Új Ember, 1973 (29. évfolyam, 1/1383-52/1434. szám)

1973-01-07 / 1. (1383.) szám

V, oh­,Központi -‘j -^tuda­tra: 1,50 Ft JÉZUS REJTETT ÉLETE Családban élt, növekedett, nemcsak test szerint, hanem szellemi életében is, vagyis tel­jes emberi fejlődése szerint. A messiási küldetés rejtetten él a gyermekkor, a kamasz­kor, ifjúsága éveiben. Ennek a rejtett életnek tartalma Szent Lukács szerint így foglalható össze: „Teljes volt bölcsesség­gel, és Istennek kedve telt ben­ne.” Mindez pedig olyan környe­zetben történt, Názáretben, ahonnan — a korabeli közvé­lemény szerint — „semmi jó sem jöhet” (Jan. 1, 46). Itt és így valósította meg életé­ben a tökéletes és feltétlen en­gedelmességet az Atya akarata iránt. Azt hiszem, Krisztus Urunk e rejtett élete mély tanulságot rejt mindannyiunk számára, akik­­hétköznapjaink alkotó­munkájának kicsiny örömeiben és taposómalmában viseljük el önmagunkat. De éppen erről, önmagunk elviseléséről van szó. A kicsiny örömök emberi nagyságáról és napi gondjaink életalakító értelméről. Jézus rejtett élete azt hirdeti nekünk, amit a karácsonyi já­szol is, ha nem vesszük körül megtévesztő és érzelmes ro­mantikával és nem silányítjuk képzeletünkben idillikus, gyer­mekes képpé. József valószí­nűleg munkanélküliként pró­bált szerencsét két évig királyi építkezéseken Betlehemben, és Názáretben is igen nehéz anya­gi körülmények között kellett a család megélhetéséről gon­doskodnia. Sokszor kísért bennünket a gondolat, hogy teljes keresz­ténységet igazában csak a vi­lágtól elvonatkoztatva, az imádságos, szemlélődő élet el­vonultságában valósíthatnánk meg. Mivel pedig ez életkörül­ményeink folytán nem lehet­séges számunkra — így le kell mondanunk az életszentség megvalósításáról. Az Istenember számára az Atya akarata jelölte ki a le­nézett kis falucskát, Názáretet, a szegény családi keretet, a ne­héz testi munkát, hogy ott va­lósítsa meg önmagát, ott növe­kedjék és erősödjék a messiási küldetés magasába. Jézus nyilván tudott imád­­tságos szóval, gondolattal emel­kedni az ácsműhelyből is Aty­jához, nem érezte bénítónak életkörülményeit és társadalmi helyzetét. Érezte a munka örö­mét, a teremtés művébe olva­dó értelmét. Rejtett életének minden élménye benne él ké­sőbbi igehirdetésében, m­aga­­tartásában, áldozatában. Istennek sokszor azért nem telik bennünk kedve, mert a mai nap hivatása, feladatai he­lyett mindig másutt, más kö­­­rülményekben keressük az Atya akaratát és emberi éle­tünk kiteljesedését. Még ki­csinységünk, rejtettségünk is kínzó, megalázó. Pedig éppen ezekben szól hozzánk az Úr és saját konkrét környezetünk­ben várja a szeretet megváltó tetteit. Nem a többet, jobbat, szebbet akaró ember törekvé­sét ítéli el bennünk, hanem a „kancsaiul festett egekbe né­ző”, változtathatatlan tények­ben kibúvót kereső mellébeszé­lésünket. Növekednünk kell Jézus böl­csességében, hogy rejtett éle­tünk, mely Isten előtt nyitott könyvként bizonyítja szándé­kainkat, tetteink indítékait, ér­tékeinket és erkölcsi nagysá­gunkat, az örök élet örömében teljesedjék naggyá, egésszé, ér­telmessé. Rosdy Pál Katolikus hetilap i I 0-1 o^o ■'P y* -L ■ .r’• /j I ) 1973. január 7. (1383.) f Kovács Sándor ny. szombathelyi megyéspüspök 1893-1972 A karácsonyi ünnepek vigíliáján érkezett a szomorú hír, hogy hosszú betegség és türelemmel viselt szenvedés után Kovács Sándor volt szombathelyi megyéspüspök csendesen elhunyt. 1972. december 24-én reggel 6 órakor az érte bemutatott szent­mise alatt érkezett az örök házába. Szeptember 21 óta feküdt a Ferenc kórházban és közel két hétig vívta haláltusáját. A sú­lyos beteg püspök az utolsó pillanatig azon igyekezett, hogy szenvedésével ne terhelje környezetét. Temetése 1973. január 9-én délelőtt 11 órakor lesz a szom­bathelyi székesegyházban. Az elhunyt püspököt a Jézus Szíve oltár előtti kriptába helyezik örök nyugalomra. Kovács Sándor, 1893. június 11-én született Kecskeméten. Középiskoláit a kecskeméti pia­rista gimnáziumban végezte, teológiai tanulmányait a váci szemináriumban. 1917-ben szentelték pappá, majd egy évet a bécsi Augustineumban töltött. Ezután a püspöki ud­varba rendelték be, ahol tíz évig működött, mint szertartó, másod-, majd elsőtitkár. Ké­sőbb Kecskemét plébánosává, apáttá, esperessé, végül kiskun­sági főesperessé nevezték ki. 1944-ben nevezte ki XII. Pius pápa szombathelyi megyéspüs­pökké. 1871-ben korára és betegségére való tekintettel nyugalomba vonult. A szombathelyi egyházmegye megrendülve gyászol egy na­gyon jó embert, Krisztus sze­rint való főpapot. Magam is megrendülve nézem gyászje­lentését, s könnyes szemekkel rovom e sorokat. Egy jelenet elevenedik meg emlékezetem­ben, amit nem tudok elfelejte­ni. Valami nagy méltánytalan­ság terhével vigasztaló szóért mentem hozzá. Nem tudtam könnyek nélkül elmondani pa­naszomat, ő is könnyekre fa­kadva ölelt magához s így mondta a felejthetetlenül vi­gasztaló szavakat. Sándor püspök ilyen szívvel közeledett az emberekhez. So­kat láttam papjai, hívei között, arcán mindig a jó ember rész­véte vagy derűje. Közelében az ember nem érezte a főpa­pot, annál inkább ennek leg­emberibb és legkrisztusibb megjelenési formáját: az atyát. Elsősorban papjainak volt atyja. „Püspökként — vallotta — az egyházmegye papjainak lelki vezetője akartam lenni.” Mint főpásztor, nemcsak egy­házkormányzatot gyakorolt, akaratához híven papjai szá­mára lelkiatya volt. A háború utáni időkben hosszú kilomé­tereket gyalogolt, hogy papjait felkeresse. Később is bérmá­lások, papi rekollekciók állan­dó atyai kapcsolatot jelentet­tek közte és papjai között. A papi rekollekciókat hosszú éveken át saját maga vezette, s gondolatait „Isten embere” címen könyvben is közkinccsé tette, hogy szélesebb körben is­­ segítse a papi lelkihet kialaku­­­­lását. Különös gondja volt kis-­­ papjaira, személy szerint is törődött, foglalkozott velük. S amilyen közvetlen volt maga, papjai is szeretettel, nyitott lé­g­iek­kel közeledtek hozzá. Híveinek is szerető atyja akart és tudott lenni. Mármint kecskeméti plébános, megelőz­te korát híveivel való kapcso­latában. Öröme telt abban, ha hívei között lehetett, ha szék­helyén vagy a falvakban, vá­rosokban szentmisét mondha­tott, nekik prédikálhatott. Jel­mondata ez volt: „Hirdetni Krisztus felfoghatatlan gazdag­ságát.” Ennek szellemében az evangéliumos könyv ott tró­nolt lelke szentélyében, még mielőtt az új liturgikus rendel­kezések ezt a templom szenté­lyére vonatkozóan előírták vol­na. A szent liturgiát akarta hí­vei vallásos életének közép­pontjába tenni. Saját vallomá­sa szerint a zsinat tanítását, miszerint a szent liturgia olyan forrás, amelyből az egyház iga­zi ereje fakad, ő már fiatal ko­rában ösztönösen megérezte Hogy ma a hívek oly egyszerű bensőséggel állnak az oltár kö­rül és vesznek részt a szent­mise áldozatban és egyéb li­turgikus eseményen, nem kis mértékben neki is köszönhető, aki a Liturgikus Bizottság el­nökeként bölcsen és­ fáradha­tatlanul tevékenykedett. Az Úr házának ékessége az ő gondja, büszkesége volt. Dunántúl egyik legszebb templomának romokból való felépítésével történelmi cselekedetet hajtott végre. „Mindig meghal — írja — az októberi harangszó, amely a rózsafüzér imádságára hív bennünket. Talán azért, mert a még viharzónában hánykoló­dó életemet egy októberi áj­­tatosságon foglalta le a jó Is­ten szolgálatára.” A szentolva­só élete végéig legkedvesebb magánimádsága volt, s mint főpásztor, minden alkalmat felhasznált arra, hogy hívei számára is azzá tegye. Mint püspök, nemcsak hívei­nek pásztora, hanem közéleti ember is volt. És közéleti fel­adatokban is azok a vonásai érvényesültek, amelyekkel a természet és a kegyelem felru­házta: szeretettel méltósága, de­rűs embersége. Nem az ellen­téteket kereste, hanem azt, ami összeköt. Egyházkormányzati ténykedéseiben, pásztorlevelei­ben és egyéb írásaiban egy­aránt a békés megoldások hí­vének mutatkozott. Ahogy egyik cikkében írta: „Az evan­gélium boldogoknak mondja azokat, akik szelídek, mert sze­lídségükkel bírják a földet. Ezek azok, akik akaratkészsé­­gükivel is am­­ ör­ök tervezete megvalósítói az emberiesség, testvériség béke, igazság és szeretet szolgálatában.” Nem szűnt meg buzdítani azokra a feladatokra, amelyek az élet védelmére, megbecsülésére, fenntartására, a béke biztosí­tására irányulnak, itthon pe­dig munkálkodásra azokért a célokért, amelyek mindnyá­junk előtt állnak. Az Isten hosszú életet adott Sándor püspöknek, hogy egy­háza és hazája számára sokat tehessen. Derűs arcán hosszú idő óta szaporodtak azok a ba­rázdák, amelyeket a betegség és a szenvedés szántott rajta. De ezek az alázattal elfogadott vonások csak atyaibbá tették főpásztori arcát. Ezt az arcot és viselőjének példáját meg­őrzi!s nemcsak egyházmegyé­jének hívei és papjai, hanem az egész ország katolikusai és mindazok, akik főpásztori és emberi értékeit megismerhet­ték. Mi pedig, e lap munkatár­sai, különösen, hiszen benne megértő és segítőkész főpapot, igazi atyai jóbarátot veszítet­tünk. Pénzes Balduin Savonarola szobája in­nnen indult a firenzei Szent Márk kolostor priorja beszé­deire ; innen kormányozta négy éven át a várost — innen vit­ték el és idején a Signoria pa­rancsára, ürügyül használva fel a pápai kiközösítést, hogy megkínozzák és a „város ér­dekében” halálra ítéljék. Sarokszoba — a szerzetesek szűk kis cellái szinte idekísé­rik az embert. Pár lépcső vezet fel hozzá; ablaka a térre néz, ahol talán csak a túlsó oldal keskeny, szeszélyes növésű há­zai emlékeznek még a fekete sastekintetre. Pedig elképzelni sem lehet­ne szelídebb, „angyalibb” kör­nyezetet. A falak szinte illatoz­nak a kora­ reneszánsz emberi és művészi emlékeitől. Medici Cosimo emeltette őket, két kis szobát tartva fenn magának, hogy „kedves domonkosai” közt időzhessen, s Szent Antonin­­nal, a „kis” Szent Antallal el­beszélgethessen. A nyitott ke­rengő, a folyosók és a cellák tele vannak Fra Angelico és is­kolája ragyogó, keveretlen szí­neivel, frissen feslő mennyei ártatlansággal, azzal, ami a föl­dön egyáltalán elérhető. Mégis innen támad a Me­­diciek uralmának s a rene­szánsz fényűzésnek halálos el­lensége. Csak hát a szálak vég­zetesen összefonódnak. Savo­­narolát illik elismerni, dicsér­ni is, hiszen bátran ostorozta a pápák bűneit — s VI. Sándor esetében minden oka megvolt rá. A pápai bréve, a kiközösí­tés nyilván az elhallgattatást célozta — Savonarola végletei, makacssága viszont a végső célt, az egyház tisztulását. A reneszánsz szülővárosára, Fi­renzére azonban ez a tisztító vihar jeges böjti szélként ha­tott, „középkori” visszahatás­nak tetszett. Mintha bizony az elharapózott fényűzés és az „életöröm” megfékezése, a tisz­tulás és az engesztelés szelle­me nem evangéliumi volna! De ha eszközei talán „közép­koriak” voltak is, „Krisztus köztársasága” előre mutatott: egy történelmi pillanatra fel­villantotta a kommunisztikus állam körvonalait. Savonarola bukása nem volt egyértelmű. Már VI. Sándor egyik közeli utódja igazságot szolgáltatott neki. Firenze meg­­tisztultan adta tovább Rómá­nak, Itáliának és az egész vi­lágnak a reneszánszát. Michel­angelo, aki Savonarola hatásá­ra letette a vésőt és az ecsetet, újra dolgozni kezd. Botticelli pedig, aki Leonardóval együtt a Mediciek kedvéért még ar­ra is kapható volt, hogy a Me­diciek láb alól eltett politikai ellenfeleinek kivégzését palo­táik falára fesse, Firenzében és Rómában beérleli utolsó, nagy műveit. A szoba falán két arckép, mind a kettő Fra Bartholo­­meo műve. Az egyik Savonaro­­lát ábrázolja, olajos, sötét arc­cal, fasorral, égő tekintettel, fekete kámzsával a fején. Ez még a „próféta” életében ké­szült. Mellette a másik Vero­nai Szent Péter képe, feje vér­zik a halálos sebtől, melyet a bárd ejtett rajta, fölötte a szentek glóriája — csakhogy az arc teljesen azonos az előb­bi képével. Ez Savonarola ha­lála után készült, jelezve, hogy hívei, az egyház egy része ilyen „kerülő úton” avatta vértanú­vá, szentté. S hogy ez a felemás és hall­gatólagos „szenttéavatás” ma is folytatódik, példa rá egy más festmény, a Szent Márk kolostor egyik domonkos festő­jének műve: Savonarola és do­monkos társai kivégzése. A lángoknál is jobban ragyog ru­hájuk fehér színe ... Körülöt­tük a tér ismert körvonalai, háttérben a Palazzo Vecchio durván formált fala, várszerű tornya. Nem csoda, ha ebből a szo­bából az ember ismét a Signo­ria terére megy — vonzza az a kővel megjelölt hely, ahol Savonarola máglyája égett. Odaállni arra a pontra, végig­nézni kivégzés előtti tekintet­tel az ismert és oly kedves há­zakon — ez az a pillanat, amiért egymagában is érdemes Firenzébe jönni. derlei József Az Ugandai egyházi helyzet új fejleményei Beszámoltunk arról lapunk­ban, hogy Amin tábornok, ugandai államelnök rendelke­zésére kiutasítanak az ország­ból mintegy ezer külföldi ál­lampolgárságú misszionáriust, akiknek nagy része katolikus, a többiek protestánsok. A kiuta­sított misszionáriusok kisebb csoportja már el is hagyta az országot, a többi a hatóságok utasítására vár. VI. Pál pápa a kiutasított katolikus misszionáriusok első csoportjának Rómába érkezése után levelet intézett Amin tá­bornokhoz, amelyben az egy­ház és állam között támadt nehézségek tárgyalások útján történő rendezését sürgette az igazságosság és az emberiesség szellemében. Utalt arra is a pápa levelében, hogy a kato­likus egyház kész együttmű­ködni a kormányhatóságokkal Uganda felépítésének munká­jában. A levelet Amin állam­elnök Luigi Belotti apostoli pronuncius kezéből vette át és annak tartalmáról megelége­déssel nyilatkozott. A Kathpress hírügynökség most arról számol be, hogy Amin tábornok Belotti apos­toli pronunciussal folytatott megbeszélése során kijelentet­te, hajlandó megadni a Szent­szék küldöttségét azzal a cél­lal, hogy keressék a megoldást Róma és Uganda kapcsolatai­nak megjavítására. A vatikáni küldöttség már meg is érke­zett Ugandába és megkezdte tárgyalásait a kormánymegbí­­zottakkal. Az ugandai püspöki kar egy­idejűleg tanácskozást tartott Kampalában. A püspöki kon­ferenciáról kiadott közlemény óvatos optimizmussal nyilatko­zik arról, hogy sikerülni fog a kormány és az egyház kö­zötti ellentétek jóakaratú tisz­tázása. Újabb jelentések szerint Amin tábornok is fogadta a vatikáni küldöttséget, amely­nek vezetője Bernardin Gan­­tin érsek, a Világmissziós Kongregáció titkára A meg­beszélés „szívélyes és hosszú” volt. A francia AFP hírügy­nökség Kampalából azt jelen­ti, hogy Amin tábornok a va­tikáni küldöttségnek kijelen­tette: a jövőre biztosítja a kor­mányzat Ugandában a vallás­­szabadságot. 403.­ Isten elrejtett dicsősége Két ünnep fényében szem­léljük a titkokat: megérke­zett és megjelent az Úr. Egyszer szegényes istállót látunk, jászolt, benne a gyenge gyermeket, akit kö­rül­vesznek az együgyű pásztorok s szelíd állatok. Másszor a Gyermek dicső­sége világít ránk. Messzi földről bölcsek jönnek, ki­ket megígért az Atya prófé­tái által. Letérdelnek, s az emberiség nevében leteszik ajándékaikat. A két ünnep olyan, mint a példabeszéd. Isten eljött, Isten megjelent. Beteljesült luft régi vágyunk, hogy el­mondhassuk: „Ő az Isten.” Mégis másként jött, mi­ll ént akartuk: „gyöngeség­­ben szállt közénk.” Ám di­csőségének jele megvilágo­sította, így lett igaz az írás szava: „Kinyilatkoztatta magát, fölvette a szolga alakját és hasonló lett hoz­zánk. Megalázta magát s en­gedelmes volt a halálig ...” Az evangélista idős korá­ban visszapillantva életére így szól: „Láttuk az ő di­csőségét, az Atya egyszü­löttének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” Elrejtve és mégis láthatóan, láthatóan és mégis elrejtve. Ez az Isten dicsőségének kinyilatkoztatása, de elrejt­ve a szolga alakjában. (Th. Gunkel) Jubileumi ünnepség az Erkel Színházban December 29-én, pénteken este, az Erkel Színházban or­szágos ünnepségen emlékeztek meg a Szovjetunió megalaku­lásának 50. évfordulójáról. A társadalmi forradalmak történetének és az emberiség haladásának új irányt mutató esemény jubileumi ünnepségén az ország politikai, gazdasági és kulturális életének vezető személyiségei között ott voltak a magyarországi egyházak kép­viselői is. A katolikus egyház részéről: Várkonyi Imre pré­post­őrkanonok, a­z Actio Ca­­tholica országos igazgatója. Timkó Imre kanonok, kápta­lani helynök, Félegyházy Jó­zsef apát, kanonok, a Hittu­dományi Akadémia dékánja, Weisz Ferenc prépost, az OBKB irodaigazgatója és Szabó Géza plébános, a Kato­likus Szó főmunkatársa vettek részt az ünnepségen. Az Állami Egyházügyi Hivatal elnökének látogatása Székesfehérvárott Miklós Imre államtitkár, az Állami Egyházügyi Hivatal el­nöke, Bai László csoportvezető és Lovrek Károly egyházügyi tanácsos társaságában látoga­tást tett Kisberk Imre püspök, esztergomi és székesfehérvári apostoli kormányzónál a szé­kesfehérvári püspöki palotában. A vendégeket Kisberk Imre püspök, a püspöki aula tagjai és az egyházmegyei hatóság vezetőinek társaságában fogad­ta. A látogatáson szívélyes esz­mecsere alakult ki. (M. K.) AZ APOSTOLI SZENTSZÉK STATISZTIKAI ÉVKÖNYVE A Vatikánban elkészült az Egyházi Statisztikai Évkönyv. A kiadvány a statisztikai szol­gálatnak, mint különálló cso­portnak a munkája, s magában foglalja azokat az alapvető pontos adatokat, amelyek az egyház szervezeti működésére­­ vonatkoznak, értesüléseket kö­zöl a római kongregációk irá­nyításáról, s a legkülönbözőbb területeken végzett munkájá­ról. A GÖRÖG­ ORTODOX ÉS A KOPT PÁTRIÁRKÁK LÁTOGATÁSA 1973-BAN A PÁPÁNÁL Kairóból jelenti a Kathpress, hogy 1973-ban minden bizony­nyal sor kerül Nikolaosz gö­rög-ortodox és Shenouda kopt pátriárka látogatására VI. Pál pápánál Rómában.

Next