Új Ember, 1973 (29. évfolyam, 1/1383-52/1434. szám)
1973-01-07 / 1. (1383.) szám
V, oh,Központi -‘j -^tudatra: 1,50 Ft JÉZUS REJTETT ÉLETE Családban élt, növekedett, nemcsak test szerint, hanem szellemi életében is, vagyis teljes emberi fejlődése szerint. A messiási küldetés rejtetten él a gyermekkor, a kamaszkor, ifjúsága éveiben. Ennek a rejtett életnek tartalma Szent Lukács szerint így foglalható össze: „Teljes volt bölcsességgel, és Istennek kedve telt benne.” Mindez pedig olyan környezetben történt, Názáretben, ahonnan — a korabeli közvélemény szerint — „semmi jó sem jöhet” (Jan. 1, 46). Itt és így valósította meg életében a tökéletes és feltétlen engedelmességet az Atya akarata iránt. Azt hiszem, Krisztus Urunk e rejtett élete mély tanulságot rejt mindannyiunk számára, akikhétköznapjaink alkotómunkájának kicsiny örömeiben és taposómalmában viseljük el önmagunkat. De éppen erről, önmagunk elviseléséről van szó. A kicsiny örömök emberi nagyságáról és napi gondjaink életalakító értelméről. Jézus rejtett élete azt hirdeti nekünk, amit a karácsonyi jászol is, ha nem vesszük körül megtévesztő és érzelmes romantikával és nem silányítjuk képzeletünkben idillikus, gyermekes képpé. József valószínűleg munkanélküliként próbált szerencsét két évig királyi építkezéseken Betlehemben, és Názáretben is igen nehéz anyagi körülmények között kellett a család megélhetéséről gondoskodnia. Sokszor kísért bennünket a gondolat, hogy teljes kereszténységet igazában csak a világtól elvonatkoztatva, az imádságos, szemlélődő élet elvonultságában valósíthatnánk meg. Mivel pedig ez életkörülményeink folytán nem lehetséges számunkra — így le kell mondanunk az életszentség megvalósításáról. Az Istenember számára az Atya akarata jelölte ki a lenézett kis falucskát, Názáretet, a szegény családi keretet, a nehéz testi munkát, hogy ott valósítsa meg önmagát, ott növekedjék és erősödjék a messiási küldetés magasába. Jézus nyilván tudott imádtságos szóval, gondolattal emelkedni az ácsműhelyből is Atyjához, nem érezte bénítónak életkörülményeit és társadalmi helyzetét. Érezte a munka örömét, a teremtés művébe olvadó értelmét. Rejtett életének minden élménye benne él későbbi igehirdetésében, magatartásában, áldozatában. Istennek sokszor azért nem telik bennünk kedve, mert a mai nap hivatása, feladatai helyett mindig másutt, más körülményekben keressük az Atya akaratát és emberi életünk kiteljesedését. Még kicsinységünk, rejtettségünk is kínzó, megalázó. Pedig éppen ezekben szól hozzánk az Úr és saját konkrét környezetünkben várja a szeretet megváltó tetteit. Nem a többet, jobbat, szebbet akaró ember törekvését ítéli el bennünk, hanem a „kancsaiul festett egekbe néző”, változtathatatlan tényekben kibúvót kereső mellébeszélésünket. Növekednünk kell Jézus bölcsességében, hogy rejtett életünk, mely Isten előtt nyitott könyvként bizonyítja szándékainkat, tetteink indítékait, értékeinket és erkölcsi nagyságunkat, az örök élet örömében teljesedjék naggyá, egésszé, értelmessé. Rosdy Pál Katolikus hetilap i I 0-1 o^o ■'P y* -L ■ .r’• /j I ) 1973. január 7. (1383.) f Kovács Sándor ny. szombathelyi megyéspüspök 1893-1972 A karácsonyi ünnepek vigíliáján érkezett a szomorú hír, hogy hosszú betegség és türelemmel viselt szenvedés után Kovács Sándor volt szombathelyi megyéspüspök csendesen elhunyt. 1972. december 24-én reggel 6 órakor az érte bemutatott szentmise alatt érkezett az örök házába. Szeptember 21 óta feküdt a Ferenc kórházban és közel két hétig vívta haláltusáját. A súlyos beteg püspök az utolsó pillanatig azon igyekezett, hogy szenvedésével ne terhelje környezetét. Temetése 1973. január 9-én délelőtt 11 órakor lesz a szombathelyi székesegyházban. Az elhunyt püspököt a Jézus Szíve oltár előtti kriptába helyezik örök nyugalomra. Kovács Sándor, 1893. június 11-én született Kecskeméten. Középiskoláit a kecskeméti piarista gimnáziumban végezte, teológiai tanulmányait a váci szemináriumban. 1917-ben szentelték pappá, majd egy évet a bécsi Augustineumban töltött. Ezután a püspöki udvarba rendelték be, ahol tíz évig működött, mint szertartó, másod-, majd elsőtitkár. Később Kecskemét plébánosává, apáttá, esperessé, végül kiskunsági főesperessé nevezték ki. 1944-ben nevezte ki XII. Pius pápa szombathelyi megyéspüspökké. 1871-ben korára és betegségére való tekintettel nyugalomba vonult. A szombathelyi egyházmegye megrendülve gyászol egy nagyon jó embert, Krisztus szerint való főpapot. Magam is megrendülve nézem gyászjelentését, s könnyes szemekkel rovom e sorokat. Egy jelenet elevenedik meg emlékezetemben, amit nem tudok elfelejteni. Valami nagy méltánytalanság terhével vigasztaló szóért mentem hozzá. Nem tudtam könnyek nélkül elmondani panaszomat, ő is könnyekre fakadva ölelt magához s így mondta a felejthetetlenül vigasztaló szavakat. Sándor püspök ilyen szívvel közeledett az emberekhez. Sokat láttam papjai, hívei között, arcán mindig a jó ember részvéte vagy derűje. Közelében az ember nem érezte a főpapot, annál inkább ennek legemberibb és legkrisztusibb megjelenési formáját: az atyát. Elsősorban papjainak volt atyja. „Püspökként — vallotta — az egyházmegye papjainak lelki vezetője akartam lenni.” Mint főpásztor, nemcsak egyházkormányzatot gyakorolt, akaratához híven papjai számára lelkiatya volt. A háború utáni időkben hosszú kilométereket gyalogolt, hogy papjait felkeresse. Később is bérmálások, papi rekollekciók állandó atyai kapcsolatot jelentettek közte és papjai között. A papi rekollekciókat hosszú éveken át saját maga vezette, s gondolatait „Isten embere” címen könyvben is közkinccsé tette, hogy szélesebb körben is segítse a papi lelkihet kialakulását. Különös gondja volt kis- papjaira, személy szerint is törődött, foglalkozott velük. S amilyen közvetlen volt maga, papjai is szeretettel, nyitott légiekkel közeledtek hozzá. Híveinek is szerető atyja akart és tudott lenni. Mármint kecskeméti plébános, megelőzte korát híveivel való kapcsolatában. Öröme telt abban, ha hívei között lehetett, ha székhelyén vagy a falvakban, városokban szentmisét mondhatott, nekik prédikálhatott. Jelmondata ez volt: „Hirdetni Krisztus felfoghatatlan gazdagságát.” Ennek szellemében az evangéliumos könyv ott trónolt lelke szentélyében, még mielőtt az új liturgikus rendelkezések ezt a templom szentélyére vonatkozóan előírták volna. A szent liturgiát akarta hívei vallásos életének középpontjába tenni. Saját vallomása szerint a zsinat tanítását, miszerint a szent liturgia olyan forrás, amelyből az egyház igazi ereje fakad, ő már fiatal korában ösztönösen megérezte Hogy ma a hívek oly egyszerű bensőséggel állnak az oltár körül és vesznek részt a szentmise áldozatban és egyéb liturgikus eseményen, nem kis mértékben neki is köszönhető, aki a Liturgikus Bizottság elnökeként bölcsen és fáradhatatlanul tevékenykedett. Az Úr házának ékessége az ő gondja, büszkesége volt. Dunántúl egyik legszebb templomának romokból való felépítésével történelmi cselekedetet hajtott végre. „Mindig meghal — írja — az októberi harangszó, amely a rózsafüzér imádságára hív bennünket. Talán azért, mert a még viharzónában hánykolódó életemet egy októberi ájtatosságon foglalta le a jó Isten szolgálatára.” A szentolvasó élete végéig legkedvesebb magánimádsága volt, s mint főpásztor, minden alkalmat felhasznált arra, hogy hívei számára is azzá tegye. Mint püspök, nemcsak híveinek pásztora, hanem közéleti ember is volt. És közéleti feladatokban is azok a vonásai érvényesültek, amelyekkel a természet és a kegyelem felruházta: szeretettel méltósága, derűs embersége. Nem az ellentéteket kereste, hanem azt, ami összeköt. Egyházkormányzati ténykedéseiben, pásztorleveleiben és egyéb írásaiban egyaránt a békés megoldások hívének mutatkozott. Ahogy egyik cikkében írta: „Az evangélium boldogoknak mondja azokat, akik szelídek, mert szelídségükkel bírják a földet. Ezek azok, akik akaratkészségükivel is am örök tervezete megvalósítói az emberiesség, testvériség béke, igazság és szeretet szolgálatában.” Nem szűnt meg buzdítani azokra a feladatokra, amelyek az élet védelmére, megbecsülésére, fenntartására, a béke biztosítására irányulnak, itthon pedig munkálkodásra azokért a célokért, amelyek mindnyájunk előtt állnak. Az Isten hosszú életet adott Sándor püspöknek, hogy egyháza és hazája számára sokat tehessen. Derűs arcán hosszú idő óta szaporodtak azok a barázdák, amelyeket a betegség és a szenvedés szántott rajta. De ezek az alázattal elfogadott vonások csak atyaibbá tették főpásztori arcát. Ezt az arcot és viselőjének példáját megőrzi!s nemcsak egyházmegyéjének hívei és papjai, hanem az egész ország katolikusai és mindazok, akik főpásztori és emberi értékeit megismerhették. Mi pedig, e lap munkatársai, különösen, hiszen benne megértő és segítőkész főpapot, igazi atyai jóbarátot veszítettünk. Pénzes Balduin Savonarola szobája innnen indult a firenzei Szent Márk kolostor priorja beszédeire ; innen kormányozta négy éven át a várost — innen vitték el és idején a Signoria parancsára, ürügyül használva fel a pápai kiközösítést, hogy megkínozzák és a „város érdekében” halálra ítéljék. Sarokszoba — a szerzetesek szűk kis cellái szinte idekísérik az embert. Pár lépcső vezet fel hozzá; ablaka a térre néz, ahol talán csak a túlsó oldal keskeny, szeszélyes növésű házai emlékeznek még a fekete sastekintetre. Pedig elképzelni sem lehetne szelídebb, „angyalibb” környezetet. A falak szinte illatoznak a kora reneszánsz emberi és művészi emlékeitől. Medici Cosimo emeltette őket, két kis szobát tartva fenn magának, hogy „kedves domonkosai” közt időzhessen, s Szent Antoninnal, a „kis” Szent Antallal elbeszélgethessen. A nyitott kerengő, a folyosók és a cellák tele vannak Fra Angelico és iskolája ragyogó, keveretlen színeivel, frissen feslő mennyei ártatlansággal, azzal, ami a földön egyáltalán elérhető. Mégis innen támad a Mediciek uralmának s a reneszánsz fényűzésnek halálos ellensége. Csak hát a szálak végzetesen összefonódnak. Savonarolát illik elismerni, dicsérni is, hiszen bátran ostorozta a pápák bűneit — s VI. Sándor esetében minden oka megvolt rá. A pápai bréve, a kiközösítés nyilván az elhallgattatást célozta — Savonarola végletei, makacssága viszont a végső célt, az egyház tisztulását. A reneszánsz szülővárosára, Firenzére azonban ez a tisztító vihar jeges böjti szélként hatott, „középkori” visszahatásnak tetszett. Mintha bizony az elharapózott fényűzés és az „életöröm” megfékezése, a tisztulás és az engesztelés szelleme nem evangéliumi volna! De ha eszközei talán „középkoriak” voltak is, „Krisztus köztársasága” előre mutatott: egy történelmi pillanatra felvillantotta a kommunisztikus állam körvonalait. Savonarola bukása nem volt egyértelmű. Már VI. Sándor egyik közeli utódja igazságot szolgáltatott neki. Firenze megtisztultan adta tovább Rómának, Itáliának és az egész világnak a reneszánszát. Michelangelo, aki Savonarola hatására letette a vésőt és az ecsetet, újra dolgozni kezd. Botticelli pedig, aki Leonardóval együtt a Mediciek kedvéért még arra is kapható volt, hogy a Mediciek láb alól eltett politikai ellenfeleinek kivégzését palotáik falára fesse, Firenzében és Rómában beérleli utolsó, nagy műveit. A szoba falán két arckép, mind a kettő Fra Bartholomeo műve. Az egyik Savonarolát ábrázolja, olajos, sötét arccal, fasorral, égő tekintettel, fekete kámzsával a fején. Ez még a „próféta” életében készült. Mellette a másik Veronai Szent Péter képe, feje vérzik a halálos sebtől, melyet a bárd ejtett rajta, fölötte a szentek glóriája — csakhogy az arc teljesen azonos az előbbi képével. Ez Savonarola halála után készült, jelezve, hogy hívei, az egyház egy része ilyen „kerülő úton” avatta vértanúvá, szentté. S hogy ez a felemás és hallgatólagos „szenttéavatás” ma is folytatódik, példa rá egy más festmény, a Szent Márk kolostor egyik domonkos festőjének műve: Savonarola és domonkos társai kivégzése. A lángoknál is jobban ragyog ruhájuk fehér színe ... Körülöttük a tér ismert körvonalai, háttérben a Palazzo Vecchio durván formált fala, várszerű tornya. Nem csoda, ha ebből a szobából az ember ismét a Signoria terére megy — vonzza az a kővel megjelölt hely, ahol Savonarola máglyája égett. Odaállni arra a pontra, végignézni kivégzés előtti tekintettel az ismert és oly kedves házakon — ez az a pillanat, amiért egymagában is érdemes Firenzébe jönni. derlei József Az Ugandai egyházi helyzet új fejleményei Beszámoltunk arról lapunkban, hogy Amin tábornok, ugandai államelnök rendelkezésére kiutasítanak az országból mintegy ezer külföldi állampolgárságú misszionáriust, akiknek nagy része katolikus, a többiek protestánsok. A kiutasított misszionáriusok kisebb csoportja már el is hagyta az országot, a többi a hatóságok utasítására vár. VI. Pál pápa a kiutasított katolikus misszionáriusok első csoportjának Rómába érkezése után levelet intézett Amin tábornokhoz, amelyben az egyház és állam között támadt nehézségek tárgyalások útján történő rendezését sürgette az igazságosság és az emberiesség szellemében. Utalt arra is a pápa levelében, hogy a katolikus egyház kész együttműködni a kormányhatóságokkal Uganda felépítésének munkájában. A levelet Amin államelnök Luigi Belotti apostoli pronuncius kezéből vette át és annak tartalmáról megelégedéssel nyilatkozott. A Kathpress hírügynökség most arról számol be, hogy Amin tábornok Belotti apostoli pronunciussal folytatott megbeszélése során kijelentette, hajlandó megadni a Szentszék küldöttségét azzal a céllal, hogy keressék a megoldást Róma és Uganda kapcsolatainak megjavítására. A vatikáni küldöttség már meg is érkezett Ugandába és megkezdte tárgyalásait a kormánymegbízottakkal. Az ugandai püspöki kar egyidejűleg tanácskozást tartott Kampalában. A püspöki konferenciáról kiadott közlemény óvatos optimizmussal nyilatkozik arról, hogy sikerülni fog a kormány és az egyház közötti ellentétek jóakaratú tisztázása. Újabb jelentések szerint Amin tábornok is fogadta a vatikáni küldöttséget, amelynek vezetője Bernardin Gantin érsek, a Világmissziós Kongregáció titkára A megbeszélés „szívélyes és hosszú” volt. A francia AFP hírügynökség Kampalából azt jelenti, hogy Amin tábornok a vatikáni küldöttségnek kijelentette: a jövőre biztosítja a kormányzat Ugandában a vallásszabadságot. 403. Isten elrejtett dicsősége Két ünnep fényében szemléljük a titkokat: megérkezett és megjelent az Úr. Egyszer szegényes istállót látunk, jászolt, benne a gyenge gyermeket, akit körülvesznek az együgyű pásztorok s szelíd állatok. Másszor a Gyermek dicsősége világít ránk. Messzi földről bölcsek jönnek, kiket megígért az Atya prófétái által. Letérdelnek, s az emberiség nevében leteszik ajándékaikat. A két ünnep olyan, mint a példabeszéd. Isten eljött, Isten megjelent. Beteljesült luft régi vágyunk, hogy elmondhassuk: „Ő az Isten.” Mégis másként jött, mill ént akartuk: „gyöngeségben szállt közénk.” Ám dicsőségének jele megvilágosította, így lett igaz az írás szava: „Kinyilatkoztatta magát, fölvette a szolga alakját és hasonló lett hozzánk. Megalázta magát s engedelmes volt a halálig ...” Az evangélista idős korában visszapillantva életére így szól: „Láttuk az ő dicsőségét, az Atya egyszülöttének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” Elrejtve és mégis láthatóan, láthatóan és mégis elrejtve. Ez az Isten dicsőségének kinyilatkoztatása, de elrejtve a szolga alakjában. (Th. Gunkel) Jubileumi ünnepség az Erkel Színházban December 29-én, pénteken este, az Erkel Színházban országos ünnepségen emlékeztek meg a Szovjetunió megalakulásának 50. évfordulójáról. A társadalmi forradalmak történetének és az emberiség haladásának új irányt mutató esemény jubileumi ünnepségén az ország politikai, gazdasági és kulturális életének vezető személyiségei között ott voltak a magyarországi egyházak képviselői is. A katolikus egyház részéről: Várkonyi Imre prépostőrkanonok, az Actio Catholica országos igazgatója. Timkó Imre kanonok, káptalani helynök, Félegyházy József apát, kanonok, a Hittudományi Akadémia dékánja, Weisz Ferenc prépost, az OBKB irodaigazgatója és Szabó Géza plébános, a Katolikus Szó főmunkatársa vettek részt az ünnepségen. Az Állami Egyházügyi Hivatal elnökének látogatása Székesfehérvárott Miklós Imre államtitkár, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke, Bai László csoportvezető és Lovrek Károly egyházügyi tanácsos társaságában látogatást tett Kisberk Imre püspök, esztergomi és székesfehérvári apostoli kormányzónál a székesfehérvári püspöki palotában. A vendégeket Kisberk Imre püspök, a püspöki aula tagjai és az egyházmegyei hatóság vezetőinek társaságában fogadta. A látogatáson szívélyes eszmecsere alakult ki. (M. K.) AZ APOSTOLI SZENTSZÉK STATISZTIKAI ÉVKÖNYVE A Vatikánban elkészült az Egyházi Statisztikai Évkönyv. A kiadvány a statisztikai szolgálatnak, mint különálló csoportnak a munkája, s magában foglalja azokat az alapvető pontos adatokat, amelyek az egyház szervezeti működésére vonatkoznak, értesüléseket közöl a római kongregációk irányításáról, s a legkülönbözőbb területeken végzett munkájáról. A GÖRÖG ORTODOX ÉS A KOPT PÁTRIÁRKÁK LÁTOGATÁSA 1973-BAN A PÁPÁNÁL Kairóból jelenti a Kathpress, hogy 1973-ban minden bizonynyal sor kerül Nikolaosz görög-ortodox és Shenouda kopt pátriárka látogatására VI. Pál pápánál Rómában.