Új Ember, 1961 (17. évfolyam, 1-53. szám)
1961-11-05 / 45. szám
51816 a fS-f* A ». ! f~\ \ iJU I 1\ U Készpénzzel bérmentesítve Bp. 72. sz. postahivatalnál Ára: 1 forint S Z F. 0 E D» T*j r * ^T* 155. Távol, mint a halottak? Írta: RADÓ POLIKÁRP Régi kalendáriumainkban novembert igen gyakran »Mindszent havának« nevezték; a szentek valósága, létezése átjárta ezt az őszutói hónapot, amely azután a mi éghajlatunk alatti borongásával sokkal inkább a halottak időszakának érződik manapság. A halottakon pedig elsősorban a saját magunk halottait szoktuk érteni. Figyelmeztetni szokás ugyan arra, hogy ezt a családias szeretetet tágítsuk ki, vonjunk bele másokat is, akiket már nem emleget senki. Ez rendben is volna. Persze erre mégis következik a »de«. Az ugyanis, hogy a szentek kultusza is hasonlóan járt: a szenteket elsősorban szintén halottaknak tekintjük, hogy úgy mondjuk, »minőségi«, megkülönböztetett halottaknak, de mégis olyan valakiknek, akik régen éltek, esetleg nagyon régen, most pedig halottak. Azért, hogy valaki régen élt, még lehet kapcsolatban a mai élettel. Annál inkább, ha valami módon hozzánk tartozik. Senki sem ütközik meg azon, hogy Szent Istvánt, Szent Imrét, Szent Lászlót megünnepeljük, hiszen sokat mondanak nekünk, kereszténységünk alapozói, magyarságunk csillagai. Minden más szent is hozzánk tartozik: a mi egyházunk hősei, a kereszténység nagy életvivői ők. Amint mindenki magától értetődőnek tartja, hogy az evangéliumok eseményei teljes egészükben a mának szólnak, úgy van ez a szentekkel is. Szalézi Szent Ferenc mondotta, hogy a szentek élete semmi más, mint az evangélium szemléltetése a szentek tetteivel. Az írott evangélium olyan, mint a kottába szedett partitúra, a szent élete pedig a virtuóz művész előadása. Jézus isteni utasításait szemlélhetjük a szentek életében valóra váltva. Kétezer év telt el már majdnem Jézus óta, de csodálatos élete tovább tart a titokzatos krisztusi testben a szentek életében. A szentek élete azért mond nekünk is valamit, mert ami csodálatos bennük, az nem egyedül Istentől van. Nem a csodás tettekért, a velük és kezük nyomán történt csodákért csodáljuk őket, hanem azért, mert az isteni kegyelemnek ihletéseire hallgattak, saját akaratukkal közreműködtek vele. Ez ugyanis az az út, amely mireánk is vár: kemény akarattal, komoly elhatározással rálépni a keskeny útra, amely meredeken vezet az Istenhez. Sok mindenben példa a szentek élete, s ha egyes vonások nem felelnek meg, az csak stíluskérdés. Világos, hogy nem akarunk oszlopon, vagy barlangban lakni, így keresni az Istent, de a lényeg mindenikben a szeretet. Istené és az embereké. A vallás bármilyen gyakorlatai — amelyek esetleg némely jelentkezésükben már nem korszerűek — nem jelentenek korlátozást, beszűkülést: a lényeg, hogy szeretettől származnak és azt sugározzák. A szentek pedig szerettek, és ez minden titkuk. Hősi szeretetük kiteljesedése miatt a szentek, amint Faulhaber bíboros mondotta, valóban »übervölkische«, nemzetekfeletti egyéniségek, éltek bár ezer vagy csak néhány esztendővel ezelőtt, bármily furcsa volt a nevük, akármilyen nyelven beszéltek, lettek légyen rómaiak, görögök, színesek vagy fehér bőrűek. Ez a tisztelet magától értetődő, így tiszteljük egy nemzet nagyjait, egy eszme hőseit, de a szenteknél még van egy mozzanat, amelyet manap mintha elfeledtünk volna. Karl Rahner figyelmeztet erre a sokszor elfelejtett igazságra: a halottak, valahogyan nagyon messze, távol vannak manap tőlünk. A szentek is úgy eltávolodtak tudatunktól, mintha egészen feloldódtak volna halott mivoltukban és a merő történelemben. A szentek tisztelete egyáltalán nem puszta történelmi viszszaemlékezés, egy rég elmúlt élet felidézése, valamely egyháztörténetileg fontos kornak az ő egyéniségükön történő bemutatása. A szentek tisztelete semmi más, mint hogy viszonyba lépünk egy most is élő, befejezett, tökéletes egyéniséggel. Egyéniséggel, aki van, él, jelenvaló és hatalmas. A katolikus szent tisztelet annak a tudata, hogy a szentek élnek, és közelebb vannak hozzánk, mint amikor a földön éltek. Istenen keresztül szemlélik sorsunkat, küzdelmeinket, bajainkat és részt vesznek életünkben. Amikor tiszteljük őket, csak azt tesszük, amit maga az Isten is tesz velük. Hiszen ő vezette ki őket a bűnből a világosság életére, ő irányította életüket és ők akaratukkal alávetették magukat. Isten megtisztelte akárhányukat még életükben azzal, hogy csodák fakadtak kezük nyomán és valamennyit haláluk után, e világon csodákkal, a másik világon azzal, hogy közvetlen közelében helyezte el őket. A szentekhez való ez a viszonyulás azonban nem egyoldalú. Nemcsak mi tiszteljük, szeretjük őket, ők is törődnek velünk. Isten nem szorul arra, hogy általuk tudja meg bajainkat, de megengedi és szívesen veszi, ha az ő szavuk által kérünk tőle valamit. Kérni természetesen mindig és mindent Istentől kérünk, a szentekhez azért imádkozunk, mert Istennek barátai, házannépe, akiket ügyvivőinknek és pártfogóinknak rendelt. Az Istenhez szólva a liturgia nyelvén könyörgünk hozzá, irgalmát esdjük, meghallgatását kérjük. A szentekhez nem ezen a nyelven szólunk, nekik csak azt mondhatjuk, hogy könyörögjenek érettünk a Mindenhatónál. Minden meghallgatás, kérésünk bármely teljesítése egyedül Istentől való. A szentek testvéreink, akik emberek voltak, amilyenek mi vagyunk, és akikkel az egy testivérűség édes kötelékei fűznek egybe bennünket, míg be nem teljesedik mindnyájunkban az Isten országának elérkezése. ÉJFÉLI VALLOMÁS írta: PILINSZKY JÁNOS Jánoska egy idő óta különösen viselkedik. Csöndes gyerek volt idáig is, de pár napja szinte hangját se hallani. Mintha játék közben is örökösen töprengene: távolian ül építőkockái közt, mint a világ forgatagában elárvult idegenek. Figyel, akár az erdő sűrűjében a vadász puskáját megérző őz, mikor hirtelen mozdulatlanná válik. De ugyan mitől fél. Anya hirtelen nyugtalan lesz: — Nézd, milyen csöndes ez a gyerek! De apa csak mosolyog s nem lát a kisfián semmi különöset. — Miért? Jobb lenne talán, ha egész nap lármázna? Jánoska hallja, hogy róla beszélnek s felnéz rájuk. Egyszerre néz mindkettőjükre, apára és anyára komoly, kutató, mégis időtlenül távoli pillantással. Sőt mintha szólni is akarna, mondani valamit, amiről eleve tudja, hogy úgyse lehet kimondani. Nincs nyugtalanítóbb egy hangtalanul vacsorázó gyereknél, ki egy japán komolyságával ül az asztalnál, tűri be gallérjába a szalvétát, forgatja kezében a súlyos leveseskanalat. Anya meg is fogja a gyerek homlokát, vájjon nincs-e láza? De nem, nincsen. S anya még tanácstalanabbul ereszti el keze körül az engedelmesen simuló fejecskét. Éjfél körül teljes a csönd a lakásban. Apa alszik már, csak anya van még ébren, rendezget valamit a fiókos szekrényben. Szereti ezt az éjféli csöndet, az alvó házat, a házimunka utolsó óráját, végső kis szertartásait. Ilyenkor már csak az ernyős íróasztallámpa világít a lakásban, tisztán és meghitten, mint a sarkcsillag. Anya most egyedül van, mint lánykorában, s olyan szép és fiatal is, mint lánykorában lehetett. Anya egyedül van, egyedül az egyetlen lámpácska fényében, egyedül a tengernagy éjszakában! Nem lehet ezt kibírni, elviselni. A kisfiú fölkel ágyából s fut át hozzá a nagyszobába. Anya meghallja a csöndben a mezítelen lépteket s csodálkozóan ereszti le a holmit, amit kezében tart éppen. A gyerek megáll a küszöbön s néz rá küszködő, hívó, könyörgő pillantással. — Te nem alszol? — anya hangja nyugtalan s várakozó egyszerre. De nem. A kisfiú most se szól, csak tapad anyjához, sírásnál rosszabb, kétségbeesett mohósággal. Mi lelte, valóban mi lelte ezt a gyereket? Anya most már azon veszi észre magát, hogy akaratlanul is nyomoz utána. De nem lel sehol semmi különösre. Jánoska vele él s csak délután megy le a kertes udvarba játszani a szomszédos kisfiúval. Az is csendes gyerek s láthatóan jól megértik egymást. Elmélyültem egyetértően játszanak az egyetlen nagy platánfa alatt, vagy beszélgetnek éppen, a gyerekek felnőtteket is megszégyenítő tárgyilagosságával. Nem. Sehol semmi különös, semmi nyugtalanító. Másnap éjfél körül mégis aggodalom szállja meg anyát. Az alvó éjszakában mintha valami nagy fájdalom virrasztana a közelében. Most ő érzi, hogy a kisfiú egyedül van. Le kell tennie kezéből a munkát, át kell sietnie a gyerekszobába. S valóban: az álmatlan párnáról két boldogtalan szem ragyog rá a sötétben, mint félénk vadak riadt tekintete. A kisfiú ébren van. Két kis kar nyúlik ki anyáért a takaró alól, s húzza le fejét a párnára. Jánoska most már sír is, de szavát most sem lehet venni. Görcsösen szorítja magához anya fejét s szinte egyik pillanatról a másikra alszik el, holtfáradtan a kimerültségtől. Hétvégén apa vidékre utazik s a kisfiú egyedül marad anyával. Apa vonatja késő este indul s Jánoska még ébren van, mikor apa elmegy hazulról. — Elmész? — Jánoska komolyan ráncolja homlokát s különös erőfeszítéssel mered apára. Apa mosolyog s magához húzza a gyereket, de az megfeszíti magát, szinte ellenségesen. — Ne nézd csak, el se búcsúzol? — nevet apja, de aztán sietnie kell s végképp megfeledkezik a szoba közepén leszegett fejjel álló kisfiúról. Éjjel aztán megoldódik a rejtély. Anya ágyban van már, mikor hirtelen csak két lázas karocsfea fonódik köréje. — Én veled maradok! — öleli a kisfiú anya fejét magához. — Én veled maradok! — sír Jánoska a sötétben. Anya lámpát gyújt s két kezébe fogja a könnyektől maszatos arcocskát. • — Mi bajod, édesem, beszélj már! Ekkor mondja ki a kisfiú az első áruló szót. — A Zoli... — Ugyan, mi van a Zolival? S rövid szipogások között végre elhangzik a vallomás a szomszéd kisfiúról, Zolikáról. — A Zolinak új mamája van. — Ki mondta ezt neked? — Ő mondta. Hogy neki milyen jó dolga van. — S mért volna ezért jó neki? — Mert az új mamája, azt mondta Zoli, sokkal jobb, mint a régi. Az új minden vasárnap cukrászdába viszi, játékot vesz neki. S hogy a papája is sokkal jobban szereti az újat. Meg aztán azt is mondta, hogy ő azért a régit is szereti, mert mégis csak a régi az ő igazi mamája. Jánoska most már ül az ágyban s nem is sír, mintha végre megnyugodott volna. De nem. Hirtelen hangos zokogással anya mellére veti magát: — De én nem akarlak elhagyni téged! Én egyedül téged szeretlek! Egyedül téged! Most már anya is sír, csendes, boldog, meghatódott sírással, s nem ereszti el maga mellől a gyereket. — Ne félj, drágám, mi soha se hagyjuk el egymást. Se apa, se én. Hogy is gondolhattad, hogy mi hárman elhagyhatnánk egymást! Aztán lámpát oltanak, s már csak jelzik egy-egy csöndes szorítással, hogy még ébren vannak, hogy szeretik egymást, hogy jó így együtt feküdni a szelíd sötétben. Most béke van, mintha a szomszéd kisfiú s az új mamája nem is lenne a világon. A vallomás végetért, csend van végre ismét a földön, drága, tiszta csend, mint valami óriási hótakaró. Aztán szinte egyszerre nyomja el mindkettőjüket az észrevétlen álom. A chartresi püspök súlyos autóbalesete A chartresi püspököt, Roger Michont, súlyos autóbaleset érte, amikor útban volt a speyeri székesegyház jubileumi ünnepségeire. Autója egy éles kanyarban felborult és a püspök kizuhant a kocsiból. Súlyos sérülésekkel szállították kórházba. A vele utazott Dangradi általános helytartó csak könnyebb sérüléseket szenvedett Az arácsi temetőben Örök kenyér Nagy a kis úton /AW/VWWWVNAWVWV/ Hazaérkezett a Vietnamban járt egyházi küldöttség A Vietnamban járt magyar katolikus papi küldöttség Brezanóczy Pál egri apostoli kormányzó vezetésével visszaérkezett Budapestre. Fogadásukon megjelent Beresztóczy Miklós c. prépost, az Országos Béketanács Katolikus Bizottságának főtitkára, az országgyűlés alelnöke, Nguyen Van Hong, a Vietnami Demokratikus Köztársaság budapesti ideiglenes ügyvivője, Miklós Imre, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökhelyettese, Rozsák Menyhért c. apát, egri apostoli kormányzói helynök, Csala László, az Állami Egyházügyi Hivatal főosztályvezetője és Miháczy József, a Katolikus Szó felelős szerkesztőja A Szentatya külföldi újságíró-küldöttséget fogadott A Frankfurter Allgemeine Zeitung írja: XXIII. János pápa október 25-én, 80-ik születésnapja alkalmából, amelyet a Vatikánban november 4-én ünnepelnek meg, fogadott egy szerencskívánó küldöttséget. A küldöttségnek 300 külföldi újságíró volt a tagja, közöttük moszkvai és varsói kommunista újságírók is. XXIII. János pápa az üdvözlő beszédre adott válaszában megjegyezte, hogy legfontosabb feladata karját és szívét kitárni az egész világ felé. Katolikus hetilap 1961. november 5 XVII. évfolyam, 45. szám A keresztény ember a Voltak nemzedékek, amelyeknek életében a történelem, ez az óriás folyam, mintha csendesebben, szinte észrevétlenül siklott volna tova az idők parttalan határai között. A mi életünkben meggyorsult a történelem folyása. A tudomány és a technika terén olyan találmányok születtek életünkben, amelyek közül nem egy szinte a tűz meghódításával vetekedik fontosságában és jelentőségében. Az ember ki tud törni a gravitáció bilincseiből, bele tud lesni és hatolni az anyag szerkezetébe, hogy szolgálatába állítsa az ott rejlő erőket. Lélegzetelállítóan nagy változások mentek és mennek végbe társadalmi viszonylatban is. Intézmények, államformák, társadalmi osztályok tűntek el a történelem örvénylésében, új eszmények, új erők jelentkeztek, egy egészen új világ, új életforma támadt fel és tör előre lenyűgöző hatalommal és céltudatossággal. Újra meg újra felmerül a keresztény emberben a kérdés, milyen álláspontot alakítson ki magában a történelem e roppant átalakulásai között. Fordítson-e hátat a világnak azzal a jelszóval, hogy számára csupán a másvilág fontos? Vagy éppen forduljon-e szembe a történelem folyásával, irányával, állítsa keresztényi mivoltát, meggyőződését olyan erők szolgálatába, amelyek a kialakuló új világ ellen küzdenek? Azoknak a modern katolikus gondolkodóknak, teológusoknak kelligazat adnunk, akik arra figyelmeztetnek: ami a világban végbemegy, a Gondviselés akaratából és annak be- történelem sodrában leegyezésével történik. Nem az a feladatunk, hogy hátat fordítsunk a világnak, közönyödően vagy értelmetlenül nézzük a történelem folyását, hanem, hogy megkeressük, meglássuk benne Isten akaratát, céljainak és szándékainak bontakozását. Ha meglátjuk a történelem fordulatainak értelmét, a bennük előre mutató irányt nem fecséreljük el energiáinkat tétlen tespedésben, sem pedig kétes értékű retrográd célok szolgálatában, hanem együtt tudunk működni a Gondviseléssel a történelem alakulásában, a világ formálásában. Ember és ember között születés, rang, vagyoni állapot, nyelv, faj szerint különbséget tenni, nyilván nem Krisztusnak az emberiség egyetemes testvériségét hirdető tanítása szerint való. A keresztény ember nem fordulhat szembe az emberiség fejlődésének, haladásának irányával, nem haladhat viszszafelé azon az úton, amelyen az emberiség a rabszolgaság mélységeiből küzdve, vérezve tör egy eszménykép, egy olyan világ, olyan társadalmi berendezkedés felé, ahol az egyesek a közösségért végzett munka, az egyetemességért vállalt áldozat alapján részesülnek a szellem és a test javaiban. Munkálkodnunk kell, hogy ez az eszmény minél tökéletesebben, teljesebben valósuljon meg, öltsön testet. Nem az élettől elfordulva, nem a történelem áramlásából kikapcsolva kell leélnünk kereszténységünket, hanem az életben és a történelemben kell tanúságot tenni Krisztusról. Erkölcsiségünkkel, munkánkkal, embertársainkkal való bánásmódunkkal elősegítve egy magasabbrendű emberi élet kibontakozását. Bergenbelsenben katolikus templomot építettek a tábor áldozatainak emlékére Bergenbelsenben a volt náci koncentrációs tábor áldozatainak emlékére katolikus templomot építettek. Az építkezés befejeződött és a templom megáldása november 22-én lesz. A lengyel püspöki kar intézkedéseket hozott a lengyel nyelv használatáról a szentmisék alkalmával. Az új intézkedés szerint az énekes miséken a hívek lengyel nyelven énekelhetik a Glóriátal Credót, a Sanctust és az Agnus Deit Jeruzsálemben rendezett IL nemzetközi bibliaverseny első díját Jahja El-Schneadht jemeni származású Jeruzsálem rabbi nyerte el. A rabbi csak egy ponttal előzte meg versenytársát, a brazíliai Jolanda de Silva asszonyt. A versenynek 3000 hallgatója volt a Rembrandt Krisztus-fej című képe, amely két évvel ezelőtt a nyugat-berlini dahlemi múzeumból tűnt el, most megkerült a németországi Brunswickban. Névtelen telefonáló vezette nyomra az ottani rendőrséget.