosszúhetényből, és a föld alatt ezer méter mélyen talált és negyven méter vastagságú bányarétegek fölé építendő üzemi városból. Komló mintájára épül, egyúttal Pécs tehermentesítésére is. És a tervezett városközpont a monostor helye lesz. Modern házak és városrészek gyűrűjében áll majd az a hely, ahol az életszentség Magyarországon való úttörőinek egyik legnevezetesebb csoportja lakott az ezredforduló táján, ahol Szent István teljes életrajza íródott, s ahol e boltívek alatt, már a kilencszázas évek végén magyar szerzetesek ajkán hangzottak fel ilyenkor karácsonytájt a messiási zsoltárok ... ______Ijjas Antal Olaszország legnagyobb Mária szobra Alexandria olasz város környékén, Tortonában található a »La Guardia« nevű kegyhely. Itt állították fel Olaszország lenagyobb Mária-szobrát, amely 12 méter magas és 12 tonna súlyú. Alkotója Narcis Cassino, a milánói művészeti intézet professzora. A szobor fölszentelésén megjelent Siri genuai bíboros érsek és Pella miniszter is. A Szentatya rádión keresztül intézett üzenetet a szentelési ünnepségen megjelent zarándokokhoz. A NAPKELETI BÖLCSEK írta : Csanád Béla Messze földről vándorolnak gyilkos útján száz vadonnak Hívja őket égi fel! Fűj a szél és zúg a tenger, birkóznak a nagy hegyekkel, menni, menni, menni kell! Sivatagi éjszakában tört szemükre nem jön álom, roskadoznak a tevék, körülöttük vadak járnak rejtekén a kék homálynak, s félelmetes a sötét. Ám a csöndes, tiszta égen, holdas fények tengerében fönt ragyog a hit jele, s hívja, hívja egyre őket, reménykedve küszködőket Isten szent üzenete S mindhiába irigy féltés, lemosolygás, megnemértés. Jeruzsálem közönye, s Betlehemben az a látszat, hogy csak gyermek, akit látnak őket nem győzheti le. S ahogy Isten előtt szoktak, mélyen, földig meghajolnak, s adják ajándékaik. Jézus nézi, nézi őket, szemükben a boldog könnyet, s hős szívükbe költözik. A legjobb ember" KÁRPÁTI AURÉLT, a finom tollú írót, a súlyos szavú kritikust 75. születésnapja alkalmából meginterjúvolta egyik napilapunk riportere. »Ki volt a legjobb ember az életében?’ — kérdezte a többek között az újságíró. S a válasz olyan érdekes és tanulságos — s magára az ünnepeltre is anyagira jellemző —, hogy érdemesnek tartjuk szó szerint közölni: — A legjobb?... Talán Valamilyen Ferenc volt. Másik nevére nem emlékezem. Nagykőrösről gyerekfével Pestre jöttem, a ferencvárosi bádogházban laktam, kicsapott diák voltam, sehol sem kellettem, el voltam keseredve, öreg ügyvéd szűnt meg, s azzal, jönnék hozzá írnoknak délután kettőtől négyig, napi egy koronáért. Kettőkor ott voltam minden áldott nap. A dolog általában agy történt, hogy vártam háromig. Három felé közölték, hogy már ébredezik az öreg. Felesége behívott uzsonnára, bejött az öregúr is, beszélgettünk, kávéztunk fél négyig. Fél négytől fél ötig diktált, gyorsan, belefeledkezve, egészen szenvedélyesen: mindenféle felszólításokat, szerződéseket, egész periratokat. Fél ötkor felkiáltott: tyű, túlmentünk az időn! S egy helyett két koronát adott. Már más állásban voltam, mikor egy nap hallom, meghalt az öreg. Elmentem kondoleálni az özvegyéhez. »Mennyit írtam itt!» — tűnődtem el utoljára az irodában, a félig kitárt iratos szekrény előtt. Az özvegy — hiszen az élet ellobbant már, s minek őrizni titkokat?... — kötegekbe összefont írásaimra mutatott. »Minden itt van, mindent őrizek.» Mert nem ment ki a felszólításokból egy sem. Már esztendők óta nem praktizált az öregúr. Segíteni akart rajtam, meg talán magán is. S diktált, mintha még élet lenne az élet, mintha még munka volna a munka. Valóban (s ezt már mi fűzzük hozzá a megható elbeszéléshez) az ünnepelt írónak igaza van: a jó ember segít a rászorulón, de a »még jobb ember« a segítés módját is megválogatja. Úgy segít, hogy a megsegítettet meg ne alázza, önérzetében ne sértse. S ha közben egy kicsit talán színlel is, ez valóban a »kegyes« csalás. 1960 A most kezdődő esztendővel a XX. század belép a hetedik évtizedbe. Az év egyébként sem »közönséges«, hanem »szökő«, tehát február 29 napos. A szökőnap: február 24-ike. A késői húsvét következtében jó hosszú farsangunk lesz: a tavasz küszöbén, március 2-án van csak hamvazószerda. Az április 4-iki állami ünnep hétfői napra esik, ami tehát kettős pihenőnapot jelent. Sajnos, amit megnyerünk a réven, elveszítjük a vámon, mert karácsony ünnepe vasárnapra esik. Húsvétvasárnap április 17-én van, pünkösd június 5- én. Az augusztus huszadiki ünnep szombati napra esvén, ismét kétnapos pihenésre számíthatunk. Az esztendő nevezetesebb évfordulói: Kr. u. 60: Szent Pál Rómába érkezik. 860: Szent Cyrill útban a kazár kagánhoz Cherson vidékén találkozik a Don—Volga közben lakó magyarokkal. 1060: I. Endre magyar király halála; eltemetik az általa alapított tihanyi bencés apátság templomában. 1460: II. Pius pápa kiadja Execrabilis c. bulláját, melyben kárhoztatja azt a nézetet, hogy a pápa ítéletétől az egyetemes zsinathoz, tehát egy »nem létező törvényszékhez« lehessen felebbezni. 1660: Báthory Zsófia erdélyi fejedelemasszony, II. Rákóczy György özvegye, visszatér a katolikus hitre. 1810 (150 éve): a franciák kivégzik Hofer András tiroli szabadságharcos vezért. 1860: Széchenyi István és Bólyai János halála. 1870 (90 éve): a pápai csalatkozhatatlanság dogmája. 1900 (60 éve): meghal Wilde Oszkár, Nietzsche, Ruskin, Koch Róbert, Munkácsy Mihály. 1910 (50 éve): meghal Mikszáth Kálmán, Tolsztoj Leó. 1920 (40 éve): meghal Szinyei Merse Pál, Benczúr Gyula, K. Gy. Ottó, lottó és Ottilia Folytatás az 1. oldalról drága Otti néni — táncolt ott örömében — én úgy, de úgy szeretlek, mint senkit a világon!« Ottilia sohasem kapott még életében ilyen viharosan tomboló csókokat, de a huszárcsizmára illesztett recésszélű söröskupak élő kényes bőrébe fúródott a vad áradású ölelés közben és ez bosszússá tette. — Neked? — kérdezte fanyalgó tartózkodással és a huszárt kissé odébb sodorta, buggyos rongymaradékok alá, a munkaasztalán. — Hiszen te fiú vagy és nem babázol... — De bizony igen — állította Ottóka. — Mikor nem jöhetek át hozzád, Ilka és Panna babáival színházasdit játszom. Akkor a babák mind összeülnek és sok érdekes dolgot mesélnek egymásnak, mint a bábszínházban. De azok csupa nőbabák. Most majd közibük teszem a huszárbabát s mind azt akarja majd, hogy ez az ő apikája legyen. Jaj, milyen pompás játékom lesz. Köszönöm, Otti néni, köszönöm! A csókok Ottilia rémületére még hevesebbek lettek. S minden csak egy-egy elkötelezettség volt, amitől Ottilia mindig megfutni próbált. S Ottilia mellén az előbbi sarkantyúnyomás helyén újra följajdult a fájdalom. Ingerülten felsikoltott és eltaszította a gyermeket: »Rossz vagy, nem szeretlek. Kopogás nélkül rontasz be! Ma többé nem akarlak látni!« Ottilia haragja persze kissé műharag is volt, de néha elő kellett vennie régies neveltségét is, ha másként nem védekezhetett az élet bőszáradása ellen, amely most Ottóból is kitört, hirtelen indulat és fékezhetetlen vágy képében. S amilyen égre ujjongó volt Ottó a megajándékozottság előbbi örömében, épp olyan leforrázva sompolygott most el. Nagy, kamatükrű szemében két súlyos könnycsepp lapult, hogy már csak a küszöbre essen. De hangtalan koppanása valahogy mégis Ottilia minden zajtól irtózó fülébe hatolt. A gyereket már csak hátulról látta, de tudta, hogy arcán helyreállt az eredendő szomorúság bélyege. »Hálátlan ez a gyermek...« próbálta belelovallni magát valami védekező ellenségeskedésbe. Hiszen az ő kis nyugdíjának majdnem tíz százaléka ez a hajlékony babatest — mérte ki patikamérlegen —, s mennyi anyagot és fáradságot pazarolt reá. Igazán nagy áldozatot hozott, mikor a húga kislányának örömét okozandó, megvásárolta. S Ottóra sem panaszkodhatok, mikor a főnyereményből is százezret szánt neki, vagy teljes örökbefogadást. Hirtelen úgy érezte, hogy laza lett, de a hőmérő nem mutatott semmit. Ettől kissé megnyugodott és a rejtve síró, hátat fordító gyerekre gondolt. Hogy örült máris a játéknak. Ha a százezer forintot elébe teszi, örült volna-e tizedrésznyit is? És mert a nincsből, az álomlistáról akarunk mindig adni — ötlött most föl benne nyilallóan a kérdés. Mert csak nyereményekről álmodunk, amiből majd jók is tudunk lenni, önmagunk jóságának és fenségének bálványozásában. Kendőt sem tett, kilépett a párás folyosóra és a kis különülő gyermek — ó, hogy tudta ezt bent a szobából is — ott állott az ajtófélfának forduló arccal, mintha megkövesítette volna a fájdalom. »Ottoka! — kiáltotta — gyere vissza, tréfáltam. Még nincs kész a huszárbaba ... túl korán ... kopogás nélkül rontottál be... de a tiéd lesz, persze, hogy a tiéd. Csak gyere és ölelj meg még egyszer.« S nem is tudta, hogy merészelte — hisz összeforrt tüdeje miatt emelnie sem lett volna szabad — fölkapta a morcosán magát eleresztő és súlyos testű kisfiút. S talán boldogabb is volt-e pillanatban, mintha a főnyereményt szorította volna magához.