Új ember, 1971 (27. évfolyam, 1/1278-52/1329. szám)

1972-01-02 / 1. (1330.) szám

/ —11 « 'Vo Ára 1,50 Ft Katolikus hetilap 1972. január 2. (1330.) EMBER ÉS IDŐ Gyakran hallam: a gyermek még nem ismeri az idő fogalmát Igaz ez? Féligazság. A gyermek még kívül él az időn, legalábbis azon az időn, amelyet a falon ketyegő szerkezet csápjai közé tud szorítani és fáradhatatlanul villogó kardjával percekre tud szabdalni. A gyermek, amikor szeme rákerekedik a létre, a magáéra és mindazéra, ami körülveszi őt, végtelennek, határtalannak, mérhetetlennek, teljesnek érzi azt Az ember az öröklét igényével lép az életbe, az időbe. Olyan természetes és mélyről jövő ez az igény bennünk, hogy lényegéről soha nem tudunk lemondani. Még azok se mondanak le róla, akik szóval az ellenkezőjét hirdetik és őszintén, becsületesen és meggyőződéssel hirdetik. Megtörténhetik, hogy fájdalom, veszteség, testi-lelki gyötrelem annyira erőt vesz az emberen, hogy leszűkül a látóhatára és a halál kapuján át kíván vagy próbál menekülni, de ha felocsúdik, bevallja, nem az öröklétet akarta eldobni, hanem az ideigvaló szenvedéstől kívánt menekülni. Valóban, az örökkévalóság arzomjával vándorolunk ideigvaló földi útjainkon! Nem volna tehát természetes elemünk az idő? Ne érezzük magunkat benne otthon? Tartsuk-e számfelvetésnek, ahogyan a középkor embere hitte? Lássuk-e siralom völgyének mindazt, ami körülvesz bennünket, várjuk-e tétlenül, közönyösen, messzire tágult szemmel? Féligazság, gonosz féligazság ez is. Ahogyan természetünk mélyéből fakad az öröklét szomja, ugyanúgy lelkünk mélységéből fakad az a másik szomj, amely úgy hatalmaskodik el bennünk, ahogy előrehaladunk életünk dele felé: az alkotás, a teremtő cselekvés ösztönös vágya. Alkotni, teremteni, jót tenni, használni, itt és most, amíg van időnk — természetes vágya, ösztöne mindnyájunknak, még azoknak is, akik az ellenkezőjét a puszta élvezetet, érvényesülést, a hasznot hirdetik életük és minden élet értelmének. Annyira hozzátartozik lényünk természetéhez, hogy alkotó munkával, szellemi és erkölcsi kielégülést adó cselekedetekkel töltsük ki óráinkat, napjainkat, életünket, hogy ezek hiányában légüres térbe kerülünk, megkeseredik agyunkban a gondolat, szívünkben az érzés, szánkban a szó. Nincs gyötrőbb, lehangolóbb szegénység, nincs a léleknek nagyobb nyomorúsága, mint a talentumé, amelyet nem akarnak vagy tudnak százszorosan kamatoztatni. Igen, e százszoros kamat vágya annyira benne él lelkünkben, hogy amint lefelé hanyatlik napunk, egyre nő a kérdések árnyéka szívünkön: mi értelmevolt, fáradozásainknak? Van-e értelme cselekedeteinknek? Nem csupa gyarlóság, tökéletlenség, befejezetlenség-e egész életünk? Boldog, akiben ki tud -gilnd az alkony virága: a szent remény, amely épp oly természetes tulajdona az embernek, mint az örökkévalóság vágya, amellyel a létben körültekintés az alkotás vágya, amely kitölti az életét küzdelemmel, örömmel, kudarccal, bánattal és sikerre. Gyermekkorunk létérzésének megújuló lehelete, az öröklét hite és reménye ez, amely azt suttogja: nem az számít és nem az a fontos, kicsinyek-e vagy nagyok jótetteink, értékeink, befejezettek, tökéletesek-e vállalkozásaink. Minden szép és jó fölébe emelkedik az időnek, egyesül minden jóval és széppel, s eljut a szépség és a jóság tengeréig. S velük együtt minr Sínkó Ferenc Az éjjelt váromása minden csupa sejtelem — az ablak négyszögén szűrődik a csillagok mögül a végtelen. Az öröklét foszlánya, az idő lankadtan lükteti az év utolsó perceit Az éjfélt várom — milyen múlandó minden itt! A múltak mérőónját lebocsátva próbálom mérni létünk titkait, a forgandók, a csillogók rejtélyét Nincs poharam, hogy felköszöntsem az új évet, enyém csupán a hit, fölnyújtom ezt az ősi serleget, amit cizelláltak évezredek s fölszáll imám múlandóságunk pohárcsengései fölött lebegve, ahogy száll itt minden ima az időből a végtelenbe. Nagy Miklós NEMZETKÖZI EUCHARISZTIKUS KONGRESSZUS A következő Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust — amely 40-ik lesz az Oltáriszentség világünnepei sorában — 1973 februárjában, az ausztráliai Melbourne-ben rendezik meg. A bejelentéssel egyidőben megkezdődtek a kongresszus előkészítő munkálatai is. Az előkészítés egyúttal a melbourne-i egyházmegye lelkipásztori megújhodását is szolgálja. A kongresszust „nagymisszió” előzi meg. Év végén írta: Fekete István Éjfél van. A havas urak és az örök időik országútján. Az óesztendő utolsó éjfele. Tomboló szél nyargal az éjszálkában. Nincs, ami útjába álljon s a dermedt jegenyék riadtan kapaszkodnak a fagyos földbe. Éjfél van: a szellemek órája, amikor láthatatlan szánok csilingelnek ismeretlen utakon s az Űr felhőn túli pitvarában két vándor áll a csillagok ragyogó trónusa előtt Az egyik tépett, havas szakálú agg, a másik ifjú ember. — Elvégeztem, Uram — szól az agg — bocsásdel szolgádat — és leteszi a tarisznyát meg a botot — Januártól decemberig jártaim a földi utakat és arcod bélyegét mindenre ráütöttem. Mozgattam az óráikat és napokat. Csírákat szöktettem életbe és érett magokat arattam; a rügyeket virágba borítottam és gyümölcsüket is leszedtem, öreg sírok hátát behorpasztottam, régi fejfákat eldöntöttem, temetőket gyarapítottam. De ott voltam Uram a nászágyon is és egyformán mértem a szerelem bódulatát és a vajúdás gyötrelmeit. A folyók új szigeteket raktak, régieket hordtak el, a hegyek hátán megnőtt a hó, de el is múlott, a völgyek torkában új források fakadtak s a régiekre köveket raktam rendelésed szerint öledbe hullott Uram, minden. A növekedés, az épülés is, meg a rombolás is, csak Te maradtál Uram, változatlan és örök elejétől fogva. Az ifjú felveszi a botot meg a tarisznyát Az elnyűtt husáng acélos, görcsös bottá erősödik abban a pillanatban s a foszlott tarisznya újjá, kövérré dagad a láthatatlan útravalótól — Elmegyek Uram — szól — akaratod szerint Útravalómat elszórom majd a földi világban. — Elolvasztom a jeget, virágba borítom a fákat, dús kalászokat értelek és megrázom a lombhullató fákat az őszi határban, aztán meg telet borítok az álmodó ugarra. — Csak egyet kérek tőled, Uram — ha megengeded. Add, hogy hosszú legyen a virágos tavasz, bőkezű a búzaérlelő nyár, vidám a szüretes ősz és nyugodt, tele kamrás a tél, amiket ím, tarisznyámba adtál. Én leszek az idő egy évig Uram, a Te világodban, engedd meg nekem, hogy lassú legyek, ha örömre válnak percek és gyorsan múló, amikor a bánatot mérem, a könnyet s a hűvös enyészetet takarom a Te teremtményeidre. Az érint: felragyog a felhőn túli világ. A vándor elindul, a csillagerdők ojdalain útjain a Földre. TTT/77/. //n Az igazságosság békét teremt VI. Pál pápa üzenete az 1972-es békevilágnapra kétsány év óta — VI. Pál pápa kezdeményezésére — az újesztendő első napja egyben a vágbéke ünnepe is a katolikus egyházban. Az 1972. évi vágbékenapra készülve Szentatyánk ismét felhívással fordult a világ népeihez, amelyben többek között ez áll: ■— Újra a békéről szólunk, mivel azt mindennél magasabbra értékeljük. Az emberiség alapvető kincse a béke, a civilizáció, a haladás, a rend és a testvériség záloga. A béke eszméje az emberi élet fejlődésére elsőrendű hatással van. Jelentőségében különösen is növekszik, amikor ellentétes eszmékkel és tényekkel kerül szembe. Igen szükséges eszme, mely sarkall és megtermékenyít, magában foglalja az emberiség vágyát, erőfeszítéseit és reményét. Méltó, hogy minden egyéni és közösségi tevékenységünk kiindulópontja, betetőzője legyen. Különösen fontos, hogy helyes fogalmat alkossunk a békéről és megszabaduljunk minden róla alkotott hamis elképzelésünktől, káros kísérő jelenségeitől, melyek eltorzítják. A fiatalokhoz szólunk: vajon a béke olyan állapot-e, mely bénítja az életet és a halált hirdeti? Az élet mozgás, fejlődés, erőfeszítés, munka ... Nem inkább ehhez hasonlít a béke?. Lévén az ember legfőbb java, soha nem érhető el teljesen, mindig újra és újra meg kell hódítani; a béke központi eszme is és alkotó örömmel áthatott buzgólkodásra késztet. A béke azonban nem azonos a hatalommal. Ez főleg a felelősséget viselő emberekhez szól. Az ő kötelességük ugyanis, hogy rendezett körülményeket teremtsenek egy bizonyos meghatározott csoport tagjai számára, mint amilyen a család, az iskola, az üzem, a társadalmi osztályok, a város vagy az állam. Állandó azonban a veszély, hogy a torzulások folytán a béke mező látszattá lesz, mely dicstelen győzelemből származott, esetleg értelmetlen hatalmaskodásból, elnyomásból, a szembenálló erők egyensúlyából. Ez utóbbi különösen fenyegető veszély, mely alkalomadtán konfliktusban robbanhat ki. Ezért nehéz, de nélkülözhetetlen, hogy a békéről helyes fogalmat alkossunk. Nehéz mindenekelőtt azok számára, akik nem azt vallják, hogy a béke legsajátosabb emberi mivoltunkhoz tartozik, az emberi őszinteségben gyökeredzik. Az olyan béke tehát, mely nem az igazság tiszteletén alapul, nem lehet megfelelő. Az emberi őszinteség pedig maga az igazságosság. S vajon az igazságosság valóban változhatatlan? Igen, abban az értelemben, amit jognak s kötelességnek nevezünk, amin törvényeink alapulnak, hiszen ezek biztosítják azt az állandóságot, melyet tilos megsérteni. Ez a rend a béke. Az igazságosság tudata napjainkban mindenütt növekszik. Mindnyájan tudjuk, hogy ma az ember a műveltség kiterjesztésével új öntudatot fejleszt ki magában; embernek érzi magát, tehát tudja, hogy sérthetetlen, másokkal egyenrangú, szabad és a felelősség hordozója. Van benne valami szent is. Ennek révén személyiségének mind a két szférára kiterjedő ismerete tölti el, kettős erkölcsi igénybevétel terheli a jogok és a kötelességek által. Olyan jelenséggel állunk itt szemben, amely nem csupán egyéni jellegű, vagy egyeskiválasztott csoport tulajdona. Olyasmi ez, amely az egész közösségre érvényes, mondhatni világméretű. Miért húzódunk tehát attól, hogy az igazságosságot tegyük a béke alapjává? Nem az következne ebből — ahogyan a legutóbbi püspöki szinódus is kinyilvánította—, hogy mind a nemzeti közösségeken belül, mind a nemzetközi síkon, még nagyobb mértékben valósítsuk meg az alapvető igazságosságot? Hogyan nevezhetnénk békének ezt a rendet, amely az alapvető igazságosságot lábbal tapossa? Béke-e az erőszakos elnyomás és állandó lehet-e ez a béke? Követelményéhez tartozik a fejlődéshez való jog, mivel minden nép joga, hogy önmagát kibontlakoztassa. Igen súlyos és összetett ez a kérdés, és ezért nincs is szándékunkban, hogy gyakorlati megoldásokkal foglalkozzunk. Az Apostoli Szentszék nem illetékes erre. Ám buzdítani kell a világot, hogy a béke, az igazságosság műve, az „Opus iustitiae pax” megvalósuljon. Ezt ismételjük élesebb fogalmazásban ma, mikor a békevilágnap jelmondatául választjuk ha békét akarsz, munkálkodj az igazságosságért! Nem azt jelenti ez, hogy az igazságosság gyakorlásának nehézségeiről megfeledkezünk. Hiszen nagyobb önfegyelemre van szükség ahhoz, hogy a béke előfeltételeit tegyük magunkévá, mint ahhoz, hogy vélt jogainkat rákényszerítsük ellenfelünkre. Bízunk abban, hogy a modern ember lelkében az igazságosság és a béke eszményei olyan energiákat szabadítanak fel, amelyek végül diadalra viszik ezeket az eszményeket Ezért ismételten felszólítjuk katolikusokat, ebben az 1972-es évben az igazsságosság fényénél ünnepeljék meg a béke világnapját. Reméljük, hogy olyan tettekre serkentjük híveinket, amelyek kifejezik az igazságosság és a béke őszinte vágyát. Felhívjuk a katolikus egyház gyermekeit, vigyék el a reménység üzenetét az emberekhez. A reménységről kell tanúságot tennünk a nagyobb igazságosság és testvériség révén. Felhívásunk tulajdonképpen a legutóbbi szinódus nyilatkozatát ismétli: Reményeinket abból merítjük, hogy Krisztus a mi békénk. V 5 ww*1*1*1! Ahol sikerrel gyógyítják a fehérvérűséget A Paris Match egyik legutóbbi száma hosszú képes beszámolót közöl a Tennessee állambeli Memphis Szent Júdás Tádé kórházáról, ahol az egyik legsúlyosabb betegséget, a fehérvérűséget — leukémiát — az esetek hatvanöt százalékában gyógyítani tudják. A kórház orvosai tagadják, hogy valamilyen világraszóló felfedezésnek köszönhetnék sikereiket, azt mondják, csak a meglevő felfedezéseket alkalmazzák szigorú terápiájuk keretében. Érdekes a kórház keletkezésének története. Alapítója az amerikai televíziós hálózat világhírű szerzője, Danny Thomas. A libanoni—szír eredetű Danny Thomas 1937-ben fiatal bevándorló volt az Egyesült Államokban. Egy hideg téli napon zsebébenhét dollárral állást keresve bolyongott az egyik amerikai város utcáján. Otthon terhes felesége várta. Betért az egyik templomba, Szent Júdás Tádé szobra elé térdelve könyörgött a Gondviselés segítségéért. Fogadalmat tett: ha sikerül kiverekednie magát a szegénységéből, templomot építtet Szent Júdás Tádénak, a Krisztus alteregójaként tisztelt apostolnak. Másnap egy rádiós szereplésével harmincöt dollárt keresett, s ezzel elindult a siker útján. 1960-ban azzal kopogtatott be a chicagói érsekhez, hogy hárommillió dollárt akar adományozni egy templom építésére, amely Szent Júdás Tádé tiszteletét hirdetné. Az érsek azonban így válaszolt: — Szent Júdás Tádé apostol tiszteletét jobban szolgálja, ha kórházat építtet S megmagyarázta neki, hogy az égiek a fogadalom ilyen megváltozását nem veszik rossz néven, így aztán a kedves apostol tiszteletét egy szobor őrzi a gyermekkórház előtt íme az angyalok karácsonyi éneke amit mi közösen énekelünk ma Nyugaton és Keleten. Hogyan is lehetne másképpen? Ugyanaz a mi Urunk, ugyanaz a Szent Szűz, az evangélium, a keresztség ugyanaz, egy a hitünk Krisztusban, a kehely és az Egyház ugyanaz, az élet itt és az örökkévalóságban ugyanaz. Íme, az egyetlen és legmagasabb teológia! Kelet és Nyugat keresztényei arra vagyunk hivatva, hogy ápoljuk, magunkban a kiapadhatatlan vágyat: ugyanazon Egyházhoz akarunk tartozni egymásért, barátainkért és ismeretlenekért, a lehető leghamarabb. Ebben az egységvágyban nem arról van szó, hogy az egyik egyház lépjen át a másikba, hanem hogy útjaink egyesüljenek Krisztus felé haladtunkban; nem alávetve az egyik egyházat a másiknak, hanem egymás mellett élve, az imádás belső egységében megerősödve, visszaállítva az egy, a szent, az apostoli és egyetemes Egyházat. Amivel ugyanis elválasztottunk egymástól, az nem pápai, vagy zsinati dekrétum, hanem a de facto cselekvés. A szeretet átható ténye képes arra, hogy elhalványítsa a teológiai különbségeket és visszavezessen bennünket az ősi hithez, amely szerint Krisztusban ugyanazon valláshoz tartozunk. Athenagorai pátriárka A SZENTATYA URBI ET ORBI ÁLDASA VI. Pál pápa karácsony első ünnepén, szombaton Róma három templomában mutatott be szentmise. Az elsőt éjfélkor a Sixtusi-kápolnában, ezen a diplomáciai testület tagjai is részt vettek. A másodikat reggel egy külvárosi templomban. A harmadikat délelőtt 11 órakor a Szent Péter bazilikában. A szentmise végeztével, 12 órakor a bazilika erkélyéről mondta el karácsonyi szózatát. Utalt arra, hogy az angyalok hirdették: Ne féljetek, megszületett a Megváltó. Az egyház feladata, hogy ezt az üzenetet továbbítsa a hívekhez a szélrózsa minden irányában. Nyissátok meg az ajtót Krisztus előtt, tárjátok ki szíveteket az ő tanítására — fejezte be szavait a Szentatya. •Végezetül a pápa Urbi et orbi áldást adott. Ijjas érsek - díszdoktor A Hittudományi Akadémia I. évi IX. rendes ülésén egyhangúlag elhatározták, hogy Ijjas József kalocsai érseket, a magyar katolikus püspöki kar elnökét 70. születésnapja alkalmából, tudományos munkásságának elismeréseként — amelyet főleg a Szentírás kutatásának területén végzett — „doctor honoris causa” címmel tüntetik ki. December 18-án Timkó Imre dékán felkereste a budapesti lakásán tartózkodó érseket, és a fakultás nevében hivatalosan megkérdezte, hogy elfogadja-e a díszdoktorságot. Ijjas József érsek, püspökkari elnök meghatott szavakkal mondott köszönetet a dékánnak és az egész karnak a megtisztelő kitüntetésért és kérte, hogy az ünnepélyes aktust a jövő év februárjában tartsa meg az Akadémia, melyre székfoglalóját is el fogja készíteni. KISBERK IMRE PÜSPÖK ESKÜTÉTELE Kisberk Imre püspök, székesfehérvári apostoli kormányzó — e tisztsége érintetlenül hagyásával — esztergomi apostoli kormányzóvá történt kinevezésével kapcsolatban december 22-én, szerdán, Losoniczi Pál, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke előtt a Magyar Népköztársasághoz való hűségre, annak alkotmányára és az alkotmányos jogszabályok megtartására esküt tett. Az eskütételnél jelen volt Cseterki Lajos, az Elnöki Tanács titkára és Balla István, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökhelyettese.