Új Ember, 1980 (36. évfolyam, 1/1748-52/1799. szám)

1980-01-06 / 1. (1748.) szám

Vallásos hagyományaink értékeinek megmentéséért • Népi vallásosság-múzeum létesül • Kisgyerek korunkban mindig ünnep volt számunkra, testvérek szá­mára, ha Zalalövőről átmehettünk a szomszédos faluba, Zalapatakára. Többek között azért is volt öröm, mert mindig nagy kíváncsisággal vegyes izgalommal nézegethettük a szoba falain elhelyezett,élénk szí­nű festményeket Szentcsalád, Jézus és Mária képeket, a szentelt gyertyát a rácsavart rózsafüzérrel, a sublóton az üvegbúra alatti szí­nes szép feszületet. Végül is mindazt, amivel nagyszüleim és általá­ban a népi áhítat ékesítette otthonát, körülvéve magát vallásos életé­nek rangos tárgyaival, szentelményértékű kegyes emlékeinek védel­me alá helyezve magát és családját.­­ Ez a törekvés nem maradt csak a falak között. A falu külső képén is meglátszott: határban, keresztutakon, temetőkertben, szőlőhegyen, falukutak mellett, telek sarkokon, tereken lépten-nyomon találkoz­tam Krisztus-feszületekkel, Szentháromság- és Mária-szobrokkal, vagy állatainkat, terményeinket, „életünket” óvó hű szentjeink védő seregének: Vendelnek, Donátnak, Flóriánnak Dömötörnek, Orbánnak Nép. Szent Jánosnak faragott, vagy festett képmásával. Az arra járó mindig köszöntötte őket egy-egy rövid fohásszal, legalább is kalaple­vétellel, az asszonynép s a gyerekek keresztvetéssel, egy-egy szál vi­rággal. Ahogy a gyermek- és ifjúkor múlásával mögém kerültek az évek, évtizedek, s velük párhuzamosan népünk életében új törekvések, új tartalmak születtek, majd érvényesülni kezdett az ipar és a város Szívó hatása, úgy koptak, málltak ezek a régi festmények, öreg fake­resztek, útmenti kőszentek. Első plébánia­helyem Balatonlellén volt. A falu képe, otthonaink belső légköre még a leírt módon él emlékemben. Hasonlóan él követ­kező működési időszakom Zalaszentivánja és filiális községeinek látványa. Badacsonytomajról már a tóparti fejlődés következtében ritkuló tárgyak, kőszentek képeit vetítheti elém az emlékezés. S ahogy már Zalaszentivánon is fel-feltünedezett egy-egy óvatos régi falusi tárgy­gyűjtő, Badacsonytomajon fölfedező útjuk során már nem is túl óvatosan járták végig a község padlásait, bolondították el né­hány forinttal a kispénzű öregeket. Ha más módon is, de hasonló gyorsasággal pusztul a népi vallásos érzés egyéb emlékanyaga: régi ének-imakönyvek, írásos füzetek, vallásos ponyvairatok, szentképek mennek veszendőbe magyar kultúránk nagy kárára. Ezért mindnyájunk közös érdeke, hogy a népi vallásosságnak még meglevő emlékeit összegyűjtsük, s szinte a huszonnegyedik órában helyet és megfelelő környezetet biztosítunk számukra. Legelsőül he­lyet, majd kiállítási lehetőséget, hadd legyen mindenki részére hoz­záférhető, aki népi kultúránknak ehhez a rétegéhez akar közelíteni, akár a szaktudós érdeklődésével, akár a magánember kíváncsiságá­val, vagy áhítatával. Mindezt végigélvén és végiggondolván, mint esztergomi érsek-prí­más, készséggel fölajánlom a most létesítendő népi vallásos gyűjte­mény szállásául az esztergomi bazilika épületkomplexusának egye­lőre alkalmas helyiségeit. Arra kérem kedves híveimet és minden, népünk hagyományai iránt fogékony embert, hogy ki-ki a maga múltja fölidézésével se­gítse értékeink mentését, gyűjteményünk megvalósítását. Ezt oly módon teheti, hogy számba veszi, vannak-e birtokában olyan csa­ládi emlékek, kegytárgyak, amelyek szülei, nagyszülő vallásos éle­tének társai, tartozékai voltak: imakönyvek, írott füzetek, „istóriák” vallásos ponyvák, szentképek, búcsúlevelek, rózsafüzérek, festmé­nyek, szobrok, feszületek vagy a vallásos népszokásoknak, köszön­tőknek kelléktárgyai stb. Ha úgy vélik, hogy jó szívvel mondanak, le róluk, kérjük, ajánlják föl gyűjteményünk, a népi vallásoság­­múzeum számára. Tegyék szerető lélekkel az ősök iránt, tisztesség­tevéssel a jelen érdekében, megbecsüléssel mindnyájunk hasznos jövője reményében. Lékai László bíboros, érsek * Egyházunk egyetemességében, fegyelmében, liturgikus rendjé­ben, a hívek szokásaiban és ün­neplésében minden népnek és tájnak megvannak a maga ha­gyományai,­amelyek akkor is él­nek és hatnak, amikor az élet már elhaladt felettük. Ezek a hagyományok nem csak a lélek világában hajtottak színes virá­gokat, naiv imádságokat, meg­ragadó énekeket, ünnepi szoká­sokat, bölcs emberi magatartást, amelyekről szakkutatásunk mind többet kezd tudni, tudatosítani, megújuló liturgiánkba beleépíte­ni és az új magyar műveltség közkincsévé tenni, hiszen ezek­nek nemcsak vallási, hanem egyetemes emberi mondanivalói, értékei is vannak. Sok még a tennivalónk, siet­nünk kell vele. A szellemi ha­gyomány, a katolikus folklór gyűjtése mellett hátra van a templom kiérdemesült kultusz­tárgyainak, eltűnőben lévő szak­­ ­­ rális otthonkultúránknak, a csa­ládi, illetőleg közösségi környe­zet kallódó — sokszor már el is kótyavetyélt — tárgyainak, esz­közeinek megmentése és muzeális elrendezésben való szemléltetése, amint ez többek között Lengyel­­országban, Ausztriában, Német­országban meg is történt. Bizo­nyos, hogy az Országos Néprajzi Múzeum és vidéki múzeumaink ebből a munkából kivették ré­szüket, de feladataik sokrétűsé­ge következtében nem végezhet­tek véglegesnek tekinthető mun­kát. Így eredményeiket kiegészí­tené és a célt szépen szolgálná egy katolikus néprajzi gyűjte­mény, illetve múzeum szervezé­se. E sajátos profillal nagy hasz­nára volna irodalom-művelődés­­művészet-társadalomtörténeti ku­tatásainknak; egyházunkat, híve­inket pedig hitelesebb magyar és katolikus önismerethez, jogos büszkeséghez segítené. Bálint Sándor szedtem ki Krisztus faszobrot az elégetésre váró kacatok közül a libaól szögletében, vagy gyönyö­rű herendi kulacsot a szemétgö­dörből, gyűjtöttem — szinte la­ponként — 100—150 éves pony­vákat, börzsönytintával írt fel­jegyzéseket, előénekes füzeteket.) Ezen tények és tapasztalatok nyomására fordultam 1976-ban az olvasókhoz, hogy segítsenek megmenteni a vallásos népha­gyomány tárgyi emlékeit a pusz­tulástól, vagy az üzletelő neppe­rek (zugkereskedelem tisztesség­telen fölhajtói), padláshiénák, külföldre csempészők markától. Kértem a jóérzésű, tervünkkel azonosuló olvasók segítségét. Tudjuk, hogy népünk nemzeti értékeit múzeumok serege őrzi és szolgálja. Az országos múzeumi hálózat gazdag tárolóhelyei közül egy hiányzik: a népi kultúra val­lásos emlékeinek központi, meg­határozott arculatú intézménye. Ui. az esztergomi Keresztény Mú­zeum kiinduló jellegénél és alapí­tója törekvésénél fogva a magas egyházi művészet alkotásainak nyújt immár európai hírű ott­hont. A népi kultúra személyte­len, ún. közalkotásainak, a pa­raszti inspiráció létrehozta primi­tív művészi formáknak, vagy a népi vallásosság bármilyen szel­lemi, tárgyi emlékének nálunk még nincs szállása. Pedig szükség van az állam és az egyház együt­tes akaratából létrehozott köz­­gyűjteményre, amely, ha késve is, de helyet tud adni falai között egy, a magyar folklorisztika szá­mára elsőrendűen fontos, kutatá­si lehetőséget nyújtó emlékanyag­nak. Az emlékanyag tudományos értékével szinte vetekszik erköl­csi „haszna” is. Ez utóbbit sokfé­leképpen értelmezhetjük, de csak egy eredményre juthatunk: a je­lennek kötelessége a múlt bármi­lyen szellemi szférájához tartozó megnyilatkozását védeni. A mai Magyarországon ez különösen ér­vényes, főleg a népi múlt valóság elemeire vonatkozóan. Ez a való­ság — tudjuk — emberhez mél­tatlan jelzővel illethető. S az em­berhez méltatlan valóságot né­pünk emberhez illő méltósággal tudja végigélni. Tette ezt oly mó­don, hogy míg a földi sarat tapod­­ta, az ég peremét markolászta. Ebbe kapaszkodva menthette át magát annyi értékkel, szépség­gel, nemzeti múlt­ jeggyel, mint amennyiről kultúrája, költészete, művészete, zenéje szól. Köteles­ségünknek érezzük, hogy nemcsak e kultúra emlékeit védjük, hanem annak az élet kialakította meg­nyilvánulási sornak, életformá­nak, azaz a népi vallásosságnak százados összetevőit elemezzük, amely népünk törő-alkalmazkodó képességének egyik forrása volt. Mindennek a vitális helytállásnak mikéntjét, hátteres tudat- és képzetanyagát faggathatjuk, ha a népi vallásosság napjainkig fönt­maradt tárgyi emlékeit és ez em­lékanyagban rejtőző szellemiséget ismerjük. Nem elég csak folklór­gyűjtést végezni, azaz az öregek agyi rétegeiben mélyre ásni — tesszük ezt is és jelentős ered­ménnyel —, de az egyéni emléke­zetben, ezáltal a kollektív tudat­ban végzett vizsgálódásokkal egy­idejűleg azt is vizsgálnunk kell, miképpen teljesedik egésszé az élet folyamán ember és környe­zete, belső és külső világa, vágya és valósága, s miként teljesedhe­tett annyira, hogy végül egymás­ba folyhatott a jelenben, a jelen falu életében, magas életszintjé­ben. Négy évvel ezelőtti felhívá­sunknak volt foganatja. Kérésünk az olvasók körében megértésre ta­lált. Érkeztek is küldemények, főleg könyvek, füzetek. Ezeket ak­kor rendre megköszöntük. Azóta is őrizzük, s múzeumunk alapozá­sának, alapanyagának tekintjük. Közben kerestük a megoldási le­hetőségeket a gyűjtemény szer­vezeti keretére, anyagi alapjára, elhelyezésére. Bíboros úrral tár­gyalva jutottunk arra az állás­­ponra, hogy addig is, amíg ter­vünk a kívánt módon megvalósul­hat, a mai nappal végérvényesen elkezdjük a népi vallásosság-mú­zeum szervezését s a gyorsan mú­­ló-pusztító idő­­kivédésére újabb gyűjtési fölhívást bocsátunk köz­re. Mindaddig, amíg az új intéz­mény végső helye tisztázódik, Bí­boros úr az esztergomi Főszékes­­egyházban (Bazilika) ad helyet az anyagnak. A küldeményeket most már i de kérjük (Főszékesegyház, 2500 Esztergom, Szent István tér 1.), ahol is azoknak átvétele és megfelelő listázása folyamatosan történik. Tehát egyelőre az anyaggyűjtés nagy feladatával kezdjük munkánkat. Vele párhu­zamosan folytatjuk az egyéb ten­nivalók végzését. Kérjük tervünk számára a meg­értést, gyűjteményünk számára a segítő nagylelkűséget, amely nél­kül jelen vállalkozásunk csak füstbe menő terv maradna s nem akadályozhatnék meg, hogy ki­emelkedő népi értékek menjenek veszendőbe, akár a szemétbe vagy a tűzbe, akár ellenőrizhetetlen csatornákon át a nepperek, zugke­­reskedők révén idegenbe. Budapest, 1980. január 1-én Erdélyi Zsuzsanna Az Új Ember 1976. január 11-i számában „Vallásos néprajzi em­lékek gyűjtése” című írásomban fölvetettem egy tudományos gyűjtemény tervét, illetve a népi vallásosság múzeumának szük­ségességét. Ezzel illő és meg­nyugtató helyet kívántam bizto­sítani a népi kultúra vallásos anyagához kötődő szellemi és tárgyi emlékeknek, melyeknek száma a paraszti életforma-vál­tozás gyors menetében rohamo­san csökken. Ez a csökkenés nemcsak a történeti szemléletű valláskutatást, hanem minden társadalomtudományhoz kapcso­lódó kutatást érint A hazai új szocialista életforma új életszem­lélettel jár, s e szemléletben kö­vetkezményes értékrend-módo­sulás történik. Ami öregeinknek kedves volt, esetleg már nem kedves a következő nemzedék­nek és nem is tekinti életéhez tartozónak. Jó, ha megőrzi azt. Ami öregeinknél a tiszta szoba kiemelt helyén, a szent sarokban, vagy a szent falon kapott helyet, jó, ha egyáltalán a lakásban ma­rad. Legtöbbször azonban tarta­lom és értékvesztetten tűzre, pusztulásra ítéltetik. Elvész a magyar múltismeret, a magyar történeti kutatás számára, pótol­hatatlan veszteségére.­­Magam Hol vagy Karácsony? Hol vagy Karácsony régi bája, mely zsoltárokkal illatosan szállt és a világ téli fája ragyogott aranycsillagosan? Hol vagy Betlehem szalmajászla, préselt csodád mézdús fügéje, hol a jámbor Békesség állva meleget fújt Jézus fülébe? Hol a szent estét váró szívnek alkonyi angyalszárnyú csöndje? ... Úgy bámulok a Napba, mint egy lobbanó, roppant ágyúcsőbe ... Hol vagy hitemnek régi fénye, mikor gyermekszemekkel néztem, hóként hullott anyám meséje, szeretet trónolt földön, égen? Mint kisdedet a friss bölcsőde mely fölött új Lét szenderül, de fektetném, Kelet három bölcse, szívem ily tiszta, szent derűbe! Sántha György Puszta Sándor versei: E­mberfia minden kevés volt kevés nem volt hálóm hogy megfogjalak se szó se jelbeszéd de most hogy megsimogattál látlak járni az áron a nagy vizek felett A nyári Ikon emlékezetből kezében egy szál virág feje körül az este töméntelen csillag lába alatt A »Kamár A város kapujában néhány pil­lanatra megállt, mintha töpren­gett volna. Ez persze csak afféle látszat volt. Szőrös, nagy fejében semmiféle gondolat nem fordult meg. Megállt, mert nem tudott tovább lépni az Asszony miatt. Annyira megszorította az a nya­kát, amelybe addig is kapaszko­dott. Az Asszony homlokán verej­­tékcseppek gyémántkoszorúja csillogott. A fájdalom, halkan, mint a tenger szelíden emelkedő hulláma az alkonyati szellőben, újra meg újra végigfutott rajta. A férfi kilépett az egyik kapu­ból az utcára. Hányadikból ezen az alkonyaton? Sajnálkozva in­tett. Itt sem adnak szállást. És az alázatosak állhatatosságával eltűnt a következő ház kapujá­ban. Ekkor egy kis fuvallat cirógat­ta meg az Asszony homlokát és a füles érzékeny orrát. A szellő a városkapun át egy marék fű­szagot sodort be. A csacsi felkap­ta fejét. Ennek nem tudott ellen­állni. Elindult, ki a kapun, amely körül egy tucat dologtalan em­ber kuporgott és bámulta őket közömbösen. Az út szélén néhány sovány bo­kor árválkodott, porosan, de tá­volabb, a városfalak tövében va­lamelyest nagyobbak, zöldebbek integettek csábítón. Az Asszony megpróbálta visszatartani. Jaj! Nem tudja majd a Szálláskereső, hová tűntek el, s ő magára ma­rad a fájás még halk, de egyre erősödő hullámai között. Az éhes fülessel azonban nem­ bírt. Vitte, húzta őt. Két kis saruja erőtlenül toppant az ösvényen, ezüst por­csomók rebbentek karcsú boká­ja körül. A csacsi mohón hara­pott a lomb, majd a bokor alján kínálkozó fűcsomó után ... Húzta az Asszonyt egyre tovább ... A nap a látóhatár lila és szür­ke párái között ereszkedett már lefelé. A bokrok között bíbor­fényben feltárult a Barlangistálló bejárata. Belül, a fal tövében pe­dig, mint arany trónus, a Jászol, amelyet agyagból formált ki a hozzáértő pásztorok keze. Az Asz­­szony elengedte az állat nyakát és térdre roskadt. A város kapu­ján ekkor lépett ki a Szálláske­reső. Futva indult el feléjük ... A füles csak akkor hagyta ab­ba a falatozást, amikor egészen leszállt az éjszaka. Odaállt a bar­langistálló elé, szépen egymás mellé tette a patáit és nézte a sötét bejáratot. Állt, mint aki hallgatódzik és fülel. Ó, csodála­tos a szamár füle! Lehet forgatni egyszerre és külön-külön, előre és hátra, még felfelé is, aszerint, hogy honnan jön hang, üzenet. A barlangistállóból halk jajszó, messziről, a mezőről, pásztorok kiáltásai, ismerősök a szegény szamár fülének, a városból és még ki tudja honnan, muzsika, táncos lábak dobogása, ének har­sogó szava. Állt a szamár a Barlangistálló előtt. Semmit sem értett, csak hallgatódzott, bámult a sötétben. Szeme fekete taván szikrát ve­tett egy csillag, amely akkor szállt fel a látóhatár tétován de­rengő fényei közül. Sinkó Ferenc

Next