Új Ember, 1978 (34. évfolyam, 1/1643-53/1695. szám)

1978-01-01 / 1. (1643.) szám

Remízben Írta: Koppány János A villamos hidakról álmodott, nyüzsgő körutakról, az utasteret betöltő hangzavarról. A villamos a forgalomról álmodott, amelyben egy kocsiöltőn át nemcsak részt vett, de valameddig szusszal bírta, fürgén alkotta is. A villamos a múltról álmodott. Ma a kiszuperált jármű egy kocsiszínben. Ha pirkadatkor bejönnek a konduktőrök, egyik se pattan a motorháza mögé, hogy rápittyentve a csengőgombra, elvezesse a városba. Közege már csak az olajkenőcs, a pókháló, a huzat. Fülében a remízmester indulatos hangja: — Ne vacakolj azzal a tragacscsal, fiam! Állítsd a hortvágányra, úgyse vesszük már elő! Maga sem tudná megmondani, hány ezer hajnalon kocogott át a váltókon, hogy — ha esett, ha fújt — nekivágjon a síneknek, elfoglalja helyét azon a szakaszon, amelyen aznap rajta múlt, hogy az emberek eljussanak a gyárakba, az iskolákba, a rendelőkbe, neki kellett lehetővé tennie, hogy találkozhasson a látogató a betegével, a szülő a gyerekével, a szerelmes a szerelmesével. Tegnap még szabad futás a síneken, tegnap még hasznos fuvareszköz. Mára ócskavas. Valahol úgy határoztak, hogy az ekkor még ekkor beszerzett kocsikat selejtezni kell. De miként lesz máról-holnapra ócskavas, aminek tegnap még örültek, fia a kanyarban feltűnt? Mi tagadás, jól bírják azok a hárommotoros szerelvények, amelyek fennhéjázó erejükben itt állnak mellette. Igazán nem akar a kákán csomót lelni, de azért egy záporverte megállóba bekocogó magafajta jelent akkora örömet a csuromvizes utasoknak, mint a legkorszerűbb villamoscsoda. Miért kellett kivonni idő előtt? Nem tart ott, mint a bulldogképű bárkocsik, amelyekbe csak hálni jár a remizmester, ha éjszakára éppen itt ragad. Korához képest még fiatalos. És szereti a dolgát. Mindig is szerette a hajnali kifutásokat, a fardobáló táltoskodást, a sok öszszevissza beszédet, amellyel az utasok nevetve vagy szitkozódva, pörölve vagy élcelődve felnyomakodtak a lépcsőkre, hogy kevés jót kívánva az igazgatóságnak, hegyén-hátán utazzanak. Míg szaporán haladt évekig a Gellérthegy alatt, sokszor eszébe tűnt az ábránd, hogy úgy élhessen, mint a nagyok. A Szárnyas Kerék, a Kék Nyíl, az Azúrvonat. Ne ilyen megállókba tördelt szakaszon futkározzék, ne ilyen szürkén poroszkálja el az életét. Száguldhasson égtájak között, járhasson a világ sarkain — húzhasson fel gleccserek alá, füttyenthessen öblök partjain — de józansága mindig felülkerült. A bicegőn, aki a Rudasba tart, mit segít a távlatokat beszáguldó expressz? Közúti kocsi volt világéletében, vezetékhez kötött, sárga villamos. Megvárta, míg felkászálódtak rá a fájós lábúak, az öregecskék, a nyögdécselők, s míg törömbölt velük a kockakövek felett, jóleső érzése volt, enyhülethez segítheti őket. Gyakrabban van szükség gyógyfürdőre, mint luxusútra. És nem lehet mindenki lokomotív. Olykor megfordult a peronja mögött, miként jutott a Gellérthegy alá. Milyen meggondolás késztette a forgalmistákat, hogy rábiggyesszenek egy 9-es számot, mindörökre eljegyezve őt a Dunaparttal. Akarhatott már a Zugligetbe vagy Óbudára menni. Unalomig járhatott a Gellérthegy alatt. Beskatulyázták 9-esnek, s valameddig a kerekei bírták, 9-es maradt. Pedig volt benne képesség, hogy hegymenetbe járjon. Lett volna készsége, hogy a körutakon fusson. Tellett volna erejéből, hogy pótkocsit húzzon. Nem lehetett. Valaki úgy döntött: 9-es lesz. A gebedésig az lett. Egy nap szeget ütött az áramszedőjébe az a szóváltás, ami valamikor volt telepvezetője és a remizmester között pattogott. — Ízlik a nyugdíjas állapot, Pista bácsi? — röppent fel a kérdés azzal a mosolygós szeméremmel, amelyet a remizbe állított 9- es már bőven megszokott, amióta figyeli a „sose halunk meg” emberek beszédét a néhanapján szerényen visszatérőkkel. Az öreg megköszörülte körmét azokon a tüskéken, amelyeket borotvája a bajsza helyén reggel meghagyott. — Hogy időm van, az jó — morogta óvatosan — Csak hát... Nem lehet örökké kóricálni. Valamit mindig tenni kell. Naponta előrittyenteni azt az önérzetet, amellyel megint létezni lehet. — Látja, látja, hogy fogadkozott! Ha egyszer nyugdíjba megy! Sütteti magát. Lóbálja a lábát. Semmit se csinál. — Könnyű neked, fiam! Szerelő vagy a békávénál. Jelenidejű. Ennyi már elég. De azt tudni, hogy csak voltam, édeskevés. Bütykölni kell az önérzeten. Ha jottányit is, de naponta. Amíg csak vagyunk. De mit csináljon egy villamos? — jajdult fel a tragacs. Jelentkezzék, zöldség kihordónak? Mozgókönyvtárnak? Síncsiszolónak? Mit tehet egy kiszuperált, öreg villamos? Senki se veszi komolyan, nem hallgat rá a kutya sem. Várhatja a prédálókat. Kocogtatva végigjárják, kizabrálnak belőle, amit csak lehet. Az ülése egy hétvégi ház szalettlijébe kerül, bádoglemezéből alátét leszegy újmódi kocsin, a fogantyúkból nyakörvet kap egy izgága kutya. Hogyan termelhet önérzetet? Miből tákoljon nyugalmat? Az ideje letelt, nem jó semmire. Szegény kis villamos meghúzódik a kuckóban, egy pisszet se ejt. Lomnak tudja magát, kacatnak, kivetettnek. A lámpáin hályog ül. Mégis látni kezd. Átjárja a felismerés: álmodni többé nem lehet. Magára van. De van. Annyi hányattatás, annyi látás-futás után, csendeskén, szerényen, önmagának. A sín másnak szabad. A távolság helyét betölti az egyszeri, tünékeny, jelen pillanat. Olvasóink leveleiből Egyedül élek már évtizedek óta. Gyermekeim messze alapítottak családot, most már nem érzem magam olyan erősnek, egészségesnek, hogy meglátogassam őket. Ők amikor tehetik, eljönnek hozzám. Anyagilag is segítenek, írnak is, csomagot is küldenek. Nagyon jó gyerekek. Mindig érzem a szeretetüket, de a karácsony azért nagyon szomorú nekem. Pár nappal ünnep előtt szoktak meglátogatni az enyéim. Ellátnak mindennel, ajándékot is hoznak. Aztán az ünnepre egyedül maradok. Úgy látszott, az idén is így lesz. Már alkonyodon — szenteste délutánján — amikor csöngettek. Egy kisfiú állt a kapuban, gombócos sapkában, hidegtől piros arccal. Csak mikor odamentem hozzá, akkor ismertem meg, hogy ő a Pisti a harmadik szomszédból. Csókolom, Ilonka néni. Egy óra múlva lesz a gyertyagyújtás nálunk, tessék majd átjönni, és vacsorára is, majd eljövök Ilonka néniért — hadarta egy szuszra, s már trappolt is haza. Én meg nem tudtam, mit gondoljak a meghívásról. Pisti szüleit, két testvérét csak annyira ismertem, hogy ha találkoztunk köszöntek, meg láttuk egymást a templomban. Ha nagy ritkán megálltunk beszélgetni, a „Hogy tetszik lenni?"-nél nem jutottunk tovább. És most karácsony estére hívtak. Mire magamhoz tértem a csodálkozásból, már csak annyi időm volt, hogy az ünneplőmet magamra vegyem, máris ott csöngetett, fütyörészett Pisti a kapuban. Szeretettel és olyan örömmel fogadtak, mintha az lenne a legtermészetesebb dolog a világon, hogy én velük töltöm a szentestét. Gyertyagyújtás, vacsora, mese, játék a karácsonyfa alatt... gyorsan repültek az órák. Mikor a gyerekek elfáradtak, elálmosodtak, mi még beszélgettünk, zenét hallgattunk. Aztán hazakísértek. És másnap délelőtt beszóltak, hogy menjünk együtt a misére. Tudom, sokan vagyunk, akik várjuk a bátorítást, az erőt adó szót, drága Jézus ölelő karocskáját, áldó két kezét. Tenger sokan vagyunk mi, szenvedő emberek. Én beteg vagyok, járóképtelen beteg. Így nem tudok csak panaszkodni. Az öröm kimaradt az életemből (Itt leírja vázlatosan hat évtized szenvedését, küszködését, a gyermekkorban kezdődő és mindig súlyosbodó betegségtől a családi bajokig, majd így folytatja:) Nem hagyhatom ki azt a lelki örömet, ami erőt ad: egy-egy jó gyónás és napi áldozás. Csak így lehet vinni a keresztet, ami nagyon-nagyon nehéz. Az is egy nagy nehézség, hogy a papjaink nagyon elfoglaltak. Pedig oly jó lenne néha elbeszélgetni.. . Ugyan vajon elolvassa-e valaki soraimat, vagy csak a kis Jézus veszi kezébe ezt a gyötrelmes életet festő levelet? Ez az én életem, nem írhattam mást. Még van, még él bennem a remény, hogy meggyógyulok. És még abban reménykedem, hogy békés, nyugodt napokat ad az Isten ... Imát kérek, hogy a drága Krisztus tekintsen rám, gyógyítson meg de elég lenne egy kicsi javulás is.* Vidéki plébános vagyok. Egyedül látom el a telkipászori szolgálatot a plébánián és két fajában. Egészen egyedül élek, szüleim meghaltak, testvérem nincs. A falu egyetlen étterméből szoktam áthozni az ebédet, a takarítást, mosást magam végzem, a templom-takarításban, liturgikus ruhák mosásában segítenek a falubeliek. Szentestére általában hullafáradt vagyok. Délután betlehemes játékot tartunk a gyerekekkel, fél öt, öt óra mire hazamennek. Akkor eszem valamit és lefekszem aludni, hogy az éjféli misén helyt tudjak állni. Harmadik éve élek a faluban, s most először történt meg, hogy a betlehemes játék után az egyik gyerek megkérdezte, hogy nekem lesz-e karácsonyfám, s most mit fogok csinálni. Aztán meghívott, hogy töltsem velük a szentestét. Igyekeztem kitérni, a gyereket pedig megnyugtatni és Hazaküldeni. Úgy láttam, hogy ez sikerült is. De nem telt bele félóra, újra ott volt. Az apjával jött vissza. Újra hívtak, és velük mentem. Szép este volt. És úgy érzem, amikor az éjféli misén a karácsonyi örömről beszéltem, hitelesebb volt a szavam, mint korábban bármikor. Mindennapi szóhasználatunkban honos lett ez az új fogalom: elvándorlás. Falvak lakói igyekeznek a városok, de leginkább a főváros közelébe települni, mert onnan könnyen járhatnak be valamelyik budapesti munkahelyre. Ilyen pestkörnyéki letelepedési hely, Budapest déli kapujánál. Érdliget. Az itt lakók, szinte egy mindennapos kisebb népvándorlás szemtanúi. Nehéz a megszokott környezetből kiszakadni, de még nehezebb idegen emberek közösségébe beleilleszkedni. Az új otthont keresők igyekszenek ismerősöket szerezni és ismeretségeket kötni. A templomok környékén kötődnek az első ismeretségek. De, hogy a templom megfeleljen ennek a célnak, vonzóvá kell tenni. Az érdligeti istentiszteleti hely ideiglenes épület. Ezért nekünk, ittlakóknak legfőbb gondunk, hogy templomunkat otthonossá tegyük. Ehhez kérik az Új Ember olvasótáborának segítségét, az érdligeti katolikusok. (Plébániánk címe: 2030 Érdliget, Topoly u. 1.) (g m ) Ernesto Cardenal: Két vers Beburkolsz minket, mint a köd e téli reggelen. Varjak kárognak, sertések habzsolva röfögnek, autó tülköl az utcán, de én mindenütt a Te hangodat hallom. Olyan ez, mint amikor az erdőben, véget ér a Party, és mint amikor a jég csörömpölve koccan a pohárban, te meg csak iszol, egyik poharat iszod a másik után, és nem tudod abbahagyni, vagy mint kristálycsillárok a fogadóteremben: hallod, ahogy zizegnek az erdők, már minden csupa dér, és hallod a csikorgó fagyot a magányban, mielőtt megtörik a jég. (Balássy László fordítása) Ernesto Cardenal válogatott műveinek „A Nyolc Boldogság Hegyén” címmel, az Ecclesia Könyvkiadónál megjelent kötetéből. Vietnami főpásztorok a Szentatyánál VI. Pál pápa fogadta Hanoi érsekét, Joseph Marie Trin-Nhu- Khué bíborost, Joseph Marie Trin-Van-Can c. érseket, Hanoi utódlási joggal felruházott koadjutorát, valamint Paul Nguyen- Van-Binht, Ho-Si-Minh város (Saigon) érsekét. A vietnami püspökök beszámoltak a pápának a katolikusok erőfeszítéseiről, amelyekkel elősegítik az ország újjászületését. A pápa azt kívánta, bárcsak más nemzetek is közösséget vállalnának, és hozzájárulnának ezekhez az erőfeszítésekhez. A Szentatya arra ösztönözte a katolikus segélyszervezeteket, hogy siessenek Vietnam segítségére. (M. K.) Béke és igazságosság uralkodjék a Szentföldön Az arab országok latin szertartású püspökkari konferenciája ülést tartott Jordánia fővárosában. A résztvevő 18 püspök 9 arab országot képviselt. A megbeszélések végén a főpásztorok felhívást tettek közzé azért, hogy béke és igazságosság uralkodjék a Szentföldön, továbbá, hogy tartsák tiszteletben a keresztények és mohamedánok szent helyeit. Az ülésen Giacomo Beltritti, Jeruzsálem latin szertartású pátriárkája elnökölt. Jelen volt még Ciprus általános helynöke és Názáret püspöke, aki a galileai keresztények főpásztora. (M. K.) .új Egyperces interjúk Petőfi hite A szerkesztőségi fiókban keresgélve akadt a kezembe egy félbemaradt ankét anyaga. Petőfi hite volt a téma, de végül is — hiányosságai, a válaszok elégtelensége miatt — lemondtunk közléséről. Hogy most mégis a válaszok közül kiemelünk kettőt és éppen ezt a kettőt, nemcsak naptári aktualitása — Szilveszter éjszakáján született a nagy magyar költő — okán tesszük, hanem emlékeztetőnek is szánjuk két barátunkra. Kunszery Gyula az Új Ember munkatársa, gazdag publicisztikai tevékenységet fejtett ki, az újság hasábjain kívül is. Dévényi Iván tanár, művészettörténész több évtizeden át küldte az Új Embernek képzőművészeti írásait, a Vigíliának rovatvezetője. Nemrég búcsúztunk el tőle végleg. Előttük is tisztelegni kívánunk az interjúk közreadásával. Ami a témát illeti, meg kell mondanunk, hogy e tekintetben az irodalomtörténészek felfogása nem egységes. Anélkül, hogy a kérdés végleges eldöntésére vállalkoztunk volna, kértük fel többek közt barátainkat is, mondják el véleményüket. Dévényi Iván tanár, művészettörténész: Petőfi költészetét — véleményem szerint — kevés szál fűzi a keresztény eszmevilághoz. Bár Istennek — főként „a magyarok istenének” — nevét elég sűrűn említi, úgy tűnik azonban, hogy nem (vagy csak alig) volt istenélménye; az Istenre (akinek nevét legtöbbször kisbetűvel írja) való hivatkozás jobbára formális nála. „Imádságom” című verse elején ugyan „két kezét szent áhítattal összekulcsolva” az „égi hatalom”hoz fordul, Istentől azonban „szépséges szeretőt”, „gyors paripát” és a paripa részére „szénát, ablakot” kér. Igazi istenes verset, vagy a metafizikai kérdések iránti fogékonyságra valló megnyilatkozást életművében nem találtam. Nem volt azonban ateista vagy materialista, vallási tekintetben inkább indifferensnek nevezném. Az emberiség földi boldogságára és a magyar nemzeti függetlenség kivívására irányuló törekvései közepette kevéssé foglalkoztatta őt Isten léte vagy nemléte, de a keresztény hitnek semmi esetre sem volt ellensége (egyes konzervatív egyházi köröknek és személyeknek persze igen!), a hivő emberek érzelmeit mindig tiszteletben tartotta, s szeretettel, nosztalgiával gondolt vissza a családi házra, amelyben — mint „Karácsonykor” című költeményében írja — „embert szerettünk és istent imádtunk ...” Kunszery Gyula költő, publicista: Kezdjük a nehezén. Petőfi határozottan antiklerikális volt. A papokat nem szerette, protestáns vonatkozásban sem. Utóbbira személyes oka is volt: a szabadszállási képviselőválasztáson egy református pap fiú ellenében bukott meg. Saját luteránus hitfelekezetét azért nem szerette, mert családja szlovák eredetére emlékeztette, amit ő mindenképpen feledni és feledtetni akart. Tehát nem volt vallásos. De nem volt vallásellenes sem. Költői „képtárában” lépten-nyomon felbukkannak vallási képzetek, biblikus elemek, s rendszerint a legmagasztosabb értelmezésben: „Szentegyház keble belseje”, s benne a haza képe az oltár. A költészet is „szentegyház”; a költő „az istenség szent levele”, máshol pedig a költők az Isten által a nép vezetésére rendelt lángoszlopok, és így tovább. Tagadhatatlanul istenhivő volt, s nemcsak a világot teremtő, hanem a gondviselő Istenben is hitt, izzó hazaszeretetből kifolyóan főként nemzeti vonatkozásban. Egyik leggyakoribb szava az „isten”, ugyan következetesen kisbetűvel írva, de ez bizonyára csak túlzó demokratizmusának a következménye. Ez az „isten” persze többször csak szólam, népies közhely, stiláris fordulat, de sokszor érezhetően valóságtartalommal telítődik, s éppen azok a jellemzően izgalmas mozzanatok, amikor ez a folyamat egyazon versen belül megy végbe. Amikor például a „jó öreg kocsmárosról” azt írja, hogy „áldja meg az isten”... ez pedig még csak szólam; de amikor hozzáteszi, hogy „mind a két kezével”, akkor ez az Isten már szinte antropomorf valósággá válik. Vagy: „Hogyha már nem szeretsz, / Az isten áldjon meg...” — ez eddig csak sablonos búcsúvétel. „De ha még szeretsz, úgy / Ezerszer áldjon meg” — ebben már valóság az Isten és valóság az áldás. A Nemzeti dalban „a magyarok istenére” esküdni, ez lehet még csak szónoki fordulat; ám „a magyarok istené”-ben kinyilatkoztatnni, „hogy egy erős istenség őrzi gondosan a magyar nemzetet” — ez már határozott hitvallás. Sommázva: Petőfi nem volt semmilyen tételes vallásnak a híve, a hierarchikus és dogmatikus kereteket az ő „saslelke” nem viselte el, de — a maga módján — mélységesen és bizakodóan istenhivő volt. (HB )