Új Ember, 1980 (36. évfolyam, 1/1748-52/1799. szám)

1980-01-06 / 1. (1748.) szám

I­b4­6 £ ^ Caelius Sedulius: Vizkereszti himnusz Gonosz Heródes, irigyen Krisztus jöttére mért remegsz? Múlandó jót el nem ragad, ki égi birodalmat ad. Vonulnak m­ár a Mágusok vezérlő csillag nyomdokán, lény által a Fényt keresik, Istenről vallnak kincseik. Hullámain a tiszta víz az égi Bárányt fürdeti, s a bűnt, mely őt nem illeti, lelkünk tisztítván elveszi. Hatalmának ez új jele: piroslik korsók friss vize, ■parancsszavára bor folyik, a viz lényege változik. Urunk, teneked glória, ki nemzeteknek megjelensz, s Atyádnak. Szentlelkednek is dicsőség minden századon. Ámen. Sík Sándor sorainak felhasználásával fordította Csanád Béla. Epifánia Isten városa „Boldog város, Jeruzsálem, üd­­vösséges látomás!” — így szólítja meg a kora középkori ismeretlen költő Isten városát, amely Krisz­tusra, mint alapra épült, és a Je­lenések könyvének színes víziója szerint élő kövekből és drága ék­kövekből épült fel. Benne ragyog fel Isten dicsősége a világ előtt, amikor magához vonzza mind a nemzeteket. Isten dicsőséges városának a látványa prófétai eredetű kép. Eredetileg Sión hegye, a rajta épült dávidi—salamoni templom. Isten dicsőséges lakóhelye a tisz­telet és rajongás tárgya. Az év­századok során az egész város, Jeruzsálem átveszi a templom szerepét, és lassanként — a pró­fétai iratokban — az egész vá­lasztott nép szimbólumává nö­vekszik, majd az első keresztény századokban az egyház jelképévé válik. A vízkereszti első olvasmány­ban (Izajás 60,1—6) egy ilyen szimbólummá vált magasztalást és jövendölést olvashatunk Isten városáról, Jeruzsálemről. Az is­meretlen próféta („Harmadik Iza­jás”) a babiloni fogságból 538-ban visszatérő zsidóknak ad vigaszta­lást a város dicsőséges Jeruzsále­met ábrázoló, festői jövendölés­sel, a jövendő város képével. A város felépítésére buzdítja ezzel a próféta a zsidókat. A „kelj fel” felszólítás az egész lakosságnak szól és cselekvésre ösztönöz. Ér­dekes megfigyelni, hogy a város szépségét nem külső díszei miatt dicséri, hanem „tartalma” miatt: benne és fölötte az Úr dicsősége ragyog, és ez vonzza magához a távoli fiakat, sőt királyokat és nemzeteket. Nyilván a próféta is emlékezett rá, hogy a szabadult rabok idegenben is láthattak kül­sőleg szép és ragyogó városokat, ezen kívül nyomorult gazdasági helyzetük sem engedte meg, hogy külsőségekben fénylő épületeket és templomot építsenek. A város dicsőségét az Úr dicsősége jelen­ti. „Ennek láttára földerülsz, szí­ved dobog az örömtől”, „Mert fe­léd áramlik a tengerek gazdagsá­ga és ide özönlik a nemzetek kin­cse” (60.5). Nem csoda, ha a kép egyete­messége miatt, Izajás könyvének ez­t a részletét már a legelső idők­ben (amikor Máté evangéliuma készült), messiási helynek tekin­tették. Keresztény eleink azt is tudták, hogy a prófétai jövendö­lés akkoriban szó szerint be is teljesedett: „Zsarnokaid fiai is el­jönnek, meghajolva, lábadhoz bo­rulnak, akik egykor megvetettek. Az Úr városának neveznek majd. Izrael Szentje Sionjának” (60,14). Mindez — lelki értelemben — Krisztusban teljesedett be, akiben valóban felragyogott az Isten di­csősége, akihez valóban eljöttek az egykori zsarnokok fiai (a nap­keleti mágusok) és „aranyat és tömjént” hoztak. . Csanád Béla a. § Ára: 3 Ft XXXVI. 1. Katolikus hetilap *r­­m I o 1980. január 6. (1748.) A Gyermekév után December 18-án délelőtt a parlamentben Aczél György miniszter­elnök-helyettes, az Állami Ifjúsági Bizottság elnökének zárószavaival fejeződött be a Gyermekév Nemzeti Bizottságának ünnepi ülése. A magyar társadalom minden rétegét képviselő, negyvenöt tagú bizott­ság — melyben egyházunkat Fábián Árpád szombathelyi megyés püs­pök képviselte — ezzel az üléssel zárta le a Gyermekévet. Nádor György, a magyar nemzeti bizottság titkára elmondta, hogy a nemzetközi gyermekév hazai rendezvénysorozata ráirányította a közfigyelmet a tennivalókra, erősítette a gyermekekért érzett társa­dalmi felelősséget. A tanácsok, a minisztériumok, az országos főha­tóságok és a társadalmi szervezetek szinte kivétel nélkül kötelességük­nek érezték, hogy bekapcsolódjanak az ENSZ kezdeményezésére ki­bontakozó világméretű megmozdulás hazai programjába. A gyermek­év kimagasló hazai eseménye volt az európai gyermektalálkozó, amelyre 37 országból érkeztek a legifjabb korosztály küldöttségei, s nem kevésbé jelentős eseményként említhető a budapesti nemzetközi fórum, amelyre szintén a nyáron került sor 70 ország küldötteinek részvételével. A nemzetközi gyermekév nemzeti bizottsága ezután felhívást foga­dott el: — Hazánkban — híven a szo­cializmus eszméihez, társadalmi rendszerünk humanizmusához — mindenkor a legfontosabb felada­tok között szerepelt a legifjabb nemzedékről való gondoskodás, a gyermekek testi és szellemi fej­lődésének biztosítása, életkörül­ményeik javítása. Ezért tekinthet­tük folyamatos tevékenységünk részének — és nem kampányfe­ladatnak — a gyermekévet. S fel­használhattuk e nemzetközi év ösztönzéseit is arra, hogy tovább javítsuk a gyermekek sokoldalú ellátásának feltételeit, gazdagít­suk az okos gyermekszeretetet, ápoljuk a szocialista családesz­ményt. Az év folyamán átadott csak­nem 200 új óvoda, bölcsőde és egyéb gyermekintézmény jól pél­dázza a növekvő gondoskodást, a gyermekeink érdekében vállalt társadalmi összefogás erősödését. E felelősségérzet jutott kifeje­zésre annak hangsúlyozásában is, hogy a gyermekek ügye, az embe­riség jövője elválaszthatatlan a béke és a biztonság, a nemzetközi enyhülés, a fegyverkezési hajsza megfékezése, a leszerelés ügyétől. Megtisztelő feladatunknak tartot­tuk, hogy e gondolatok jegyében a Magyar Népköztársaság adott otthont a „Nemzetközi együttmű­ködés a gyermekek boldogabb és biztonságosabb jövőjéért” elne­vezésű nemzetközi fórumnak, és az európai gyermektalálkozónak. Tevékenységünk fontos részé­nek tekintettük szolidaritásunk tettekben is megnyilvánuló kife­jezését az arra leginkább rászoru­lók, a fejlődő országok gyermekei­vel, akik a gyarmatosítás öröksé­geként sokszor az élet elemi fel­tételeiben is szűkölködnek. A megsegítésükre, a nélkülözés enyhítésére létesített gyermek­­szolidaritási alapot népünk a fel­nőttek és a fiatalok önkéntes fel­ajánlásaiból, társadalmi munka­­vállalásaiból eddig 45 millió fo­rinttal támogatta. A gyermekév véget ér, de tevé­kenységünk — elveinek és céljai­nak megfelelően — változatlanul tovább folytatódik, hiszen jól tudjuk: a gyermekév után is van és lesz tennivaló a világ gyerme­kei érdekében. Társadalomépítő terveink meg­valósításánál hazánkban is ki­emelt figyelmet fordítunk a gyer­meknevelés feltételeinek további javítására, a többgyermekes és a fiatal családok támogatására, a gyermekek iskolai művelődésére és sportolására, a gyermekközös­ségek fejlesztésére. Amikor a nemzeti bizottság tisztelettel köszönetet mond egész társadalmunknak, a felnőtteknek és a fiataloknak, a szülőknek, az állami és társadalmi szervezetek­nek, az egyházaknak, a vállalatok és szövetkezetek dolgozóinak, a pedagógusoknak, a tudósoknak, a művészeknek, a sajtó, a rádió és a televízió munkatársainak, a nemzetközi gyermekév hazai programjának sikeres megvalósí­tásáért — minden magyar állam­polgárt felhív és kér, továbbra is munkálkodjunk együtt mindany­­nyiunk közös ügyéért, gyermeke­inkért — hangsúlyozza a felhívás. Mi az „afrikanizálás”? A 42 éves Anselm Sanon felső­voltai püspök nyilatkozott arról, hogyan válhat az egyház Afriká­ban valóban afrikaivá. Nem ar­ról van szó, hogy a szertartások külsőségeit kell afrikaivá tenni és a püspökök, papok legyenek bennszülöttek. Ez fontos, de ettől önmagában még nem lesz afri­kaivá, otthonossá az afrikai egy­ház. Olyan teológusokra van szükség, akik nagyon jól isme­rik a katolikus teológiai irányza­tot, de főként a lényegi hitleté­­teményt — ugyanakkor belülről ismerik és élik az­ afrikai helyi kultúrákat és azokból minden ér­téket, gondolati, fogalmi, szemlé­leti értéket át tudnak venni a teológiai fogalmak megvilágításá­ra. Mindezt kitűnő katekétáknak kell alsó szinten is magukévá tenni és így tanítani. A Szentírás fordítása sem le­het egyszerűen szó szerinti, ha­nem a héber ősszöveget afrikai­vá kell alkotni anélkül, hogy a hittani tartalmat meghamisíta­nák. Afrikában igen otthonosak a szimbólumok. Míg a nyugat-eu­rópai ember racionalizmusa sok­szor nem tud mit kezdeni a jel­képekkel,­ az afrikai gyerekek megszokják, hogy jelképekkel nőnek fel. Szereld, igazság, igazságosság Ifjúságomban divatos volt megkérdezni: „Ha örökre egy magányos szigetre kellene men­ned, melyik három könyvet vin­néd magaddal.” Épp így meg le­hetne kérdezni bárkitől, ha há­rom szót kellene választania a szótárból — ilyen vagy olyan ok­ból — melyik három szót válasz­taná. Ismerek és mélyen tisztelek valakit, aki a következő három szót választotta: igazság, igaz­ságosság, szeretet. Jól tudta, hogy miért. Rögtön hozzá kell fűznünk azonban, hogy e három szót iga­zi, még közelebbről, evangéliumi értelemben emelte ki. Igazság, igazságosság, szeretet: e három szó egyszerre kulcsa föl­di és természetfölötti életünknek. Ugyanakkor: soha annyi csalást," igazságtalanságot és kegyetlensé­get nem követtek el, mint épp e három szó jegyében és nevében. Jézus előre tudta ezt, s ezért semmi kétséget nem hagyott afelől, hogyan is kell e szavakat értelmeznünk. Mi több: egyene­sen azért nyílt szólásra, hogy e három szót megtisztítsa az em­beri, nagyon is emberi visszaélé­sektől. Mivel embernek lenni, a tragikus fogalmazásban úgy is mondhatnánk, annyit tesz, mint élni és­­ visszaélni. Az érzékel­hető világban visszaélésre csakis az ember képes. Fák, madarak, kövek soha. De hát akkor miként is élhetünk igazságban, igazságosságban és szeretetben anélkül, hogy vissza­élnénk velük? Lapozzuk fel az evangéliumot. Mi az igazság? — kérdezte Pi­látus. És Jézus hallgatott. Hogy miért? Mivel ő maga az igazság. Én vagyok (az út), az igazság, (és az élet), ő ismerte az embert, és tudta, hogy a legszabatosabban megfogalmazott igazságot is ki­facsarja. Hogy helyette majd so­kan fogják mondani: „ez az igaz­ság” — hogy azután levonják be­lőle ítéletüket. „Ne ítéljetek!” — kiáltotta és könyörögte még a ke­reszten is. Az igazságot ugyanis, a teljes igazságot ((és más igaz­ság nincsen) egyedül Isten tudja. Pontosabban ő maga az igazság. Ilyen értelemben minden ítélke­zés egyenlő az élő Isten detroni­­zálásával, az Atya trónfosztásá­val. Aki ítél, az igazság teljes is­meretét tulajdonítja önmagának, az igazsággal azonosítja magát, fölöslegessé téve az Atyát, önma­gát helyettesíti be az élő Isten személyének helyébe. A tények Az idei Béke-világnap jelszava: — az igazság a béke ereje, tények, az evangéliumi törvények törvények — de ítélni végső so­ron csak az ítélhet, aki maga az igazság. A végtelen irgalom akar­ta így és a legfőbb szeretet. Pilá­tus kérdésére ezért felelt hallga­tással Krisztus. Már hallotta a lár­mát és látta a­­civódást és a vesz­tőhelyeket, a feneketlen gyűlö­letet és zűrzavart, amit majd az emberiség csap az igazságra hi­vatkozva. Mivel az igazság nevé­ben, tényekre és törvényekre hi­vatkozva, az emberiség mérhetet­lenül több szenvedést zúdított a világra és a halálfélelemtől va­cogó Bárányra, mint az igazság­talanság nevében. Mi mindennap válaszolunk Pilátusnak. Jézus he­lyettünk is hallgatott. Maga volt az igazság, akár az Atya csodá­latos csöndje! Mindenre és min­denkire kiáradó egyetlen és egye­teme,­ igazsága és igazságossága. Mi­ csak törekedhetünk az igaz­ságra, s annak alkalmazására, az igazságosságra. S itt érkeztünk el a szeretet evangéliumi „természetéhez”. Az alapvető baj, hogy a gyűlölet ra­vaszabb és erőszakosabb a szere­tetnél. A szeretet egyetlen „san­sza” a szív mélye, szótlan és szemrehányás nélküli mélye: „egyedül” maga Isten. Jézus hiá­ba szerette ellenségeit, támadó­it, hiába húzódott vissza kritiku­sai elől, hiába tágította ki végte­lenre szeretete határait, mellyel mindenkit testvérének és anyjá­nak vallott. Fejére olvasták „bű­neit”, s ő utoljára elhallgatott. Pontosabban a történet hiteléért egyetlen embernek megígérte, hogy vele lesz a Paradicsomban. Kit ölelt magához a bal lator sze­mélyében? A gyilkosokat, a vá­mosokat és utcalányokat? A ré­szeges Rembrandtot és Schuber­tet? Krisztus szeretetére és igaz­ságosságára lenne szükségünk, hogy ezekre a kérdésekre vála­szolni tudjunk. És az ő tekintetére, mely meglátta saját sebeit a bal lator kezén-lábán, s talán Van Gogh vásznán fölismerte Veroni­ka kendőjét. Hát igen, így kellene szeret­nünk. Az ítélkezést hagyjuk meg a Világ fejedelmének, ő a szere­tet nevében boldogít és tesz tönk­re minket ölelése présében. A megfeszített Isten karja tárva­­nyitva áll és nincs ennél tartóz­kodóbban kitáruló ölelés. Pilinszky János A harmadik szemeszter végén Bensőséges örömmel, ünnepi hangulatban ért véget a Hittudo­mányi Akadémia II. évfolyamá­nak első tanulmányi féléve. De­cember 15-én, a fáradságos, még­is lelkes konzultációs nap estéjén a szokásos közös szentmisére gyűltek össze a hallgatók az Egye­temi templomban. Udvardy Jó­zsef Csanádi püspök koncelebrált a teológiai professzorokkal, akik majdnem teljes számban jelen voltak. A közös eucharisztikus áldozat­ban a teológiai hallgatók aktívan részt vettek az olvasmányok és a hívek könyörgésének felolvasásá­val, az adományok átadásával, valamint magyar gregorián és népénekekkel. Szinte valameny­­nyien részesedtek az oltár aszta­láról, s vették magukhoz az Élet Kenyerét, hogy benne bőséges termést tudjanak hozni, és általa szorosabban egymáshoz kapcso­lódjanak.

Next