Új Ember, 1968 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1968-01-07 / 1. szám
Készpénzzel bérmentesítve Bp 72. sz. postahivatalnál Ára: 1 forint igyetemi Könyvtár Beszélő delfinek Szilveszter éjszakáján éjfél felé, amikor a virrasztók maguk elé merengtek, s azon tűnődtek, mit kérjenek maguknak, családjuknak, nemzetüknek és a világnak — lehúnyt szemem előtt két delfin táncolt. Fel-felemelték csőrös pofájukat képzeletem hullámai közül és komolyan rámtekintettek. Nem tréfa, amit mondani akarok, nem is jelképes beszéd. A két delfin valóban létezik, nevük is van, beszélni is tudnak. Legalábbis ezt írja róluk a komoly világlap, a Le Monde beszámolója, amelynek ezt a címet adta írója: »Egy állat, amelynek esze van...« A két delfin az amerikai haditengerészeti kutatóintézet birtokában van. Az intézet tudósai nemrég bemutatták őket francia kollégáiknak. Az ámuldozó tudós közönség előtt valóban »nyilatkoztak« is a delfinek. A beszámoló írója némi kajánsággal meg is jegyzi, hogy a teológusoknak bizonyára fejtörést okoz majd a jelenség, az állati értelemnek ez a foka, ahogyan Amerika felfedezése után is vitatkoztak, van-e lelke az indiánoknak. A figyelmemet nem ez a csípés ragadta meg. A paraguai redukciók atyái erre az utóbbi kérdésre régen megadták a feleletet. Ma sem hiszem, hogy úgy járnának teológusaink, ahogyan Anatole France csúfondáros regényének vaksi szentje, aki embereknek nézte és megkeresztelte a pingvineket. Más döbbentett engem meg. Az az ok, amiért a haditengerészet tudósainak feltámadt az érdeklődése a tengerek valóban csodálatosan értelmes lakója iránt, amely ősidők óta az ember barátjának hírében áll, s már a görög legendák világában úgy szereti a zenét, hogy hátán hordozza a lantos Ariont, de korunkban is hajókat vezet biztos révbe, hajótörötteket ment meg a haláltól Háborús célokra akarják felhasználni. Atomtöltetű aknát akarnak a hátára kötni, hogy azzal beosonjon az ellenséges kikötőbe s ott, mint egy új tengeralatti kamikaze — öngyilkos halálpilóta — önmagával együtt levegőbe röpítsen, elpusztítson mindent, hajót, építményt, embert. Ezért tanulmányozzák, idomítják, oktatják, lám, még beszélni is a delfint a tudósok. Imádkoznunk kell az új év kezdetén, de az egész esztendőben, az emberi értelemért, amely egyre merészebben hatol be a természet, a világűr, a lét, az élőlények titkaiba. Imádkozni kell a megvilágosító Szentlélekhez, áldja meg, szelídítse meg az ember értelmét, óvja meg a kegyetlenségtől, hogy hajótörötteket menteni tanítsa a delfineket, ne háborúzni Sinkó Ferenc 51816 A Számunkra minden esztendő a szent reménykedés ünnepével kezdődik. Mi az Üdvözítőnk nevében és az ő erejében, a Boldogságos Szűz kézvezetése mellett indulunk az évfordulókon a következő év teljességébe. Lelkeinkben még visszhangzik a szilveszteri számadás és a hálaadás érzésvilága. Az évnyitó nap sajátossága azonban már az új reménykedések, tervezgetések és vállalkozások szálaiból szövődik és színeződik. Az új reménység és Istenre hagyatkozásunk harsan fel hagyományos egyházi énekünkben is: »Ó, szép Jézus, ez új esztendőben légy híveidben! Ó, Mária, esedezzél értünk, édes reményünk! Hogy ez új esztendőben, minden ügyeinkben lehessünk Jézus drága kedvében!« Ez a mi, felétek irányuló kegyelmi jókívánságunk, főpásztori buzdításunk és imaszándékunk is: »A reánk bízott hívek összessége minden ügyében lehessen új évünkben Jézus kedvében.« Ezen óhajtással törekszünk veletek, kedves Híveink, három gondolatot megszívleltetni, elfogadtatni és Isten kegyelmével valóra váltani. A három gondolat ugyan külön-külön területre, de azonos célra vonatkozik: Békét a világnak! Békét szép hazánknak! Békét családjainknak! Jóságos, a világ sorával annyit törődő VI. Pál pápánk meghagyta, hogy a mai nappal kezdődően Anyaszentegyházunkban az év első napja, az Újév ünnepe a béke napja legyen, a világbékét szolgálja. Amikor ezt felénk elrendelte, felkérte a népek és békeszervezetek vezetőit is, hogy csatlakozzanak. Milyen szép és eredményes volna, ha a jövőbenézés legkínálkozóbb napján minden szív, minden nemes törekvés egyesülne a béke leesdésében és annak komoly munkálásában. Mi máris megszívleljük és megszívleltetjük Szentatyánk nemes kezdeményezését. Veletek együtt kérjük Urunkat, a béke fejedelmét, hogy főleg békeakarásunkkal és békemunkánkkal járjunk kedvében az új esztendőben. Szentatyánk szüntelenül munkálkodott a világbéke érdekében, mivel ez a legnagyobb földi jó veszélyben forog. Egyes helyeken — leginkább Vietnámban! — oly háború dúl, amellyel nemcsak egy szerencsétlenségbe sodort népet sújtanak és pusztítanak, de magát a világháborút is reánk zúdíthatják a támadó háborús erők. Ezért tolmácsoljuk felétek a mai napra szóló pápai, üzenet megállapításait is: »A béke nem lehet csupán szép szólam!« Ha a szavak üresek maradnak, akkor éppen az önző vágyakat takarják. A béke alapjait mindenkori érvénnyel XXIII. János pápánk foglalta össze négy pontban: »Igazság, igazságosság, szeretet és szabadság.« Ha ebből a négy követelményből csak egy is hiányzik, már nem lehet igazi békéről szó. Ennek a békeeszménynek a megsértését kívánja szolgálni a bevezetett újévi béke napja is. Egy ilyen eszihélés biztosan száműzi a béke veszélyeztetőit. Ezek többek között a nemzeti önzés, az erőszak szelleme, a fegyverkezés-fszülte hadipotencia, másrészt annyi népensége, elhanyagoltsága és elmaradottsága. A béke ellensége az a kishitűség és tévhit is, hogy a béke csak fegyverek erején nyugodhat. Végül békeellenes az üres pacifizmus is, amely visszariad a béke áldozatos munkálása elől és haszontalan frázisaival csak az önző restségből eredő semmittevést álcázza. Mi, magyar katolikus hívők, örömmel és készséggel vesszük Krisztus helytartójának felhívását. A most folyó hit évének második felét és folytatását a béke és remény évévé kívánjuk dúsítani Ezért első hivatalos egyházi békenapunkon így fohászkodunk: »Nyisd meg Űrünk és Istenünk minden jóakaratú ember számára azokat az utakat, amelyek egymás megsegítéséhez, a szívek kitágításához és testvéribb élethez vezetnek a valóban egyetemes emberi közösségben!« Kedves Híveink! Anyaszentegyházunk — különösen a II. Vatikáni Zsinat óta igyekszik mindinkább úgy beilleszkedni korunkba és világunkba, hogy léleküdvözítő munkája mellett felajánlja szeretettel ihletett szolgálatát a közös emberi javak előteremtésére és gyarapítására. Ezt mi, magyar katolikus főpásztorok, természetesen elsősorban drága hazánkban, szeretett népünk érdekében gyakoroljuk, összegyházi útmutatást követünk, amikor színeslélekkel járulunk hozzá hazánk további felvirágoztatásához. A béke, amelynek ünnepi napját ma ígéretesen üljük meg, nemcsak isteni adomány, hanem az emberi fáradozás gyümölcse is. A béke azonos a fejlődéssel, jelentette ki Szentatyánk húsvéti körlevelében, amikor a népek haladását tárta elibünk. Nos, nálunk éppen most indul be gazdasági életünk továbbfejlesztése, amely az átfogóbb és tartalmasabb fejlődés útján kívánja megteremteni a nagyobb jólétet. Mi, felelős főpásztoraitok, akik tőlünk telhetően küldetésszerűen fáradozunk egész népünk haladásán és békéjén, ma veletek együtt örvendezünk e szép célkitűzésnek. Állásfoglalásunk alapozásához először közeli múltunkba tekintünk vissza. Ebben a visszapillantásban megláthatjuk és kellően értékelhetjük mindazt, amit az utolsó két évtizedben oly sciie téren elértünk. Jól ismerjük a második világháború pusztításait hazánkban. Azt is tudjuk, hogy felszabadulásunk óta évről évre előnyösen rendeződtek életkörülményeink. Népünk egésze ma a szociális és az osztó igazságosság jegyében élvezheti az eddigi közös munkájának legközösebb gyümölcseit Megszűnt a népbetegség, a nyomor, a munkanélküliség és a bizonytalan holnaptól való félelem. Másrészt igen számos a szociális létesítmény és vívmány. Ez a visszatekintő felmérés minden elfogulatlan szemlélőt bizalommal tölt el. Ha a két évtized eredményei bizalomban összegeződnek, akkor az új gazdasági reformhoz is előlegezzük a bizalmat, remélve és várva további szociális eredményeinket Reánk, hívőkre, különösen megnyugtató, hogy a gazdasági reform oly szerencsésen mozgósítja az erkölcsi erőtényezőket. Amíg a fő cél az általános fejlődés és annak meggyorsítása, a megvalósításnál toborozódnak az erényszámba menő erkölcsi erők is: az egyéni felelősség és lelkiismeretesség, a becsületesség, a tevőleges emberszeretet, az áldozatosságig fellángoló közösségi érzés és áldozatkészség. Mindez velejáróként bontakoztatja ki az egyén sokoldalú képességeit. A szaktudástól kezdve a nagylelkűségig. Maga az együvétartozás, a szolidaritás is szépen valósul. Hiszen egy dolgozik az egészért és az egész az egyért. Az egyéni lelkiismeretesség és a közösségi összefogás és összhang révén valóban közös tulajdonunkat képezik az elért eredmények, közösek az azok fölötti örömeink, közösek és igazságosak az azokban való érdemszerinti részesedéseink. Amennyiben a béke egyenlő a fejlődéssel, mi a most programba vett fejlődést hazánk és népünk békeszolgálataként köszöntjük. Ennek jegyében ajánljuk fel a mi osztatlan hozzáállásunkat. A feladatok kitűzése, a megvalósítás módszereinek és eszközeinek meghatározása és alkalmazása a közhatalmat az államvezetést illetik. Mi ezt jól tudjuk és el is fogadjuk. Azzal is tisztában vagyunk, hogy a társadalom fellendülése az egyén legfőbb érdekeit is előmozdítja, biztosítja és magában hordozza. Épp ezért a magunk részéről azon vagyunk és leszünk, hogy mi is serkentsük az erkölcsi tényezőket és ezáltal szervesen kapcsolódjunk bele e nagyszerű, mindnyájunkat közelről érintő és mindannyiunk javát szolgáló vállalkozásba. Ebből az is következik, hogy aki erőihez mérten nem venné ki részét a munkából, az kárát vallja, mégpedig a kemény apostoli szó értelmében: »Aki nem dolgozik, ne is egyék!« Mi, híveinkkel együtt készséggel vállaljuk a reánk eső részt és megismételjük: Egyházunk békenapján hazánk és népünk békés , boldog jövendőjét akarjuk szolgálni a kitűzött gazdasági fejlődés útján is. Kedves Híveink! Szózatunkat nem fejezhetjük be anélkül, hogy ne emelnénk ki külön a család jelentőségét egyházunk és népünk életében. A családba születtünk bele, annak légkörében növekedünk és életünk végéig megmaradunk annak szent kötelékében. A hit és a remény fényével világítottunk reá békét kereső világunkra és szociálisabb jövőt tervező, építő hazánkra. A családi körben a békesség , boldogság sokasítása és szilárdítása érdekében uraltassuk el a szeretetet. Gondolunk itt különösen a hitvesi hűségre és szeretetre, a gyermekáldás vállalására, a gyermek lelki gondozására. Legyen a szeretet annyira kölcsönös, hogy azt élvezzék a tisztességben megöregedett déd- és nagyszülők éppúgy, mint a családfenntartók, a gyermekek és az unokák. A békés egyház és a békés haza, a békés világ és a békés jövendő döntően a békés, családokra épül Ezért nagyon kérünk, kedves Híveink szívleljétek meg a szeretet parancsának sugalmazásait és hozzátok létre a szép családi közösségekben a szeretet légkörét. Ez mindent könynyebbé, szebbé, boldogítóbbá avat. Karácsonyi érzelmekkel köszöntjük és áldatjuk a példás családjainkat és minden magyar családot. Veletek vagyunk és kívánunk maradni, kedves jó Híveink, e szent békenapon és az év minden napján. Számoljatok mindenkor a mi szolgálatunkkal. A mai lelki együttlétünk csendüljön ki a hit-reményszeretet énekében: »Uram, hiszlek és reméllek, tiszta szívből szeretlek. E szent hitben, reménységben, szeretetben erősíts!« Isten áldja, ezt esdjük egy szívvel-lélekkel minden hívünket, minden családunkat drága hazánkat és népünket, minden jóakaró embertestvérünket és a békét áhító és az ezért munkálkodó korunkat. Főpásztori szeretettel és szolgálattal Budapest. 1967. december 24-én Magyar Katolikus Püspöki Kar Püspöki Kar újévi pásztorlevele cím 00* Katolikus hetilap 1968. január 7. XXIV. évfolyam 1. szám A pápa levele Veuillot bíboroshoz A nemrég súlyos operáción átesett Veuillot párizsi bíborost felkereste Szent Józsefkórházi betegágyánál Benelli helyettes szentszéki államtitkár, s átadta neki VI. Pál pápa személyes levelét. A pápai levél így hangzik: »Szeretnénk, ha soraink kifejeznék aggodalmunkat, melyek az elmúlt napok folyamán töltöttek el bennünket, amikor Isten súlyos szenvedésekkel látogatta magnt. Szolgáljon vigasztalására a kórházi ágy, amely egyesíti szenvedéseinket, imáinkat s egyházmegyéink iránti szeretetünket. Áradjon el lelkében Isten végtelen kegyelme, békéje s tűrni segítő ereje. Hőn óhajtjuk, hogy mindezt hozza meg önnek szeretettel küldött apostoli áldásunk.« Állandó diakonátus Franciaországban A Szentatya teljesítette a francia püspökök kérését, hogy önálló és állandó egyházi rendként visszaállíthassák a diakonátust a főpásztori fennhatóságuk alatt álló területeken. A francia püspökkari konferencia teljes ülése 1966. októberében határozta el az állandó diakonátus visszaállítását, 97 szavazattal 8 ellenében a nőtlen, és 101 szavazattal 4 ellenében a nős diakónusokra vonatkozóan. A visszaállítással kapcsolatos ügyek intézésére országos püspökkari bizottságot állítottak fel. A diakónusok toborzása nyomban mégis kezdődött, s eddig mintegy 150-en jelentkeztek Franciaországból. Az országos püspökkari bizottság a Szentatya levelének vétele után úgy döntött, hogy a pápa kívánságának megfelelően egyelőre próbaidőre állítja vissza a diakonátust; a próbaidő tíz év lesz. Ugyanakkor minden egyházmegyében egy papot bíztak meg, hogy az új jelentkezőket fogadja és tájékoztassa. A diakónusokat megfelelő kiképzés után szentelik fel, a kiképzésük három évig tart. Tevékenységi körük eléggé sokrétű és változatos lesz: keresztelnek, áldoztatnak, házasságot áldhatnak meg, temetési szertartást, különböző ájtatosságokat vezethetnek, katekizmust taníthatnak, az egyház hivatali és szociális intézmrményeit irányítják. Nincs döntés a holland katekizmusról Nem hozott eredményt a holland katekizmus vizsgálatára a pápa által kinevezett hat tagú bíborosi bizottság tanácskozása — jelenti a Kathpress. Alfrink bíboros Rómából hazatérve maga is úgy nyilatkozott, hogy a bizottság nem hozott végleges határozatot, s ezért még jó időbe telik, amíg a holland felnőtt-katekizmus külföldön is megjelenhet. Kijelentette továbbá, hogy közelebbi részletekről nem kíván szólani mindaddig, amíg a holland püspöki kart az ügyek állásáról nem tájékoztatta. Mint ismeretes, a felnőttek számára készült holland katekizmus sokhelyütt kritikát hívott ki a katolikus világban. Ezért rendelte el a pápa, hogy egy hat tagú bíborosi bizottság vizsgálja át behatóan a művet. Ez a bizottság immár másodízben ült össze az elmúlt hetekben. Az illések, melyekre a zsinati kongregáció termeiben került sor, szigorúan zártkörűek voltak. A bíborosi bizottság tagjai voltak: Frings bíboros, kölni érsek, a bizottság elnöke; Lefebvre bíboros, bourges-i érsek, Jäger bíboros, Paderborn érseke; Florit bíboros, firenzei érsek; Browne ír kuriális bíboros, valamint Journet bíboros. A bizottság nézete — mint ahogy erről a holland katolikus távirati ügynökség, a KNP megbízható forrásokra hivatkozva hírt ad, — teljességgel megoszlott. Míg Floris Browne és Journet bíborosok kifogásokat hangoztattak, addig Frings, Lefebvre és Jäger bíborosok kiváló munkának minősítették, aminek széles körű terjesztését mindenképpen kívánatosnak mondták. Ám, hogy a Hollandián kívüli kiadások eredményesek lehessenek, bizonyos félreérthető részek átdolgozását javasolták. Frings bíboros, a bizottság elnöke egyébként személyesen, élő szóval részletesen beszámolt a bizottság munkájáról a bíboros-államtitkárnak. Feltűnt a római megfigyelőknek, hogy a pápa sem a bizottság elnökét, Frings bíborost sem pedig a bizottság egyetlen tagját sem fogadta, csupán Alfrink bíborost, aki december 14-én újra Rómába érkezett Alfrink nem volt, ugyan tagja a bíborosi bizottságnak, de több ízben tanácskozott velük. Az a körülmény, hogy a pápa nem magánkönyvtárában, hanem lakosztályában fogadta a holland bíborost, amit csak igen kedvelt személyiségekkel cselekszik, római jólértesült körök előtt arra enged következtetni, hogy VI. Pál nemcsak igen nagyra értékeli Alfrink személyét, hanem jele ez annak is, hogy a katekizmus ügyét a holland püspöki karral egyetértésben kívánja megoldani. .