Új Ember, 1971 (27. évfolyam, 1278-1329. szám)
1971-09-26 / 39. (1316.) szám
00 AZ ERKÖLCSI BÁTORSÁGRÓL került szó egy társaságban, hívők és nem hívők, idősebbek és fiatalok között. Az elhangzott vélemények éles fényt vetettek az emberi magatartás különböző formáira. Anélkül, hogy egy szűk kör állásfoglalását általánosítani akarnék, érdemes néhány megfigyelést tennünk e témáról. Az egyik fiatal — egyébként gondozott „nagy hajú” fiú — lassan és tagoltan ezt mondta: „Itt van az ideje, hogy a ti (értsd: idősebb hívők) őszinteségtek ne csak taktikus legyen, hanem elsősorban kegyetlen”. Persze, erre az idősebbek közül egyesek felcsattantak és hangosan, apologetikus ingerültséggel védtek valamit: amikor újra elcsendesedtünk, egyikünk sem tudta, hogy mit? Mi van hasznosabb az őszinteségnél, ami annál fájdalmasabb, minél mélyebb, azaz igazabb; van-e az egyetemességre Krisztus által fölhívott katolikusban olyan értékes, amit az őszinteség derékba törne? Netán a hit lenne az, ami — Fesquet szavaival — „megrendíthetetlen, vagy pedig nincs is”? Ha nem a hit az, amit a mély őszinteség fenyeget, akkor mi? Lehet, hogy rejtett hatalmi érzékenység, vagy a nosztalgia az elveszített „világi” befolyás után — ami szerencsénkre —, a múlté, semmiféleleplekkel, finomságokkal,vágy kímélettel föl nem támasztható? Figyelnünk kell ifjú barátaink szavaira. Egy fiatalabb nem hivő — egyébként kitűnő szociológus — így szólt: „Látod, ez is azt mutatja, hogy a katolikus hívők zömének vallásos érzékenysége inkább formai, mint lényegi; nektek nem bizonygatni kellene, hanem átélni”. Tudom, hogy az általános érvényre törő kijelentésnek vannak „helyi” igazságtalanságai, mert például az átélésben nagy szerepe van a küzdő, egyeztető, s kiválasztó teológia „bizonyításainak” is — mégis, úgy éreztem, erkölcsi bátorság kell ahhoz, hogy valaki az enyrémtől eltérő álláspontról átnyújtson nekem egy kritikus igazságot, és ezzel élni segítsen. Végül is az igazi erkölcsi bátorság nem a jól odamondogatás kielégültsége, a „máshitűek” előtti — egyébként indokolatlan — győzelmi póz, vagy a különállás fitogtatása: ezek mind vértelen külsőségek, még akkor is, ha bizonyos ideig magukra hívják a figyelmet. „Aki megvall engem az emberek előtt”, az sokszor olyan rás, mint a kő, „mert elrejtve imádkozik”, tevékenysége — bármi is legyen — alkotás jellegű, és nyomban megtöri az „áhítat óráját”, ha másoknak szüksége van rá, s betölti őt a világ drámája, mert „alázatosszívű”. Úgy tűnik, az igazi erkölcsi bátorság a belső felelősség a vallott igazsággal szemben, az önmaga arcába tekintő ember figyelme, az a nagy kísérlet, hogy e vallott igazság szerint megtegye a rá eső részt, hogy fényének egy sugarát tükörként visszavetítse — sohasem csak a maga javára. Az igazi mondanivaló erkölcsi bátorságot követel, a hívő mondanivalója is. Miért? Hogyan szólhat a hívő a nem hívőhöz? Úgy, hogy hisz abban, amit teljes felelősséggel átél, ami — általános erejénél fogva — nemcsak egy szűk, vagy nem szűk közösség haszna, hanem azon túl, mindenkié. Amit vállalok, senki előtt sem szégyellem, minthogy igaznak tartom — de nincsenek mögöttes gondolataim, lappangó hódítási szándékom. A hivő őszintesége és igazmondása a nem hivőt is magával ragadhatja az emberi magatartás általános szintjén, anélkül, hogy meg akarná téríteni. Ha én építeni akarom őt, nem igyekszem beléje csempészni a magam tégláit, de azt elvárom tőle, hogy építsen, hogy épületének falai, saját tégláinak minősége, tapadása, kötése a legjobb, az emberre legérzékenyebb építési technikájú legyen. Ebben segítem őt, minthogy ő is segít engem. Hogyan? Például úgy, hogy amikor a nem hivő gyermeteg, megmerevedett, s nemegyszer giccses vallásos képzeteimet elutasítja magától, voltaképp az én kibontakozásomat segíti. Amikor „történelmi szerszámaival” bontani kezdi az én elzárkózásom falait — folyton újra növekedő falait —, izgatja „belterjes kényelmemet” — folyton újra leülepedő kényelmemet —, megingatja „alacsony biztonságomat” — amely nem enged kilépni a tágasabb „bizonytalanságba” —, akkor a metszést vállaló orvos biztonságával levegőhöz, igazsághoz, világhoz, kitekintéshez igazít Ezt csakis erkölcsi bátorsággal teheti, s tehetem, így lépek ki mohos pincémből, hogy újra fölfedezzem az egyetemes lehetőségét — a világban. Ott van Krisztus, Vasadi Péter ! Először vesznek részt világiak a püspöki szinóduson VI. Pál pápa felhívta a világ keresztényeit, imádkozzanak a szeptember 30-án megnyíló püspöki szinódus eredményes munkájáért. Közölte egyben, hogy levelet intézett a világ püspöki karaihoz, melyben elrendelte, hogy szeptember 26. az egyházért és a szinódus munkájáért mondott imádság napja legyen. A szinódus 1969. június 24- én kiadott szabályzatában még nem szerepelt a papok részvétele, sem pedig világi szakértők bevonása. Erre való tekintettel bejelentette a pápa, hogy az őszi ülésen az „Igazságosság a világon” témakör vitájában a világi szakértő katsy csoportja, köztük két nő is részt fog venni. Ugyancsak részt vesz a szinódus munkájában harminc pap is, akiket részint a pápa nevez ki, részint az egyes püspöki karok választanak. BENGSCH BÍBOROS ÖTVEN ESZTENDŐS Berlin püspöke, Alfred Bengsch bíboros szeptember 10-én ünnepelte ötvenéves születésnapját. A bíboros az első berlini születésű püspöke a városnak. 1959-ben szentelték püspökké, 1961-ben pedig Döpfner bíboros utódaként került az egyházmegye élére. Ijjas József érsek sajtóértekezlete a püspöki szinódusra való indulása előtt Szeptember 30-án nyitják meg Rómában a püspöki szinódus soron következő általános ülésszakát, melyen a Maagyar Püspöki Kart Ijjas József kalocsai érsek, püspökkari elnök képviseli. Rómába történő utazása előtt, szeptember 10-én délután a kalocsai érsek sajtókonferencia keretében tájékoztatta hazai katolikus sajtónk vezető képviselőit a püspöki szinóduson tárgyalásra kerülő kérdésekről, valamint arról a munkáról, melyet a szinódusra való felkészülés megkövetelt. A sajtókonferencián jelen voltak: Várkonyi Imre prépost-kanonok, az Új Ember, a Vigilia és Teológia felelős kiadója, Szántay István, a Magyar Kurír Rt. igazgatója, Vitányi György prépost, a Katolikus Szó szerkesztőségi tagja, a magyar katolikus sajtó szinódusi tudósítója, Pénzes Balduin, az Új Ember főszerkesztője, Doromby Károly, a Vigilia főmunkatársa, és Magyar Ferenc, az Új Ember felelős szerkesztője. A püspöki szinóduson megtárgyalandó első kérdés lesz a „Sacerdotium ministeriale”, azaz a szolgáló papság. Meg akarják vizsgálni mindazt a felhalmozódott új szempontot, problémát és nehézséget, amelyekkel ma a katolikus papság szembetalálja magát. Első kérdésünk Ijjas József kalocsai érsekhez, hogy előkészületként a Magyar Püspöki Kar, és ő, a zsinaton való képviselője, milyen úton, módon kérte ki a magyar papság erre vonatkozó véleményét. — Munkafüzetet kaptunk Rómából — kezdte az érsek — és ennek alapján az egyes püspökségek útján kértük rá a papság véleményét. Az összegyűjtött feleleteket rendeztem és a Püspöki Karral 1971. szeptember 9-i konferenciánkon ismertettem. — Mi volt az az első kérdés, amelyet a magyar papságnak feltettek? — Szükségesnek tartják-e a „felszentelt papság” (sacerdotium ministeriale) intézményét? Az egyhangú felelet ez volt: a szentségi papságot nem lehet kérdésessé tenni. Különösen külföldön lehet sokat hallani, de Magyarországon is felvetődik a kérdés: válságban levőnek látják-e a papi életformát, feltették-e ezt a kérdést a magyar papságnak? — Igen, azzal a hozzáfűzéssel, mondják meg, miben látják ennek okát. Nem válságról kell beszélnünk — úgymond — hanem változásról, ami azonban nem érinti a papság lényegét. Hogy a világban végbemenő változások problémákat vetnek fel, azt senki sem tagadja. Ez mutatkozik a papságra jelentkezők számának csökkenésében világszerte, s főleg nyugaton a papi szolgálatból kilépők számának növekedésében. Ehhez hozzá kell venni a szolgálatban levő papok sok panaszát, sokak elkedvetlenedését, amiket már válságnak lehet mondani. A válságjelenségek okait keresve elsőnek a mai emberek általános elvilágiasodására gondolnak. A szekularizálódó világban visszafordíthatatlan folyamat a vallás és a vallásosság háttérbeszorulása. Éppen ezért sürgetik a lelkiség elmélyítését és a papképzés színvonalának emelését. A papság anyagi ellátottságának kérdésében sokan szóvá tették, hogy a jövedelem elosztása aránytalan, s a nyugdíjak és az öregkor anyagilag bizonytalan. Azt azonban, hogy ez a papi válságjelenségek oka lenne, nem állítják a megkérdezettek. A szinódus feladata itt bizonyos irányelvek megállapítása lenne, a megoldások részletei a helyi egyházak és az egyházmegyék feladata. A cölibátus kérdése — folytatta ismertetését az érsek — a papság kritikus problémája ma. Mégis többen nyilatkoztak fenntartása mellett, mint ellene. A többségi vélemény szerint: nem ez a papi válságjelenség kizárólagos oka. Ami az engedelmesség kérdését, mint válságjelenségek lehetséges okát illeti, szinte egyhangú a papság megnyilatkozásában az a megállapítás, hogy mint minden rendezett közösségben, így az egyház életében is kell rend, tekintély, subordinate és engedelmesség. Lazulás ugyan észlelhető nálunk is, de ez nem válságjellegű. Ismertetné-e Érsek Úr azokat a legfontosabb javaslatokat, amelyek egyes feltett kérdésekkel kapcsolatban beérkeztek? A túlnyomó többség a papság fizetésének országosan egységes rendezését várja. Legtöbben azt óhajtják, hogy igazságos megosztással szüntessék meg a „gazdag és szegény” pap közötti különbséget. Minden papnak biztosítani kell a tisztességes megélhetést, a meleg otthont, a polgári komfortot és higiéniát. A fizetés rendezésében meg kell állapítani a minimumot és a maximumot, valamint a progresszivitást. Ami a papi nőtlenség kérdését illeti, már említettem, hogy a papság többsége a cölibátus fenntartását kéri, tehát a 132. kánon 1. §-ának változatlan érvénybemaradása mellett száll síkra. Jelentős kisebbség a fakultatív cölibátus bevezetését óhajtja úgy, ahogy a keleti rítusúaknál van. (Ahol nős férfiak is pappá szentelhetők). Új óhaj az, hogy míg eddig a papi nőtlenség kötelezettsége a latin rítusban kiterjedt az alszerpapokra és szerpapokra, ezután csak a felszentelt papokra tartanák kötelezőnek. Óhajként szerepel az is, hogy kivételes esetekben és indokoltan a házas diakónus is felszentelhető legyen áldozópappá. A javaslathoz tartozik az is, hogy a diakonátus intézményes bevezetését, a jelentkezők elfogadását, kiképzését és munkakörét külön kellene alaposan megtárgyalni. Az 1072. számú kánon a papi rendet a házasságkötéshez érvénytelenítő akadálynak mondja ki. Az e kánonban megállapított akadály fenntartását javasolja a megkérdezettek jelentős többsége. A többiek módosítást javasolnak. A Püspöki Kar állásfoglalását így lehetne megfogalmazni: 1. A papi rend maradjon továbbra is elvben érvénytelenítő akadálya a házasságkötésnek. 2. Ez az akadály elhárítható legyen felmentéssel mint bármely más egyházi akadály. 3. A keleti szertartású katolikus özvegy papok újabb házasságkötését indokolt esetben engedélyezheti saját ordináriusa. 4. A papi rend akadálya alól felmentett papok általában világiaknak tekintendők. Rendkívül kivételes esetekben esetről esetre kell megállapítani egyházi szolgálatuk mibenlétét, ha ezt kérik. Itt lehet szó a megengedett egyházi szolgálatnak „mellékfoglalkozásként” való gyakorlásáról. Az engedelmességgel kapcsolatban Püspöki Karunk véleménye, hogy a pápa és a püspökök viszonylatában maradjon meg az eddigi subordinate. A püspökök és papok között általánosan kívánják a párbeszéd megvalósítását. A plébános és a káplán közt való viszony legyen munkatársakhoz illő, a papok és laikusok viszonylatában érvényesüljön a szolgálat közösségének elve és a közös felelősség. A szinódus második témája: az igazságosság a világban. Az erről kiadott Munkafüzet bevezetője a világ mai életének „központi” kérdéseként tünteti fel az igazságosság érvényesülése körül felmerülő problémákat, melyeknek elemzése után az evangélium fényénél vizsgálja meg az egyház és általában a keresztény emberek mai elkötelezettségét az igazságosság művének szolgálatában. Melyek azok a javaslatok, amelyekben a Magyar Katolikus Püspöki Kar a Munkafüzet elméleti irányelveihez gyakorlati megoldásokat ajánl? A második témához küldött Munkafüzet anyagát nem bocsátottuk a nyilvánosság elé hozzászólásra. Azonban elég széles körben beszélgettünk róla a katolikus publicistákkal, papokkal, a szociológia szakembereivel. A Magyar Püspöki Kar javasolja, hogy az egyes országok katolikus teológusai dolgozzák ki az igazságosság és a szociális magatartás korszerű teológiáját a magunk szűkebb hazájának sajátos viszonyai szerint. Ezt követően azonos körülmények között élő nagyobb egységet képviselő területek morálteológusai egyeztessék nézeteiket. Végül a különböző társadalmi rendszerekben élő teológusok találkoznának és folytatnának párbeszédet annak érdekében, hogy a végső és legalapvetőbb elveket megfogalmazzák. Nekünk úgy kell beszélnünk híveinknek, hogy megértsék az Egyház tanítását. Úgy kell cselekednünk, ahogy a mi híveink érdekei kívánják. — Mi igyekszünk megérteni külföldi testvéreinket. A mi munkánkat is segíti, ha a mi nyelvezetünket megértik másutt is, ha ők is igyekszenek a mi közlésünkben megismerni környezetünket és problémáinkat. A püspöki kar javaslata szerint hogyan válhatna közkinccsé az Egyház korszerű szociális tanítása? Ki kell dolgozni és közkézre adni a „Katolikus Szociális Káté”-t. — Ez felölelné az ember társas életének minden területét: a családot, a munkahelyet és munkamorált, a községet, az egyház(Folytatás a 2 oldalon) JCVir. 39. 1971. szeptember 26. (1316.) Katolikus hetilap Ára: 1,50 Ft /0£L A Bibliának két szereplője van: Isten és ember. A Biblia Istene az, aki cselekszik, beszél, tetteket hajt végre és ezeket megmagyarázza az embernek. Minden szava, mozdulata és cselekedete mögött ott húzódik a háttér: örök üdvösségünk beláthatatlan tájai. Isten fölfedi magát: „színháza” a szent történetek láncolata, amelyben föl kell ismernünk őt. Az embert a maga éles megvilágításában állásfoglalásra készteti, mert így tud Isten találkozni az emberrel és mert kinyilatkoztatása mindig választ vár. Tény, hogy Isten önmagáról beszél, önmagáról, de azért, hogy éppen azt értesse meg velünk: kik vagyunk, mit akarunk, hová megyünk, mi vár ránk? Az ember csak Istennel szembesítve érti meg magát, ezért a Biblia nemcsak az ő könyve, hanem — éppen olyan jogon — az emberé is. A hívő igennel válaszol, de ezt az igent nem a szájával, hanem a szíve legmélyével kell kimondania, mert az evangélium nemcsak gondolatainkhoz ér, hanem akaratunkhoz, lelkünk zugaihoz, ahonnan a jó és rossz származik. Ezért „emeljük fel szívünket” az Úr magasságáig, ezért tölti be a kegyelem értelmünket az írás olvastán, ezért hallgatózunk a szavai mögé oly mélyen, hogy a legapróbb neszre is „fölérezzünk”. A gyermekek tanítóink ebben is: zavartalan figyelmük megérteti velünk, mit jelent az, hogy Isten „nevünkön szólít minket”. B. Maggioni—G. M. Garonne IJJAS ÉRSEK ELUTAZOTT A SZINÓDUSRA A Püspöki Szinódus szeptember 30-án megnyíló ülésszakára Ijjas József kalocsai érsek, a Magyar Püspöki Kar konferenciáinak elnöke szeptember 17-én, a MALÉV menetrendszerű repülőjáratával Rómába utazott Búcsúztatásakor a Ferihegyi repülőtéren jelen volt Balló István miniszterhelyettes, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökhelyettese, Rémi János főosztályvezető helyettes, Szántay István az Actio Catholica főtitkára és Kováts Géza kalocsai érseki irodaigazgató. Ijjas József érseket római útjára Nagygyörgy László érseki titkár kísérte el. VI. Pál pápa a szinódus sikeréért imádkozott VI. Pál pápa szeptember 8-án a római tartományban levő Subiacoba zarándokolt, hogy a püspöki szinódus szeptember 30-án kezdődő ülésének sikeréért imádkozzék. A pápa délután érkezett a Nursiai Szent Benedek által alapított bencés kolostorba (hol a XV. század közepén Olaszország első nyomdáját rendezték be), majd misét mondott a Szent András bazilikában. NDK-beli egyházi lap a Szent István jubileumról A „Tag des Herrn” című egyházi lap Elfride Kiel tollából ünnepi megemlékezést közöl „Ezer éve Szent István” címmel. A lap kiemelt helyen, két oldalon foglalkozik a Szent István jubileumi év magyarországi ünnepségeivel, közli a magyar keresztény egyházak fontosabb adatait s a magyar szentekről nyújt tájékoztatást olvasóinak. Kiemeli a cikk, hogy a magyar szentek összekötő kapcsokat is jelentenek Európa népei között. A cikket a pannonhalmi Szent István - szobor díszíti.