Új Ember, 1980 (36. évfolyam, 1/1748-52/1799. szám)
1980-01-06 / 1. (1748.) szám
Vallásos hagyományaink értékeinek megmentéséért • Népi vallásosság-múzeum létesül • Kisgyerek korunkban mindig ünnep volt számunkra, testvérek számára, ha Zalalövőről átmehettünk a szomszédos faluba, Zalapatakára. Többek között azért is volt öröm, mert mindig nagy kíváncsisággal vegyes izgalommal nézegethettük a szoba falain elhelyezett,élénk színű festményeket Szentcsalád, Jézus és Mária képeket, a szentelt gyertyát a rácsavart rózsafüzérrel, a sublóton az üvegbúra alatti színes szép feszületet. Végül is mindazt, amivel nagyszüleim és általában a népi áhítat ékesítette otthonát, körülvéve magát vallásos életének rangos tárgyaival, szentelményértékű kegyes emlékeinek védelme alá helyezve magát és családját. Ez a törekvés nem maradt csak a falak között. A falu külső képén is meglátszott: határban, keresztutakon, temetőkertben, szőlőhegyen, falukutak mellett, telek sarkokon, tereken lépten-nyomon találkoztam Krisztus-feszületekkel, Szentháromság- és Mária-szobrokkal, vagy állatainkat, terményeinket, „életünket” óvó hű szentjeink védő seregének: Vendelnek, Donátnak, Flóriánnak Dömötörnek, Orbánnak Nép. Szent Jánosnak faragott, vagy festett képmásával. Az arra járó mindig köszöntötte őket egy-egy rövid fohásszal, legalább is kalaplevétellel, az asszonynép s a gyerekek keresztvetéssel, egy-egy szál virággal. Ahogy a gyermek- és ifjúkor múlásával mögém kerültek az évek, évtizedek, s velük párhuzamosan népünk életében új törekvések, új tartalmak születtek, majd érvényesülni kezdett az ipar és a város Szívó hatása, úgy koptak, málltak ezek a régi festmények, öreg fakeresztek, útmenti kőszentek. Első plébániahelyem Balatonlellén volt. A falu képe, otthonaink belső légköre még a leírt módon él emlékemben. Hasonlóan él következő működési időszakom Zalaszentivánja és filiális községeinek látványa. Badacsonytomajról már a tóparti fejlődés következtében ritkuló tárgyak, kőszentek képeit vetítheti elém az emlékezés. S ahogy már Zalaszentivánon is fel-feltünedezett egy-egy óvatos régi falusi tárgygyűjtő, Badacsonytomajon fölfedező útjuk során már nem is túl óvatosan járták végig a község padlásait, bolondították el néhány forinttal a kispénzű öregeket. Ha más módon is, de hasonló gyorsasággal pusztul a népi vallásos érzés egyéb emlékanyaga: régi ének-imakönyvek, írásos füzetek, vallásos ponyvairatok, szentképek mennek veszendőbe magyar kultúránk nagy kárára. Ezért mindnyájunk közös érdeke, hogy a népi vallásosságnak még meglevő emlékeit összegyűjtsük, s szinte a huszonnegyedik órában helyet és megfelelő környezetet biztosítunk számukra. Legelsőül helyet, majd kiállítási lehetőséget, hadd legyen mindenki részére hozzáférhető, aki népi kultúránknak ehhez a rétegéhez akar közelíteni, akár a szaktudós érdeklődésével, akár a magánember kíváncsiságával, vagy áhítatával. Mindezt végigélvén és végiggondolván, mint esztergomi érsek-prímás, készséggel fölajánlom a most létesítendő népi vallásos gyűjtemény szállásául az esztergomi bazilika épületkomplexusának egyelőre alkalmas helyiségeit. Arra kérem kedves híveimet és minden, népünk hagyományai iránt fogékony embert, hogy ki-ki a maga múltja fölidézésével segítse értékeink mentését, gyűjteményünk megvalósítását. Ezt oly módon teheti, hogy számba veszi, vannak-e birtokában olyan családi emlékek, kegytárgyak, amelyek szülei, nagyszülő vallásos életének társai, tartozékai voltak: imakönyvek, írott füzetek, „istóriák” vallásos ponyvák, szentképek, búcsúlevelek, rózsafüzérek, festmények, szobrok, feszületek vagy a vallásos népszokásoknak, köszöntőknek kelléktárgyai stb. Ha úgy vélik, hogy jó szívvel mondanak, le róluk, kérjük, ajánlják föl gyűjteményünk, a népi vallásoságmúzeum számára. Tegyék szerető lélekkel az ősök iránt, tisztességtevéssel a jelen érdekében, megbecsüléssel mindnyájunk hasznos jövője reményében. Lékai László bíboros, érsek * Egyházunk egyetemességében, fegyelmében, liturgikus rendjében, a hívek szokásaiban és ünneplésében minden népnek és tájnak megvannak a maga hagyományai,amelyek akkor is élnek és hatnak, amikor az élet már elhaladt felettük. Ezek a hagyományok nem csak a lélek világában hajtottak színes virágokat, naiv imádságokat, megragadó énekeket, ünnepi szokásokat, bölcs emberi magatartást, amelyekről szakkutatásunk mind többet kezd tudni, tudatosítani, megújuló liturgiánkba beleépíteni és az új magyar műveltség közkincsévé tenni, hiszen ezeknek nemcsak vallási, hanem egyetemes emberi mondanivalói, értékei is vannak. Sok még a tennivalónk, sietnünk kell vele. A szellemi hagyomány, a katolikus folklór gyűjtése mellett hátra van a templom kiérdemesült kultusztárgyainak, eltűnőben lévő szak rális otthonkultúránknak, a családi, illetőleg közösségi környezet kallódó — sokszor már el is kótyavetyélt — tárgyainak, eszközeinek megmentése és muzeális elrendezésben való szemléltetése, amint ez többek között Lengyelországban, Ausztriában, Németországban meg is történt. Bizonyos, hogy az Országos Néprajzi Múzeum és vidéki múzeumaink ebből a munkából kivették részüket, de feladataik sokrétűsége következtében nem végezhettek véglegesnek tekinthető munkát. Így eredményeiket kiegészítené és a célt szépen szolgálná egy katolikus néprajzi gyűjtemény, illetve múzeum szervezése. E sajátos profillal nagy hasznára volna irodalom-művelődésművészet-társadalomtörténeti kutatásainknak; egyházunkat, híveinket pedig hitelesebb magyar és katolikus önismerethez, jogos büszkeséghez segítené. Bálint Sándor szedtem ki Krisztus faszobrot az elégetésre váró kacatok közül a libaól szögletében, vagy gyönyörű herendi kulacsot a szemétgödörből, gyűjtöttem — szinte laponként — 100—150 éves ponyvákat, börzsönytintával írt feljegyzéseket, előénekes füzeteket.) Ezen tények és tapasztalatok nyomására fordultam 1976-ban az olvasókhoz, hogy segítsenek megmenteni a vallásos néphagyomány tárgyi emlékeit a pusztulástól, vagy az üzletelő nepperek (zugkereskedelem tisztességtelen fölhajtói), padláshiénák, külföldre csempészők markától. Kértem a jóérzésű, tervünkkel azonosuló olvasók segítségét. Tudjuk, hogy népünk nemzeti értékeit múzeumok serege őrzi és szolgálja. Az országos múzeumi hálózat gazdag tárolóhelyei közül egy hiányzik: a népi kultúra vallásos emlékeinek központi, meghatározott arculatú intézménye. Ui. az esztergomi Keresztény Múzeum kiinduló jellegénél és alapítója törekvésénél fogva a magas egyházi művészet alkotásainak nyújt immár európai hírű otthont. A népi kultúra személytelen, ún. közalkotásainak, a paraszti inspiráció létrehozta primitív művészi formáknak, vagy a népi vallásosság bármilyen szellemi, tárgyi emlékének nálunk még nincs szállása. Pedig szükség van az állam és az egyház együttes akaratából létrehozott közgyűjteményre, amely, ha késve is, de helyet tud adni falai között egy, a magyar folklorisztika számára elsőrendűen fontos, kutatási lehetőséget nyújtó emlékanyagnak. Az emlékanyag tudományos értékével szinte vetekszik erkölcsi „haszna” is. Ez utóbbit sokféleképpen értelmezhetjük, de csak egy eredményre juthatunk: a jelennek kötelessége a múlt bármilyen szellemi szférájához tartozó megnyilatkozását védeni. A mai Magyarországon ez különösen érvényes, főleg a népi múlt valóság elemeire vonatkozóan. Ez a valóság — tudjuk — emberhez méltatlan jelzővel illethető. S az emberhez méltatlan valóságot népünk emberhez illő méltósággal tudja végigélni. Tette ezt oly módon, hogy míg a földi sarat tapodta, az ég peremét markolászta. Ebbe kapaszkodva menthette át magát annyi értékkel, szépséggel, nemzeti múlt jeggyel, mint amennyiről kultúrája, költészete, művészete, zenéje szól. Kötelességünknek érezzük, hogy nemcsak e kultúra emlékeit védjük, hanem annak az élet kialakította megnyilvánulási sornak, életformának, azaz a népi vallásosságnak százados összetevőit elemezzük, amely népünk törő-alkalmazkodó képességének egyik forrása volt. Mindennek a vitális helytállásnak mikéntjét, hátteres tudat- és képzetanyagát faggathatjuk, ha a népi vallásosság napjainkig föntmaradt tárgyi emlékeit és ez emlékanyagban rejtőző szellemiséget ismerjük. Nem elég csak folklórgyűjtést végezni, azaz az öregek agyi rétegeiben mélyre ásni — tesszük ezt is és jelentős eredménnyel —, de az egyéni emlékezetben, ezáltal a kollektív tudatban végzett vizsgálódásokkal egyidejűleg azt is vizsgálnunk kell, miképpen teljesedik egésszé az élet folyamán ember és környezete, belső és külső világa, vágya és valósága, s miként teljesedhetett annyira, hogy végül egymásba folyhatott a jelenben, a jelen falu életében, magas életszintjében. Négy évvel ezelőtti felhívásunknak volt foganatja. Kérésünk az olvasók körében megértésre talált. Érkeztek is küldemények, főleg könyvek, füzetek. Ezeket akkor rendre megköszöntük. Azóta is őrizzük, s múzeumunk alapozásának, alapanyagának tekintjük. Közben kerestük a megoldási lehetőségeket a gyűjtemény szervezeti keretére, anyagi alapjára, elhelyezésére. Bíboros úrral tárgyalva jutottunk arra az állásponra, hogy addig is, amíg tervünk a kívánt módon megvalósulhat, a mai nappal végérvényesen elkezdjük a népi vallásosság-múzeum szervezését s a gyorsan múló-pusztító időkivédésére újabb gyűjtési fölhívást bocsátunk közre. Mindaddig, amíg az új intézmény végső helye tisztázódik, Bíboros úr az esztergomi Főszékesegyházban (Bazilika) ad helyet az anyagnak. A küldeményeket most már i de kérjük (Főszékesegyház, 2500 Esztergom, Szent István tér 1.), ahol is azoknak átvétele és megfelelő listázása folyamatosan történik. Tehát egyelőre az anyaggyűjtés nagy feladatával kezdjük munkánkat. Vele párhuzamosan folytatjuk az egyéb tennivalók végzését. Kérjük tervünk számára a megértést, gyűjteményünk számára a segítő nagylelkűséget, amely nélkül jelen vállalkozásunk csak füstbe menő terv maradna s nem akadályozhatnék meg, hogy kiemelkedő népi értékek menjenek veszendőbe, akár a szemétbe vagy a tűzbe, akár ellenőrizhetetlen csatornákon át a nepperek, zugkereskedők révén idegenbe. Budapest, 1980. január 1-én Erdélyi Zsuzsanna Az Új Ember 1976. január 11-i számában „Vallásos néprajzi emlékek gyűjtése” című írásomban fölvetettem egy tudományos gyűjtemény tervét, illetve a népi vallásosság múzeumának szükségességét. Ezzel illő és megnyugtató helyet kívántam biztosítani a népi kultúra vallásos anyagához kötődő szellemi és tárgyi emlékeknek, melyeknek száma a paraszti életforma-változás gyors menetében rohamosan csökken. Ez a csökkenés nemcsak a történeti szemléletű valláskutatást, hanem minden társadalomtudományhoz kapcsolódó kutatást érint A hazai új szocialista életforma új életszemlélettel jár, s e szemléletben következményes értékrend-módosulás történik. Ami öregeinknek kedves volt, esetleg már nem kedves a következő nemzedéknek és nem is tekinti életéhez tartozónak. Jó, ha megőrzi azt. Ami öregeinknél a tiszta szoba kiemelt helyén, a szent sarokban, vagy a szent falon kapott helyet, jó, ha egyáltalán a lakásban marad. Legtöbbször azonban tartalom és értékvesztetten tűzre, pusztulásra ítéltetik. Elvész a magyar múltismeret, a magyar történeti kutatás számára, pótolhatatlan veszteségére.Magam Hol vagy Karácsony? Hol vagy Karácsony régi bája, mely zsoltárokkal illatosan szállt és a világ téli fája ragyogott aranycsillagosan? Hol vagy Betlehem szalmajászla, préselt csodád mézdús fügéje, hol a jámbor Békesség állva meleget fújt Jézus fülébe? Hol a szent estét váró szívnek alkonyi angyalszárnyú csöndje? ... Úgy bámulok a Napba, mint egy lobbanó, roppant ágyúcsőbe ... Hol vagy hitemnek régi fénye, mikor gyermekszemekkel néztem, hóként hullott anyám meséje, szeretet trónolt földön, égen? Mint kisdedet a friss bölcsőde mely fölött új Lét szenderül, de fektetném, Kelet három bölcse, szívem ily tiszta, szent derűbe! Sántha György Puszta Sándor versei: Emberfia minden kevés volt kevés nem volt hálóm hogy megfogjalak se szó se jelbeszéd de most hogy megsimogattál látlak járni az áron a nagy vizek felett A nyári Ikon emlékezetből kezében egy szál virág feje körül az este töméntelen csillag lába alatt A »Kamár A város kapujában néhány pillanatra megállt, mintha töprengett volna. Ez persze csak afféle látszat volt. Szőrös, nagy fejében semmiféle gondolat nem fordult meg. Megállt, mert nem tudott tovább lépni az Asszony miatt. Annyira megszorította az a nyakát, amelybe addig is kapaszkodott. Az Asszony homlokán verejtékcseppek gyémántkoszorúja csillogott. A fájdalom, halkan, mint a tenger szelíden emelkedő hulláma az alkonyati szellőben, újra meg újra végigfutott rajta. A férfi kilépett az egyik kapuból az utcára. Hányadikból ezen az alkonyaton? Sajnálkozva intett. Itt sem adnak szállást. És az alázatosak állhatatosságával eltűnt a következő ház kapujában. Ekkor egy kis fuvallat cirógatta meg az Asszony homlokát és a füles érzékeny orrát. A szellő a városkapun át egy marék fűszagot sodort be. A csacsi felkapta fejét. Ennek nem tudott ellenállni. Elindult, ki a kapun, amely körül egy tucat dologtalan ember kuporgott és bámulta őket közömbösen. Az út szélén néhány sovány bokor árválkodott, porosan, de távolabb, a városfalak tövében valamelyest nagyobbak, zöldebbek integettek csábítón. Az Asszony megpróbálta visszatartani. Jaj! Nem tudja majd a Szálláskereső, hová tűntek el, s ő magára marad a fájás még halk, de egyre erősödő hullámai között. Az éhes fülessel azonban nem bírt. Vitte, húzta őt. Két kis saruja erőtlenül toppant az ösvényen, ezüst porcsomók rebbentek karcsú bokája körül. A csacsi mohón harapott a lomb, majd a bokor alján kínálkozó fűcsomó után ... Húzta az Asszonyt egyre tovább ... A nap a látóhatár lila és szürke párái között ereszkedett már lefelé. A bokrok között bíborfényben feltárult a Barlangistálló bejárata. Belül, a fal tövében pedig, mint arany trónus, a Jászol, amelyet agyagból formált ki a hozzáértő pásztorok keze. Az Aszszony elengedte az állat nyakát és térdre roskadt. A város kapuján ekkor lépett ki a Szálláskereső. Futva indult el feléjük ... A füles csak akkor hagyta abba a falatozást, amikor egészen leszállt az éjszaka. Odaállt a barlangistálló elé, szépen egymás mellé tette a patáit és nézte a sötét bejáratot. Állt, mint aki hallgatódzik és fülel. Ó, csodálatos a szamár füle! Lehet forgatni egyszerre és külön-külön, előre és hátra, még felfelé is, aszerint, hogy honnan jön hang, üzenet. A barlangistállóból halk jajszó, messziről, a mezőről, pásztorok kiáltásai, ismerősök a szegény szamár fülének, a városból és még ki tudja honnan, muzsika, táncos lábak dobogása, ének harsogó szava. Állt a szamár a Barlangistálló előtt. Semmit sem értett, csak hallgatódzott, bámult a sötétben. Szeme fekete taván szikrát vetett egy csillag, amely akkor szállt fel a látóhatár tétován derengő fényei közül. Sinkó Ferenc