Új Ember, 1960 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1960-09-04 / 36. szám
A gyónás pecsétje írta: RADÓ POLIKÁRP A pecsét, a lepecsételés a szoros titoktartás jelképe. Sigilum sacramenti — szentség pecsétje — olyan szakkifejezés, amely egyedül a bűnbánat szentségénél fordul elő. «♦Titoktartás' kevés volna. Természetes, hogy a bizalmas dolgokban titkot kell tartani. A férj nem árulhatja el bűn nélkül felesége titkait és viszont szigorú erkölcsi kötelesség a hivatalos titkokat megőrizni, hazaárulás morális síkon is, ha valaki hazájának titkait, akár katonai, politikai vagy ipari titkokat bármely más nemzetnek felfedne. Természetes tehát, hogy a pap sem árulhatja el a hívő lelkiállapotát, ha akár csak beszélgetésben jut valami tudomására felőle. Ez az igazságosság erénye alapján kötelező — súlyos bűn terhe alatt kötelező — titoktartás a bűnbánat szentségénél is kötelez. Ám a gyónásnál ez a magában véve is súlyosan kötelező titoktartás még más alapon is újabb kötelezettséggel súlyosbodik; a pap, ha elárulná, bármely módon, akár egyenesen, akár közvetett módon a gyónásban hallottakat, még akkor is, ha nem mondaná, hogy gyónásból tudja, nemcsak a titoktartás törvényét szegné meg súlyosan, hanem szentségtörést is követne el, szentségárulást. Mert a religio, az istentisztelet erénye is külön kötelezi őt az abszolút titoktartásra; a titoktartás természeti törvénye isteni és egyházi törvény alapján még erősebben kötelezi, hogy a Krisztus rendelte szentség, a bűnbánat szentsége gyűlöletessé ne váljék. Ezt a külön kötelezettséget nevezi az egyház a gyónás «»pecsétjének«. A papnak le van »pecsételve« a szája. Soha senkinek, sem a püspöknek, sem a pápának nem mondhatja meg, ki mit gyónt meg nála. Hallgatnia kell, mint a sírnak, nem mondhat el semmit, akkor sem, ha gyónója már régen meghalt. Titkait magával kell vinnie sírjába. Egyetlen pap sem árulja el sohasem senkinek, amit a gyónásban hallott, nem védekezhet, ha gyónásból tudná meg, mit terveznek ellene, még ha az életébe is kerülne. Ha gyanúsítják és könnyedén védekezhetnek azzal, hogy elárulja a gyónásból ismert tettest, nem teheti, inkább neki kell ártatlanul elszenvednie a büntetést, akár a halált is. A pap szívébe zárt bűnök törvénye olyan idős, mint maga az egyház. Ezerötszáz évvel ezelőtt mondotta Szent Ágoston: «»Amit a gyónásból tudok, azt kevésbé tudom, mint amit egyáltalában tudok.« Aquinói Szent Tamás szerint a papnak tagadnia kell, amit a gyónásból tud és nem hazudik, mert amit »a gyónásból tud, azt nem mint ember tudja, hanem mint Isten«, azaz mint Isten helyettese. Nem is tudunk eseteket, hogy valaki egyenesen elárulta volna a gyónásból tudottakat. Az egyház a legszigorúbb büntetéseket szabja ki azokra, akik ezt meg merészelnék tenni. Annál inkább vannak esetek, ahol a pap büntetést, sőt halált szenvedett el, mert megőrizte a gyónás pecsétjét. A leggyakrabban emlegetett eset a cseh Nepomuki Szent Jánosé (1340—1393), aki a prágai érsek általános helytartója volt. 1393. március 20-án I. Vencel cseh király letartóztatta. Hosszas kínvallatás után sem tudott belőle semmit sem kiszedni. Thomas Ebendoerfer császárkrónikája szerint azért történt ez a vallatás, mert a király meg akarta tudni, mit gyónt neki a felesége. Tény, hogy a szentéletű papot még azon éjjel a fővárost átszelő Moldva folyó vizébe dobták s a nép rögtön vértanúnak tisztelte. Történeti tény az is, hogy a vikárius holttestét, amelyet a prágai székesegyházban temettek el, 1719-ben a szenttéavatási eljárás során exhumálták. Csunán csontvázát találták meg. És nyelve elszáradt állapotban megmaradt a koponyában. A szenttéavatás azután 1729-ben történt meg. Más eseteket is számon tan a történelem. Nevezetes az angol Henry Garnet (1555—1616) története. A fiatal pap az 1587 óta anglikánná lett Angliában működött a megmaradt csekély számú katolikus között , fordította le Canisius Szent Péter híres katekizmusát angol nyelvre. Nagy eréllyel hirdette, hogy semmi körülmények között sem szabad erőszakkal fellépni a királyi hatalom ellen; négy ízben sikerült is neki ilyen jellegű megmozdulást még csírájában elfojtania. Az iránt is lépéseket tett, hogy a pápa mindennemű felkelést kiközösítéssel büntessen. 1605- ben, amikor a hírhedt c lőporösszeesküvés« terve érlelődött, Garnet félfüllel hallott a dologról. Azonnal óva intett mindenkit, ne merjen részt vett ki benne. Csakhamar azonban a teljes tervet is megtudta az egyik résztvevőtől a gyónásban. Mit sem tehetett többé ellene, most már kötötte a gyónási pecsét. Hallgatnia kellett. Az egyik összeesküvő gyónója fölhatalmazta, hogy abban az esetben, ha kínpadra vonnák, mindent elmondhat. Minthogy nem jelentette föl a készülő összeesküvést, amely egyébként meghiúsult, sok kihallgatás után ,a felségárulásban való részvétele miatt« felakasztották. A gyónási pecsét vértanúja lett. Nem sokkal később zajlott le Csehországban Jan Sarkander (1576—1620) vértanúsága az olomouczi egyházmegyében. 1616 óta plébános volt. Hevesen küzdött az abban az időben erősen terjedő protestantizmus ellen. Mikor azután megtörtént a protestáns rendek felkelése, Sarkander kénytelen volt elmenekülni a lengyelországi híres kegyhelyre, Czenstochowába. 1619-ben tért vissza hazájába. 1620 februárjában lengyel hadak törtek be Morvaországba. A cseh és morva protestánsok őt gyanúsították, hogy behívta őket. Olomouczban börtönbe vetették. Mivel Lobkowicznak, a császári országkapitánynak gyóntatója volt, kínozni kezdték, milyen államtitkokat tudott meg tőle. Semmit sem szólt, némán tűrte négyhetes kínzását. Hősiesen elviselt szenvedéseibe 1620. március 17-én halt bele. Mint a gyónási pecsét vértanúját, 1860 ban avatták boldoggá. Hasonló eset történt a XVIII. században. Andreas Faulhaber (1713—1757) az osztrák—porosz háború idején Glatzban volt városkáplán és a helyőrség tábori lelkésze. A városka akkoriban éppen a poroszok kezén volt. Elfogtak egy katonaszökevényt, aki azzal védekezett, hogy a tábori lelkész gyónás alkalmával biztatta őket szökésre. A szökevény vallomásában többször ellentmondásba keveredett, végül is visszavonta vallomását. A bíróság nem is ítélte el Faulhabert, de II. Frigyes porosz király kabinetparancsa alapján mégis fölakasztották, mert a gyónási pecsét tilalma alapján megtagadott minden vallomást. Midőn az osztrákok 1760-ban visszafoglalták Glatz várát, exhumálták és teljes katonai pompával eltemették. Boldoggá avatási eljárása folyamatban van. A múlt század utolsó évtizedében egy francia pap szenvedett a gyónási pecsét miatt. Demoulin plébános gyónásból tudta meg, ki ölte meg azt az öregasszonyt, akinek halálát véletlen körülmények összejátszása miatt reá, a plébánosra fogták. Csak egy szavába került volna a szerencsétlen papnak, hogy megszabaduljon a rettenetes vádtól, de a gyónási pecsét lezárta szájét. Mindössze csak ártatlanságát hangoztatta, semmi mást nem tehetett. El is ítélték és Cayenne-be, a hírhedt francia büntető gyarmatra deportálták. A vétkes három év múlva, halálos ágyán bevallotta vétkét. A papot rehabilitálták. Ha a bűnös nem tért volna meg, mai napig sem tudnák a való tényállást , a papot rég elfeledték volna. Ez az az eset amelyet színdarabban és filmen számtalanszor feldolgoztak, a gyónási pecsét szent és sérthetetlen voltának illusztrálására. Vecsés-Andrássy telep ünnepe A vecsés-andrássytelepi hívek augusztus 28-án, vasárnap ünnepelték a Boldogságos Szűz Szeplőtelen Szívének tiszteletére emelt templomuk búcsúját. Ez alkalommal a főpapi szentmisét és szentbeszédet Várkonyi Imre c. prépost, az Actio Catholica országos igazgatója mondotta. Ugyancsak ő vezette a szentmise végén az Oltáriszentséges körmenetet is. Az ünnepségen megjelent Alexy Rezső üllői plébános, főesperes és sokan mások a környékbeli papságból. A máriaremetei nagy búcsút szeptember 11-én, vasárnap tartják meg. A püspöki nagymise délelőtt 10 órakor kezdődik. Szeptember 8-án délelőtt hali órakor Várkonyi Imre c. prémost, az. A. C. országos igazgatója mond főpapi misét és szentbeszédet. A belvárosi főplébánia templom énekkara szeptember 4-től újból minden vasárnap énekel, segédletes ünnepi szentmiséken Szeptember 4-én 10 órakor Beniczay: F-dúr mise. ÉHSÉG írta: PILANSZKY JÁNOS Ebéd után már alig akadt munkánk. A garázs mellett heverésztünk, napoztunk hanyatt fekve a száraz fűben. Délután öt fele vitték el autón a szemetet, de én erre a munkára sose vállalkoztam és a többiek nem is vittek volna magukkal. Zajos szertelenséggel rakták fel a teherautóra a hulladékkal megrakott, hatalmas bádogkannákat, de én oda se figyeltem rájuk, vártam, hogy egyedül maradjak. A nap már lemenőben volt és sugarait mintha visszavonta volna az égről: tömörebb lett, sárgább és kerekebb. A garázs ajtaja nyitva állt s forróságot lehelt. Emlékszem, akert csendjében rajzosabbak s illatosabbak voltak a virágok. Így történt ez azon az emlékezetes napon, amely késő estig úgy folyt le, akár a többi napunk a háború utáni Frankfurtban, összeszedtem a szanaszét heverő szerszámokat és elmostam a benzines kannában. Jött egy dzsipp, fényesre tisztítottam a szélvédőüvegét, miközben az amerikai katona mozdulatlan arccal lóbálta a lábét és cigarettázott. Aztán rövidesen megjöttek a társaim is az üres kannáikkal, amiket szép sorjában ismét felállítottak a kertkapu két oldalán. Vacsoráztunk s indulhattunk haza a táborba. A teherautóban mindig állva tettük meg az utat, az arcunkba vágó szélben kétszeresen éreztük a röhögést. Nem néztem semmire, a romutcákat már észre se vettem. Talán emlékeimmel voltam elfoglalva, de valószínűbb, hogy valami testi jóérzésben föloldódva egyáltalán nem gondoltam semmire. Még világos volt, mikor megérkeztünk a táborba, világos szürkület. A futballpályán még dongott a labda, de már el-elveszett a sötét salakon a játékosok elől. — Van valami? Barátom a szobája ablakában üldögélt és angolul tanult. Ő nem járt ki velünk munkára, beérte a lágerkoszttal s az angol nyelvtannal. — Gyere be, új ember jött a szobátokba. Az udvarról hosszú folyosó vezetett az épület belsejébe. Barátom akkorra már lejött az ablakból s meggyújtotta a villanyt. Fáradt voltam, ruhástól végigdőltem az ágyán. — Valami süketnéma, légnyomást kaphatott, nem is beszél. Csak sejtjük, hogy magyar, mert magyar katonasapka van rajta. Hallgattam a beszédét s alig figyeltem oda. Az ablakon át a szomszéd épületre láttam, ahol lengyelek laktak. Bámultam a kivilágosodó szobákat, a messziségben kigyulladó emeleti folyosóikat. — Ki süketnéma? — Az új lakó, akit beraktak a szobátokba. A "»szobánkba« csak éjfélre mentem át lefeküdni. Huszonnyolcan laktunk itt, emeletes ágyakon összezsúfolva. Az »új lakó« az egyik emeletes ágyon feküdt, eltorzult arccal, szótlanul hánykolódva. Sovány, színtelen arca volt, orrán keret nélküli szemüveg. Magyar katonazubbony volt rajta, lábán német utászcsizma. Rövid nadrágot viselt, s kitűntek alóla gyermekien sovány térdei. — Rosszul van, annyit evett. Megette az egész szoba levesét. A táborlevest akkor már senki se ette közülünk. Aki megette, az éhes lehetett, embertelenül éhes. Hallgattam Varga bácsi beszámolóját, aki ágyszomszédom volt s közben vetkeződtem a lefekvéshez. Rossz ágy volt az ágyam, a szalmazsákból irgalmatlanul hullott a szalmapor, térképekkel kellett a fenekét kibélelni, ami is hangosan zörgött minden egyes mozdulatomra. A háborúnak vége volt, Németország romokban hevert. De a táborok még zsúfoltak voltak s a legkülönbözőbb nációk milliói várták a hazaszállítást. Köztük én is. Egy kimerült, halálosan éhező, a poklokkal rokon földről — a napokat számlálva — lestük a szabadulást. Afféle purgatórium volt a miénk, a tábori élet volt ennivalónk, volt fekvőhelyünk és reményünk a mielőbbi hazatérésre — csupán az égbolt volt idegen felettünk, s az idő múlása kivárhatatlanul hosszadalmas. Nem tudom, mikor aludtam el, hányadik cigaretta után. Mikor fölébredtem s hirtelen fölültem ágyamon, már sötét volt a szobában, jóval lámpaoltás után lehetett, s mindenki mélyen aludt az ágyában. A sötétségben nem láttam semmit. De dermedten, halálfélelemmel a szívemben tudtam, hogy valaki kiáltott, arra ébredtem fel. Óvatosan visszaereszkedtem a hátamra, amire a térképek hangosan megreccsentek alattam. Tudtam, hogy a kiáltás németül hangzott, hogy az új lakó nem süketnéma magyar, hanem német, aki az éhhalál elől menekült a táborba. Nem láttam, de valósággal éreztem őt a sötétben, gyilkosan éber jelenlétét az emeletes ágyon. A leleplezés pánikja mintha a meztelen szívverésünket kapcsolta volna össze egy örökkévalóságra. Reggel kimerülten ébredtem s egy pillanatig sem csodálkoztam azon, hogy a jövevénynek nyoma veszett. Ragyogó júliusi reggel volt s az éjjeli rettegés fáradtsága is rövidesen eltűnt belőlem. Pár nap múlva a megüresedett helynek is akadt gazdája, egy öreg paraszt, aki rövid francia fogságból szabadulva került a nemzetközi táborba. Tovább folyt rendes életünk. Továbbra is kijártunk dolgozni a városba, reggel mentünk s késő délután érkeztünk haza. A német szökése óta eltelhetett vagy egy hónap. Augusztus lehetett, augusztus közepe* A nyár még most se engedett hevességéből. Száraz napot száraz nap követett. Ekkor történt, hogy valaki beteg lett közülünk, öt helyett négyünknek kellett ellátni a munkát. Ez lényegében semmi különösebb változást nem jelentett, kivéve azt, hogy délután ötkor, mikor a nagy teherkocsi előállt, nekem is segédkeznem kellett a rakodásnál. Az út a szeméttelepig az aránylag sértetlen villasoron át vezetett, olyasféle vidéken, mint a mi Városligetünk környéke. Innét értünk ki — szinte átmenet nélkül — a város határába, a csupasz műútra. Aztán — lapos, üres mező után — hirtelen emelkedő következett. De ma se tudom pontosan, hogy mi volt. Gigantikus salakrakás, vagy természetes domb természetellenesen lapos tetővel. S ez a salakhegy mintha belülről örökösen égett volna, gyapjas, mocskos füst ereszkedett le oldaláról, mint egy alvilági birkanyáj. Még semmit se láttam, mikor már tudtam, hogy ilyet még sose láttam. A teherautó motorja bőgve és rázkódva vette az emelkedőt. Fölértünk s a mozdulatlan fennsík megelevenedett. Ládákon gubbasztó emberek álltak fel helyükről s futottak felénk vakon előre nyújtott karokkal. De mi ismét teljes sebességgel vágtattunk befele, valami iszonyatos felé, az éhség centrumába. Frankfurti szeméttelep 1945 nyarán. Voltak ott asszonyok és gyerekek, öregek és fiatalok, civilek és katonák. A kannákhoz hozzá se kellett nyúlnunk. Még meg se állt az autó, már többen felmásztak rá, hogy elsőnek ehessenek bele a moslékba. A gyengébbek lent maradtak s a földre döntött maradékot válogatták. Eszméletlenül ettek, észre se vették, hogy fejükre dől a szemét. Az egyikük, mikor felemelkedett egy pillanatra, láttam, hogy utászcsizmát visel és keretnélküli szemüveget. A férfiak csaknem meztelenek voltak, de az asszonyok szinte kiöltözöttek, mintha a délutáni ruhájukat vették volna fel. Egy kislányon kötény volt s szalag a hajában. Akkor az amerikai sofőr leemelt a kocsi tetejéről egy kanna benzint, leöntötte a friss hulladékot s meggyújtotta. A levegőtlen fennsíkot széles gyapjúfüst lepte el. Menekültünk innen, én legalábbis menekültem. Sokáig nem emlékszem semmire, csak már a villákra. Akkor rosszul lettem. Kihajoltam a szélbe, a száguldó autó karfájának dőlve. Rázott a rosszullét, mint valami feneketlen, pusztító sírás. A két Szent Róza Az egyiknek, a limainak, augusztus 30-án van a névünnepe, a másiknak, a viterbóinak szeptember 4-én. Születésük idejét háromszázötven év választja el egymástól, életszentségüket két természet. A limai, gyermekes, finom bájú teremtés, aki fél a világtól és otthonában nem könnyen kiharcolt cellájába zárja a maga imádságait, elmélkedéseit és látomásait — a vicerbói pedig tud harcolni künn a világban, férfiakat is félemlítő erővel. Mind a ketten szépek voltak, de kettőjük közt mégis a limai a rendkívüli szépség. 1586-ban születik, Limában, az Andok ezerméteres sötét sziklafalainak tövében, oda kivándorolt spanyol hivatalnok-családból. A spanyol gyarmat Peru fővárosában sok a férfi, a kevés lány a szó szoros értelmében «érték« a család számára, különösen ha rangosabb férfi kéri meg, s hivatali és anyagi emelkedésbe lendíti a családot. Róza szépsége mintegy ennek ígérete övéi számára. Neki azonban más kell. Körülötte aranyláz, az indiánok közé szervezett rablóvállalkozások, indián lányok ágyasságra vetése. Az arany, vér és bűnök közt alakuló világ vétkeiért való engesztelésül már serdülő lányként felajánlja imádságait, önsanyargatásait, és családjában emiatt való belső üldözöttségét. Nem ez a terve, de úgy fordul mégis, hogy környezetétől gyötörtetve, azoktól élete utolsó két évére egy megértő, vallásos családhoz menekülve, közel a vadonhoz, a vérengzéshez, az arany démonához, mégis szentté válik, a kettős kontinens Amerika első szentjévé. 1617- ben, harmincegy éves korában halt meg. Csodái már ötven év után a boldogok, majd szentek sorába emelték. Az egyház őt, a kizsákmányolás és bennszülött üldözések ellen egész életével tiltakozót tette Amerika védőszentjévé, az emberek, mint a családi viszályoktól sokat szenvedett, tehát ezek ellen az ő oltalmához menekülőket segítő szentként tisztelik. Viterbói Róza 1235-ben született, az apró várostartományok pártharcaitól s nagy és kicsiny zsarnokok vérengzéseitől rázkódtatott Itáliában. Apáca akart lenni, de olyan szegények voltak a szülei, hogy nem tudták adni még azt a csekély »hozományt« sem, ami mégiscsak gyakorlati szükségesség a kolostorok számára. Viszont félelmetesen koraérett volt lelkileg és értelmileg. Viterbo polgárai és köznépe fölé, II. Frigyes császár oldalán, a parányi városállam nagyúri pártja készült kerekedni. Róza már tizenkét éves korában forradalomra viszi korai életszentségének tekintélyével a köréje sereglett szegény népsikátorokat a város nemesei ellen. De azok győznek, s őt és családját száműzik. Idegenben, nagy nyomorúságban élnek, s Róza tovább tudja bontakoztatni életszentségét a körülötte nyüzsgő nagyszámú apró testvérek között, azokat gondozva, tót még más szegény családokon munkájával segítve, betegeiket ápolva stb. Végre visszatérhetnek Viterbóba, ahol időközben mégis felülkerekedett a köznép demokráciája. Most is jótékony, saját személyében és kezemunkájával segítve szegény családokat. 1252-ben, tehát fiatalon hal meg, holttestét azonnal csodák lebegik körül, s teljesen épen maradt tagjait ugyanabba a kolostorba viszik, amelybe életében nem tudott bejutni. Főként anyagi nehézségekben segítő védőszentként tisztelt olasz népe. (é) Pio atya aranymiséje Az olaszországi San Giovanni Rotondóban sokezres zarándok tömeg jelenlétében mondotta el aranymiséjét Pio atya, a betegek híres jótevője. A jubileumi szentáldozatot azzal a díszes, drágakövekkel ékített aranykehellyel mutatta be, amelyet San Giovanni Rotondo városa ajándékozott neki egy pergamen oklevél kíséretében, amelyben a szenvedő emberiség érdekében végzett nagy munkáját méltatják. Az aranymisén és az esti órákban tartott Te Deumon több püspök, valamint egy vatikáni küldöttség is részt vett A nap folyamán a város polgármestere emléktáblát leplezett le annak a kis templomnak falán, amelyben 1918-ban Pio atya a stigmák kegyelmében részesült A vasárnap egyházi zenéje Bazilika, 10 óra: Refired-mon mise. Országúti ferencesek, 10 ó. Népénekek. Szent Imre templom 10 ó. Halmos: Napmise. Egyetemi templom, 11 ó. A vasárnap gregorián miséje (Szent Skolasztika énekkar). Kőbányai Szent László plébánia, 10 ó. Vin. gregorián mise (Missa de Angelis, vez. Incze Aurél). Szent Erzsébet templom, 12 ó. Biebl: C-dúr mise (vez. Rakusz Ferenc). Rokolya u. lelkészség, 12 ó. Orgonaművek (játszik: Stomfay Károly). Szeptember B. Szent Imre templom este 7 ó. X. gregorián mise (Alme Fater ...) Feni Sanete • •« Szeptemberben nyit az iskola. Van-e szebb a kezdet szépségénél? Mikor a sportpálya salakján a futók lekuporodnak a startvonalra s vékonyka füstöt eresztve eldördül az indító pisztoly? Szabad a pálya s ismeretlen! Sose fogom elfelejteni az új könyveik, az új tanárok, az új tantárgyak keltette bizonytalan izgalmat. Iskolaév kezdetén csaknem mindig verőfényes volt az idő, afféle »megbízható« szeptemberi ragyogás fogadott. Minden érkező gyerek jelentett valami meglepetést. Volt, aki egyetlen nyáron fejjel magasabbra nőtt, volt, aki szerecsenfeketére bámult, s volt, akin éppen az volt a meglepő, hogy semmit se változott. De valami újat mindenki hozott magával: nyári emlékeket s a viszontlátás örömét. De a kezdet igazi áhítatát a templomban éltük át. Itt, mint egy nagy bárkában, mennyei hajón, mely most készült felszedni horgonyát, kicsinyek-nagyok mindannyian együtt voltunk. S felsős korunkban már tudtuk azt is, hogy a tudás és felismerés mennyire Istentől való s már ismertük a költőket, kik a Szentlélek sugalló erejét, ihletük hevét, szellemük megvilágosodását művészi remekeikben, megörökítették. Sejtettük már, hogy az apostolok Húsvétja, Saul megvilágosodása mit jelentett. Hogy vallásunkban a szeretet mellett a tudás, az igazság felismerése, a teljes valóság megsejtése a legfőbb eszmény és feladat. Huxley valahol azt írja, hogy intelligencia nélkül nincs jóság s a Szentírás ebben valóban felülmúlhatatlanul realista. A Fiúisten megváltó művét szinte azonnal nyomon követi a Szentlélek eljövetele, mit költői szavakkal bátran nevezhetnénk az értelem megváltásának. S az értelem ellen lázadó szekták, korok, áramlatok ellen az egyház sose lankadt ezt hangsúlyozni: a megvilágosodott értelem sorsdöntő szerepét életünkben. Ez jut eszembe mindig Veni Sanete idején. S az, hogy ez a Veni Sanete-hangulat azóta is egész életemre elkísért, nem dátumhoz kötve, hanem mindenféle munkám kezdetén. Mert a kisdiák, aki a templompadban kuporogva kéri Isten megvilágosító kegyelmét, nem sokban s talán semmiben sem különbözik a férfitől, aki munkája fölé hajol s az öregtől, aki élete mélységei fölött most már az egész értelmére figyel elcsöndesedő szivével. p. J.