Új Ember, 1962 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1962-04-08 / 14. szám

Készpénzzel bérmentesítve Bp. 72. sz. postahivatalnál Ára: 1 forint : varai lány s 'B 0 A megbocsátó Feketevasárnapon már kirajzolódnak a szentleckében a szenvedő Krisztusnak, a fájdalom férfiának vonásai. Szent Pál a római fogságból való kiszabadultakor írta és íratta azt a levelét, amely leveleinek kánonját zárja le, s benne ott ragyog Krisztus a maga kettős dicsőségében. A Szentháromság tündöklésében, mint Isten Fia, a valóságos, Isten, s a fájdalom palástjában mint Megváltó, «aki tulajdon vérében lépett egyszer s mindenkorra a szentélybe s örök megváltást szerzett nekünk«. Ezt a kettőt, a dicsőséges Istenfiát és a szenvedő Emberfiát dicsőíti és magyarázza Szent Pál. Az utána következő héten pedig minden köznapnak külön miseszövege van, s ezek evangéliumaiban megkísérli az egyház, hogy felvázolja azt, ami lényeges Krisztusnak a szenvedést és megváltást közvetlenül megelőző történetében. Egyetlen nap kivételével Szent Jánostól vannak véve a napok evangéliumai — kevés megrendítőbb olvasmány van, mint ezek egymásutánja. Íme, övéi — názáreti környezete és abban is a hozzá közelállók —, hogyan elégedetlenkednek! — Menj fel Júdeába, menj fél Jeruzsálembe — mondják neki —, ott műveld csodáidat, ott nyilvánítsd meg önmagadat; ezek a jelek, amiket művelsz majdnem hiábavalóak, ha csak itt történnek Galileában, nincs teljes hitelük! S milyen valóságos, milyen hiteles a jeruzsálemi hangulat rajza! Hírek jönnek s mennek a fiatal názáreti rabbiról, csak úgy forr körülötte az ellentmondás. A tömeg nagyjából két pártra szakad, de egyik sem érti valójában ki ő és mit akar. Akik a hívei, csak annyit tudnak róla mondani, hogy »jó ember«, aki a »nép érdekében teszi« azt, amit tesz. Ám a másik párt azt állítja, hogy csodáit az ördöggel cselekszi és elbolondítja a népet. Amikor végre a róla szóló hírek egymásnak ellentmondó zajongásai között, egyszer körültolonghatják Jeruzsálemben, megrohanják az előkészített kérdéssel: »Meddig tartod még függőben lelkünket? Mondd meg végre, ki vagy? Jelentsd ki végre, hogy te vagy a Messiás!« Ő nem válaszol egyenesen, mert tudja, hogy a kérdést ellenségesen tették fel; cselekedeteire hivatkozik, azok válaszoljanak helyette, azok igazolják. De még így is dühtől eltorzult arcok merednek rá s a kezek köveket szorongatnak: »Szóval Istenné teszed magadat?« És megkövezni készülnek. A messiási feladat öngyilkosan nehéz. Ő ezeknek nehézségei közt sem szűnik meg szelíd szóval figyelmeztetni, hogy ő az élővizek forrása, őhozzá jöjjön, aki szomjazik. Mindenki jöhet, de elsősorban a bűnösök. Ma már látjuk, hogy a farizeus lakomájára csak azért ment el, hogy a bűnös asszony kenetet önthessen rá, a szeretetnek, bűnbánatnak, rajongásnak azzal a gesztusával, amely nyilván mindenért kárpótolta; igen, ő ezért jött, ezért az alabástromedényért, amelyet összetörnek és közben kiárasztja illatát. Mi sem mond többet róla, mi sem ábrázolja jobban az ő messiási mivoltához fűződő tévhiteket, mint ennek a farizeusnak komor kételkedései. »Ha a próféta volna, bizonnyal tudná, miféle aszszony az, aki őt illeti.« Se core elmondja a hitelező és adósok hasonlatát, amely ragyogni fog a világ végezetéig: egy embernek valaki ötszáz dénárral tartozott, egy másik pedig ötvennel; mind a kettőnek elengedte az adósságot , s vajon ki lesz hálásabb neki és ki fogja szeretni jobban? »Akinek többet engedett el« — feleli megszégyenülten a farizeus, aki az isteni nagylelkűségnek ebben a villámában sejt meg valamit a messiási küldetésről és feldereng előtte, csak mint kérdés, annak lényege: csak nem a bűnök megbocsájtása? Elébük mered ez, egyelőre mint rejtély: »Ki ő, aki még a bűnöket is megbocsájtja?« Ő pedig nem nekik válaszol, hanem annak az asszonynak, akire rápillant: »A te hited megszabadított téged, menj békével!« A pillantása azokra a megszámlálhatatlan milliókra és százmilliókra szegeződik, akik az időkön át, bűneik terhét leróva, a megkönnyebbülés mozdulatával keltek fel a húsvéti szentgyónás után. Megbocsájtattak bűneik! Az emberek még nem értik ezt, még tanácstalanul nézik a lakoma asztalát, borosedényeit, virágfüzéreit. Egyedül é ■tudja, hogy az egésznek ez a lényege, hogy ezért jött, az oldásnak ezért a mozdulatáén. Egyedül ő tudja, hogy ezért fog szenvedni, hogy megtörténhessék a hihetetlen, a feloldás, a kereszt jelére. Az idők végezetéig millió és millió emberben ötlik fel a kérdés, hogyan történhetik ez, mi ennek az érvényességnek garanciája, hogy Isten megbocsájtott, egy másik gyarló ember szavára és mozdulatára, ő azonban tudja, hogy ennek kincstárát az ő végtelen értékű szenvedései fogják megadni. S már készülődik rájuk. Már tudja, hogy az ellenpárt — ez is benne van a következő két nap evangéliumában — az ő halálát határozta el, sőt, a feltámasztott Lázár megölésére is gondolnak (Jan. 12, 10), akkora nyugtalanságot keltett ez a csodatétele. Ő azonban szilárd az elhatározásában. S a virágvasárnap előtti szombat evangéliuma előlegezve elmondja a jeruzsálemi bevonulást Szent János szerint. S Jézus beletűnik ennek a diadalútnak napsütötte porjellegébe! IJJAS ANTAL Fiatal papságunk a szocialista társadalomban Milyen feleletet tud adni fiatal magyar papságunk azokra a kérdésekre, amelyeket a világ mai helyzete és a szocialista országépítés felvet? Tisztán látja-e a hívő és a pap helyzetét, feladatait és lehetőségeit a szocialista társadalomban, le tudja-e vonni belőle a szükséges tanulságokat, tudja-e keresni a reális, gyakorlati lépéseket? Ezekre a kérdésekre kerestünk s kaptunk is feleleteket azon a megbeszélésen, amelyet az Országos Béketanács Katolikus Bizottsága rendezett március 29-én a fiatal papság számára a Dezső utcai székházban. Csupa fiatal pap, több mint száz káplán, lelkész, kezdő plébános jött össze az országból. Rajtuk kívül az utánpótlás, a szemináriumok küldöttei jelentek meg. Az idősebb nemzedéket a békemozgalom vezetősége és néhány szemináriumi rektor és tanár képviselte. Pottyondy Imre elnöki és Miháczy József megnyitó, illetve vitabevezető előadásukban igen magas színvonalon határozták meg a megbeszélés célkitűzéseit. A béke megteremtése a keresztény ember számára mindenkor legfontosabb feladat volt, ma százszorosan az — mondotta Potytyondy rektor. — Ahhoz, hogy a katolicizmus és a kereszténység be tudja tölteni hivatását ebben a világban, nélkülözhetetlenül fontos, hogy megteremtsük, kialakítsuk a mai kor papi eszményképét. Nihil redemptum, quod non est assumptum, kell vallanunk Damaszkuszi Szent Jánossal — nem tudunk munkálkodni az emberek üdvösségéért, csak ha felvesszük, magunkra öltjük életüket, problémáikat. A katolikus papi békemozgalom tizenkét évvel ezelőtt történt indulása óta — mint Miháczy József vitabevezetőjében megállapította — felnőtt és munkába állt egy új papi nemzedék. Ez a kezdet problémáit, küzdelmeit nem ismeri. Kevesebbet hall a célkitűzésekről is, melyekkel a mozgalom indult. Márpedig meg kell ismerjük a mozgalom változatlan törekvését. Hűség hitünkhöz és egyházunkhoz, hűség hazánkhoz és népünkhöz — hogy tovább tudják folytatni a megkezdett munkát. A fiatal papságnak is kötelessége megküzdeni önmagában, hogy megtalálja a maga küldetését, útját, feladatait az új világban. A technika korában is meg kell találnunk a lelkiség jelentőségét. A kereszténység, az egyház, a pap szerepe ebben az új világban nem az impérium gyakorlása, hanem a misztérium közvetítése. Nem lehetünk szélmalomharcot vivő bús képű lovagok. Kötelességünk a szolgálat. A hozzászólások, amelyek a két előadást követték — túlzás nélkül mondhatjuk — élményt jelentettek. A hallgatót örömmel töltötte el az a határozottság, nyíltság, ami az ország legkülönbözőbb részeiből megjelent káplánok beszédében, állásfoglalásában megnyilatkozott, amivel a felmerülő problémákat vizsgálták és elemezték. Egy új magyar papi arc vonásai bontakoztak ki a hozzászólásokban, igen markáns vonásokkal. A legelső, amit a felszólalások alapján megállapíthattunk: fiatal papságunk nem sírja vissza a múltat, határozottan igent mond az új világra. Amint az első felszólaló, az egyik Somogy megyei káplán leszögezte: fiatal papjaink látják, hogy a kapitalizmus végső célja a haszon, a szocializmus pedig az embert tartja szem előtt. Látják a falvakon épülő új villaházakat, a kultúrházakat, az üdülőbe vitt tsz-tagokat, a gyermekeket, akiket az iskola kontinensekben tanít gondolkozni. Józanul szemlélik a pap helyzetét is az épülő szocialista társadalomban. Amint az egyik tatabányai káplán leszögezte: a mai papnak tudnia kell: ideológiai téren nincs együttműködés — ezt nem is kívánják tőle —, közéleti téren azonban lehetséges. A tisztán látó fiatal papok tudják, nekik kell e téren megtenni a kezdeményező lépéseket. Több felszólaló is hangoztatta: a pap nem magánember. Véleményeinek, szavainak és cselekedeteinek következményét nemcsak önmaga viseli: az egyház és a papság és a hívek további sorsa, helyzete, súlya, jelentősége nagyon nagy mértékben függ a papság, köztük a fiatal papok magatartásától. A kezdeményezéseket tehát nem szabad mindig a másik oldalról várni, megfelelő helyen, megfelelő módon és megfelelő időben magunknak is újra meg kell tennünk azokat. Nem azon kell panaszkodni, hogy ezt vagy amazt itt és ott nem lehet. Tökéletes munkával kell kitöltenünk lehetőségeinket. A visegrádi káplán elmondotta, mily sikerrel tudott együttmunkálkodni hivatalos szervekkel a véradómozgalom keretében. A szeretet elméleti hirdetése mellett — sürgette egyik felszólaló káplán — minél több helyen kapcsolódjunk be a gyakorlati szeretetmunkába és szolgálatba. Fiatal papságunk okos szemlélete nyilatkozott meg a befelé, saját maguk felé elhangzott kritikákban és megállapításokban. Többen sürgették a nyílt és határozott állásfoglalásokat. A magyar püspöki kar helyesnek és fontosnak tartja a béke gondolatának szolgálatát, annak minden vonatkozásában — állapította meg az egyik hozzászólás, tehát a fiatal papság is vegye ki ebből a maga részét. Többen is hangsúlyozták: a higgadt, a reális utat találó és mutató véleménynek és magatartásnak a feddhetetlen papi élet ad hitelt, mert ez kivívja a tiszteletet és megbecsülést. Ezzel kapcsolatban igen figyelemre méltó volt, hogy az opportunizmus visszautasítása milyen határozott és nagy tetszéssel fogadott volt. A kéznyújtásnak — mondották — a nép érdekeinek őszinte szolgálatából kell fakadnia. A pap legnagyobb ereje az egyeneslelkűség. Hitvédelmet is úgy tudunk gyakorolni, úgy tudjuk a magunk külön világnézeti véleményét eredményesen és tekintéllyel képviselni, ha a nép életszínvonala emelésének minden területén kitűnik őszinte jó szándékunk és együttműködésre való készségünk. Nem csodálkoztunk, amikor Beresztóczy Miklós a fiatal papok felszólalásait könnyekig meghatva köszönte meg. »Megfiatalodtam köztetek, oltártestvéreim — mondotta. — Fogadjátok köszönetem érte. Én kérlek benneteket, engedjétek meg, hogy együtt dolgozhassunk az örökifjú életért!« Ugyanilyen meghatott szavakkal mondott köszönetet a fiatal papoknak hozzászólásaikért a papi békemozgalom nevében Horváth Richárd, aki hangsúlyozta: olyan papságra van szükség, amely hatalmi magatartástól mentesen inkább a pozitív eszközökre, mint a vitatkozásra építve képviseli az evangéliumot az egyre erősebben laicizálódó világban. Az eszmecsere Rozsák Menyhért zárószavaival ért véget, aki hangoztatta: a békemozgalom egyaránt szolgálja a magyar nép és egyházunk érdekeit S. F. Változás Jézus Szent Szive ünnepének idei dátumában Az Új Ember falinaptára június 29-én egyházilag kötelező ünnepet jelez: Jézus Szent Szívének ünnepét. A következő napon a naptár Péter és Pál áttett ünnepét tünteti fel, ami eredetileg 29-én volna, de a Jézus Szíve ünnep — mozgó ünnep lévén — az idén véletlenül június 29-ére esik. Az egybeesés (okkurrencia) törvénye szerint az Úr ünnepei megelőzik bármely szent ünnepét, s így az általános szabály szerint ez az áttétel valósul meg a Szentszék 1961. december 13-án kiadott rendeletében is, mely szerint a folyó évben Jézus Szent Szívének ünnepe egy héttel előbb — tehát június 22-én lesz —, az Úrnap utáni pénteken. Egy héttel utána, június 29-én lesz Szent Péter és Pál ünnepe, egyházilag kötelező ünnep, böjt nélkül. Az összes egyházi naptárak és egyházmegyei direktóriumok eszerint javítandók. A harangok visszatérnek IRTA: MAGYAR FERENC Nagycsütörtök néma délutánja volt. A fiatal pap a temető felől jött és a gerendákból ácsolt harangláb alól gyönyörködött az ébredő tavassú mezők látványában. A böjti szelek, ekék és boronák, a tisztogató mezei tüzek már feltakarították a földeket. A fák még lombtalanul hajlongtak a szélben. Virágos foltok sem tarkították a réteket. A távoli hegyek kékje s a közeli erdők sötétje borongott körös-körül, mintha a lefosztott templomi oltár kilépett volna a falak közül, hogy belefoglalja az egész tájat egy folytonosan megújuló tavaszi dráma várakozó, visszafojtott lélegzetvételébe. Az alkonyati Lamentációk órája volt ez, amikor a harangláb tövében elhelyezett kereplő szavára megindultak a feketeruhás emberek a templom felé. A fiatal pap szívét eltöltötte az ünnepi meghatódottság. Mennyire el van itt minden rendezve! Most kellene ide egy filmoperatőr — gondolta —, aki megörökítené, így ünnepel a mi egyházunk. A szentélyben már meggyújtották a háromszögű gyertyatartó gyertyáit. Az emberek csendes dicsértessékekkel haladtak el papjuk előtt, s mikor a legutolsó is helyet foglalt a templomban, ő is beült közéjük. De alig hangzott fel a bevezető ének, amikor különös mozgás indult el a hátsó padok felől, összehajoltak a fejek, valamit súgtak egymásnak az emberek. Azután félszeg térdhajlítással sorjázták ki a templomból. Néhány ember maradt csak a padokban s még az asszonyok közül is csak az öregebbje. Az egyszerűbbek, a kopottak, a lehajtott fejjel járó, felszegi szegények. A kántor már csak harmadmagával énekelte felváltva a Lamentációt. A ministránsgyerek minden szakasz után eloltott egy gyertyát a szentélyben. A végén már csak egy lány lobogott, legfelül magára maradt Krisztus lángja. Azután azt is az oltár mögé vitte a sekrestyés. — Mi történik itt, Náci bácsi? — kérdezte a pap a harangozótól, amikor a homályba borult templomból belépett a sekrestyébe. Az öreg ember egy gyertyafoltot vakargatott kabátjáról s csak nagy nehezen szólalt meg. — Megint rájuk jött!... Valaki kitalálta, hogy megjött a Szultán. Látták ma a városban, hogy az állomás raktáránál egy harangot raktak ki a vagonból. Ott állott mellette egy zöldkkabátos ember is. Tarnóczi állítja, hogy ő ráismert ... Most ott bámészkodik a fél fala az alvégen. Várják a teherautót, a haranggal. Az asszonyok még a virágokat is odavitték, amit a szentsír elé szántak... Így van ez minden tavaszon. Dolgozni sem tudnak addig, amíg ki nem világosodik, hogy becsapták őket. Az is nagycsütörtökön történt. Hajnalban hatalmas robbanás rázta meg a falut. Az emberek keresztet vetettek, de senki sem ugrott ki az ágyból. Tudták, hogy mi történt. El voltak rá készülve, s a döbbenet már nem hozott új fájdalmat, csak tovább lökte a megpróbáltatások óramutatóját. A szabadulás felé. Hallották, amint a két teherautó végigrobogott a falun, azután valami nagy, szomorú csend következett. Ezen a nagycsütörtökön hiába mondogatták volna az öregek unokáiknak, hogy halljátok, most mennek a harangok Rómába? A gyerekek is tudták, hogy a harangokat elorozta tőlük a háború. Hét évig torony nélkül merengett az öreg szentegyház a templomdomb csendjében. Romjait eltakarították s az akkori plébános jószívvel adott kölcsönbe az épen maradt téglából, akinek csak kellett Majd megadják, ha egyszer sora jön a torony felhúzásának, írást sem kért róla: Isten házának téglái azok. Ki tagadná meg, hogy kölcsönvett belőle? Amikor azután ez a mostani plébános idekerült, hamarosan emlegetni kezdte a torony dolgát. Az emberek hümmögtek, csizmájuk orrával vakargatták a földet, amíg csak valaki egyszer ki nem bökte. — Tán nem is a mi dolgunk ez, főtisztelendő úr! Hanem a Szultáné. — Ki az a Szultán? — Mink csak így hívtuk magunk között Tiszolcs tekintetes urat. Mert komisz egy ember volt ahhoz, aki rászorult, de kegyúrnak igencsak megfelelt. Hiszen meg is üzente Tajtyi Gézától, hogy csak legyünk nyugodtak: a tonyát ő felépíti s a régi helyett új harangot öntet, mihelyst visszakapja vagyonát. A fiatal papot elöntötte a méreg. — És maguk arra várnak? — Idő van, kérem!... Nekünk nem sietős. Sose jó az a nagy sietség. Hát csak várunk! Erre a beszélgetésre emlékezett, míg a lágy szellővel átjárt alkonyatban a vén parókia folyosóján mondta a papi zsolozsmát. Erre és püspökének szavaira, amikor ide küldte őt: — Olyan helyre indulsz, fiam, ahol talán kevesebb lesz az anyagi gondokból. Nem kell sokat fáradnod sem, mint előbbeni helyeiden, hogy öszszegyűjtsd híveidet. Mennek azok maguktól is. Régtől fogva tartott hagyományos rend partjai között folyik ott Katolikus hetilap 1962. április 8 XVIII. évfolyam, 14. szám A vallás eredete és jellege — Ahol a rádió katolikus félórája készül — Pécsi vallomás — Jézus keresztútja — A vérző Algír —A lelkiismeret lázadásai