Új Ember, 1980 (36. évfolyam, 1/1748-52/1799. szám)

1980-06-01 / 22. (1769.) szám

KATOLIKUS SZEMMEL BONHOEFFER — A JÖVŐ TEOLÓGUSA címmel írt tanulmányt dr. Jánossy Imre a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsá­nak folyóiratában, a Theológiai Szemle március-áprilisi számában. A tanulmányíró elsősorban a híres evangélikus lelkész náci fogság­ban írt leveleit elemezte, s ezek közül néhányat — saját fordításban — tett közzé. A levelek teológiájának — amely Jánossy szerint szer­ves kapcsolatban van Bonhoeffer korábbi műveinek eszmekörével — lényegét négy pontban foglalta össze. Ezek a következők: 1. Bon­hoeffer úttörő kijelentései a szekularizációról; 2. A vallástalan világ­ban kifejeződő keresztyén hit formái; 3. A Biblia nem vallásos, világi interpretálásának a kérdése; 4. A szolgáló egyház .,látomása". Mind­ezek alapján írja Jánossy, hogy a ,,fogságból írt levelek prófétai vo­násokat hordoznak", aminek az a sajátossága, hogy ..hitelességük ké­sőbb igazolódik”. — Ezért lehet Bonhoeffer a jövő teológusa. Mire tanít minket, katolikusokat Deitrich Bonhoeffer, a XX. szá­zad egyik legnagyobb hatású gondolkodója? Korunk szellemiségét Nietzsche tragikus kijelentése jellemzi: ..Isten halott." Ennek nyomán születik meg Bonhoeffer felismerése, hogy egy teljesen vallástalan korban „az emberek úgy, ahogy ma vannak, nem tudnak többé vallá­sosak lenni”. — így lesz ő a szekularizáció teológusa, akire közvetle­nül Karl Barthnak az emberi vallás és az isteni kinyilatkoztatás éles szétválasztása is hatott. Bonhoeffer nem esik kétségbe „Isten terü­let­vesztése” miatt, hanem értelmezni akarja, hogy a század ,,nagyko­rúvá lett” emberének válaszolhasson. „Úgy kell a világban élnünk — vonja le a következtetést — mintha Isten nem létezne." E­bből szinte önként adódik a kérdés: Hogyan élhetünk Isten színe előtt, Isten nélkül? Bonhoeffer nem tud megnyugtató választ adni, s eszméi a „keresztény ateizmus” ellentmondásos eszmevilágába visznek, ámde kérdései, amik a szekularizáció komoly mérlegeléséből születt és a katolikus gondolkodókat sem hagyták érintetlenül. Korunkban talán ő látta a legvilágosabban, hogy a hagyományos válaszok időszerűtlen terheket hordoznak, s hogy a mai világban a hitet már nem lehet a felekezetek egymás közti vitáira szűkíteni. Ezt írja: „Bizonyítani csak azt lehet, hogy a keresztyén-bibliai hit nem ezekből az ellentétekből él és nem ezektől függ”, mert ha az „ember magát az­­egyház hite’ mögé sáncolja”, akkor nem kérdezheti meg elég becsületesen, hogy tulajdonképpen mit hisz. Meggondolandó az is, amit az egyházról a továbbiakban mond — „az egyház csak akkor egyház, ha másokért van” —, habár ennek funkciója mégsem merül ki — ahogy ő sugallja — ,­az emberi együtt­­élés világi feladataiban”. Célkitűzéseit — nem sokkal halála előtt — megejti­ szerénységgel foglalta össze. Korunk szellemi életében betöl­tött, sokszor igen ellentétesen értékelt szerepét éppen ezek a szavai teszik­ nyilvánvalóvá. ..A célom az — írja 1944. augusztus 3-án kelt levelében —: egyszer kísérletet tenni arra, hogy bizonyos dolgokat egyszerűen és világosan kimondjak, amelyeket egyébként szívesen kikerülünk. Hogy sikerü­l-e e, majd­ az már kérdés, különösen a be­szélgetés segítsége nélkül. Remélem, hogy ezzel az egyház jövőjének szolgálatot tehetek.” (Giczy) KI VOLT HELEN KELLEK? Lapunkban már több ízben írtunk a száz éve született amerikai írónőről, aki másfél éves korában elvesz­tette látását,­­hallásét. A Magyar Hírlap május 15-i számából arról értesültünk, hogy a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségében emlékünnepélyt, tartottak. A kérdésre: ki volt Heten Keller, a cikk­író tömör választ ad, kiemelve az első főiskolát végzett siketvak nyelvtudását, szociális munkáját, s hogy fölismerte a századforduló Amerikájában. ..csak kizsákmányolástól mentes társadalom tudja megbecsülni és kibontani a fogyatékosok képességeit”, a munkás­mozgalomhoz csatlakozott, könyveit 1933-ban Berlinben Marx, En­gels és Thomas Mann munkáival együtt elégették. Olvashattunk a ki­vételes emberről, aki , e‘'év/. életéve­ bizonyíthatta: sérülten, gátol­tan is lehetséges tökéletes önmegvalósítás”. Hadd egészítsük ki a tartalmas méltatást, néhány gondolattal. Fia­talkori naplóiéban írja Helen Keller: ..Úgy találom, négy dolgot kell megvalósítanom az életben: világos gondolkodást, őszinte szeretetet mindenki iránt, a legmagasabb indítékból fakadó cselekvést min­denben és rendületlen bizalmat a Jó Istenben.” Kedves könyvének a Bibliát tartotta. Öregkor­i följegyzéseiben olvashatjuk: „Köszönöm Istenem fogyatékosságomat, mert általa találtam meg magamat, munkámat és Istenemet. Hiszem, hogy az életet azért kaptuk, hogy növekedjünk a szeretetben. Hiszem, hogy Isten bennem van, aho­gyan a nap a fényben és az illat a virágban.” Helen lelkének mélységét, optimizmusát a most 60 esztendős Juli néni értette meg, aki szintén siketvak, s aki a Magyar Hírlap ripor­terének kérdésére. ..Minek örül a legjobban?” — így válaszolt: „An­nak, hogy egésznek érzem magam a fogyatékosság ellenére is.”(t. s.) HÁZASSÁG A SZOCIÁLIS OTTHONBAN. Egyik országos hírű gyógyhelyünk mindenkitől tisztelt főorvosa beszélte el egyik bete­gének ezt a házasságot. Hosszú időn át élt egy idős férfi és egy idős nő egy fiástól távol, családjuk környezetében és terhére, mozgásképte­len állapotban, fogyatkozó életkedvvel s az élet céltalanságának fo­kozódó terhével. Szerencséjükre ugyanabba a szociális otthonba kerültek. Egymás­nak tett apró szívességekből egymás iránti szeretet nőtt ki. Ahogy ez a szeretet elmélyült, úgy találták meg életük értelmét és szabadultak meg attól a rettentő érzéstől, hogy mások — bár szeretteik terhére élnek­ , Fokról fokra oly közel kerítetek egymáshoz, hogy helyesnek vélték kapcsolatuknak házasságkötéssel való me­gpecsétel­ését. Nagy ünnep volt a házasság napja az otthon vezetőinek és minden tagjának. Nagy élmény a főorvosnak is, aki azóta is figyelemmel kíséri életüket, amely harmonikus és ez a harmónia nemcsak lelkük épségét, de egészségük javulását is szolgálja. Tanulság mindez betegeknek, de egészségeseknek is, akik azért vesz­tik el házasságuk és életük értelmét, mert nem tudnak egymás örö­meiben és bajaiban részt venni és egymásért is élni. (Pénzes Balduin) MIÉRT VAGYUNK A FÖLDÖN? Jancsó Miklós a Magyar rapszódia franciaországi bemutatója alkalmával interjút adott a Le Monde munkatársának. A Magyar Nemzet ismertette ezt az interjút, amely­ből most néhány nagyon elgondolkodtató mondatot idézünk. ..Min­dennap elemeznünk kell az életet, a társadalmat, a történelmet, de hogy felülemelkedjünk a bajokon, néha szükségünk van, — azért mondom talán, mert öreg vagyok — igen, szükségünk van a remény gondolatára. Egy gondolatra, talán semmi másra .­­ ” „Gyakran mo­­ralizálással vádolnak. Nem tudom, igaz-e. A humanizmus igénye él a filmjeimben, mint önmagamban, mindig ismétlem: a remény igé­nye is. Nem hiszem, hogy mindennapi dolgokkal megmenekülhetnek, a fogyasztással nem, ez nem elegendő. Sajnos, ha valaki nem hivő, mint én, sajnos, mindig keresi, miért vagyunk a Földön, mit jelent a születés, a halál. A fehér ember kultúrába nem veszi tudomásul a halál létét. Valamiféle értelmiségi terror teszi, hogy nem akarják, meglátni csak a szépséget, a fiatal és egészséges embereket, a gazdag­ságot. Holott tudjuk jól, az élet más arcát is mutatja .. /’ (—1) tim­uruifl. Bálint Sándor! A Szeged-alsóvárosi öreg temp­lom századok áhítatával meg­szentelt falai közül kísérték utol­­só földi útjára a „szeged­ nem­zet” nagy fiát, Krisztusnak és a Napba öltözött Asszonynak hűsé­ges zarándokát, Bálint Sándort. Koporsóját ott helyezték el, ahol hetvenhat évvel ezelőtt megkeresztelték. Az ország min­den tájáról eljöttek tanítványai, barátai, tisztelői, hogy búcsút vegyenek tőle. El lehet-e búcsúzni véglegesen a század magyar katolicizmusá­nak nagy ébresztőjétől, aki mi­közben a már pusztulásra ítélt népi vallásosság porbahullott gyöngyszemeit szedegette össze, a kor metafizikai árvaságában és szellemi létbizonytalanságában az emberi lélek tartományainak tá­gasabb horizontjai felé emelte generációk tekintetét. Mert szi­gorúan vett tudományos munkás­sága is több volt a szakrális nép­élet területeire kiszálló és a val­lásos kultuszok mélyvizeibe alá­merülő expedíciónál. A megvál­­tottság áramkörébe kapcsolt em­beri lét egyéni konzekvenciáit éppen úgy megtalálhattuk elem­zéseiben, mint a nemzeti sors kozmikus elhelyezettségének is­teni realizmusát, a Sacra Hungá­ria eszmekörét. A requiemes főpapi misét Ud­­va­rdy József megyéspüspök mondta. Ott volt a koporsó mel­lett Lékai László bíboros, prí­más, esztergomi érsek, püspöki karunk elnöke, Cserháti József pécsi püspök, a püspöki kar tit­kára és Tóth László veszprémi segédpüspök, a Csanádi székes­káptalan tagjai, papok és kispa­pák sokasága. A magyar vallásos néprajz első rendszerezője a szakrális magyar népélet értékei­nek a magyar és az egyetemes európai kultúrába illesztője — aki még abban a példamutatás­ban is előttünk járt, ahogyan egy világi katolikus tudós a maga megszentelt életével egyházát és hazáját önzetlenül szolgálja — megérdemelte annyira szeretett egyháza figyelmét, amit hosszú időn keresztül nélkülözött. Szívünkből szólt Hamvas Ist­ván alsóvárosi plébános búcsúz­tatójában, amikor ezeket mondta : „Koporsója előtt nem visszük párnán kitüntetéseit, mint nagy halottaknál szokás, mert nincse­nek. De most már ő maga a ki­tüntetés városának és népének.” Az alsóvárosi temetőben Sze­ged városa, a József Attila Tu­dom­án­yegyetem és a magyar tu­dományos élet képviselői búcsúz­tatták Bálint Sándort, aki „ércnél maradandóbb” emléket hagyott hátra életművében, a határainkon belül és azon kívül élő magyarok szívében. (mf.) Sxvpivmbvr 2tí: Püspüki Stimulus A vatikáni sajtóiroda hivatalosan bejelentette, hogy a Szentatya szeptember 26-ra tette az őszi Püspöki Szinodus kezdetét, mely — mint ismeretes — a keresztény család mai problémáival foglalkozik. A szinodus munkájának súlypontjáról nyilatkozott a Püspöki Szinodus főtitkára, Jozef Tomko érsek Pamplonában a házasság és család kérdéseit tárgyaló második nemzetközi teológiai szeminárium megnyitásakor. E szerint a szinódus egyik fontos témája az lesz, hogy irányelveket adjon az elváltak lekipásztori gondozása és az egyháztól eltávolodott megkereszteltek házassága ügyében. Pamplonában három napon át hét ország szakértői, teológusok, pedagógusok, egyházjogászok és filozófusok folytattak megbeszélé­seket. Munkájuk a Püspöki Szinódus számára is fontos előkészüle­tet jelentett. .1 boilStu­rt/ #/fe­r httrdin barátainak társasága c. időszakos kiadvány beszámolt P. Rezek Román Sao Paolo-i műkö­déséről. P. Rezek a nagy jezsuita pap-tudós munkásságát dolgozza föl és — világviszonylatban — népszerűsíti. „Fáradhatatlanul tevékenykedik” a lapjainkról, s a Vigíliából jól ismert magyar bencés: „négy szombaton adott elő a Filozófiai Fakultáson a teilhardi Kozmogenezisről": egy szemesztert tartott a Bencés Filo­zófiai Főiskolán az »Ateizmus­ról. Teilhard szerint»: tanul­mányt írt a »Théologie et Dialo­gue» c. folyóiratban Teilhard atya közreműködése a munka teológiájában,­címmel; az Állami Egyetem hallgatóinak elkészített egy filozófiai és egy teológiai té­zist: két tanulmányt írt a bu­dapesti Vigiliába, az 1979. évi márciusi és áprilisi számban: magyarra fordította és sokszoro­sította Jacque Laberge, T. de Chardin és Loyolai Szent Ignác c. és J. Paulo Nunes: Teilhard, a XX. századi Aquinói Szent Tamás c. művét. Költők és birtokuk Bizonyára felejthetetlen emberi élményt jelentett mindenkinek, aki személyesen ismerhette Ber­­da Józsefet. Egy ember, aki fit­­­tyet hányt a konvenciókra, s olyannak mondta, írta magát, amilyen a valóságban is volt. Harsogva, rövidnadrágban, ha­talmas zsebeiben a kifogyhatat­lan tűszerszámokkal járt-kelt, árasztotta a derűt és kereste az élet igazi emberi tartalmait. Mintha a Fioretti kedves alakjai keltek volna életre személyében, magatartásában. Ő maga is fe­rences léteknek érezte magát, egyik legszebb versét a barna csuhás páterekről írta. Most, hogy Vargha Kálmán vá­logatásában és előszavával meg­jelentek legszebb versei, egy pil­lanatra visszaidézhetjük alakját, költészetét. A modern világ roha­násában kitesti megkopott hallá­sunk szokatlan hangokat hallhat, lelkünk mélyen humánus világ­gal találkozhatik. Igazi lírikus vi­lágával, aki mindent a személyes­­ség, szűrőjén át ábrázolt, s min­dig őszintén, kendőzetlenül val­lotta meg érzéseit, gondolatait. Még szent Ágostonról írva is ön­magáról szólt: íme, kinyíltak, pogány szemeim látván, te vigyázod utaimat, virágozzon te Magas Urad kívánata szerint, hogy ama napon majd dicséretre derüljek én. De hiszen egész életében őt di­csérte! Az életévei is, amely azért volt oly szép, és teljes, mert tud­ta, hogy minden hajszálára vi­gyáz Valaki ... A könyörtelenül múló idő át­írja a költészet térképét is. Egyre több arckép kerül fekete keret­be, s az élők is ritkábban szólal­nak meg, ahogy kihagy a léleg­zetével, ahogy aritmiásan dobog a szív, a vers is hűtlen szolgává válik. „Hány halott jó barátot — viselnek bennem a hetvenes évek magukon!” — írja új kötetében Kalász Márton, aki észrevétlenül, szívósan építi egyre teljesebbre költői világát. (Az imádkozó sas­ka címmel jelent meg kötete.) Ez az a líra, amely­­ olvasóját hirtelenül fennsíkra röpíti, ahol ritkább, élesebb a levegő, de cso­dálatos kilátás nyílik addig rejt­ve maradt vidékekre. Szemérmes költő, mégis nagyon pontosan vall arról, ami e században az ember egyik nagy hiánya: kapcsolatok­ról, szeretetről. Versei a gondol­kodás áttételeit fejezik ki, az asz­­szociációk sokszoros rendszeré­ben, valóságos hálójában fogal­mazza meg azt, ami a „szívnek való”. Hogyan tovább? Nagyvejke szép kis falu a tol­nai dombok között. Kis, több mint kétszáz éves temploma fes­tői környezetben a dombtetőn áll. S bár már virágba borultak s kizöldültek körülötte a fák és bokrok, mégis első pillantásra látszik, hogy teljes felújításra szorul. Tudják ezt a 350 lelkes falu hívei is. A közelmúltban eladták a plébániaépületet, ami­nek rendbentartása, felújítása aránytalanul nagy terhet rótt volna a kis közösségre, s az árából elvégeztették templomu­kon a legszükségesebb javításo­kat, s építőanyagot vásároltak a tatarozáshoz. Új toronysisak, vil­lámhárító, járda készült. Ki kel­lett cserélni az ablakokat is. A szentély mellett hittantermet ala­kítottak ki, fölötte pedig egy szo­bát, hogy lelkipásztoruk, aki a plébánia eladásakor a Libába, Mucsfára költözött, többet lehes­sen köztük. Közben egyre sürgősebbé vált a tatarozás, így a szobát sem, a hittantermet sem fejezhették be, minden pénz a templomra kellett. Ott jártunkkor már meg­érkeztek az állványok napokon belül elkezdődött a munka. S bár a­ hívek apraja-nagyja össze­fog —, több mint száz nap tár­sadalmi munkát ajánlottak fel, de ahogy elmondták, jönnek ők, amikor kell, külön „felajánlás” nélkül is — mégis félő, hogy a munkát anyagiak híján nem tudják befejezni. A plébánia ára, az eddigi gyűjtés eredménye, az egyházmegyei hatóság segítsége sem elegendő ahhoz, hogy befe­jezhessék, amibe belefogtak. Szeretettel ajánljuk gondjukat olvasóink figyelmébe, s kérjük, mindenkor tapasztalt áldozat­­készségükkel segítsenek a nagy­­vejkei híveknek. Bízhatunk ab­ban, hogy ha megtapasztalják más egyházközségek testvéri sze­­retetét, akkor nem csupán templomuk, de plébániai életük is megújul. Hiszen­ a filiában, Mupsf­án, ahol most plébánosuk, is laki­k, s ahol a hívek száma alig több mint négyszáz, lakó­házból szép, modern templomot alakítottak, a régi istálló helyén korszerű plébánia épült. Csak­nem minden gyerek részesül hit­oktatásban a templomban ki­épített hittanteremben, s minden önálló jövedelemmel rendelkező hivő anyagiakkal is segíti az egyházközséget. Rendszeresen tá­mogatják a katolikus iskolákat, a papnevelő intézeteket, és gyűj­tenek az öreg, beteg papok, szer­zetesek megsegítésére. Az egy­házközségi képviselőtestületet demokratikus választással újjá alakították , így biztosították, hogy a hívők minden rétege (férfiak, nők, idősek, fiatalok) képviselve legyenek benne. A képviselőtestület már Nagy­­vejkén is újjáalakult. De hogy egész plébániai életük megújul-e, az most rajtunk, mindnyájun­kon, valamennyiünk támogatá­sán, segítségén is múlik. (Lelki­­pásztoruk címe: Végvári Tibor, Mucsfa 7193.) G. *­y Kalász Márton az a költő, aki Alain-Fournier hőseinek mintá­jára folyvást úton van az „isme­retlen birtok” irányába. Maga is tudja, hogy itt és most nem ta­lálhatja meg. A körvonalait azon­ban már jól kivenni, s ahogy ha­lad előbbre, mind biztosabban lépdel fölfelé... Ha már Alain Fournier-t emlí­tettem, most jelent meg e haj­dani sikerkönyv (Az ismeretlen birtok). Hőse, a nagy Meaulnes egy csodálatos, békés világba jut el, aztán elveszíti szeme elől, s megszállottként bolyong, hogy még egyszer feltalálja, mígnem a regény végén mintha megsejtené, hogy ezt a birtokot a valóságban itt, ebben a földi létben nem ta­lálhatja meg, csak a szívében építheti föl. Keresztény regény? Bizonyára, hiszen a mennyországot kutató, a messzi hívásokra konok makacs­sággal figyelő ember képét írja meg. A nosztalgikusan, ködösen, lí­rai szépséggel. (1. 1.)

Next