Új Ember, 1966 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1966-01-02 / 1. szám
jt . Készpénzzel bérmentesítve Bp. 72. sz. postahivatalnál. S’ [Ára: 1 forint Az új évben ismét lép egyet az emberiség az időben, és megy tovább évmilliós útján, mint a teremtés hajnala óta az evangélium új egei és új földjei felé. Megtett útját épp úgy nem pillanthatjuk végig visszafelé, mint ahogy jövőjét sem tudjuk felmérni — előre. Amikor hisszük, hogy ez a jövő óriási távlatokra és káprázatos lehetőségekre nyílik, ugyanakkor azt is tudjuk, hogy félelmetes nehézségekkel és fenyegető veszélyekkel terhes. A képzelet feltárja a távlatokat: technikánk révén úrrá leszünk a természeten, megszűnik az éhség, a betegség, az embert embernek kiszolgáltató munka. A képzeletben kibontakozó jövővel szemben viszont a rideg jelen arra figyelmeztet, hogy ma is bombák robbannak álomszép ázsiai tájakon, és az emberi nem az éhínség felé rohan, ha idejében egymásra nem találunk és nem segítünk egymáson. Az új esztendőben is válaszolnunk kell tehát az idő felvetette kérdésekre, szembe kell nézni az emberiség bajaival, nehézségeivel, a jelen válságaival, és messze hangzó szóval szavaznunk az emberi helytállásra, a jövő vállalására, századunk emberének nemes lehetőségeire. Nem kétséges, hogy mi, magyar katolikusok mire adjuk szavazatunkat. Mi innen, a Duna partjáról a jövőre, a reménységre, az emberi összefogásra szavazunk. Együtt a világ katolikusaival és a más világnézetű, jóakaratú emberek millióival. Erre szólít fel minket a megújult egyház is, amely ma a legszerényebb világi feladatot is „az isteni ihlet fuvallatában” értékelte újjá, hogy szellemi eszközeivel, erejéhez mérten, emelje és új távlatok felé segíthesse az emberiséget. Nem riadunk meg az atombomba árnyékában, mint a nyugati polgárság enervált rétegei, de még csak azt sem állítjuk — amit Jolliot Curie mondott —, hogy „korunk nehézségei a tudomány helytelen felhasználására vezethetők vissza”. Elítéljük az atombombát, de nem a tudományt; ellene tartsunk mindenféle halálnak és védjük az életet; kenyeret, szabadságot és békét kívánunk a Föld népeinek. Hisszük, hogy ebben a lelkületben a Krisztus utáni 1966. esztendőben is bizakodva, reménykedve és zavartalanul dolgozhatunk hazánkban is az ember felmérhetetlen távlatain. Szigeti Endre Cserháti József püspök pécsi ezüstmiséje Cserháti József püspök, pécsi apostoli kormányzó, aki, mint erről részletesen beszámoltunk, december 1-én Rómában, a Domus Mariae kápolnájában ezüstmisét mutatott be, most hazaérkezve az Örök Városból, december 19- én a pécsi egyházmegye világi hívei számára, december 20- án pedig az egyházmegye papsága számára mutatott be ezüstmisét. A vasárnapi, december 19-i koncelebrációs szentmisén evangélium után Nagy Ferenc apostoli kormányzói helynök mondott szentbeszédet, amelyben megemlékezett a főpásztor huszonötéves papi munkájáról, amelyet lelkipásztori, profeszszori és egyházkormányzati téren olyan eredményesen fejtett ki. Külön kiemelte azt a fáradhatatlan munkásságát, amellyel lehetővé tette a pécsi székesegyház teljes renoválását. Végül az egyházmegye hívei nevében meleg szavakkal köszöntötte a jubiláló püspököt. A szentmise végeztével felolvasták a Szentatya üdvözlő táviratát, amelyben az ezüstmisés főpásztort atyai szeretettel köszöntötte és felhatalmazást adott számára pápai áldás osztására. A Vrsztokhni ünnepség az apostoli áldás kiosztásával ért véget. Ezután az egyházközségi tagok a püspöki székházban köszöntötték fiúi ragaszkodással a jubilánst. Mintegy ezerhatszáz egyházközségi küldött jött el az egyházmegye minden részéből a főpásztor köszöntésére. December 20-án, hétfőn, a pécsi egyházmegye több száz papja köszöntötte a Dómban a főpásztort. A megjelentek élén ott volt Ijjas József püspök, Csanádi apostoli kormányzó, Esty Miklós pápai világi kamarás, az Actio Catholica alelnöke, Félegyházy József apát, a Központi Hittudományi Akadémia ez idei dékánja, az Állami Egyházügyi Hivatal képviseletében pedig Madai András főosztályvezető-helyettes és Somos Ferenc főelőadó. Képviseltette magát a pécsi evangélikus és református egyház, valamint a zsidó hitközség is. A székesegyházba belépő főpásztort Farkas József szenior kanonok köszöntötte az egyházmegye papjai nevében. Ezután megkezdődött a koncelebrációs ünnepi szentmise, amelyen a püspökön kívül egy kanonok, egy esperes, egy plébános és egy káplán vett részt. Evangélium után Cserháti József püspök, apostoli kormányzó mondott szentbeszédet. Szólott a vatikáni zsinat élményeiről, majd hálával emlékezett meg szüleiről, köszönetet mondott a szentmise bemutatás kegyelméért, amelyben mint felszentelt pap részesült negyedszázadon át. Ez az a szent cselekedet, amely egybefűzi az egyházat tagjaival, Krisztussal, az örök Főpappal, a paptestvéreken keresztül a hívekkel. A zsinaton összegyülekezett egyház is meglátta Krisztus jegyében egységét és ráébredt a szeretet erejére, amely kisugárzik az egész világra — fejezte be szentbeszédét a püspök. Párizsban 1949 óta működik a „karácsonyi bizottság”, amely a kórházi betegek számára gondoskodik karácsonyi programról és ajándékokról. Az idei karácsonykor negyvenezer kórházi beteget és hatezer öreget látogattak és ajándékoztak meg a bizottság munkatársai és nyolcszázötven karácsonyfát állítottak fel kórtermekben. TOpISS] Püspökkari konferencia A Magyar Kurir jelenti: A II. Vatikáni Zsinatról visszatérve a Magyar Püspöki Kar tagjai december 22-én délelőtt 10 órai kezdettel tartották meg ezévi záró konferenciájukat a Központi Szeminárium püspökkari tanácskozó termében. A konferencián a következők jelentek meg: Dudás Miklós hajdúdorogi és Kovács Sándor szombathelyi megyéspüspök, Brezanóczy Pál püspök, egri, Kovács Vince püspök, váci, Cserháti József püspök, pécsi, Ijjas József püspök, Csanádi apostoli kormányzó, Kisberk Imre püspök, székesfehérvári és Bánk József püspök, győri segédpüspökök, Legányi Norbert pannonhalmi főapát, Schwarz-Eggenhofer Artur esztergomi és Klempa Sándor veszprémi apostoli kormányzó. Betegségük miatt a konferencián való részvételtől kimentették magukat: Hamvas András kalocsai érsek, Shvoy Lajos székesfehérvári és Papp Kálmán győri megyéspüspökök. Hamvas András kalocsai érsek, a püspökkari konferenciák elnöke, a konferencián részt vevő rangidős DudásMiklós hajdúdorogi megyéspüspököt kérte fel az elnöki tisztség betöltésére, az előadói tisztség ellátásával pedig Brezanóczy Pál püspök, egri apostoli kormányzó, püspökkari titkárt bízta meg. A konferenciát Dudás Miklós hajdúdorogi megyéspüspök rövid beszéddel nyitotta meg, majd közölte az elnöki bejelentéseket, amely után beszámolót tartott a II. Vatikáni Zsinat zárószakaszáról. Ezután Kovács Sándor szombathelyi megyéspüspök a Magyar Ordinárium ügyét terjesztette a konferencia tagjai elé. Utána a szilveszteri közös püspökkari körlevél szövege A Szentatya karácsonya VI. Pál pápa az elmúlt vasárnap dolgozószobájának ablakából szózatot intézett húszezer zarándokhoz, akik a Szent Péter téren gyűltek össze. Beszédében megemlékezett a közeli karácsonyról s hangsúlyozta, hogy az emberiség ma mennyire a békét áhítja. Kifejezte aggodalmát, hogy Vietnamban egyre nagyobb méreteket ölt a háború, egyre többen pusztulnak el a harcmezőn s mind nagyobb lesz a háború áldozatainak s az otthonukat vesztett menekülteknek a száma. A Szentatya kifejezte óhaját hogy Vietnamban a szembenálló felek legalább a karácsonyi ünnepek idejére szüntessék be a harcot és ezt a tűzszünetet kövessék tárgyalások. „Őszintén óhajtjuk, hogy a fegyverszünet után tárgyalások legyenek, majd végül helyreálljon Vietnamban az egyensúly, az egyetértés és a béke” — mondotta a pápa. A Szentatya karácsonyi programja egyébként így alakult: Csütörtökön, december 23-án 11 órakor a bíborosi kollégium tagjait, valamint a római prelátusokat fogadta, akiknek nevében Eugene Tisserant, a bíborosi kollégium dékánja tolmácsolta karácsonyi jókívánságait. Este, 20 órakor rádión karácsonyi üzenetet intézett a világ emberiségéhez. Pénteken, december 24-én éjféli misét mondott a Sixtusi kápolnában. Az istentiszteleten részt vettek a Szentszékhez akkreditált diplomaták is. Szombaton, december 25-én, karácsony első napján, 11:15 órai kezdettel ünnepi szentmisét mondott a Szent Péter templomban. A szentmise után a templom középső loggiájából „urbi et orbi” áldást osztott. A Szentatya karácsonyi üzenetéről lapunk következő számában fogunk részletesen beszámolni, volt a megbeszélés tárgya. Ezt követően Brezanóczy Pál püspök, egri apostoli kormányzó, püspökkari titkár bemutatta a Szentatya szózatát a magyar zsinati atyákhoz és beszámolt azokról az ajándékokról, amelyeket a Szentatya átadott, illetve küldött a püspöki kar tagjai számára. Ezután az előadó püspökkari titkár az apostoli kormányzók megyéspüspöki joghatósággal való felruházását ismertette. Végül a folyó ügyeket tárgyalták. A tanácskozásból kifolyólag a Magyar Püspökkari Konferencia tagjai a közelgő szent karácsonyi ünnepek és a rövidesen ránk köszöntő új év alkalmával hódoló táviratot intéztek VI. Pál pápa őszentségéhez és ugyanakkor táviratot küldtek Angelo Dell’ Acqua vatikáni proállamtitkárhoz, aki minden időben annyi megértéssel és magas jóindulattal viseltetett a magyar püspök atyák és viseltetik a magyar püspöki kar iránt. Az értekezlet a kora délutáni órákban ért véget. A. / / Katolikus hetilap 1966 január 2. XXII. évfolyam, 1. szám / a hvágányjait Irta: Bitter Lajos Borzalmasan unta a szárnyvonal menti kis állomást. — Micsoda társaság! — nyöszörögte panaszosan. Avitt rugói nagyot nyikordultak a hirtelen megterheléstől. Véget ért a munkaidő s a pályamunkások bakancsai egymás után hágtak fel korhadt lépcsőjére. Jöttek, hogy megmosdjanak, egyenek pár falatot, majd rövid időre lepihenjenek, mielőtt bemennek a faluba. Ki a moziba, ki meg a kocsmába. Ő volt az otthonuk, a munkásszállás. Mi tagadás, rettentően rühellte ezt a számára méltánytalan és lealázó beosztást. Oldalán gyógyíthatatlan sebek égtek: a lefeszített Cook-címer, a nemzetközi hálókocsitársaság jelvényének forradása, meg a csillogó, sárgaréz betűs feliratsor helye. Étkezőkocsi: Speisewagen, Waggon restaurant. Még ennél is jobban kínozta azonban új egyenruhája, a finom mahagóni-lécekre kent, fakózöld festék. Ugyanaz a máz, amit szomszédja, az egykori fehér oldalú, púpos tetejű tejesvagon visel. S a közös felirat, mely evvel a kurta négykerekűvel egy színvonalra süllyeszti. Pályafenntartás! Százszorta keservesebb ez az emeletes ágyaknál, a durva bakancstalpak jancsiszögeinek minden horzsolásánál. A száműzöttség és a magárahagyottság bélyege. Mert a tejeskocsi, habár eleinte tiszteletteljesen fogadta és a sorsa felől is illendően érdeklődött, nem sokat hederít rá, amióta rátartsam visszautasította közeledését. Pedig szívesen elbeszélgetne már vele, de az csak a hátát mutatja. Kerek tányérjával odasimul az ütközőbakhoz s naphosszat elcsikorog a tehenekről, a kapirgáló tyúkokról, meg az árokban vartyogó, rusnya békákról. Mint most is... Alváza akkorát nyögött, hogy maréknyi fekete festék hullott a sínek közti fűcsomóra. Méltatlankodott is. — A végén még megrozsdásodom... S ez a tejes, ez a szemtelen perszóna! Valósággal fumigál. Bezzeg azelőtt úgy nézett rám, mint valami eleven csodára. Engem ringó rugóimon suhanva röpített az expressz, amíg őt ideoda tolatták, lökdösték: na, eriggy már arrébb. Most persze egyenlőek vagyunk — a vesztegelésben ... Ablakszemeit mereven előreszegezte s dühös egykedvűséggel bámulta a raktár eresze alá aggatott, karcsú tűzoltóvedrek horpadásait. Balra nem akart nézni, mert hátha észreveszi tekintetét a kövér militáris odanyekergi: Adja maga még alább is!... Jobbra pedig pillantani sem mert, egyszerűen nem volt hozzá bátorsága. Noha az állomásépület előtt még akadna látnivaló, némi változatosság. A félkettes személy érkezésekor. Annak csatlakozása van a pesti gyorshoz s így a leszállók között néha városi emberek is akadnak. Vágányok között tűsarkon pipéskedő nők, meg laza tartású, aktatáskát lóbáló férfiak. Persze, nem olyan elegánsak, mint az ő hajdani utasai, de mégiscsak pesti emberek s nem az unalomig megszokott arcok. Jó volna összemosolyogni velük, különösen az idősebbekkel, akik még megállnak pár pillanatra és rábámulnak. Jól esne együtt felidézni a hajdani utazások emlékét, de nem lehet, mert akkor őt is látnia kell. Öt, a harmadikat, ott az állomásépület mögött, a kerítés közelében, a kijárathoz vezető, sóderes út mentén. Őt, aki maga az enyészet, a lassú pusztulás. Már egyetlen kereke sincs. A puszta földön hever. Ablakait is beszegezték. A sárga fumírlemezen kormos csíkokat húzott az eső. Halálfej, de üres szemgödre még egyre könnyezik. Oldala beszakadt, tetején többhelyütt fura csigákká kunkorodik a borítás. A vásott gyerekek, ha tehetik, lelopkodják bordáiról a csavaranyákat. Szét fog esni. Megeszi a rozsda. Iszonyú! Nem, nem szabad odanézni, mert ki tudja, mikor ... Annyira átjárta a jeges borzongás, hogy szinte már lazulni érezte saját csavarait is. Erről eszébe jutottak a gyerekek. Nagyon elszomorodott. Mert gyerek alig fordult meg benne. S ha jött is egy-egy nagyritkán, az is inkább csak kicsi felnőtt volt. Jól nevelt úricsemete. Nem ilyen vidáman hancúrozó csapat, mint ott, a roncs körül. Ezek itt is elkerülik őt. Pedig van még pár csillogó rézgombja, amire már amúgy sincs szüksége. Kínálta is nemegyszer. Gyertek, szedjétek le, játszatok vele!... A lurkók azonban kifutottak az állomás mögötti rétre s ettől ütközője tokjában vasízűvé vált az olaj. Rádöbbent, hogy eltékozolta életét. Ó, ha újra kezdhetné, ha ezek a vidám kölykök tízóraiznának benne kirándulás alkalmával!... Hirtelen támadt nyüzsgés hessentette el rosszkedvét. A munkások sietve felszedelőzködtek, kihordták holmijukat a sárga murvára. Türelmetlen csengőberregés hallatszott az állomásfőnök irodájából. Ilyen szokatlan időben! Ni, szabadot int a szemafor s a sorompót is leeresztik! Ugyan, mi lehet? Lássuk csak!... Magányos mozdony bukkan elő a sorompó mögötti bevágásból. Kis, mokány Buffalogép. Könnyű ráismerni, mivel nincsen szerkocsija, csak szögletes víztartályai kétoldalt. Akár valami oldalszakáll. Kétszázhetvenötezres. Viili! — sípol vidáman a kis gép. Éppen mikor mellé ér, mintha csak köszönteni akarná. Lassítva végigcsattog az állomáson, majd a túlsó végén, a váltók mögött megáll. Aztán lassan, könnyű pöffenésekkel már indul is visszafelé. Bekanyarodik. Még tovább. Már a harmadik vágányt is elhagyta. Rádöccen a vakvágányra! Jön, jön! És milyen mosolyogva közelít! Már semmi kétség, csakis érte jöhetett! Jaj, szegény, öreg szív! Hát igaz lenne? Amit az utasok beszélnek? Kevés az étkezőkocsi. A reggeli gyorson is csak büfékocsi volt... Az okosok nyilván sajnálják már, hogy így bántak vele, hogy munkásszállást csináltak belőle. Ám, ha nincs más, jó az öreg is. Most majd szépen előveszik, kijavítják. Hiszen nem is olyan öreg. Rugói nyikorognak ugyan, mert a karbantartók elspórolják tőle az olajat, lágyan ringanak mégis, akár a bölcső. Forgózsámolya sem rozsdás, kitűnő acélból készült az, még Ferencjóska idejében. Bírná még az iramot, úgy robogna, hogy szeme-szája elállna ennek a lyukas tejeskannának, csak kötnék mégegyszer egy hegyesorrú, háromszázhuszonnyolezres mögé! Igen, egészen bizonyos, hogy reaktiválják... Nyájas mosolyra húzta viharvert harmonikáját, halkan reccsent párat, hogy zavarát leplezze, aztán megszólította a mozdonyt: — Kedves kétszázhetvenötezres, ugye, maga értem jött? Nemde, a Dunakeszi Főműhelybe megyünk? A Buffalo azonban hallgatott. Titokzatosan, mint valami vas-szfinksz. Csak nagynéha pöffent egyet-egyet: psss, psss. — Jó, jó, tudom, hogy ez hivatali titok. De nekem megmondhatja, régi vasúti vagyok* én még tudok hallgat*