Új Ember, 1965 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1965-07-04 / 27. szám
Készpénzzel bementesítve Bp. 72. sz. postahivatalnál. Ára: 1 forint x Kenyi BCBD Juk3 tér 13. A második helytállás Az árvíz elleni küzdelem egyik legkritikusabb napján egy kis jelenet szem- és fültanúja voltam a szentendrei HÉV-en. Egy szakasz katona lépett be a kocsiba. Fáradtak voltak, de vidámak. Valaki az utasok közül egyszerre csak rájuk szólt: — A partról jönnek, ugye? Akkor átadom a helyem valamelyiküknek. Egy pillanat se telt bele, a katonákat valósággal lenyomták a padra. — Maguk megtették a kötelességüket — kiáltott az előbbeni férfi a szabódó fiatalokra. — Legalább így segítsünk. Az ismeretlen ember az egész magyar társadalom szívéből szólt Ami az időnként félelmetes Dunánk partján e hetekben lezajlott, az a segítőkészség, a szervezett közösség és a technika erejének hőskölteménye volt. Majd ötszáz traktor, ötvenhárom földgyalu, negyvenöt buldózer, kilenc földtúró gép, kétszáznál több nagy teherautó, ezerhatszázötven fogatos kocsi, két hajó, három uszály, számtalan dereglye és csónak körül harmincötezer honvéd és polgári személy dolgozott esőben, szélben, perzselő napsütésben. Az árvízvédelem munkásai és gépei megtették kötelességüket Az állam és a társadalom hatalmas cselekedetet vitt véghez. Katasztrófát hárított el az ország feje fölül, így is voltak azonban, akik kárt szenvedtek az emberemlékezet óta legnagyobb, de megfékezett dunai áradásban. Az ország népe együtt érzett és érez a kárt szenvedettekkel is. Mindnyájan mélyen átérezzük, bármelyikünket érhette volna ez a csapás és hogy pusztán esetlegesség, miszerint ők és nem mi szenvedtünk. Ezért most következik a magyar társadalom második helytállása: minél hamarabb, minél tökéletesebben helyreállítani a károkat, amelyeket az árvíz okozott. Országszerte megindult az adakozás, munkafelajánlás, a Vöröskereszt segélyező bélyegeinek vásárlása az árvízkárosultak javára. Amit az önkéntes árvízvédelmi munkások verítékcseppjei jelentettek a kritikus napokban, azt jelentik most a százezrek fillérei és forintjai, amelyek mindenfelől elindulnak, hogy a megrongálódott otthonok minél hamarább újjáépülhessenek. Ebből a második helytállásból a magyar katolikus társadalom is ki akarja venni a részét. Megindul a gyűjtés, adakozás, magyar katolikus részről is. A gyűjtés elindítója az Országos Béketanács Katolikus Bizottsága és az Opus Pacis. Szólító szavára megmozdul a magyar katolikus segítőkészség, melynek már oly sokszor láttuk fényes tanújeleit. Kétségtelen, most is méltó módon hozza meg majd a maga áldozatát a nemzet közösségében. Sinkó Ferenc VI. Pál megkoronázásának évfordulóját megünnepelték az ország összes templomaiban A Szent István Bazilikában Kovács Sándor szombathelyi megyéspüspök mondta a szentmisét, Nagy Ferenc pécsi helynök a szentbeszédet Az elmúlt vasárnap az egész ország minden katolikus templomában áhítattal és ragaszkodással emlékeztek meg VI. Pál pápa megválasztásának és megkoronázásának évfordulójáról. Az összes templomokban ünnepi szentmisék voltak, amelyek evangéliuma után a szentbeszédekben a Szentatyáról emlékeztek meg, majd felhangzott a Te Deum és a hívek ajkáról a pápai és a magyar himnusz. Budapesten az Actio Catholica országos elnöksége a Szent István Bazilikában rendezte meg a pápakoronázási emlékünnepséget, mely alkalommal június 27-én, vasárnap délelőtt 10 órakor Kovács Sándor szombathelyi megyéspüspök pontifikálta a szentmisét, míg a szentbeszédet Nagy Ferenc pécsi apostoli kormányzói helynök mondta. A bazilika szentélyében a megjelentek élén ott láttuk a következőket: Folba János és Töttössy Miklós pápai prelátusok, Várkonyi Imre prépost, az Actio Catholica országos igazgatója, Beresztóczy Miklós prépost, az OBKB főtitkára, Vitányi György prépost, az OBKB főtitkárhelyettese, Sztankay András gör. kat. püspöki tanácsos, esperes, Félegyházy József pápai kamarás, Timkó Imre, a Központi Hittudományi Akadémia e. i. dékánja, Kecskés Pál pápai prelátus, a Hittudományi Akadémia szeniorprofesszora, Návay Kapisztrán ferences házfőnök, Balogh Ferenc piarista gimnáziumi igazgató, Borovi József, a Központi Szeminárium vicerektora, Esty Miklós pápai világi kamarás, az Actio Catholica országos alelnöke. Az ünnepi szentmisét pontifikáló Kovács Sándor szombathelyi megyéspüspök Konkoly István titkára kíséretében érkezett a bazilika főbejáratához, ahol az Actio Catholica nevében Esty Miklós pápai világi kamarás, országos alelnök, majd a Szent István Bazilika egyházközség világi elnöke fogadta, s a papi asszisztencia élén Tarnóczy János prépost, a templom plébánosa. Az ünnepélyes bevonulás után, mely alatt a bazilika énekkara az „Ecce Sacerdos Magnus”-t énekelte, a püspök magára öltötte a misemondó ruhát, amelyet a Szentatyától kapott ajándékba. A pontifikális szentmise evangéliuma után Nagy Ferenc pécsi apostoli kormányzói helynök lépett a szószékre. Felvetette a kérdést, miért ünneplünk ezen a pápakoronázási misén? Válasza: mert Krisztus földi helytartójához tartozunk; mert imáinkkal is támogatjuk őt a II. Vatikáni Egyetemes Zsinat irányításában, a reformtervek megvalósításában s az egyház gondjainak viselésében. — Mindenekelőtt — folytatta tovább — emlékezzünk. Felidézzük lelkünkben az 1963-as pápakoronázás ünnepét, amikor a régi nérói cirkusz helyén — talán éppen ott, ahol az első pápát fejjel lefelé megfeszítették — VI. Pál pápát megkoronázták a tiarával. Ezen a koronázáson nemcsak a hagyományos kóccsomót égették el: „Szentséges Atya, így múlik el a világ dicsősége!” — hanem a koronázás is a gigászi oszlopoktól, a kolonnádoktól körülölelt téren történt, jelképéül annak, hogy a katolikus egyház, élén látható fejével, kilépett eddigi zártságából és a kinyitott kapukon túl kezdődhet a világgal folytatandó dialógus. — Az emlékezés szárnyán — folytatta — tovább röppen a lelkünk. Láthatjuk VI. Pál pápát az egyház hajójának kormányánál, az egyetemes zsinaton, amelyet nagy elődje, XXIII. János pápa hívott egybe. — Mind aggódó szeretettel kísértük szentföldi zarándokúját, ahol katolikusok és mohamedánok vették körül őt tisztelettel, s ahol Athenagorász pátriárkával való találkozásában, testvéri ölelésében és abban, hogy együtt mondták az Úr imáját és Krisztus főpapi imájának szellemében beszélgettek, igen nagy esemény zajlott le. Imádságos szeretettel elkísértük őt Indiába, a bombayi Eucharisztikus Kongresszusra, és boldogan vettük tudomásul, hogy mindenütt mélységes tisztelettel és , megilletődöttséggel fogadták a „Nagy Fehér Atyát”. — Mi, magyar katolikus hívei — mondotta — mélységes hálával csókoljuk meg lélekben Krisztus földi helytartójának halászgyűrűjét azért az atyai gondoskodásért, amelynek eredménye a Szentszék és a Magyar Állam között tavaly létrejött részleges megállapodás. Ennek folyománya lett ennek a Szent István Bazilikának falai között a sokáig emlékezetes ötös püspökszentelés, amely a katolikus világ jelentős részének érdeklődését felkeltette. Ennek eredményeként nyíltak meg ismét a Római Magyar Pápai Kollégium kapui tudományosan elmélyedni szándékozó papjaink részére, hogy ott az egyház szívdobbanásait érezve tágíthassák látókörüket és az örök Város levegőjét szívhassák magukba. — Emlékezünk Szent Atyánk mélységes alázatról tanúskodó zsinati megnyilatkozására a nemkatolikus keresztény felekezetek felé, felidéződik lelkünkben a második világháború 25. és az elsőnek 50 éves évfordulóján a világ népeihez intézett békefelhívása; eszünkbe jut „Ecclesiam suam” kezdetű enciklikája, melyben az egyház hármas útjáról szólott. De nem feledjük el azt a gesztusát sem, amellyel a zsinat alkalmával odahelyezte tiaráját a Szent Péter templom főoltárára, az első pápa sírja fölé, hogy felajánlja a szegények segélyezésére. — Beszédem elején — mondotta tovább a szónok — szimbolikus aktusnak mondottam a pápakoronázást; valóban az, hiszen Róma püspöke a papi hatalom teljességét nem a koronázással, hanem a püspökszentelés révén kapta. Az egyház feje a kulcsok hatalmát, a pápai joghatóságot, azaz a legfőbb tanítói tekintélyt a pápaválasztás megtörténte, illetőleg elfogadása pillanatában nyerte el, nem a koronázás befejezésekor. Tehát csak jelképes aktus a pápakoronázás. A hármas korona Krisztus hármas hatalmának elnyerését jelképezi: a tanítói, a kormányzói és a papi hatalmat. — Krisztus Királynak tövisből fontak keresztrefeszítése alkalmával koronát — fejezte be a szónok a beszédet. — Ne csodálkozzunk, ha Krisztus földi helytartójának koronája minden drágaköves ékessége és a koronázási pompa ellenére is részesedés Krisztus töviskoronájában, hiszen „az összes egyházak gondjai” az ő fejét ékesítik és gyötrik. Ezért a mai koronázási ünnepségen fogadjuk meg, hogy hithűségünkkel zárjuk őt imáinkba, a pápai himnusz szavaival: „Tartsd meg, Isten, Szentatyánkat, Krisztusnak helytartóját”. A szentmise ezután tovább folyt, majd áldással, a miséző főpap által intonált Te Deummal, a pápai és magyar himnusszal végződött. A szentmise alatt a bazilika énekkara Lisznyay—Szabó Gábor: „Missa de St. Mariae” miséjét adta elő és mise közben felhangzott Liszt Ferenc „Tu es Petrus”-a. Az ünnepélyes szentmise után az Actio Catholica szűkebb körű fogadást adott, amelyen Semptey László budapesti vikárius is megjelent, ésa felköszöntőt Várkonyi Imre prépost-kanonok, az A. G. igazgatója mondta. A pápa békeüzenete a dominikai néphez A székhelyére visszatért Clarizio nuncius magával vitte a pápa békeüzenetét, amelyet a dominikai néphez intézett. Sürgető szavakkal fordul a pápa üzenetében a dominikai néphez, hogy hozzanak létre mielőbb fegyverszünetet és vessenek véget a polgárháborúnak. Szó szerint ezt írja a pápa: „Testvérek vagytok, ugyanannak az országnak polgárai, népetek csak egyetértésben és békében találhatja meg szabadságát és jólétét Szűnjön meg a testvérgyilkos gyűlölet, a háború, ugyanazon ország fiai között. Senki se merje többé polgártársa vérét ontani. Térjen vissza mindenki az újjáépítés békés munkájához... A pápa kijelentette, hogy az egyház kész segíteni a béke megteremtésében és a szociális igazságok megvalósításában. Az albertfalvai plébánián az esperesi kerületi gyűlés befejezése után Ormai Gusztáv esperes meghívására Szántay István, az Actio Catholica főtitkára színes diaképekkel kísért előadást tartott a magyar egyházi küldöttség múlt évi szentföldi útjáról és a bombay-i Eucharisztikus Kongresszusról. Katolikus hetilap 1965. július 4 XXI. évfolyam, 27. szám Híresztelések a Kúria reformtervezetéről Öt évenként bíborosi rövidzsinat? Jól értesültnek látszó hírszolgálati irodák — mint erről értesítést adtunk — pünkösd vasárnapra jelezték VI. Pál nyilatkozatát a Kúria reformjáról. Azóta hetek teltek el, a várt esemény azonban nem következett be. A híresztelések azonban nem szűntek meg s a késedelmet azzal magyarázzák, hogy pünkösd előtt csupán annyi történt, hogy a Kúria megreformálására kiküldött bizottság, amelynek elnöke Roberti bíboros, előterjesztette végső javaslatait, azaz azokat a javaslatokat, amelyeket tulajdonképpen a Kúria maga készített a pápa felhívására önmaga megreformálására. Hogy mit tartalmaz ez a javaslat, arról hiteles értesüléssel senki sem rendelkezhet. Mégis tudni vélik, hogy ezentúl a Kúria tisztségviselőinek kinevezése nem életfogytiglani lenne, hanem a korhatár a 70-ik év betöltése. Magukról a tárgyi változásokról az látszik a legvalószínűbbnek, hogy a Szent Officium kongregáció kiemelt rangját és előjogait megszüntetik és funkcióját, amelynek lényege a hit tisztasága feletti őrködés lesz, egybehangolják a többi kongregáció hatáskörével és munkarendjével. Az a híresztelés is tartja magát, hogy a vatikáni államtitkárság is a kúriai kongregáció rangját éri el. Mindezek azonban csak találgatások, amelyekben sok a valószínűség, de az is bizonyos, hogy a pápa még nem döntött, valószínűleg azért nem, mert a Kúria reformját nem óhajtja önállóan kezelni, hanem öszszehangolni azokkal a tervekkel, amelyek úgyis a reform lényegét teszik, nevezetesen az egyházi kormányzat új formáinak és eszközeinek megteremtésével. Érdekes elemzést ad ezzel kapcsolatban Mario Galli jezsuita. Elemzi a februári bíborosi kinevezéseket és azt a bejelentést, hogy a zsinat befejezése után további kinevezésekre kerül sor. Magának a bíborosi létszámnak emelését úgy értékeli, hogy ez az első lépés a legfőbb egyházkormányzás átalakítása felé. E vonatkozásban két irányzat figyelhető meg. Az egyik arra gondol, hogy a pápa megosztja kormányzói hatalmát egy legfőbb testülettel, a másik irányzat szenátus megteremtését, azaz valamiféle bölcsek tanácsának létrehozását tartja lehetségesnek. Galli elemzésnek vetette alá az újonnan kinevezett bíborosok listáját. Az újonnan kinevezettek átlagos életkora 67 év. Közülük 13-an idősebbek ennél az átlagnál, 13-an fiatalabbak. Az idősebbeket aligha lehet számításba venni, mint olyanokat, akik képesek kormányzási részvételre, viszont nagyon alkalmasak arra, hogy értékes tanácsadók legyenek. Jórészt olyan férfiak, akik túlnyomórészt jó munkájukért és szolgálatukért kapták a kitüntetést. Az a 13, aki fiatalabb az átlagnál, kivétel nélkül a munka embere. Püspökök, akik a maguk nemzeti püspöki konferenciájában vezető szerepet játszanak. Alkalmasak arra, hogy a pápa megoszthassa velük a kormányzás gondját. Abból az egyenlőségből, amely a tanácsadásra és a cselekvésre alkalmas új bíborosok száma között mutatkozik, arra lehet következtetni, hogy a Szentatya még nem döntött egyik irányzat mellett sem, mindegyik utat nyitva hagyta és talán valamiféle szintézisre gondol. Viszont — folytatódik Galli páter fejtegetése — több lehetőséget fedezhetünk fel a pátriárkák bíborossá kreálásában Megszűnt a római egyházmegyéhez igazodó beosztása a bíborosi testületnek s ma már a bíborosi kollégium tulajdonképpen csak bíboros pátriárkákból és bíboros püspökökből áll. Elképzelhető, hogy bíboros pátriárkákká lesznek azok, akiket a pápa egyházkormányzói munkája segítségére szólít, maga a tovább bővülő bíborosi testület, mint konzisztórium pedig esetleg minden 5 évben ülésezik Rómában és mondhatni egy rövid időtartamú zsinat szerepét tölti be. S. B. : Mi lelte egyházad Uram? — Egy fáradt keresztény imája — Mi lelte egyházad, Uram? Rercseg-ropog minden eresztékében. Ősi falairól pereg a vakolat, porfelleg dől sarkaiból s a már-már megvakult ablaktáblákon át metsző sugarat vetít a kíméletlen napsugár. Mi lelte egyházad, Uram? A roppant nyáj tekintélyes juhai voltunk, mások gondoztak bennünket, mások gondolkodtak helyettünk — fekete és violaszín ruhájú pásztorok. S, íme, azt mondják nekünk, hogy vállalnunk kell a felelősséget s azt, hogy végre felnőttként saját lábunkra kell most állatnunk. Háborítás nélkül, nyitatlanul ülhettünk padjainkban, békén lapozgathattuk imakönyvünk s az volt a fődolog csupán, hogy áhítattal vegyünk részt a szentmisén. S egyszerre azt kívánják tőlünk, hogy megértsük, amit a pap mond és cselekszik. Avégett, hogy testületed tagjaiként állhassunk eléd. Épültünk a változatlan formákon és szokásokon, az egyház állandó voltát láttuk ezekben. S íme, kísérletek folynak most, feladják mindazt, ami eddig őrzendő és becses volt s arról beszélnek, hogy alkalmazkodnunk kell a világhoz. Riadt vagyok, Uram, hogy ilyesmiket kell hallanom. Szívesen maradnék jámboran a megszokott sarokban, csak ne kellene cselekednem. Uram, aggódom egyházadért s önmagamért is. Nem beszéltél-e nekünk a tűzről, amit a földre szándékozol küldeni? Ám én elégedett voltam az altatóval. Mi lelte egyházad, Uram? Felébresztett engem. Segíts hát, hogy hitem is felnőhessen hozzá. Fordította: Bitter Lajos (A „Wiener Kirchenzeitung* június 27-i számából.)