Új Ember, 1965 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1965-07-04 / 27. szám

Készpénzzel bementesítve Bp. 72. sz. postahivatalnál. Ára: 1 forint x Keny­­i BCBD Juk­3 tér 13. A második helytállás Az árvíz elleni küzdelem egyik legkritikusabb napján egy kis jelenet szem- és fül­tanúja voltam a szentendrei HÉV-en. Egy szakasz katona lépett be a kocsiba. Fárad­tak voltak, de vidámak. Va­laki az utasok közül egyszer­re csak rájuk szólt: — A partról jönnek, ugye? Akkor átadom a helyem va­lamelyiküknek. Egy pillanat se telt bele, a katonákat valósággal le­nyomták a padra. — Maguk megtették a kö­telességüket — kiáltott az előbbeni férfi a szabódó fia­talokra. — Legalább így se­gítsünk. Az ismeretlen ember az egész magyar társadalom szí­véből szólt Ami az időnként félelmetes Dunánk partján e hetekben lezajlott, az a segítő­készség, a szervezett közösség és a technika erejének hősköl­teménye volt. Majd ötszáz traktor, ötvenhárom földgyalu, negyvenöt buldózer, kilenc földtúró gép, kétszáznál több nagy teherautó, ezerhatszázöt­­ven fogatos kocsi, két hajó, három uszály, számtalan de­reglye és csónak körül har­mincötezer honvéd és polgári személy dolgozott esőben, szélben, perzselő napsütés­ben. Az árvízvédelem munkásai és gépei megtették kötelessé­güket Az állam és a társa­dalom hatalmas cselekedetet vitt véghez. Katasztrófát há­rított el az ország feje fölül, így is voltak azonban, akik kárt szenvedtek az emberem­lékezet óta legnagyobb, de megfékezett dunai áradásban. Az ország népe együtt érzett és érez a kárt szenvedettekkel is. Mindnyájan mélyen átérez­­zük, bármelyikünket érhette volna ez a csapás és hogy pusztán esetlegesség, miszerint ők és nem mi szenvedtünk. Ezért most következik a magyar társadalom második helytállása: minél hamarabb, minél tökéletesebben helyre­állítani a károkat, amelyeket az árvíz okozott. Országszerte megindult az adakozás, mun­kafelajánlás, a Vöröskereszt segélyező bélyegeinek vásárlá­sa az árvízkárosultak javára. Amit az önkéntes árvízvédel­mi munkások verítékcseppjei jelentettek a kritikus napok­ban, azt jelentik most a száz­ezrek fillérei és forintjai, amelyek mindenfelől elindul­nak, hogy a megrongálódott otthonok minél hamarább ú­j­j­áépül­hessenek. Ebből a második helytállás­ból a magyar katolikus társa­dalom is ki akarja venni a részét. Megindul a gyűjtés, adakozás, magyar katolikus részről is. A gyűjtés elindító­ja az Országos Béketanács Katolikus Bizottsága és az Opus Pacis. Szólító szavára megmozdul a magyar kato­likus segítőkészség, melynek már oly sokszor láttuk fényes tanújeleit. Kétségtelen, most is méltó módon hozza meg majd a maga áldozatát a nemzet közösségében. Sinkó Ferenc­ ­ VI. Pál megkoronázásának évfordulóját megünnepelték az ország összes templomaiban A Szent István Bazilikában Kovács Sándor szombathelyi megyés­püspök mondta a szentmisét, Nagy Ferenc pécsi helynök a szentbeszédet Az elmúlt vasárnap az egész ország minden katolikus templomában áhítattal és ra­gaszkodással emlékeztek meg VI. Pál pápa megválasztásá­nak és megkoronázásának év­fordulójáról. Az összes templo­mokban ünnepi szentmisék voltak, amelyek evangéliuma után a szentbeszédekben a Szentatyáról emlékeztek meg, majd felhangzott a Te Deum és a hívek ajkáról a pápai és a magyar himnusz. Budapesten az Actio Catho­­lica országos elnöksége a Szent István Bazilikában ren­dezte meg a pápakoronázási emlékünnepséget, mely alka­lommal június 27-én, vasár­nap délelőtt 10 órakor Kovács Sándor szombathelyi megyés­püspök pontifikálta a szent­misét, míg a szentbeszédet Nagy Ferenc pécsi apostoli kormányzói helynök mondta. A bazilika szentélyében a megjelentek élén ott láttuk a következőket: Folba János és Töttössy Miklós pápai prelá­­tusok, Várkonyi Imre prépost, az Actio Catholica országos igazgatója, Beresztóczy Mik­lós prépost, az OBKB főtitká­ra, Vitányi György prépost, az OBKB főtitkárhelyettese, Sztankay András gör. kat. püspöki tanácsos, esperes, Félegyházy József pápai ka­marás, Timkó Imre, a Köz­ponti Hittudományi Akadé­mia e. i. dékánja, Kecskés Pál pápai prelátus, a Hittu­dományi Akadémia szenior­professzora, Návay Kapisztrán ferences házfőnök, Balogh Ferenc piarista gimnáziumi igazgató, Borovi József, a Központi Szeminárium vice­rektora, Esty Miklós pápai vi­lági kamarás, az Actio Catho­­lica országos alelnöke. Az ünnepi szentmisét ponti­­fikáló Kovács Sándor szom­bathelyi megyéspüspök Kon­koly István titkára kíséreté­ben érkezett a bazilika főbe­járatához, ahol az Actio Catholica nevében Esty Mik­lós pápai világi kamarás, or­szágos alelnök, majd a Szent István Bazilika egyházközség világi elnöke fogadta, s a papi asszisztencia élén T­arnóczy János prépost, a templom plébánosa. Az ünnepélyes be­vonulás után, mely alatt a bazilika énekkara az „Ecce Sacerdos Magnus”-t énekelte, a püspök magára öltötte a misemondó ruhát, amelyet a Szentatyától kapott ajándék­ba. A pontifikális szentmise evangéliuma után Nagy Fe­renc pécsi apostoli kormány­zói helynök lépett a szó­székre. Felvetette a kérdést, miért ünneplünk ezen a pápakoro­názási misén? Válasza: mert Krisztus földi helytartójához tartozunk; mert imáinkkal is támogatjuk őt a II. Vatikáni Egyetemes Zsinat irányításá­ban, a reformtervek megvaló­sításában s az egyház gond­jainak viselésében. — Mindenekelőtt — folytat­ta tovább — emlékezzünk. Felidézzük lelkünkben az 1963-as pápakoronázás ünne­pét, amikor a régi nérói cir­kusz helyén — talán éppen ott, ahol az első pápát fejjel lefelé megfeszítették — VI. Pál pápát megkoronázták a tiarával. Ezen a koronázáson nemcsak a hagyományos kóc­csomót égették el: „Szentséges Atya, így múlik el a világ di­csősége!” — hanem a koroná­zás is a gigászi oszlopoktól, a kolonnádoktól körülölelt té­ren történt, jelképéül annak, hogy a katolikus egyház, élén látható fejével, kilépett eddigi zártságából és a kinyitott ka­pukon túl kezdődhet a világ­gal folytatandó dialógus. — Az emlékezés szárnyán — folytatta — tovább röppen a lelkünk. Láthatjuk VI. Pál pápát az egyház hajójának kormányánál, az egyetemes zsinaton, amelyet nagy előd­je, XXIII. János pápa hívott egybe. — Mind aggódó szeretettel kísértük szentföldi zarándok­úját, ahol katolikusok és mo­hamedánok vették körül őt tisztelettel, s ahol Athenago­­rász pátriárkával való talál­kozásában, testvéri ölelésében és abban, hogy együtt mond­ták az Úr imáját és Krisztus főpapi imájának szellemében beszélgettek, igen nagy ese­mény zajlott le. Imádságos szeretettel elkísértük őt Indiá­ba, a bombayi Eucharisztikus Kongresszusra, és boldogan vettük tudomásul, hogy min­denütt mélységes tisztelettel és , megilletődöttséggel fogad­ták a „Nagy Fehér Atyát”. — Mi, magyar katolikus hívei — mondotta — mély­séges hálával csókoljuk meg lélekben Krisztus föl­di helytartójának halász­gyűrűjét azért az atyai gondoskodásért, amelynek eredménye a Szentszék és a Magyar Állam között ta­valy létrejött részleges megállapodás. Ennek folyománya lett ennek a Szent István Bazilikának fa­lai között a sokáig emlékeze­tes ötös püspökszentelés, amely a katolikus világ jelen­tős részének érdeklődését fel­keltette. Ennek eredménye­ként nyíltak meg ismét a Ró­mai Magyar Pápai Kollégium kapui tudományosan elmé­lyedni szándékozó papjaink részére, hogy ott az egyház szívdobbanásait érezve tágít­hassák látókörüket és az örök Város levegőjét szívhassák magukba. — Emlékezünk Szent Atyánk mélységes alázatról tanúskodó zsinati megnyilat­kozására a nemkatolikus ke­resztény felekezetek felé, fel­­idéződik lelkünkben a máso­dik világháború 25. és az első­nek 50 éves évfordulóján a vi­lág népeihez intézett békefel­hívása; eszünkbe jut „Eccle­­siam suam” kezdetű encikli­­kája, melyben az egyház hár­mas útjáról szólott. De nem feledjük el azt a gesztusát sem, amellyel a zsinat alkal­mával odahelyezte tiaráját a Szent Péter templom főoltárá­ra, az első pápa sírja fölé, hogy felajánlja a szegények segélyezésére. — Beszédem elején — mon­dotta tovább a szónok — szimbolikus aktusnak mondot­tam a pápakoronázást; való­ban az, hiszen Róma püspöke a papi hatalom teljességét nem a koronázással, hanem a püspökszentelés révén kapta. Az egyház feje a kulcsok hatalmát, a pápai jogha­tóságot, azaz a legfőbb tanítói tekintélyt a pápa­választás megtörténte, il­letőleg elfogadása pillana­tában nyerte el, nem a ko­ronázás befejezésekor. Tehát csak jelképes aktus a pápakoronázás. A hármas ko­rona Krisztus hármas hatal­mának elnyerését jelképezi: a tanítói, a kormányzói és a papi hatalmat. — Krisztus Királynak tövis­ből fontak keresztrefeszítése alkalmával koronát — fejezte be a szónok a beszédet. — Ne csodálkozzunk, ha Krisz­tus földi helytartójának ko­ronája minden drágaköves ékessége és a koronázási pom­pa ellenére is részesedés Krisztus töviskoronájában, hi­szen „az összes egyházak gondjai” az ő fejét ékesítik és gyötrik. Ezért a mai koroná­zási ünnepségen fogadjuk meg, hogy hithűségünkkel zárjuk őt imáinkba, a pápai himnusz szavaival: „Tartsd meg, Isten, Szentatyánkat, Krisztusnak helytartóját”. A szentmise ezután tovább folyt, majd áldással, a miséző főpap által intonált Te Deum­­mal, a pápai és magyar him­nusszal végződött. A szentmi­se alatt a bazilika énekkara Lisznyay—Szabó Gábor: „Mis­sa de St. Mariae” miséjét ad­ta elő és mise közben felhang­zott Liszt Ferenc „Tu es Pet­­rus”-a. Az ünnepélyes szent­mise után az Actio Catholica szűkebb körű fogadást adott, amelyen Semptey László bu­dapesti vikárius is megjelent, és­­a felköszöntőt Várkonyi Imre prépost-kanonok, az A. G. igazgatója mondta. A pápa békeüzenete a dominikai néphez A székhelyére visszatért Clarizio nuncius magával vit­te a pápa békeüzenetét, ame­lyet a dominikai néphez inté­zett. Sürgető szavakkal fordul a pápa üzenetében a domini­kai néphez, hogy hozzanak létre mielőbb fegyverszünetet és vessenek véget a polgárhá­borúnak. Szó szerint ezt írja a pápa: „Testvérek vagytok, ugyanannak az országnak pol­gárai, népetek csak egyetér­tésben és békében találhatja meg szabadságát és jólétét Szűnjön meg a testvérgyilkos gyűlölet, a háború, ugyanazon ország fiai között. Senki se merje többé polgártársa vérét ontani. Térjen vissza minden­ki az újjáépítés békés munká­jához... A pápa kijelentette, hogy az egyház kész segíteni a béke megteremtésében és a szociális igazságok megvalósí­tásában. Az albertfalvai plébánián az esperesi kerületi gyűlés befe­jezése után Ormai Gusztáv esperes meghívására Szántay István, az Actio Catholica fő­titkára színes diaképekkel kí­sért előadást tartott a magyar egyházi küldöttség múlt évi szentföldi útjáról és a bom­­bay-i Eucharisztikus Kong­resszusról. Katolikus hetilap 1965. július 4 XXI. évfolyam, 27. szám Híresztelések a Kúria reform­tervezetéről Öt évenként bíborosi rövidzsinat? Jól értesültnek látszó hír­­szolgálati irodák — mint er­ről értesítést adtunk — pün­kösd vasárnapra jelezték VI. Pál nyilatkozatát a Kúria re­formjáról. Azóta hetek teltek el, a várt esemény azonban nem következett be. A híresz­telések azonban nem szűntek meg s a késedelmet azzal ma­gyarázzák, hogy pünkösd előtt csupán annyi történt, hogy a Kúria megreformálására ki­küldött bizottság, amelynek elnöke Roberti bíboros, elő­terjesztette végső javaslatait, azaz azokat a javaslatokat, amelyeket tulajdonképpen a Kúria maga készített a pápa felhívására önmaga megrefor­málására. Hogy mit tartalmaz ez a javaslat, arról hiteles ér­tesüléssel senki sem rendel­kezhet. Mégis tudni vélik, hogy ezentúl a Kúria tisztség­­viselőinek kinevezése nem életfogytiglani lenne, hanem a korhatár a 70-ik év betölté­se. Magukról a tárgyi változá­sokról az látszik a legvalószí­nűbbnek, hogy a Szent Offi­cium kongregáció kiemelt rangját és előjogait megszün­tetik és funkcióját, amelynek lényege a hit tisztasága fe­letti őrködés lesz, egybehan­golják a többi kongregáció hatáskörével és munkarendjé­vel. Az a híresztelés is tartja magát, hogy a vatikáni állam­­titkárság is a kúriai kongregá­ció rangját éri el. Mindezek azonban csak találgatások, amelyekben sok a valószínű­ség, de az is bizonyos, hogy a pápa még nem döntött, való­színűleg azért nem, mert a Kúria reformját nem óhajtja önállóan kezelni, hanem ösz­­szehangolni azokkal a tervek­kel, amelyek úgyis a reform lényegét teszik, nevezetesen az egyházi kormányzat új formái­nak és eszközeinek megterem­tésével. Érdekes elemzést ad ezzel kapcsolatban Mario Galli je­zsuita. Elemzi a februári bí­borosi kinevezéseket és azt a bejelentést, hogy a zsinat be­fejezése után további kineve­zésekre kerül sor. Magának a bíborosi létszámnak emelését úgy értékeli, hogy ez az első lépés a legfőbb egyházkor­­mányzás átalakítása felé. E vonatkozásban két irányzat fi­gyelhető meg. Az egyik arra gondol, hogy a pápa megoszt­ja kormányzói hatalmát egy legfőbb testülettel, a másik irányzat szenátus megteremté­sét, azaz valamiféle bölcsek tanácsának létrehozását tartja lehetségesnek. Galli elemzésnek vetette alá az újonnan kinevezett bíboro­sok listáját. Az újonnan kine­vezettek átlagos életkora 67 év. Közülük 13-an idősebbek ennél az átlagnál, 13-an fiata­labbak. Az idősebbeket aligha lehet számításba venni, mint olyanokat, akik képesek kor­mányzási részvételre, viszont nagyon alkalmasak arra, hogy értékes tanácsadók legyenek. Jórészt olyan férfiak, akik túlnyomórészt jó munkájukért és szolgálatukért kapták a ki­tüntetést. Az a 13, aki fiatalabb az át­lagnál, kivétel nélkül a mun­ka embere. Püspökök, akik a maguk nemzeti püspöki kon­ferenciájában vezető szerepet játszanak. Alkalmasak arra, hogy a pápa megoszthassa ve­lük a kormányzás gondját. Abból az egyenlőségből, amely a tanácsadásra és a cselekvés­re alkalmas új bíborosok szá­ma között mutatkozik, arra le­het következtetni, hogy a Szentatya még nem döntött egyik irányzat mellett sem, mindegyik utat nyitva hagyta és talán valamiféle szintézis­re gondol. Viszont — folytatódik Galli páter fejtegetése — több lehe­tőséget fedezhetünk fel a pát­riárkák bíborossá kreálásában Megszűnt a római egyház­megyéhez igazodó beosztása a bíborosi testületnek s ma már a bíborosi kollégium tulajdon­képpen csak bíboros pátriár­kákból és bíboros püspökök­ből áll. Elképzelhető, hogy bíboros pátriárkákká lesznek azok, akiket a pápa egyház­kormányzói munkája segítsé­gére szólít, maga a tovább bővülő bíborosi testület, mint konzisztórium pedig esetleg minden 5 évben ülésezik Ró­mában és mondhatni egy rö­vid időtartamú zsinat szerepét tölti be. S. B. : Mi lelte egyházad Uram? — Egy fáradt keresztény imája — Mi lelte egyházad, Uram? Rer­cseg-ropog minden eresztéké­ben. Ősi falairól pereg a vako­lat, porfelleg dől sarkaiból s a már-már megvakult ablak­táblákon át metsző sugarat ve­tít a kíméletlen napsugár. Mi lelte egyházad, Uram? A roppant nyáj tekintélyes juhai voltunk, mások gondoztak ben­nünket, mások gondolkodtak helyettünk — fekete és viola­szín ruhájú pásztorok. S, íme, azt mondják nekünk, hogy vál­lalnunk kell a felelősséget s azt, hogy végre felnőttként sa­ját lábunkra kell most álla­tnunk. Háborítás nélkül, nyitatla­­nul ülhettünk padjainkban, békén lapozgathattuk ima­könyvünk s az volt a fődolog csupán, hogy áhítattal vegyünk részt a szentmisén. S egyszerre azt kívánják tőlünk, hogy megértsük, amit a pap mond és cselekszik. Avégett, hogy testületed tagjaiként állhas­sunk eléd. Épültünk a válto­zatlan formákon és szokásokon, az egyház állandó voltát lát­tuk ezekben. S íme, kísérletek folynak most, feladják mind­azt, ami eddig őrzendő és be­cses volt s arról beszélnek, hogy alkalmazkodnunk kell a világhoz. Riadt vagyok, Uram, hogy ilyesmiket kell hallanom. Szí­vesen maradnék jámboran a megszokott sarokban, csak ne kellene cselekednem. Uram, aggódom egyházadért s önma­gamért is. Nem beszéltél-e ne­künk a tűzről, amit a földre szándékozol küldeni? Ám én elégedett voltam az altatóval. Mi lelte egyházad, Uram? Fel­ébresztett engem. Segíts hát, hogy hitem is felnőhessen hoz­zá. Fordította: Bitter Lajos (A „Wiener Kirchenzeitung* június 27-i számából.)

Next