Új Ember, 1969 (25. évfolyam, 1-26. szám, 1200-1225. szám)

1969-01-05 / 1. szám

Eltemettük Mihelics Videt Nehéz temetni karácsony­kor. Boldogsággal teljes ünnepe­ket kívánni gyásztól nehezült szívvel. Vígasságos énekeket zengedezni, amikor torkunkat is elszorítja a fájdalom s a csillogó karácsonyfa gyertya­fényeibe fekete szálakat fűz a könnyek szivárványa. Eiváló útjára bocsátani valakit ép­pen akkor, midőn a messzire szakadt gyermekek is haza­jönnek a család ünnepi aszta­lához. — Nem lehet, nem igazi — Ezt hajtogatjuk már egy hét óta, hogy elérkezett hozzánk a tragikus híradás. Még most is olyan nehéz elhinni, hogy a téli napfényben fürdő farkas­réti temető halottasházában a fenyőgallyakból fonott koszo­rúk virágos halmain az a fe­kete koporsó Mihelics Vid föl­di alakját öleli körül. Nehéz elhinni és beletörőd­ni, hogy az ő örökké mozgás­ban levő földi alakja fekszik ott, immár mozdulatlanul. Hogy boltozatos, homloka mö­gött megszűnt nyilvántartani századunk szellemiségének minden rebbenését. Lezárult ajkán végleg elszakadt az okos szavak fonala. Az élet fordulataira oly gyermekien ámuló szeme már csak ez ed­dig láthatatlant nézi. Hogy szakadatlanul író keze — mely még a kórházi ágyon is, a halálos vergődés perceiben is a kézzel való írás mozdu­lataival harcolt az eszmékért — most már végleg elpihen a tények legnagyobbikában, a halálban. Oly nehéz beletörődnünk, hogy nem tér már vissza kis szerkesztőségi szobájába, író­asztalához, közénk. Hogy örökre elment, átgyalogolt egy másik szerkesztőségbe, utolsó lapzártára, végső korrek­túrát készíteni, s hogy ezúttal átírta magát az időtlenségbe. Soha nem percekkel, órák­kal, napokkal és évekkel mér­te az időt, hanem csak a tele­rótt kéziratoldalakkal, az el­végzett munkával. De mégsem szabadította meg sem magát, sem bennünket ettől a kegyet­len perctől. 1968. december 27., 12 óra 30 perc. Mihelics Vid elindul utolsó földi út­jára. Búcsúzunk tőled, kedves Professzor úr! Nemcsak így hívtunk: valóban az voltál nekünk. Sok mindenben pro­fesszorunk, de mindenekelőtt a tanító, a szolgáló és az em­bereket kereső Krisztus evan­géliumi katedráján. A tanító Krisztus iskolájá­ban olthatatlan szomjúsággal tanultál, hogy taníthass. Rá­kérdezve az élet nagy és ki­csiny kérdéseire — és mindig tovább kérdezve — hogy fe­lelni tudj a szüntelenül kér­dezőknek. Nyugtalan korunk nyughatatlan szívű gyermeke­ként vallatva tudományt, iro­dalmat, teológiát — és a ma­gad megküzdött hitének bizo­dalmával szakadatlanul szólít­va Istent — hogy megtaláld a végső megnyugvás útjait. A szolgáló Krisztus szólítá­­sára munkálkodtál azon, hogy egyházunk mai megújulásá­ban egy korszerű keresztény önvizsgálat révén része legyen a magyar katolicizmusnak is Kezdettől fogva kerested, megtaláltad a hazáját és egy­házát egyformán szerető köz­életi ember személyes szolgá­latának gyümölcsöző lehetősé­geit az egyház és állam közöt­ti jóviszony munkálásán. Az embereket kereső Krisz­tus barátságával fordultál mindenféle felfogású és világ­nézetű felebarátod felé. Soha­sem tagadva el, ami elválaszt, mégis őszintén keresve, ami összeköt: azokban a törekvé­sekben, melyek népünk és ha­zánk boldogulását, az embe­riség békés jövendőjét szol­gálják. Köszönjük mindezekben va­ló helytállásod példamutatá­sát. Köszönjük, Istennek, hogy téged nekünk adott. Nehéz temetni karácsony­kor. Elválni Mihelics Vidtől. Azok közé tartozott, akik távozásukban éreztetik meg igazán jelenlétüket. (HL 1.) December 27, deli fél egy. Hozzátartozók, ismerősök, ba­rátok érkeznek csoportosan a frissen behavazott Farkasréti­temetőbe. A ravatalozó helyi­ségben Mihelics Vidtől búcsú­zunk. Nyugodt. ..professzori” arcvonása mintha szunnyad­nék. A ravatalt virágok borít­ják el A temetési szertartást Bre­­zanóczy Pál püspök, egri apos­toli kormányzó végezte Cson­tos Barna c. apát, érseki iroda­­igazgató, valamint a tabáni plébánia papjainak és a Köz­ponti Szeminárium kispapjai­­nak segédletével. Jelen volt Cserháti József püspök, pécsi apostoli kormányzó, Szabó Im­re püspök, esztergomi általános helynök, Semptey László bu­dapesti helytartó, az Állami Egyházügyi Hivatal képvise­letében Nagy László főosztály­­vezető, Bay László csoportve­zető. Megjelent Várkonyi Imre prépost kanonok, az AC orszá­gos igazgatója, Esty Miklós pápai világi kamarás, az AC alelnöke és Szántay István fő­titkár, P. Váradi Béla feren­ces tartományfőnök, Horváth Richárd templomigazgató, az Elnöki Tanács tagja, Vitányi György prépost, az OBKB he­lyettes főtitkára, Timkó Imre kanonok, az Opus Pacis he­lyettes ügyvezető igazgatója, Zemplén György a Központi Papnevelő Intézet rektora, Félegyházi József, Radó Poli­­kárp, Borovi József, Nyíri Ta­más a Hittudományi Akadémia professzorai, valamint a ka­tolikus közélet és a katolikus sajtó több képviselője, Brezanóczy püspök a szer­tartás elején rövid imát mon­dott az elhunytért: — Urunk, Istenünk, Meny­­nyei Atyánk! Isteni örökséged várományosaiként veszünk végső búcsút Vid testvérünk­től, a Te hűségesedtől. Neve életerőset és esdeklőt is jelent. Földi életereje megszűnt. Es­­dése felfokozódott. Bennünket most hitünk, reményünk és szeretetünk beszéltet. — Híved volt elhunyt test­vérünk. Benned volt minden reménye, add, hogy hite lá­tássá világosodjék, add, hogy reménye valóra váljék és sze­­retete Nálad boldogító viszon­zásra találjon. — Urunk! A halál és a te­metés órájában mi csak da­dogni tudunk. Átéljük véges­ségünket. Így érezzük meg leginkább a Te végtelensége­det. Ebből kaptunk ízelítőt Üdvözítőnk kinyilatkoztatá­sából. Erre irányul döntő ígé­reted is. — Engedd meg, Urunk, Iste­nünk, hogy Vid testvérünk földi létének málló pillanatá­ban Téged pillanthasson meg,­­Téged áldhasson és Benned kegyelmes jutalmazóra talál­jon, Ámen. Ezután Brezanóczy Pál püs­pök a kispapok és hívek kísé­rő énekével és feleletével vé­gezte a szertartás imáit. A be­­szentelés alatt mindannyian megrendülten imádkoztuk. ..Miatyánk, legyen meg a Te akaratod.” Végül a főpásztor az alábbi búcsúzó imával indította utol­só útjára a halottat: — Imádkozzunk testvérek, Vid testvérünk örök üdvössé­géért! — Hálatelt lélekkel fordu­lunk Hozzád Istenünk, a tiszta fényhez, és megköszönjük, hogy Vid szolgádat egész éle­tén át bölcsességed kisugárzá­saival tápláltad. Így maradt meg kereső-kutató és megvilá­gosodó léleknek mindvégig. A meglelt igazságot felelősen ra­gadta meg, és hamisíthatatla­­nul adta tovább, így volt ké­pes hűségesen vigilálni, ér­­demszerűen őrködni testvérei fölött. — A tudás, okosság és böl­csesség ajándékaiért hála Te­­néked, megvilágosító Istenünk! — A Vigilia kettőt is jelent. Őrtállást és előünnepet. El­hunyt testvérünk segítségeddel mindkettőt híven teljesítette. Állta a vártát bölcsességed aj­tajánál és a felfogott fénnyel szorgosan készítette elő olva­sóit igazságaid ünneplésére. — Élete összegezésénél bi­zalommal telítődik meg szí­vünk, hogy a lélek mélyét vizsgálva Vid testvérünk iránytűjét Magad felé mutató­nak találod, Urunk, Kegyel­meddel a sokféle és sokfelé ki­lendítő erőtenyészők özönében sem vétette el útmutatásaidat. — Különleges kegyekben is részesítetted. Szemtanúja lehe­tett anyaszentegyházunk zsina­ti megújhodásának, szinódusi vizsgálódásának, számos vál­lalkozásának és nekifeszülésé­­nek. — E megújhodás jegyében vizsgálgatta az eszméket és a tényeket, különválasztva a jó­indulatú kérdezést a kérkedés­től, az őszinte keresést a fele­­lőtlenkedéstől, a bátor kuta­tást az üres gőgösködéstől. Tu­dott különbséget tenni az ígé­retes, szerénykedő búzamag és a pipacskodó konkoly között. Ebben a válogatásban tisztult és érlelődött tolmácsoddá, vált írói ténykedése hivatássá, szol­gálatoddá és szolgálatunkká. Ilyennek láttuk őt koporsójá­ban is. Ismételten megköszön­jük Istenünk a neki és általa adott fénytöbbletet. — A halál isteni mérce alá állítja az elköltözőt. Egy egész élet tettei az isteni mérleg serpenyőjébe hullanak. Ezt tudva és vallva könyörgőre fordítjuk imánkat. Hiszen mindannyian érezzük saját gyengéinket, erőtlenségünket, ismerjük hibáinkat. Ezért ha­lottunkat, igaz testvérünket, a számadásnál féltő szeretetünk­­kel vesszük körül. — Gyermekként fordulunk Hozzád jóságos Atyánk. Esdre kérünk, emeld Magadhoz Vid testvérünket. Örök és testet öl­­tött karácsonyi szeretetedben, irgalmazó jóságodban bízón könyörgünk, add meg most Vid szolgádnak jutalmazásul és nekünk vigaszul, hogy a Te utadon, a Te igazságod vilá­gosságánál, közeledben vigi­­láljon. — Légy elhunyt és Benned megpihent testvérünk zarán­dokéletének biztos kikötője, légy minden kutatásának, ke­resésének csillapítója, légy egész lényének örök-isteni boldogítója Ámen. A ravatalozótól lassú lépéssel indult meg a menet a sír felé. A sírhely megszentelése után Várkonyi Imre prépost-kano­nok, az Actio Catholica orszá­gos igazgatója lépett a kopor­sóhoz és az alábbi rövid, sze­mélyes hangvételű beszéddel fordult a gyászolókhoz. „Istennek hitben és remény­ben gyászoló népei Engedjék meg nekem, hogy azt a néhány gondolatot, amit most elmondani szándékozom, ne a szokásos módon, életraj­zi adatokkal teletűzdelve mondjam el. Most megint sze­gényebbek lettünk. Sokat vesz­tettünk. Mindenekelőtt vesz­tett a kis család. Bástyát, vi­lágítótornyot, erőt, a mindent jól elrendezőt. De vesztett a nagyobb család is, azok, akik­kel évtizedeken vagy csak éveken keresztül együtt dolgo­zott. Itt, a földi zarándokúton nincs többé a professzor. A ka­­tekzochén professzor. Hiszen mindenki így ismerte, így sze­rette, így szólította és ebben az egy szóban milyen sok volt. Benne volt a tudás, benne volt a világos látás, benne volt a ta­nítás, benne volt az eligazítás. És vesztett a még nagyobb család, az ország katolicizmu­sa. Új írásait nem fogjuk ol­vasni. De a régieket, amelyeket olyan sok finomsággal, böl­csességgel, előrelátással írt meg, azt hiszem, nagyon sok­szor fogjuk forgatni. És mondjuk ki bátran, vesz­tett az egész ország népe, azok is, akiknek más a világnézete, akik az élet nagy kérdéseit más oldalról, más szempontok szerint közelítik meg. Ami drága Vid barátunk a dialógus embere volt. Azé a dialógusé, amely sok útkereséssel, na­­gyon-nagyon nehéz periódu­sokon keresztül, út­találással és ennek az útnak a megtartá­sával járt együtt. Püspök atyánk a II. Vatiká­ni Zsinat szelleméről, az egy­házba betört megújuló, meg­tisztító levegőről beszélt. Igen, ennek ő is munkája volt és­pedig nemcsak ott, ahol a hi­vatalos egyház működhet és dolgozhat, hanem ott is, ahol a megértést, a világosságot, az emberiességet, mindazt, ami szép és jó, ami mindnyájunk javára szolgál, együttesen le­hetett szolgálni. Drága Vid barátunk, mi az utolsó években nagyon sokat utaztunk együtt. Most ez az utazás nagyon messze vezet és én mégis azt mondom, hogy nem visz el tőlünk. Nemcsak azért, mert erős a mi hitünk, hogy a hívő élete nem vész el, csak megváltozik. Nemcsak azért, mert elpusztíthatatlan a mi reményünk abban, hogy te új földet és új egeket látsz és ott vagy a mennyei Jeruzsá­lemben. Hanem azért is, mert abban is erős a mi hitünk és reményünk, hogy a most tá­vozó, a messziremenő, akinek a vonata már elindult, újra fog velünk találkozni, megvár ben­nünket és akkor abban az új Jeruzsálemben, a mennyei Je­ruzsálemben, mindazok, akik őt szerették, igazán ismerték, tudását és emberségét nagyra­­becsülték, vele együtt fognak örvendezni. Utolsó szóként­, neked, a kis család, a nagyobb család, a katolicizmus és a mi nagy tár­sadalmunk nevében azt mon­dom: indulj békében és mi kö­vetünk téged azon az úton, amelyet te nekünk mutattál, de követni fogunk egyszer a hívó szóra azon az úton is, amelyen most elindultál. Az Úr békéje legyen mindig ve­led!” Aztán a koporsó végső he­lyére került, betemette a föld és koporsónyi hant emelkedett fölé. A körülállók, az elhunyt testvéreik nevében is hangos szóval imádkozták az apostoli hitvallást.­ Halottunk méltó búcsúztatá­sa azonban ezzel nem ért vé­get. Mihelics Béla Vid lelki­üdvéért az ünnepélyes re­quiem január 8-án délután 6 órakor lesz a lakóhely szerint illetékes tabáni plébániatemp­lomban. Japán századfordulót ünne­pelt, 1868. november 6-tól új időszámítást kezdett. Ettől az időponttól számítják a japán felvilágosodás korszakát. A szigeteken megszűnt a hűbéri­ség, a japánok fokozatosan át­vették az európai—amerikai civilizáció gazdasági, társadal­mi és politikai módszereit, közben azonban ápolták ősi nemzeti és vallásos hagyomá­nyaikat. Japán ma a harmadik ipari nagyhatalom, az egyetlen keleti nemzet, amely rövid idő alatt modern ipari állammá vált. Joggal beszél a világ a japán gazdasági csodáról. Ennek a szédületes fejlődés­nek, amely különösen a máso­dik világháború után bontako­zott ki, számos gazdasági, po­litikai, népesedési és egyéb oka lehet. Nekünk, keresztények­nek azonban, akik Max Sche­­ler nyomán sejtjük már, mi­lyen jelentős szerepe volt a zsidó-keresztény egyistenhit­­űek technikai civilizációnk megszületésében, Max Weber­től pedig azt tanultuk, hogy a protestáns irányzatoknak, kü­lönösen a puritánoknak döntő szerepük volt a kapitalizmus kifejlődésében, érdemes egy pillantást vetnünk a japán vallási mozgalmak és az ország elképesztő ipari, kereskedelmi sikerei közt is fellelhető össze­függésekre. De voltaképpen fellelhető-e ilyesmi egyáltalában? R. N. Bellah szerint igen. Ez az ame­rikai vallás­szociológus Weber elmélete nyomán vizsgálta meg a kérdést (Reflexions on the Protestant Ethic Analogy in Asia, 1963). A különböző val­lási elemekből (sintóizmus, konfucianizmus, buddhizmus) összeszövődött japán vallásos­ság már a XIII. században az észre, az értelemre támaszko­dik. Még inkább ilyen észre támaszkodó a Tokugava-kor­­szakban (1600—1868-ig), a hű­bériség korában tehát, amikor a sógunok kormányozták a szi­getországot és elzárták az ide­genek, a barbárok elől. Bellah elemzi a vallási irányzatok ha­tását az egyes osztályokra és társadalmi rétegekre. Arra jön rá, hogy a japánok vallás­erkölcsi felfogását erős evilági aszkézis jellemzi: szüntelen munka, szorgalom, kötelesség­teljesítés, rend, pontosság, a teljesítmények hangsúlyozása, takarékosság, megelégedés a szükségessel, egyszerűség étel­ben, ruhában, lakásban, a fényűzés kerülése, az önzés le­küzdése, a tanulás értékelése és a mértékletesség. Ezt az erkölcsi felfogást val­lásosan különbözőképpen ala­pozzák meg. Az istenség java­kat (on) juttat az embernek, a valláserkölcsi tevékenység szerény köszönet, hálaadás (hoon) értük s ez a tevékeny­ség a további áldás előfeltétele is. Ehhez elmélkedésen, meg­világosodáson és önmegsemni­­sítésen át visz az út — vagy, és ez a rendes és jellegzetes japán út — rá kell lépni az ön­zés megtagadásának útjára a mindennapi életben. A japán vallásosság a többi ázsiai vallásossággal szemben igen tevékeny. A politikai te­kintély, a nép, a­ család az is­teninek a jelképe és árnyképe s így a vallásos-erkölcsös te­vékenység vonatkozásba ke­rülhet a világi jelképpel. A ja­pán vallás a gyermeki jámbor­ság, a tekintélytisztelet vallá­sa, a család, a nemzet, a kor­mányzat politikai és egyúttal szakrális egységek. Minden te­vékenység, a vallásos-etikai, a gazdasági és a hivatali is, kö­telesség a család, a társada­lom, a nemzet, a kormányzat, a császár és az Isten iránt. A földi hivatás tehát egyúttal mennyei hivatás, szent szolgá­lat. Ez a néhány, inkább csak odavetett jellemzés persze meg sem közelítheti a valóság vég­­hetelen árnyaltságát, de talán már így is érzékelhetővé vá­lik, micsoda hatalmas lelki erő­ket mozgósít a japán vallás, milyen erőket mozdítanak meg a mélyről buzgó különféle er­kölcsi áramlatok. A japán val­lás megadja a politikai és csa­ládi értékek végső értelmezé­sét, önmegtartóztatásra irá­nyuló sugallata, a különféle foglalkozásoknak vallásos hi­vatástudattal történő megszen­telése pedig igen erőteljesen hat — közvetve persze — a gazdasági élet alakulására. Ja­pánban a felépítménynek az alépítmény révén történő meg­határozásáról — vallja Bellah — szó sem lehet. Ellenkezőleg, ott inkább a politika és a val­lás tört be a gazdálkodásba és tette dinamikussá Japán gaz­dasági életét. A japán gazdasági csodában persze a vallásos tudaton, ezen a sajátos vallásos­ politikai er­kölcstanon és a nemzeti érzé­sen kívül bizonyára még más tényezők is közrejátszot­tak. Anélkül, hogy jelentősé­güket vitatnánk, elfogadhatjuk az amerikai vallás­szociológus kutatásai alapján azt, hogy a vallásnak Japánban roppant közvetett hatása van a gazda­sági életre, amelyben a lelki­­erő, a műveltség, a munka és az élet értelmébe vetett hit na­gyon is fontos szerepet ját­szik. Szigeti Endre A japán csoda és a vallás Katolikus lelkigyakorlat - buddhista módra A „Beatles”-ek, mint tud­juk, egy hindu guruhoz utaz­tak, hogy megtanuljanak el­mélkedni. Miért, kérdezték akkoriban, hazájuk keresztény kolostoraiban nem sajátíthat­nák el a szemlélődés tudomá­nyát? Válasz helyett a tény érdekes: ezrek követik példá­jukat, s távol-keleti bölcsek­nél tartanak „lelkigyakorla­tot”. Nyilvánvalóan bizonyos sznobizmustól indíttatva is, mégsem ilyen egyszerű a kér­dés. Mert tagadhatatlanul sok igaz kincset tartogatnak szá­munkra a távol-keleti vallá­sok. Ezekért a kincsekért indult útnak Hugo Lasalle jezsuita atya is, aki most m­ár negy­ven éve él Japánban, és az ottani jezsuita egyetemen ta­nít. Különösen a „zen”-ben mélyült el, és egészen közel­ről megismerve a buddhiz­musnak ezt a formáját, nem­csak tanulmányozta, el is sa­játította. Pater Lassale-t tele termek fogadták Európában. A mün­cheni katolikus egyetem zsú­folásig megtelt, amikor nem­rég gyakorlati oktatással egy­bekötött előadást tartott a „zen”-ről. Teljesen tárgyilagos útmutatásokat adott ahhoz, hogyan kell lélegezni, ülni. Hatszáz hallgatója, többségük­ben vitakedvelő, kifejezőké­pességgel megáldott intellek­­tuel, alkalmasnak bizonyult, hogy esténként kétszer fél órát meditáljon — testileg­­lelkileg. Pater Lasalle ezt még soha nem érte meg. A japán zen templomokban sokkal ki­sebb csoportok jelentek meg, legfeljebb harmincan. Zen szellemű és stílusú lel­kigyakorlatait, melyek a ke­leti és nyugati elmélkedések találkozását voltak hivatva szolgálni, tehát nagy érdeklő­déssel fogadták. Hogy gyü­mölcsöző lesz-e a találkozás egymás értékeinek kicserélé­sében, a jövő mutatja meg. Napi szentírásolvasás Akinek levelét olvassuk, az Szent Júdás apostol, nem a Karnótból való Júdás, az áru­ló, hanem az ifjabb Jakab apostol testvére, aki a Taddás- Tádé melléknevet viselte. A zsidókból lett keresztényeknek írta levelét, mert feltételezi az ószövetségi szentírás beható ismeretét. A címzetteket tév­­tanítóktól óvja ebben a levél­ben ; szabadosok, „antinomis­­ták” voltak ezek. Krisztust ta­gadják, káromolják a „dicső­ségeseket”, vagyis az angyalo­kat, kicsapongók, azaz „kíván­ságuk szerint járnak”, kevély dolgokat beszélnek, mindent káromolnak, amit nem érte­nek. JAN. 5. VASÁRNAP. Szent­lecke: Apostolok cselekedetei 4, 8—12. — Evangélium Szent Lukács szerint 2, 21. JAN. 6. HÉTFŐ. (Vízkereszt). Szentlecke: Izajás próféta 60, 1—6. — Evangélium Szent Má­té szerint 2, 1—12. JAN. 7. KEDD. Júdás—Tádé levele 8—13. vers, az álmodo­zó tévtanítók megvetik a’ fel­­sőbbs­égeket. JAN. S. SZERDA. Júdás- Tádé levele 14—16. vers, jön az Úr, hogy ítéletet tartson. JAN. 9. CSÜTÖRTÖK. Jú­­dás-Tádé levele 17—18. vers, intelmek a híveknek. JAN. 10. PÉNTEK. Júdás- Tádé levele 20—23. vers, a hí­vők épüljenek a hit alapjaira. JAN. 11. SZOMBAT. Júdás- Tádé levele 24—25. vers, a levél befejezése. Családtervezés Örömmel és érdeklődéssel olvastam az Új Ember nov. 24-i számában Dénes Gizella cikkét a ma már nyugdíjas tompai plébánosról, Erdős Jó­zsef paptudósról. Szeretnék né­hány szót hozzáfűzni. Nos, a „bogarász-pap” édes­apja falusi tanító volt s a ta­nítók sohasem tartoztak a va­gyonos osztályhoz. A tanítóék mégis nyolc gyermeket nevel­tek fel, nyolc fiút. Az első­szülöttből lett az európai hírű természettudós, Isten szolgája. Egyik öccse kiváló bíró, a má­sik kutató­ orvos, halkszavú csöndes tudós, akinek a fog­lalkozása hivatás, akár a lelki­­pásztoré — aki nem kap tö­mött borítékokat gazdag pá­ciensektől, de szérumaival, vé­dőoltásaival sok-sok gyermek életét menti meg a fertőző be­tegségektől. Az ő nevét is is­merik külföldön. És a többi testvér is mind kiváló a maga munkaterületén. Egyiküket ál­dozatul követelte a világhábo­rú, de a többi családos, sok­­gyermekes. S a paptestvér ál­dotta meg házasságukat, ke­resztelte gyermekeiket. A nyolc testvérnek gyermek­korukban persze nem volt meg „mindenük”, amit egy mai gyermeknek tudnak nyújtani a szülők (sokszor fölöslegesen és károsan). De erősek, vidámak voltak, egymást segítők. A tanító úrék nem beszél­tek családtervezésről, de hittek az isteni Gondviselésben és örömmel fogadták a gyermek­­áldást. Hogy áldásnak érezték és nem „tehernek”, ez végig­kíséri életük útján fiaikat, akiknek munkájából áldás su­gárzik a körülöttük élő ember­társaikra is. Barsy Irma Előregyártott épületelemeket adományozott VI. Pál pápa a jordániai menekülteknek. Az elemekből ötven iskolatermet lehet felállítani, amelyek min­degyike ötven tanulót tud be­fogadni. Az adomány tehát kétezer-ötszáz arab menekült gyermek számára biztosítja a tanuláshoz szükséges fedelet.

Next