Új Ember, 1978 (34. évfolyam, 1/1643-53/1695. szám)

1978-01-01 / 1. (1643.) szám

KATOLIKUS SZEMMEL . ÚJ ESZTENDŐ SZÜLETETT az idő titokzatos méhéből. Ránk kö­szöntött az új nap — világossága ősi vágyat ébreszt bennünk: boldog új évet! Boldogság utáni v­ágyunk istenképiségi­nket tanúsítja. Szivünk ösztöne ez. Jele annak, hogy ez az életünk nem egyedüli élet, nem befejezett. A világnak elég a napsugár, az állatnak az élelem és a testi jó­lét... az ember vágya túlmegy ezeken, túlmegy a világon... A bol­dogság beteljesedés. Igazi beteljesedés csak az örökkévalóságban van, mert az örökkévalóság az Isten. Amint a felkelő nap megvilágítja az arcot, amely felé fordul, úgy világítja meg fáradozásunkat, munkánkat, gondunkat és szenvedé­sünket az örökkévalóság, Isten boldog élete — ha feléje megyünk. (k. 1.) JÖVŐ ÉVI JÓLÉTÜNK. Az országgyűlés téli ülésszakán számot ve­tettek népgazdaságunk 1977. évi fejlődésével és a lakosság életszín­vonalának alakulásával. Megállapították, hogy a termelés növekedé­sének üteme meghaladja az előirányzott tervszámokat, ugyanakkor a tervezettnél nagyobb mértékben emelkedett az ország életszínvo­nala is, jóllehet a nyugati világban tartósnak ígérkező gazdasági válság sok tekintetben nehezítette a magyar ipar és kereskedelem dolgát. Megtárgyalta az országgyűlés jövő évi jólétünk kereteit is. Az 1978-as év gazdasági mutatói újabb életszínvonal-emelkedést jelez­nek. A terv a lakosság fogyasztásának 3,4—3,6 százalékkal, az egy fő­re jutó reáljövedelemnek 3—3,2, az egy keresőre eső reálbérnek 2,8—3 százalékkal való növekedését írja elő. Az egy lakosra jutó reáljövedelem és reálkereset tervezett növekedését — figyelembe véve a fogyasztói árak 4­’/6-os emelkedését — a pénzben kifejezett jövedelmek 7—7,4 százalékos emelése biztosítja. Ez természetesen csak akkor válhat valósággá, ha az ország minden dolgozó embere helytáll a maga posztján és felelősségteljes, odaadó munkát végez. A Minisztertanács felhívja egész népünket, hogy szervezett és szor­galmas munkával járuljon hozzá az 1978. évi népgazdasági tervben kitűzött célok eléréséhez, azaz saját jólétünk további megalapozásá­hoz, gazdasági, kulturális és szellemi gyarapodásunkhoz. KÖZTÜNK JÁRT A MIKULÁS. A Magyar Hírlap december 7-i glosszáját fejezte be ezzel a mondattal M. I. Gy. Egy körúti közle­kedési esetet figyelt meg 6-án délután. A taxis és az úrvezető csúcs­forgalmi „összecsapása” már-már szó szerinti összecsapássá vált­, amikor egy vattaszakállas, piros ruhás, körúti Mikulás termett ott valahonnan. „Szeretnék átmenni, kérem Látják ott azt a sok gye­reket?” — ilyen egyszerűen, „emberhangon” szólalt meg. És az úrve­zető keze lassan leereszkedett, félreállt, a taxis pedig továbbment. Valóban köztünk járt a Mikulás. Vattaszakálla, piros ruhája, olcsó cukorkája talán nem is annyira, mint inkább ez a csendes közbelé­pése emlékeztetett Szent Miklós myrai püspökre. Görcsöket oldó, ütésre emelkedő kezeket lehorgasztó szellemére. Cukorkákon és a gye­rekek örömén túl ez éppen egyik figyelmeztető értelme a Mikulás­napnak, ajándékozásnak, örömszerzésnek: a szeretet békeszerző szel­leme. Kívánjuk, minél többször járjon köztünk a Mikulás máskor is: békítsen ki haragosokat, oldjon fel gyűlölködő görcsöket — ne csak a Körúton, hanem szerte a világon, Krisztus hitével, szeretetével. (rosdy) „FURCSA HALLANI” — Mézes József zámolyi plébános helyre­igazítja egyik legutóbbi híradásunkat (1977. dec. 11., 4. old.), mely arról szól, hogy a Bécsben székelő Europäischer Hilfsfonds (Európai Segélyalap) helyettes vezetője első ízben lett osztrák pap, Karl Ste­­pan, az osztrák Canisiuswerk igazgatója. „De nem helyes az értessülés — írja Mézes József plébános —, ugyanis: személyes ismeretségből tudom, hogy Kari Stepán világi ember, három gyermek (Cristien, Anton és Monique) édesapja. Na­gyon szép keresztény családi életüket jól ismerik Bécsben. Kari Stepán tehát világi hívő. Nekünk magyaroknak talán furcsa hallani, hogy Bécsben egy egyházi intézménynek (amilyen többek között a késői papi hivatások ébresztésével foglalkozó intézet is!) vi­lági ember legyen a vezetője.” Megköszönjük a helyreigazítást. Annál is inkább, mert ebben a kedves helyreigazításban ott van egy számunkra is érdekes kérdés­­meddig lesz még nálunk „furcsa hallani", hogy Isten népének világi tagjai is alkalmasak lehetnek a közreműködésre különböző egyházi intézményekben? ÉRVÉNYES ÉRTÉKEK. Az Új Ember hasábjain sokszor cikkez­tünk az Ószövetség és Újszövetség olvasásának fontosságáról, mű­veltséget és világképet szélesítő hatásáról is. Éppen ezért örömmel üdvözöltük a televízió „Családi kör” műsorának december 13-i adá­sát. Gál Ernő pszichológus komoly érvekkel igazolta a Biblia, az Ó- és Újszövetség ismeretének jelentőségét: a kultúra világa, ünnepeink és hétköznapjaink egyaránt telis-tele vannak olyan fogalmakkal, utalásokkal, képi jelzésekkel, amelyek kizárólag a Biblia tanulmá­nyozásával válhatnak érthetővé, mindannyiunk közkincsévé. Pél­dáu­­l a sóbálványt, az Ady által leírt Góg és Magóg neveket, vagy a békegalamb jelképét a vízözön korából — még könyvtárnyival ki­egészíthetnénk; a lényeg az, hogy az említett könyvek nem véletle­nül lettek kedvelt és sokat forgatott forrásai irodalmaknak, művésze­teknek évszázadokon át. Érvényességüket, értékeiket a mai napig megőrizték. (szeghalmi) ZÖLD FENYŐ S MÖGÖTTE EMBEREK. Emlékszünk a 33 évvel ezelőtti ágyúdörgéses, fájdalmas, véres decemberre—januárra. Ak­kor is, aki még kimerészkedett vagy már ki tudott bújni a pincék­ből s óvóhelyekről, törte magát legalább egy könyöknyi fenyőgal­­­lyért. Hogy a remény gyertyáit meggyújthassa rajta — besötétített ablakok mögött is — egy­máshoz bújt szerettei körében. Most, s hosszú békeidő éveiben nem így van. Garmadával kínálták a fenyőfát a fagyoskodó eladók piacokon, csarnokban, udvarokon. S épp ez az — a fagyoskodók! Ha a vevő nem talált azonnal kedvére való fát, idegesen váloga ott, máshová szaladt. A kesztyűs, két kezét ködmönchez verő eladó el nem szaladhat, köti a munkafegyelem, topo­rog, ágakat rendez, kiszolgál türelmest és türelmetlent. Kinek jutott eszébe őt is befoglalni a szenteste fohászaiba s érte is repíteni ég felé az angyal énekét? Mit mondjunk a többi­ekről? Akik a piaci raktárakba szállították a fákat. Hozták berregő teherkocsin, gyömöszölték vasúti teherko­csiba, döccentek vele lejtős úton a szekérrel, rakták halomba szeles hidegben, suhogtatták tövén a fejszét az erdei pusztákba­n. Dolgoztak érte korábban is, míg fölserdült a fácska, míg kikapálták mellőle a gazt, míg védték a havon kóborló vadaktól, míg gondozták tavasz­nyíláskor, tán öntözték tikkasztó nyárban. Míg a faiskolából alkal­mas dűlőre, hegyhátra, nézőségre telepítették. Míg egyáltalán „be­iskolázták” a toboztáskáival együtt. Prohászka kérdezte Elmélkedéseiben: szeretjük-e a közösségi szol­gálat névtelen embereit, a postást, a vasutast, a kalauzt? Karácsony ünnepkörében folytathatjuk a kérdést: megbecsüljük-e azokat, kik — bár fizetett alkalmazottakként — megteremtették számunkra a szeretet ünnepének gyantaillatú kellékeit? (hajdók) Hazatér a Szent Korona Több mint három évtizedes tá­vollét után január 6-án hazatér egyházunk és nemzetünk közös ereklyéje, a magyar állam szüle­tésének szimbóluma: Szent István koronája. A jelentős eseményről ma­gyar—amerikai közös közlemény jelent meg: „Az Amerikai Egyesült Álla­mok elnöke megállapította, hogy helyénvaló és időszerű visszaadni Magyarország népének Szent Ist­ván koronáját és a koronázási ékszereket, amelyek a második világháború befejezése óta az Amerikai Egyesült Államok őri­zetében vannak. A korona visszaadására 1978. január 6-án és 7-én Budapesten, ünnepélyes keretek között kerül sor, a magyar és az amerikai né­pet képviselő küldöttségek rész­vételével. A Magyar Népköztársaság kor­mánya a koronát és a koronázási ékszereket Budapesten, állandó jelleggel, egy megfelelő történel­mi helyen fogja kiállítani, úgy, hogy az ország lakossága, külföl­dön élő magyarok és külföldiek egyaránt láthassák azokat.” * Philip M. Kaiser, az Egyesült Államok budapesti nagykövete levelet intézett Pója Frigyes kül­ügyminiszterhez, melyben kifej­tette, hogy a magyar külügymi­nisztérium vezetőivel folytatott megbeszélései alapján ő és kor­mánya hogyan érti a magyar ko­rona és a koronázási ékszerek visszaadásával kapcsolatos eljá­rást. Eszerint a korona ünnepé­lyes keretek között kerül átadás­ra Budapesten, kifejezésre juttat­va az átadás „néptől népnek" jel­legét. Részt vesznek az ország­­gyűlés, az Elnöki Tanács és a kormány képviselői, a magyaror­szági egyházak vezetői, a társa­dalmi és tömegszervezetek, a kul­turális és tudományos élet kép­viselői, a magyar és a nemzetközi hírközlő szervek tudósítói. A ko­rona és koronázási ékszerek­­Bu­dapesten, megfelelő helyen, ál­landó jelleggel kiállításra kerül­nek, hogy az ország lakossága, külföldön élő magyarok és kül­földiek egyaránt láthassák azokat. Pója Frigyes külügyminiszter az alábbi választ adta az ameri­kai nagykövet levelére: „Szeretnék köszönetet mondani önnek 1977. december 13-i leve­léért, amelyben ismételten meg­erősítette az Egyesült Államok elnökének döntését, hogy Szent István koronáját és a magyar koronázási ékszereket visszaadja a magyar népnek, s amelyben vázolta, hogyan érti ön a korona visszaadásával kapcsolatos eljá­rást. Örömmel tájékoztatom, hogy az ön 1977. december 13-i levelében vázoltak világosan tükrözik a magam és kormányom értelme­zését arról az eljárásról, amelyet kormányaink elhatároztak a ko­rona visszaadásával kapcsolat­ban”. Beszélgetés Pilinszky Jánossal Nem tudnám leírni a szobáját. Zsúfolt könyvespolcokra emlék­szem, egy kisasztalra, amin köny­veket és leveleket tolt arrébb, hogy helyet csináljon a kávéscsé­széknek. Kocogott a kanna széle a csészéken, ahogy töltötte a ká­vét ... Meglepetést és érdeklődést kel­tett Pilinszky János új könyve, a Beszélgetések Sheryl Sultonnal. A költő, aki verseiben, de drá­máiban is mindig monológokat irt, most a dialógus formát vá­lasztotta.. . Ez egy amolyan platóni dia­lógus. Persze én nem vagyok fi­lozófus, még kevésbé hiszem magam Platonnak. .. Több elem­ből épült ez a könyv, remélem, hogy végül is összeállt egy egész­­szé. Úgy érzem, esszészerű írá­saim szintézise és valamiféle nyi­tás is egy nagy lélegzetű próza irányába. — Végül is, a szó köznapi ér­telmében mennyire beszélgetések ezek a Beszélgetések ...? — Ez a könyv egy beszélgetés emléke, lecsapódása. Szavai per­sze javarészt az én szavaim. Azt hiszem, a kötet egy barátság, egy találkozás krónikájaként is ol­vasható. Ilyesfajta beszélgetések, ha megíratlanul is, gyakran le­zajlanak a világban. — Beszélgetésetekben egy sor olyan kérdésről esett szó, amely izgalmas viták témája lehetett volna. — Köztünk nem volt vita... — Érdekes, hogy az olvasó se nagyon akar vitatkozni... — Talán azért, mert amit két ember elfogadott, az már vala­miképpen „megméretett”. Azt már öt, tíz vagy száz is elfogad­hatja talán .. . Hiszen két ember is olyan mérhetetlenül távol áll egymástól... A filozófus írók dialógusai jobbára vitairatok: ez az egyetértés irata ... — Korábban verseidben, nyi­latkozataidban visszatérő szavad volt a csönd. Esztétikád kulcssza­va ez ma is, amikor jóval többet írsz. Nincs ebben valami ellent­mondás? — Azt hiszem, nincs. A csön­det úgy értem, mint igénytelen­séget. A dolgok megközelítésében volna szükség erre az igénytelen­ségre. Ahogy egy gyerekhez kell közelednünk, csak néhány jelzés­re szorítkozva, hadd legyen ő az aktív... Ahogyan madarakat etet az ember ... Azelőtt nagyon erő­sen dolgozott bennem a vágy, hogy tökéleteset kell írni. Ez a fajta igény nagyon sok mindent elriaszt és kizár. Pont azokat, amik egyre többet jelentenek ma már az én számomra. Úgy érzem, nincs jobb válogatás, mint válo­gatás nélkül átengedni magun­kon a világot. Az írásnak van egy része, amit én írok, és egy másik, ami íródik: engem ez ér­dekel igazából. Egy írás sorsát így teljesen kiszámíthatatlannak tartom, de hiszek abban, ha az ember engedi beszélni a világot, akkor ott nagy baj nem lehet... — önéletrajzod, amit írásaid­ból (ezt a könyvet is beleértve) „összeolvashat” az ember, nagyon hiányos és szegényes. Miért? Partikulárisnak gondolod az élet mindennapi, vagy adatszerűen rögzíthető mozzanatait? — A regényem, amin most dolgozom, erről fog szólni. Nem az én önéletrajzom lesz, hanem figyelmem önéletrajza. Nem tu­dom megvonni a határt, hol vég­ződöm és hol kezdődik a figyel­mem, melynek egyszerre vagyok alanya és tárgya. Ha szabályos önéletrajzot írnék, talán éppen a legfontosabbak maradnának ki belőle. Nem pusztán az esemé­nyek határoznak meg, hanem hogy mit vettem észre, mi jutott eszembe életem során. — Egy író tud-e válaszolni ar­ra a kérdésre, miért ír? — Nehezen. Úgy érzem, vala­miképpen félig élünk csak, félig­­meddig éljük csak át azt, ami történik velünk ... Írni számom­ra nem más, mint megemészteni az életet, fölismerni, mi is tör­tént velem és körülöttem. Fiata­labb koromhoz képest mára már sokkal természetesebb életfunk­ciómmá lett az írás. Enni, imád­kozni, beszélgetni, bevásárolni, írni, valahogy kezdenek közel állni egymáshoz... Hogy az írás­nak, az én írásaimnak van-e missziójuk, azt nem tudom meg­ítélni. Nem is lehet, talán. De hát ki tudja, hány ember ül éjjel a szobájában és hallgat Bachot szerte a világon? Hogy ez miket indított el, sosem fogjuk megtud­ni. Holott ez volna talán az em­beriség valódi története ... — Többször, több helyen tet­tél már említést az „evangéliu­mi esztétikáról". Mit értesz, mit értsünk ezen? — Ezt csak körülírni tudnám. Nézd, mind a négy evangélium, valljuk meg, igen egyszerűen megírt mű. Ugyanakkor: négyen írták meg ugyanazt az eseményt: milyen „modern” ötlet... A tör­téneten belül ott a történet litur­giája, az utolsó vacsora, csodá­latos dramaturgia... És micsoda „rendezés”: Jézus fölmegy a hegyre és ott nem a tízparancso­latot nyilatkoztatja ki, hanem azt mondja: boldogok, akik sírnak... Erről van szó. Az evangéliumi esztétika létezik. Ezt megírni fö­lösleges, sőt talán lehetetlen. Gondolni kell rá ... — Drámai lénynek mondtad az embert egy interjúdban. Ver­seid, minden írásod mutatja, mi­lyen kivételes mélységgel éled át ennek tragikumát. Mondd, van neked humorérzéked? — Igen, azt hiszem ... Hajla­mos vagyok a depresszióra, na­gyon szeretek nevetni. Szeretem a burleszket... Ha megélek egy tragikus esetet, hosszú hallgatás után egyszerre csak humorosan tudok beszélni róla. De ha meg­írom, már nem humorosan írom meg. A humor nálam egyfajta szemérem, tartózkodás, amivel már mindenről lehet beszélni, de nem véglegesen ... — „Olyan egzisztenciális élmé­nyeket fejez ki, amelyekben ke­véssé van jelen az életalakítás felszabadító eszméje.” Egy kriti­kusod fogalmazott így. Szemléle­tedet inkább a szenvedő, mint a cselekvő ragozás jellemzi... — Én a legaktívabb, legkon­centráltabb emberi tevékenység­nek a szemlélődést tartom. Leo­nardo vallotta, hogy aki nem szemlélődik eleget, az minden idejét elpocsékolja. Ugyanakkor azt hiszem, a nagyon erős szem­lélődés szinte azonos a fizikai munkával: ahogyan egy paraszt teszi a dolgát, az hallatlanul ma­gas szintű szellemi művelet. Ő­szinte a testén keresztül kap ta­nítást. Aki jól gondolkodik, so­hasem csak az agyával gondol­kodik ... Túl sok mindent aka­runk „megoldani”. Ennek a szó­nak azonban csak igen szűk tar­tományban van értelme. Az élet­re mi a megoldás? Az életet vé­gig kell élni, mi van azon meg­oldani való? Ha elhagyjuk ezt a mániás megoldás-keresést, belát­juk, hogy a dolgok tetemes ré­szének megoldatlanságában van a megoldása ... Ahogyan a fejlő­dés fogalmát sem szabadna túl­értékelnünk, nehogy végül is egy utópiában éljünk, s elfelejtsük észrevenni a mi életünket. Az utópia ilyen értelemben életelle­nes! Simone Weil mondta: a reá­lis pokol is jobb, mint a képzelt mennyország. „Megoldásaink” jobbára e képzelt mennyország szintjén mozognak ... — Nem pesszimizmus ez...? — Az evangélium azt mondja, elég a mai napnak a ma gondja. De érdekes módon a keresztény­ségnek vannak korszakai, mikor az utópisztikus jövőszemlélet el­uralkodik. Egy akol és egy pász­tor lesz ... Pedig apokalipszissel végződik az Újszövetség. Ilyen­fajta optimizmusról ott nincs szó. Csak üdvtörténeti értelem­ben beszélhetünk optimizmus­ról... — Zavarban vagyok. Tudom, hogy fáradt vagy, betegségből éppen kilábalóban zaklattalak. Volt értelme, érintettük ebben a beszélgetésben az igazán lényeges kérdéseket? Egyáltalán, mit tar­tasz a beszélgetésről? — Beszélgetni... Nézd, én sok emberrel találkozom. Ha például egy ateistával beszélgetek, én hivő vagyok, nem minden prob­léma nélkül, ő hitetlen, de ez szintén nem problémamentes. A hitünk ellentétes, a problemati­kánk közös. Ez kapcsolatunk alapja lehet. Ma mintha kezde­nének az emberek ráébredni problematikájuk közös voltára. Nem az elvek és gondolatok azo­nossága a leglényegesebb, hanem a mélyükben rejlő problematika közössége. Ha két ember érdem­ben beszél egymással, mindig er­ről a problematikáról beszélnek tulajdonképpen. Azt hiszem, mi is arról beszéltünk ... Kipkó Tamás

Next