Új Ember, 1961 (17. évfolyam, 1-53. szám)

1961-11-05 / 45. szám

51816 a fS-f* A ». ! f~\ \ iJU I 1\ U Készpénzzel bérmentesítve Bp. 72. sz. postahivatalnál Ára: 1 forint S Z F. 0 E D» T*j r­­ * ^T* 155. Távol, mint a halottak? Írta: RADÓ POLIKÁRP Régi kalendáriumainkban novembert igen gyakran »Mindszent havának« nevez­ték; a szentek valósága, lé­tezése átjárta ezt az őszutói hónapot, amely azután a mi éghajlatunk alatti borongásá­val sokkal inkább a halottak időszakának érződik manap­ság. A halottakon pedig első­sorban a saját magunk ha­­lottait szoktuk érteni. Figyel­meztetni szokás ugyan arra, hogy ezt a családias szerete­­tet tágítsuk ki, vonjunk bele másokat is, akiket már nem emleget senki. Ez rendben is volna. Persze erre mégis kö­vetkezik a »de«. Az ugyanis, hogy a szentek kultusza is hasonlóan járt: a szenteket elsősorban szintén halottaknak tekintjük, hogy úgy mond­juk, »minőségi«, megkülönböz­tetett halottaknak, de mégis olyan valakiknek, akik régen éltek, esetleg nagyon régen, most pedig halottak. Azért, hogy valaki régen élt, még lehet kapcsolatban a mai élettel. Annál inkább, ha valami módon hozzánk tartozik. Senki sem ütközik meg azon, hogy Szent Istvánt, Szent Imrét, Szent Lászlót megünnepeljük, hiszen sokat mondanak nekünk, keresz­ténységünk alapozói, magyar­ságunk csillagai. Minden más szent is hozzánk tartozik: a mi egyházunk hősei, a ke­reszténység nagy életvivői ők. Amint mindenki magától ér­tetődőnek tartja, hogy az evangéliumok eseményei tel­jes egészükben a mának szól­nak, úgy van ez a szentekkel is. Szalézi Szent Ferenc mon­dotta, hogy a szentek élete semmi más, mint az evangé­lium szemléltetése a szentek tetteivel. Az írott evangélium olyan, mint a kottába szedett partitúra, a szent élete pedig a virtuóz művész előadása. Jézus isteni utasításait szem­lélhetjük a szentek életében valóra váltva. Kétezer év telt el már majdnem Jézus óta, de csodálatos élete tovább tart a titokzatos krisztusi testben a szentek életében. A szentek élete azért mond nekünk is valamit, mert ami csodálatos bennük, az nem egyedül Is­tentől van. Nem a csodás tet­tekért, a velük és kezük nyo­mán történt csodákért csodál­juk őket, hanem azért, mert az isteni kegyelemnek ihleté­seire hallgattak, saját akara­tukkal közreműködtek vele. Ez ugyanis az az út, amely mi­­reánk is vár: kemény aka­rattal, komoly elhatározással rálépni a keskeny útra, amely meredeken vezet az Istenhez. Sok mindenben példa a szentek élete, s ha egyes vo­nások nem felelnek meg, az csak stíluskérdés. Világos, hogy nem akarunk oszlopon, vagy barlangban lakni, így keresni az­ Istent, de a lé­nyeg mindenikben a szeretet. Istené és az embereké. A val­lás bármilyen gyakorlatai — amelyek esetleg némely je­lentkezésükben már nem kor­szerűek — nem jelentenek korlátozást, beszűkülést: a lé­nyeg, hogy szeretettől szár­maznak és azt sugározzák. A szentek pedig szerettek, és ez minden titkuk. Hősi szerete­­tük kiteljesedése miatt a szen­tek, amint Faulhaber bíboros mondotta, valóban »übervöl­kische«, nemzetekfeletti egyé­niségek, éltek bár ezer vagy csak néhány esztendővel ez­előtt, bármily furcsa volt a nevük, akármilyen nyelven be­széltek, lettek légyen rómaiak, görögök, színesek vagy fe­hér bőrűek. Ez a tisztelet magától érte­tődő, így tiszteljük egy nem­zet nagyjait, egy eszme hő­seit, de a szenteknél még van egy mozzanat, amelyet ma­nap mintha elfeledtünk vol­na. Karl Rahner figyelmeztet erre a sokszor elfelejtett igaz­ságra: a halottak, valahogyan nagyon messze, távol vannak manap tőlünk. A szentek is úgy eltávolodtak tudatunktól, mintha egészen feloldódtak volna halott mivoltukban és a merő történelemben. A szentek tisztelete egyáltalán nem puszta történelmi visz­­szaemlékezés, egy rég elmúlt élet felidézése, valamely egy­­háztörténetileg fontos kornak az ő egyéniségükön történő bemutatása. A szentek tiszte­lete semmi más, mint hogy viszonyba lépünk egy most is élő, befejezett, tökéletes egyé­niséggel. Egyéniséggel, a­ki van, él, jelenvaló és hatal­mas. A katolikus szent­ tiszte­let annak a tudata, hogy a szentek élnek, és közelebb vannak hozzánk, mint ami­kor a földön éltek. Istenen keresztül szemlélik sorsunkat, küzdelmeinket, bajainkat és részt vesznek életünkben. Ami­kor tiszteljük őket, csak azt tesszük, amit maga az Isten is tesz velük. Hiszen ő ve­zette ki őket a bűnből a vilá­gosság életére, ő irányította életüket és ők akaratukkal alávetették magukat. Isten megtisztelte akárhányukat még életükben azzal, hogy csodák fakadtak kezük nyomán és va­lamennyit haláluk után, e vi­­lágon csodákkal, a másik vi­lágon azzal, hogy közvetlen közelében helyezte el őket. A szentekhez való ez a vi­szonyulás azonban nem egy­oldalú. Nemcsak mi tisztel­jük, szeretjük őket, ők is tö­rődnek velünk. Isten nem szo­rul arra, hogy általuk tudja meg bajainkat, de megengedi és szívesen veszi, ha az ő szavuk által kérünk tőle va­lamit. Kérni természetesen mindig és mindent Istentől kérünk, a szentekhez azért imádkozunk, mert Istennek barátai, házannépe, akiket ügy­vivőinknek és pártfogóinknak rendelt. Az Istenhez szólva a liturgia nyelvén könyörgünk hozzá, irgalmát esdj­ük, meg­hallgatását kérjük. A szentek­hez nem ezen a nyelven szó­lunk, nekik csak azt mond­hatjuk, hogy könyörögjenek érettünk a Mindenhatónál. Minden meghallgatás, kéré­sünk bármely teljesítése egye­dül Istentől való. A szentek testvéreink, akik emberek voltak, amilyenek mi vagyunk, és akikkel az egy­ testi­vérűség édes kötelékei fűznek egybe bennünket, míg be nem tel­jesedik mindnyájunkban az Isten országának elérkezése. ÉJFÉLI VALLOMÁS írta: PILINSZKY JÁNOS Jánoska egy idő óta kü­lönösen viselkedik. Csöndes gyerek volt idáig is, de pár napja szinte hangját se hal­lani. Mintha játék közben is örökösen töprengene: távolian ül építőkockái közt, mint a világ forgatagában elárvult idegenek. Figyel, akár az erdő sűrűjében a vadász pus­káját megérző őz, mikor hir­telen mozdulatlanná válik. De ugyan mitől fél. Anya hirte­len nyugtalan lesz: — Nézd, milyen csöndes ez a gyerek! De apa csak mosolyog s nem lát a kisfián semmi kü­lönöset. — Miért? Jobb lenne talán, ha egész nap lármázna? Jánoska hallja, hogy róla beszélnek s felnéz rájuk. Egyszerre néz mindkettőjükre, apára és anyára komoly, ku­tató, mégis időtlenül távoli pillantással. Sőt mintha szólni is akarna, mondani valamit, amiről eleve tudja, hogy úgyse lehet kimondani. Nincs nyugtalanítóbb egy hangtalanul vacsorázó gye­reknél, ki egy japán komoly­ságával ül az asztalnál, tűri be gallérjába a szalvétát, for­gatja kezében a súlyos leve­­seskanalat. Anya meg is fogja a gyerek homlokát, vájjon nincs-e láza? De nem, nin­csen. S anya még tanácstala­nabbul ereszti el keze körül az engedelmesen simuló fe­jecskét. Éjfél körül teljes a csönd a lakásban. Apa alszik már, csak anya van még ébren, rendezget valamit a fiókos szekrényben. Szereti ezt az éjféli csöndet, az alvó házat, a házimunka utolsó óráját, végső kis szertartásait. Ilyen­kor már csak az ernyős író­­asztallámpa világít a lakás­ban, tisztán és meghitten, mint a sarkcsillag. Anya most egyedül van, mint lánykorá­ban, s olyan szép és fiatal is, mint lánykorában lehetett. Anya egyedül van, egyedül az egyetlen lámpácska fényé­ben, egyedül a tengernagy éjszakában! Nem lehet ezt kibírni, elviselni. A kisfiú fölkel ágyából s fut át hozzá a nagyszobába. Anya meghallja a csönd­ben a mezítelen lépteket s csodálkozóan ereszti le a holmit, amit kezében tart ép­pen. A gyerek megáll a kü­szöbön s néz rá küszködő, hívó, könyörgő pillantással. — Te nem alszol? — anya hangja nyugtalan s várakozó egyszerre. De nem. A kisfiú most se szól, csak tapad any­jához, sírásnál rosszabb, két­ségbeesett mohósággal. Mi lelte, valóban mi lelte ezt a gyereket? Anya most már azon veszi észre magát, hogy akaratlanul is nyomoz utána. De nem lel sehol semmi különösre. Jánoska vele él s csak délután megy le a kertes udvarba játszani a szomszédos kisfiúval. Az is csendes gyerek s láthatóan jól megértik egymást. Elmé­lyültem egyetértően játszanak az egyetlen nagy platánfa alatt, vagy beszélgetnek ép­pen, a gyerekek felnőtteket is megszégyenítő tárgyilagos­ságával. Nem. Sehol semmi különös, semmi nyugtalanító. Másnap éjfél körül mégis aggodalom szállja meg anyát. Az alvó éjszakában mintha valami nagy fájdalom vir­­rasztana a közelében. Most ő érzi, hogy a kisfiú egyedül van. Le kell tennie kezéből a munkát, át kell sietnie a gyerekszobába. S valóban: az álmatlan párnáról két boldogtalan szem ragyog rá a sötétben, mint félénk vadak riadt te­kintete. A kisfiú ébren van. Két kis kar nyúlik ki anyáért a takaró alól, s húzza le fejét a párnára. Jánoska most már sír is, de szavát most sem lehet venni. Görcsösen szo­rítja magához anya fejét s szinte egyik pillanatról a má­sikra alszik el, holtfáradtan a kimerültségtől. Hétvégén apa vidékre uta­zik s a kisfiú egyedül marad anyával. Apa vonatja késő este indul s Jánoska még éb­ren van, mikor apa elmegy hazulról. — Elmész? — Jánoska ko­molyan ráncolja homlokát s különös erőfeszítéssel mered apára. Apa mosolyog s ma­gához húzza a gyereket, de az megfeszíti magát, szinte ellenségesen. — Ne nézd csak, el se bú­csúzol? — nevet apja, de az­tán sietnie kell s végképp megfeledkezik a szoba köze­pén leszegett fejjel álló kis­fiúról. Éjjel aztán megoldódik a rejtély. Anya ágyban van már, mikor hirtelen csak két lázas karocsfea fonódik kö­réje. — Én veled maradok! — öleli a kisfiú anya fejét ma­gához. — Én veled maradok! — sír Jánoska a sötétben. Anya lámpát gyújt s két kezébe fogja a könnyektől maszatos arcocskát. • — Mi bajod, édesem, be­szélj már! Ekkor mondja ki a kisfiú az első áruló szót. — A Zoli... — Ugyan, mi van a Zoli­val? S rövid szipogások között végre elhangzik a vallomás a szomszéd kisfiúról, Zolikáról. — A Zolinak új mamája van. — Ki mondta ezt neked? — Ő mondta. Hogy neki milyen jó dolga van. — S mért volna ezért jó neki? — Mert az új mamája, azt mondta Zoli, sokkal jobb, mint a régi. Az új minden vasárnap cukrászdába viszi, játékot vesz neki. S hogy a papája is sokkal jobban sze­reti az újat. Meg aztán azt is mondta, hogy ő azért a ré­git is szereti, mert mégis csak a régi az ő igazi mamája. Jánoska most már ül az ágyban s nem is sír, mintha végre megnyugodott volna. De nem. Hirtelen hangos zo­kogással anya mellére veti magát: — De én nem akarlak el­hagyni téged! Én egyedül té­ged szeretlek! Egyedül téged! Most már anya is sír, csen­des, boldog, meghatódott sí­rással, s nem ereszti el maga mellől a gyereket. — Ne félj, drágám, mi soha se hagyjuk el egymást. Se apa, se én. Hogy is gondol­hattad, hogy mi hárman el­hagyhatnánk egymást! Aztán lámpát oltanak, s már csak jelzik egy-egy csön­des szorítással, hogy még éb­ren vannak, hogy szeretik egymást, hogy jó így együtt feküdni a szelíd sötétben. Most béke van, mintha a szomszéd kisfiú s az új ma­mája nem is lenne a vilá­gon. A vallomás végetért, csend van végre ismét a föl­dön, drága, tiszta csend, mint valami óriási hótakaró. Az­tán szinte egyszerre nyomja el mindkettőjüket az észre­vétlen álom. A chartresi püspök súlyos autóbalesete A chartresi püspököt, Roger Michont, súlyos autóbaleset érte, amikor útban volt a speyeri székesegyház jubileu­mi ünnepségeire. Autója egy éles kanyarban felborult és a püspök kizuhant a kocsiból. Súlyos sérülésekkel szállítot­ták kórházba. A vele utazott Dangradi általános helytartó csak könnyebb sérüléseket szenvedett Az arácsi temetőben Örök kenyér Nagy a kis úton /AW/VWWWVNAWVWV/ Hazaérkezett a Vietnamban járt egyházi küldöttség A Vietnamban járt magyar katolikus papi küldöttség Brezanóczy Pál egri apostoli kormányzó vezetésével vissza­érkezett Budapestre. Fogadá­sukon megjelent Beresztóczy Miklós c. prépost, az Országos Béketanács Katolikus Bizott­ságának főtitkára, az ország­­gyűlés alelnöke, Nguyen Van Hong, a Vietnami Demokra­tikus Köztársaság budapesti ideiglenes ügyvivője, Miklós Imre, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökhelyettese, Ro­­zsák­ Menyhért c. apát, egri apostoli kormányzói helynök, Csala László, az Állami Egy­házügyi Hivatal főosztályve­zetője és Miháczy József, a Katolikus Szó felelős szerkesz­tő­ja A Szentatya külföldi újságíró-küldöttséget fogadott A Frankfurter Allgemeine Zeitung írja: XXIII. János pápa október 25-én, 80-ik szü­letésnapja alkalmából, ame­lyet a Vatikánban november 4-én ünnepelnek meg, foga­dott egy szerencskívánó kül­döttséget. A küldöttségnek 300 külföldi újságíró volt a tagja, közöttük moszkvai és var­sói kommunista újságírók is. XXIII. János pápa az üdvöz­lő beszédre adott válaszában megjegyezte, hogy legfonto­sabb feladata karját és szívét kitárni az egész világ felé. Katolikus hetilap 1961. november 5 XVII. évfolyam, 45. szám A keresztény ember a Voltak nemzedékek, ame­lyeknek életében a történelem, ez az óriás folyam, mintha csendesebben, szinte észrevét­lenül siklott volna tova az idők parttalan határai között. A mi életünkben meggyorsult a történelem folyása. A tudomány és a technika terén olyan találmányok szü­lettek életünkben, amelyek közül nem egy szinte a tűz meghódításával vetekedik fon­tosságában és jelentőségében. Az ember ki tud törni a gra­vitáció bilincseiből, bele tud lesni és hatolni az anyag szer­kezetébe, hogy szolgálatába állítsa az ott rejlő erőket. Lélegzetelállítóan nagy vál­tozások mentek és mennek végbe társadalmi viszonylat­ban is. Intézmények, állam­formák, társadalmi osztályok tűntek el a történelem ör­vénylésében, új eszmények, új erők jelentkeztek, egy egészen új világ, új életforma támadt fel és tör előre lenyűgöző ha­talommal és céltudatossággal. Újra meg újra felmerül a keresztény emberben a kérdés, milyen álláspontot alakítson ki magában a történelem e roppant átalakulásai között. Fordítson-e hátat a világnak azzal a jelszóval, hogy szá­mára csupán a másvilág fon­tos? Vagy éppen forduljon-e szembe a történelem folyásá­val, irányával, állítsa keresz­tényi mivoltát, meggyőződé­sét olyan erők szolgálatába, amelyek a kialakuló új világ ellen küzdenek? Azoknak a modern katolikus gondolkodóknak, teológusok­nak kell­­igazat adnunk, akik arra figyelmeztetnek: ami a világban végbemegy, a Gond­viselés akaratából és annak be- történelem sodrában leegyezésével történik. Nem az a feladatunk, hogy hátat for­dítsunk a világnak, közönyöd­ően vagy értelmetlenül nézzük a történelem folyását, hanem, hogy megkeressük, meglássuk benne Isten akaratát, céljai­nak és szándékainak bontako­­zását. Ha meglátjuk a történe­lem fordulatainak értelmét, a bennük előre mutató irányt­ nem fecséreljük el energiáin­kat tétlen tespedésben, sem pedig kétes értékű retrográd célok szolgálatában, hanem együtt tudunk működni a Gondviseléssel a történelem alakulásában, a világ formálá­sában. Ember és ember között szü­­­letés, rang, vagyoni állapot, nyelv, faj szerint különbséget tenni, nyilván nem Krisztus­nak az emberiség egyetemes testvériségét hirdető tanítása szerint való. A keresztény ember nem fordulhat szembe az emberi­ség fejlődésének, haladásának irányával, nem haladhat visz­­szafelé azon az úton, amelyen az emberiség a rabszolgaság mélységeiből küzdve, vérezve tör egy eszménykép, egy olyan világ, olyan társadalmi beren­dezkedés felé, ahol az egyesek a közösségért végzett munka, az egyetemességért vállalt ál­dozat alapján részesülnek a szellem és a test javaiban. Munkálkodnunk kell, hogy ez az eszmény minél tökéle­tesebben, teljesebben valósul­jon meg, öltsön testet. Nem az élettől elfordulva, nem a tör­ténelem áramlásából kikap­csolva kell leélnünk keresz­ténységünket, hanem az élet­ben és a történelemben kell tanúságot tenni Krisztusról. Erkölcsiségünkkel, munkánk­­kal, embertársainkkal való bá­násmódunkkal elősegítve egy magasabbrendű emberi élet ki­bontakozását. Bergenbelsenben katolikus templomot építettek a tábor áldozatainak emlékére Bergenbelsenben a volt ná­ci koncentrációs tábor áldo­zatainak emlékére katolikus templomot építettek. Az építkezés befejeződött és a templom megáldása november 22-én lesz. A lengyel püspöki kar intézkedéseket hozott a len­gyel nyelv használatáról a szentmisék alkalmával. Az új intézkedés szerint az énekes miséken a hívek lengyel nyel­ven énekelhetik a Glóriát­­al Credót, a Sanctust és az Ag­nus Deit Jeruzsálemben rendezett IL nemzetközi bibliaverseny első díját Jahja El-Schneadht je­meni származású Jeruzsálem­ rabbi nyerte el. A rabbi csak egy ponttal előzte meg ver­senytársát, a brazíliai Jolan­da de Silva asszonyt. A ver­senynek 3000 hallgatója volt a Rembrandt Krisztus-fej cí­mű képe, amely két évvel ez­előtt a nyugat-berlini dahle­­mi múzeumból tűnt el, most megkerült a németországi Brunswickban. Névtelen tele­fonáló vezette nyomra az ot­tani rendőrséget.

Next