Új Ember, 1971 (27. évfolyam, 1278-1329. szám)

1971-09-26 / 39. (1316.) szám

0­0 AZ ERKÖLCSI BÁTORSÁGRÓL került szó egy társaságban, hí­­vők és nem hívők, idősebbek és fiatalok között. Az elhang­zott vélemények éles fényt ve­tettek az emberi magatartás különböző formáira. Anélkül, hogy egy szűk kör állásfogla­lását általánosítani akarnék, érdemes néhány megfigyelést tennünk e témáról. Az egyik fiatal — egyébként gondozott „nagy hajú” fiú — lassan és tagoltan ezt mondta: „Itt van az ideje, hogy a ti (értsd: idősebb hívők) őszin­­teségtek ne csak taktikus le­gyen, hanem elsősorban ke­gyetlen”. Persze, erre az idő­sebbek közül egyesek felcsat­tantak és hangosan, apologe­­tikus ingerültséggel védtek va­lamit: amikor újra elcsende­sedtünk, egyikünk sem tudta, hogy mit? Mi van­ hasznosabb az őszin­teségnél, ami annál fájdalma­sabb, minél mélyebb, azaz iga­­zabb; van-e az egyetemességre Krisztus által fölhívott kato­likusban olyan értékes, amit az őszinteség derékba törne? Netán a hit lenne az, ami — Fesquet szavaival — „megren­­díthetetlen, vagy pedig nincs is”? Ha nem a hit az, amit a mély őszinteség fenyeget, ak­kor mi? Lehet, hogy rejtett hatalmi érzékenység, vagy a nosztalgia az elveszített „vilá­gi” befolyás után — ami sze­rencsénkre —, a múlté, sem­miféle­­leplekkel, finomságok­kal,­­vágy­ kímélettel föl nem támasztható? Figyelnünk kell ifjú barátaink szavaira. Egy fiatalabb nem hivő — egyébként kitűnő szociológus — így szólt: „Látod, ez is azt mutatja, hogy a katolikus hí­vők zömének vallásos érzé­kenysége inkább formai, mint lényegi; nektek nem bizony­gatni kellene, hanem átélni”. Tudom, hogy az általános ér­vényre törő kijelentésnek van­nak „helyi” igazságtalanságai, mert például az átélésben nagy szerepe van a küzdő, egyeztető, s kiválasztó teoló­gia „bizonyításainak” is — mégis, úgy éreztem, erkölcsi bátorság kell ahhoz, hogy va­laki az enyrémtől eltérő állás­pontról átnyújtson nekem egy kritikus igazságot, és ezzel él­ni segítsen. Végül is az igazi erkölcsi bátorság nem a jól odamondo­­gatás kielégültsége, a „máshi­­tűek” előtti — egyébként in­dokolatlan — győzelmi póz, vagy a különállás fitogtatása: ezek mind vértelen külsősé­gek, még akkor is, ha bizonyos ideig magukra hívják a figyel­met. „Aki megvall engem az emberek előtt”, az sokszor olyan rás, mint a kő, „mert elrejtve imádkozik”, tevékeny­sége — bármi is legyen — al­kotás jellegű, és nyomban megtöri az „áhítat óráját”, ha másoknak szüksége van rá, s betölti őt a világ drámája, mert „alázatosszívű”. Úgy tűnik, az igazi erkölcsi bátorság a belső felelősség a vallott igazsággal szemben, az önmaga arcába tekintő ember figyelme, az a nagy kísérlet, hogy e vallott igazság szerint megtegye a rá eső részt, hogy fényének egy sugarát tükör­ként visszavetítse — sohasem csak a maga javára. Az igazi mondanivaló erköl­csi bátorságot követel, a hívő mondanivalója is. Miért? Ho­gyan szólhat a hívő a nem hívőhöz? Úgy, hogy hisz ab­ban, amit teljes felelősséggel átél, ami — általános ere­jénél fogva — nemcsak egy szűk, vagy nem szűk közösség haszna, hanem azon túl, min­denkié. Amit vállalok, senki előtt sem szégyellem, minthogy igaznak tartom — de nincse­nek mögöttes gondolataim, lappangó hódítási szándékom. A hivő őszintesége és igaz­mondása a nem hivőt is ma­gával ragadhatja az emberi magatartás általános szintjén, anélkül, hogy meg akarná té­ríteni. Ha én építeni akarom őt, nem igyekszem beléje csempészni a magam tégláit, de azt elvárom tőle, hogy építsen, hogy épületének falai, saját tégláinak minősége, tapadása, kötése a legjobb, az emberre legérzékenyebb építési techni­kájú legyen. Ebben segítem őt, minthogy ő is segít engem. Hogyan? Például úgy, hogy amikor a nem hivő gyermeteg, megmerevedett, s nemegyszer giccses vallásos képzeteimet el­utasítja magától, voltaképp az én kibontakozásomat segíti. Amikor „történelmi szerszá­maival” bontani kezdi az én el­zárkózásom falait — folyton új­ra növekedő falait —, izgatja „belterjes kényelmemet” — folyton újra leülepedő kényel­memet —, megingatja „ala­csony biztonságomat” — amely nem enged kilépni a tágasabb „bizonytalanságba” —, akkor a metszést vállaló orvos biz­tonságával levegőhöz, igazság­hoz, világhoz, kitekintéshez igazít Ezt csakis erkölcsi bátorság­gal teheti, s tehetem, így lé­pek ki mohos pincémből, hogy újra fölfedezzem az egyete­mes lehetőségét — a világban. Ott van Krisztus, Vasadi Péter ! Először vesznek részt világiak a püspöki szinóduson VI. Pál pápa felhívta a vi­lág keresztényeit, imádkozza­nak a szeptember 30-án meg­­nyíló püspöki szinódus ered­ményes munkájáért. Közölte egyben, hogy levelet intézett a világ püspöki karaihoz, melyben elrendelte, hogy szeptember 26. az egyházért és a szinódus munkájáért mondott imádság napja le­gyen. A szinódus 1969. június 24- én kiadott szabályzatában még nem szerepelt a papok részvé­tele, sem pedig világi szak­értők bevonása. Erre való te­kintettel bejelentette a pápa, hogy az őszi ülésen az „Igaz­ságosság a világon” témakör vitájában a világi szakértő ka­tsy csoportja, köztük két nő is részt fog venni. Ugyancsak részt vesz a szinódus munká­jában harminc pap is, akiket részint a pápa nevez ki, ré­szint az egyes püspöki karok választanak. BENGSCH BÍBOROS ÖTVEN ESZTENDŐS Berlin püspöke, Alfred Bengsch bíboros szeptember 10-én ünnepelte ötvenéves szü­letésnapját. A bíboros az első berlini születésű püspöke a vá­rosnak. 1959-ben szentelték püspökké, 1961-ben pedig Döpfner bíboros utódaként ke­rült az egyházmegye élére.­ ­ Ijjas József érsek sajtóértekezlete a püspöki szinódusra való indulása előtt Szeptember 30-án nyitják meg Rómában a püspöki szi­­nódus soron következő általá­nos ülésszakát, melyen a Ma­a­gyar Püspöki Kart Ijjas Jó­zsef kalocsai érsek, püspök­kari elnök képviseli. Rómába történő utazása előtt, szeptember 10-én dél­után a kalocsai érsek sajtó­­konferencia keretében tájé­koztatta hazai katolikus saj­tónk vezető képviselőit a püs­pöki szinóduson tárgyalásra kerülő kérdésekről, valamint arról a munkáról, melyet a szinódusra való felkészülés megkövetelt. A sajtókonferencián jelen voltak: Várkonyi­­ Imre pré­post-kanonok, az Új Ember, a Vigilia és Teológia felelős ki­adója, Szántay István, a Ma­gyar Kurír Rt. igazgatója, Vi­­­tányi György prépost, a Ka­tolikus Szó szerkesztőségi tag­ja, a magyar katolikus sajtó szinódusi tudósítója, Pénzes Balduin, az Új Ember főszer­kesztője, Doromby Károly, a Vigilia főmunk­atársa, és Ma­gyar Ferenc, az Új Ember fe­lelős szerkesztője. A püspöki szinóduson megtárgyalandó első kérdés lesz a „Sacerdotium minis­­teriale”, azaz a szolgáló pap­ság. Meg akarják vizsgálni mindazt a felhalmozódott új szempontot, problémát és ne­hézséget, amelyekkel ma a katolikus papság szembeta­lálja magát. Első kérdésünk Ijjas József kalocsai érsek­hez, hogy előkészületként a Magyar Püspöki Kar, és ő, a zsinaton való képviselője, milyen úton, módon kérte ki a magyar papság erre vo­natkozó véleményét. — Munkafüzetet kaptunk Rómából — kezdte az érsek — és ennek alapján az egyes püspökségek útján kértük rá a papság véleményét. Az összegyűjtött feleleteket ren­deztem és a Püspöki Karral 1971. szeptember 9-i konfe­renciánkon ismertettem. — Mi volt az az első kér­dés, amelyet a magyar pap­ságnak feltettek? — Szükségesnek tartják-e a „felszentelt papság” (sacer­dotium ministeriale) intézmé­nyét? Az egyhangú felelet ez volt: a szentségi papságot nem le­het kérdésessé tenni. Különösen külföldön lehet sokat hallani, de Magyaror­szágon is felvetődik a kér­dés: válságban levőnek lát­ják-e a papi életformát, fel­­tették-e ezt a kérdést a ma­gyar papságnak? — Igen, azzal a hozzáfűzés­­sel, mondják meg, miben lát­ják ennek okát. Nem válság­ról kell beszélnünk — úgy­mond — hanem változásról, ami azonban nem érinti a papság lényegét. Hogy a vi­lágban végbemenő változások problémákat vetnek fel, azt senki sem tagadja. Ez mutat­kozik a papságra jelentkezők számának csökkenésében vi­lágszerte, s főleg nyugaton a papi szolgálatból kilépők szá­mának növekedésében. Ehhez hozzá kell venni a szolgálat­ban levő papok sok panaszát, sokak elkedvetlenedését, ami­ket már válságnak lehet mon­dani. A válságjelenségek okait keresve elsőnek a mai embe­rek általános elvilágiasodásá­­ra gondolnak. A szekularizá­lódó világban visszafordítha­tatlan folyamat a vallás és a vallásosság háttérbeszorulása. Éppen ezért sürgetik a lelki­ség elmélyítését és a papkép­zés színvonalának emelését. A papság anyagi ellátottsá­gának kérdésében sokan szó­vá tették, hogy a jövedelem elosztása aránytalan, s a nyug­díjak és az öregkor anyagilag bizonytalan. Azt azonban, hogy ez a papi válságjelensé­gek oka lenne, nem állítják a megkérdezettek. A szinódus feladata itt bizonyos irányel­vek megállapítása lenne, a megoldások részletei a helyi egyházak és az egyházmegyék feladata. A cölibátus kérdése — foly­tatta ismertetését az érsek — a papság kritikus problémája ma. Mégis többen nyilatkoz­tak fenntartása mellett, mint ellene. A többségi vélemény szerint: nem ez a papi vál­ságjelenség kizárólagos oka. Ami az engedelmesség kér­dését, mint válságjelenségek lehetséges okát illeti, szinte egyhangú a papság megnyi­latkozásában az a megállapí­tás, hogy mint minden rende­zett közösségben, így az egyház életében is kell rend, tekin­tély, subordinate és engedel­messég. Lazulás ugyan észlel­hető nálunk is, de ez nem vál­­ságjellegű. Ismertetné-e Érsek Úr azo­kat a legfontosabb javasla­tokat, amelyek egyes feltett kérdésekkel kapcsolatban be­érkeztek? A túlnyomó többség a pap­ság fizetésének országosan egységes rendezését várja. Leg­többen azt óhajtják, hogy igaz­ságos megosztással szüntessék meg a „gazdag és szegény” pap közötti különbséget. Min­den papnak biztosítani kell a tisztességes megélhetést, a meleg otthont, a polgári kom­fortot és higiéniát. A fizetés rendezésében meg kell álla­pítani a minimumot és a maximumot, valamint a prog­resszivitást. Ami a papi nőtlenség kér­dését illeti, már említettem, hogy a papság többsége a cö­libátus fenntartását kéri, te­hát a 132. kánon 1. §-ának változatlan érvénybemaradása mellett száll síkra. Jelentős kisebbség a fakultatív cöli­bátus bevezetését óhajtja úgy, ahogy a keleti rítusúaknál van. (Ahol nős férfiak is pap­pá szen­telhetők). Új óhaj az, hogy míg eddig a papi nőt­lenség kötelezettsége a latin rítusban kiterjedt az alszer­­papokra és szerpapokra, ez­után csak a felszentelt papok­ra tartanák kötelezőnek. Óhaj­ként szerepel az is, hogy ki­vételes esetekben és indokol­­tan a házas diakónus is fel­szentelhető legyen áldozópap­pá. A javaslathoz tartozik az is, hogy a diakonátus intéz­ményes bevezetését, a jelent­kezők elfogadását, kiképzését és munkakörét külön kellene alaposan megtárgyalni. Az 1072. számú kánon a pa­pi rendet a házasságkötéshez érvénytelenítő akadálynak mondja ki. Az e kánonban megállapított akadály fenn­tartását javasolja a megkér­dezettek jelentős többsége. A többiek módosítást javasolnak. A Püspöki Kar állásfoglalá­sát így lehetne megfogalmaz­ni: 1. A papi rend maradjon továbbra is elvben érvényte­lenítő akadálya a házasságkö­tésnek. 2. Ez az akadály el­hárítható legyen felmentéssel mint bármely más egyházi akadály. 3. A keleti szertar­tású katolikus özvegy papok újabb házasságkötését indo­kolt esetben engedélyezheti saját ordináriusa. 4. A papi rend akadálya alól felmentett papok általában világiaknak tekintendők. Rendkívül kivé­teles esetekben esetről esetre kell megállapítani egyházi szolgálatuk mibenlétét, ha ezt kérik. Itt lehet szó a megen­gedett egyházi szolgálatnak „mellékfoglalkozásként” való gyakorlásáról. Az engedelmességgel kap­csolatban Püspöki Karunk vé­leménye, hogy a pápa és a püspökök viszonylatában ma­radjon meg az eddigi sub­ordinate. A püspökök és pa­pok között általánosan kíván­ják a párbeszéd megvalósítá­sát. A plébános és a káplán közt való viszony legyen mun­katársakhoz illő, a papok és laikusok viszonylatában érvé­nyesüljön a szolgálat közös­ségének elve és a közös fele­lősség. A szinódus második té­mája: az igazságosság a vi­lágban. Az erről kiadott Munkafüzet bevezetője a vi­lág mai életének „központi” kérdéseként tünteti fel az igazságosság érvényesülése körül felmerülő problémá­kat, melyeknek elemzése után az evangélium fényé­nél vizsgálja meg az egyház és általában a keresztény emberek mai elkötelezettsé­gét az igazságosság művének szolgálatában. Melyek azok a javaslatok, amelyekben a Magyar Ka­tolikus Püspöki Kar a Mun­kafüzet elméleti irányelvei­hez gyakorlati megoldásokat ajánl? A második témához küldött Munkafüzet anyagát nem bo­csátottuk a nyilvánosság elé hozzászólásra. Azonban elég széles körben beszélgettünk róla a katolikus publicisták­kal, papokkal, a szociológia szakembereivel. A Magyar Püspöki Kar ja­vasolja, hogy az egyes orszá­gok katolikus teológusai dol­gozzák ki az igazságosság és a szociális magatartás kor­szerű teológiáját a magunk szűkebb hazájának sajátos vi­szonyai szerint. Ezt követően azonos körül­mények között élő nagyobb egységet képviselő területek morálteológusai egyeztessék nézeteiket. Végül a különböző társadalmi rendszerekben élő teológusok találkoznának és folytatnának párbeszédet an­nak érdekében, hogy a végső és legalapvetőbb elveket meg­fogalmazzák. Nekünk úgy kell beszélnünk híveinknek, hogy megértsék az Egyház tanítását. Úgy kell cselekednünk, ahogy a mi hí­veink érdekei kívánják. — Mi igyekszünk megérteni külföldi testvéreinket. A mi munkán­kat is segíti, ha a mi nyelve­zetünket megértik másutt is, ha ők is igyekszenek a mi közlésünkben megismerni környezetünket és problé­máinkat. A püspöki kar javaslata szerint hogyan válhatna köz­kinccsé az Egyház korszerű szociális­ tanítása? Ki kell dolgozni és köz­kézre adni a „Katolikus Szo­ciális Káté”-t. — Ez felölelné az ember társas életének minden területét: a csalá­dot, a munkahelyet és munkamo­rált, a községet, az egyház­(Folytatás a 2 oldalon) JCVir. 39. 1971. szeptember 26. (1316.) Katolikus hetilap Ára: 1,50 Ft /0£L­ A Bibliának két szereplője van: Isten és ember. A Biblia Istene az, aki cselekszik, beszél, tette­ket hajt végre és ezeket megmagyarázza az ember­nek. Minden szava, moz­dulata és cselekedete mö­gött ott húzódik a háttér: örök üdvösségünk belátha­tatlan tájai. Isten fölfedi magát: „szín­háza” a szent történetek láncolata, amelyben föl kell ismernünk őt. Az embert a maga éles megvilágításában állásfoglalásra készteti, mert így tud Isten találkoz­ni az emberrel és mert ki­nyilatkoztatása mindig vá­laszt vár. Tény, hogy Isten önmagá­ról beszél, önmagáról, de azért, hogy éppen azt értes­se meg velünk: kik va­gyunk, mit akarunk, hová megyünk, mi vár ránk? Az ember csak Istennel szem­besítve érti meg magát, ez­ért a Biblia nemcsak az ő könyve, hanem — éppen olyan jogon — az emberé is. A hívő igennel válaszol, de ezt az igent nem a szájá­val, hanem a szíve legmé­lyével kell kimondania, mert az evangélium nem­csak gondolatainkhoz ér, hanem akaratunkhoz, lel­künk zugaihoz, ahonnan a jó és rossz származik. Ezért „emeljük fel szívünket” az Úr magasságáig, ezért tölti be a kegyelem értelmünket az írás olvastán, ezért hall­gatózunk a szavai mögé oly mélyen, hogy a legapróbb neszre is „fölérezzünk”. A gyermekek tanítóink ebben is: zavartalan figyel­mük megérteti velünk, mit jelent az, hogy Isten „ne­vünkön szólít minket”. B. Maggioni—G. M. Garonne IJJAS ÉRSEK ELUTAZOTT A SZINÓDUSRA A Püspöki Szinódus szep­tember 30-án megnyíló ülés­szakára Ijjas József kalocsai­­ érsek, a Magyar Püspöki Kar konferenciáinak elnöke szep­tember 17-én, a MALÉV me­netrendszerű repülőjáratával Rómába utazott Búcsúztatásakor a Ferihegyi repülőtéren jelen volt Balló István miniszterhelyettes, az Állami Egyházügyi Hivatal el­nökhelyettese, Rémi János fő­osztályvezető helyettes, Szán­tay István az Actio Catholica főtitkára és Kováts Géza kalo­csai érseki irodaigazgató. Ijjas József érseket római út­jára Nagygyörgy László érseki titkár kísérte el. VI. Pál pápa a szinódus sikeréért imádkozott VI. Pál pápa szeptember 8-án a római tartományban le­vő Subiacoba zarándokolt, hogy a püspöki szinódus szep­tember 30-án kezdődő ülésé­nek sikeréért imádkozzék. A pápa délután érkezett a Nur­­siai Szent Benedek által alapí­tott bencés kolostorba (hol a XV. század közepén Olaszor­szág első nyomdáját rendezték be), majd misét mondott a Szent András bazilikában. NDK-beli egyházi lap a Szent István jubileumról A „Tag des Herrn” című egyházi lap Elfride Kiel tollá­ból ünnepi megemlékezést kö­zöl „Ezer éve Szent István” címmel. A lap kiemelt helyen, két oldalon foglalkozik a Szent István jubileumi év magyar­­országi ünnepségeivel, közli a magyar keresztény egyházak fontosabb adatait s a magyar szentekről nyújt tájékoztatást olvasóinak. Kiemeli a cikk, hogy a magyar szentek össze­kötő kapcsokat is jelentenek Európa népei között. A cikket a pannonhalmi Szent István - szobor díszíti.

Next