Új Ember, 1981 (37. évfolyam, 1/1800-52/1851. szám)

1981-03-29 / 13. (1812.) szám

liszta forrás ■I.ECINE» HOImH 4 avíKMEKEHI „Veletek vagyok mindennap... (44.) — Hála legyen Istennek, gond ment a pusztába, mielőtt prédiviselő Atyánknak, aki Jézus Krisztus atyja — kiáltott fel Péter apostol, amikor a damaszkuszi vendég elbeszélte Saul csodálatos megtérését. Az imádságszerű felkiáltásra a jelenlevők egyöntetűen ráfeleltek: — Ámen. Márkot egész idő alatt a látomás izgatta. Saul nemcsak hallotta az Urat, hanem látta is. Milyennek látta? Olyannak, mint ő a getszemáni kertben, amikor üldözői elfogták a Mestert? Akkor sötét volt, csak a fáklyák fényében villant fel egy-egy pillanatra meggyötört, verejtékes arca. De Saul fényben látta őt. Úgy szeretett volna most elbeszélgetni vele. Elfelejtette máris a korábbi kémkedéseket és összeütközéseket, sőt barátjának, Sztefanosznak megkövezésénél vállalt szerepét is. Isten csodálatos művének és egyszerre testvérének érezte a megtérőt. János apostol szavai verték ki a képzelődésből: — Aztán mi történt, hogy Ananiás meggyógyította Saul szemét? — Nemcsak Saul szemét gyógyította meg szent tanítónk, hanem a lelkét is. Nem kellett külön oktatni a tudós farizeust, aki Gamaliel lábainál növekedett fel, aztán Jeruzsálemben minden tanításunkat megismerte. Csak hite nem volt eddig Most a látomás által megnyerte a hit kegyelmét is. Ananiás mindjárt meg is keresztelte, miután letette a hitvallást Jézus Krisztus mellett, a kicsiny közösség jelenlétében. Aztán evett és ivott, hogy erőre kapjon. Három nap múlva már megjelent a zsinagógában. Az első alkalommal a Krisztusban hivő testvérek elmenekültek előle Akik nem ismerték megtérésének történetét, féltek tőle továbbra is. Hiába tett tanúságot Jézusról, a megfeszítettről. Csak néhányan kezdtek barátkozni vele, inkább mi, akik Judás házában és Ananiás házában laktunk. Saul eljárt Ananiáshoz tanulni. Hogy hallgassa Jézus tanítványának, a szemtanúnak és fajtanúnak vallomásait. Hol járt Jézus, mit tanított, miről beszélt? Állandóan erről faggatta Ananiást. Tanítónk, mikor látta, hogy még nem érkezett el Saul teljes megértésének és elfogadásának ideje,, azt tanácsolta neki, hogy menjen ki a pusztaságba, Damaszkusz közelében egy hegyi barlangba. Ott majd Istentől megkapja a további irányítást és feladatokat, amelyekre készülnie kell. Jézus is kikelni kezdett, mondta neki Ananiás. Saul erre egy-két társával együtt kivonult a pusztaságba. Azt gondolom, azért időnként be fog látogatni a városba hozzánk, testvéreihez. Mint valami valóságra váltott mese úgy hatott mindenkire az elbeszélés. Erősítette a hitben ingadozó testvéreket, íme, milyen csodálatosak Isten útjai! Péter és apostoltársai nagyon felszabadultnak érezték magukat. Sokféle tervet dolgoztak ki, hogyan hirdessék egyre szélesebb körben az evangéliumot. A jeruzsálemi templom körül kialakult helyzet miatt már csak ritkán mentek el az esti imádságra, mind gyakrabban saját kis közösségükben jöttek össze imádkozni és a jézusi hálaadást bemutatni az ő emlékezetére. A főpapok és farizeusok saját bajukkal voltak elfoglalva, így az egyház nagy békét élvezett és szabadon terjedt. Péter apostol rendszeresen eljárt a környező városokba hirdetni Jézus örömhírét és vigasztalni a szegény és beteg testvéreket. Egészen a tengerpartig eljutott. Joppe, a nagy kikötőváros közelében fekvő Liddában Éneásznál lakott, akit kigyógyított betegségéből. Joppéban is élt egy kis szeretetközösség, s annak vezetője egy asszony volt, Tabitának hívták. Egyik nap futárok érkeztek lélekszakadva Éneász házához. Péter apostolt keresték: — Amilyen gyorsan csak tudsz, gyere Joppéba. Meghalt a mi angyalunk, Tabita asszony! Őt siratja az egész város. Péter nem ismerte személyesen a szegények és betegek anyját, Tabitát, de sok jót hallott már róla. Azonnal elindult a küldöttekkel, s Márkot is magával vitte. Amikor megérkeztek a házhoz, az egész udvar tele volt nyomorúságos emberekkel. Mind siratták a jótevő asszonyt, s mutogatták Péternek ruháikat, saruikat, amelyeket Tabitától kaptak. Egyik-másik ruhát maga az aszszony szőtte. Péter megsajnálta a szegényeket, vigasztalni kezdte őket: — Ne féljetek, az Úr nem hagy el benneteket! Pétert és Márkot a hozzátartozók felvezették az emeleti terembe, ahol kiterítve, siratóasszonyoktól körülvéve feküdt Tabita holtteste. A siratók elhallgattak, amikor az apostol megjelent. (Folytatjuk) Ministráns-lexikon AMPOLNA a neve nálunk annak a kis kancsónak (kannácskának), amelyben a szentmiséhez szükséges bort és vizet tartják. Ezeket viszi az oltárhoz a ministráns felajánláskor, hogy a miséző pap a bort és egy csepp vizet a kehelybe öntve felajánlja. Ezután a vizes ámpolnából kevés vizet önt a ministráns a pap kezére (kézmosás), majd áldozás után, kehelyöblítéskor a kehelybe. Eredetileg (és ma is külföldön) ámpolnának a vértanúk és szentek sírjánál gyújtott mécseseket nevezték, majd a templomokban az oltároknál égő kis lámpákat is. (Manapság ez nálunk nincs szokásban, csak az örökmécs égetése.) ANAFORA a keleti liturgiában ugyanannyit jelent, mint a nyugati liturgiában a kánon, vagyis a szentmise központi imádságát, az ún. eucharisztikus imádságot nevezik így. Az anafora (anaphora) szó szerint felemelést, felvitelt jelent. ANGELUSZ a neve (latinul) annak az imádságnak, amelyet a déli harangszóra szoktunk imádkozni, s magyarul „Őrangyalának” hívjuk. Az imádság kezdetéről kapta a nevét, mivel így kezdődik: „Az Őrangyala köszönte a Boldogságos Szűz Máriát” (latinul: Angelusz Domini). A középkor végén már a reggeli és esteli harangszóra is ezt imádkozták a keresztények. Egyik legszebb imádságunk ez, amely a második isteni személy (Fiúisten) megtestesülésének a titkát hirdeti — Tudnunk kell, hogy a déli harangszót Hunyadi János nándorfehérvári (ma: Belgrádi győzelmének az emlékére rendelte el III. Kallixtusz pápa, 1456-ban. ANGYALOK Istennek azok a teremtményei, akik tiszta szellemek, tehát testük nincsen. A szentírásból tudunk az angyalok létezéséről, az egyház pedig a liturgiában, az imádságokban gyakran említi őket, és pártfogásukért könyörög. — A szentírásban az angyal említése többször Isten személyes jelenlétének és erejének kifejezésére is szolgál. Imádság a bűnbánat kegyelméért Az Isten országa alapjává tetted Uram a bűnbánattartást. Taníts meg erre! Add szemed, melylyel nézted és láttad a bűnt, add látásodat, melyet nem vezethet félre sem a színes ragyogás, sem a szentség látszata. Add meg a bűntudatot, bűneim tudatát, add, hogy lássam, ahogy Te látod a bennem élő vagy rejlő bűnöket. És oltsd belém lelked bűnutálatát, mellyel felméred annak súlyát, rémületes valóságát és az abban előrenyomuló kárhozat borzalmát (Lk 23, 31). öntsd belém a Te bűnt megfordítani akaró lelkedet, mellyel utolsó csepp véred árán is, halálba hulló sóhajoddal is oltani akartad a gonoszság lángját. Leheld lagymatag és fáradt telkembe a vérig való ellenállás szellemét (Zsid 12, 4)! Arra is kérlek, Uram, hogy óvd meg szívemet a szúnyogot szűrő kicsinyeskedésektől, a fölösleges ésszerűtlen aggályosságtól, de a mindent elnéző nagyvonalúságtól is, hiszen ezek — figyelmeztetésed szerint is — csak nagy és súlyos hibák kezdődései. Nyisd fel bennőm bizalmát az általad mintául állított tékozló fiú reményére, a hetvenhétszeri esések után is kész isteni Szív megengesztelődésére. Tölts el a megtalált juhnak karodban érzett örömével. És engedd egy kissé rám áradni a menny örömét — mit szavad szerint a megtérő bűnösök jobban megélnek, mint ■kilencvenkilenc igazak, hogy bűnbánatom ne keserű bűnbánat legyen, hanem, mint Te akartad, örvendező bűnbánat. Végül add megélnem a bűn felhajtó erejét! Hiszen Te utaltál erre a reménytelenül eladósodott szolga példabeszédében és a bűnös asszony esetében (Lk 7, 42), hogy akinek sokat bocsátanak meg, az nagyon tud szeretni. Add, Uram, hogy én is megtapasztaljam magamon azt, amit apostolod mond: ahol elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem (Róm 5, 20). Oltsd életembe szent kegyelmed mindenen való győzelmét! „Teljenek be ajkaink dicséreteddel” Nagyböjt első vasárnapjának vigiliáján görög szertartású misén vettek részt a Rk. Hittudományi Akadémia Levelező Tagozatának másod- és harmadéves hallgatói. A szentmisét dr. Keresztes Szilárd gör. kat. segédpüspök mutatta be meghívott oltártestvéreivel és az Akadémia latin szertartású professzorainak részvételével. Elgondolkoztató bevezetése volt ez idei nagyböjtünknek. A görög liturgia többet őrzött meg az eredeti szertartásokból, szövegekből — részletesebben bontja ki hálaáldozatunk lényegét, melyet Isten üdvösséghozó ajándékainak keretében jelenítünk meg. Ezen a szentmisén rádöbbenhettünk, hogy a személyes, Isten felé forduló kinyílásunkhoz a tisztelet is szervesen hozzátartozik, s a legapróbb jelek is hordozhatnak mély jelentésű hódolatot. Keresztes Szilárd püspök homiliájában szintén az Isten és ember közötti személyes kapcsolat fontosságáról beszélt, amelyre a Nátánáelről szóló evangéliumi rész figyelmeztet bennünket. Különösen most, a nagyböjtben érdemes elgondolkodni azon, hogy minden igazi odaadás, kinyílás lényege, hogy Krisztus mindent tud rólunk, s minden kincsét nyújtja a hivő lélekkel közeledők felé. Az áldozás előtti közös hitvallás is ezt a gondolatot mélyítette tovább, Isten és ember kapcsolata a közös megvallás titkában áll. Ha az ember megvallja Krisztust, mint Isten Fiát, akkor arra is képessé válik, hogy meglássa benne az üdvözítőt, akinek szent titkaiban való részesülésünk a lélek és test gyógyulására szolgált A szentmisét közös, énekelt hálaadás zárta: „Teljenek be ajkaink dicséreteddel, hogy énekeljünk, Uram, a te dicsőséged, mert méltattál minket, hogy részesüljünk halhatatlan, éltető szentségi titkaidban. Erősíts meg minket szentséged által, hogy egész nap elmélkedjünk igazságaid felett. Alleluja.” Simándi Ágnes üllesdt pillanatok A vakonszülöttet Jézus meggyógyítja. Ezt a csodáját sok tekintetben jelzésnek szánta: „Amíg a világban vagyok, világossága vagyok a világnak” — mondja a csoda bevezetéseképpen (Jn 9, 5). Szent János evangéliumának bevezetésében Világosságnak nevezi az Igét (Jn 1, 9). És az is figyelemre méltó, hogy „nyálával sarat csinált, s a sarat a vak szemére kente, majd meghagyta neki: Menj, mosakodj meg a Silóé tavában”, (uo. 9, 5). De most arra fordítsuk figyelmünket, hogy Jézus anélkül gyógyította meg, hogy bármilyen hitet vagy készültséget kért volna tőle. Más vakok kiáltoztak utána tömegeken keresztül, és Jézus kérdést intézett hozzájuk, hogy mit akarnak (Mt 20, 33). És azok csengve kiáltják: Uram, hogy lássak! — Másoktól hitet vár és kíván: „Minden lehetséges annak, aki hisz” (Mk 9, 23). A hitében megingó Jairust biztatja: „Ne félj, csak higgy!” (Mk 5, 36). Itt „Ki az Uram?... ” a vakonszülöttnél sem maga a vak, sem rokonsága, de még a tanítványok sem kérték Jézus gyógyítását. Ez kiderül abból, hogy már régen meggyógyította vakságát, sőt már a zsidó elöljáróság elvégezte a vizsgálatát kétszer is, és ki is dobták a zsinagógából, és összetalálkozik Jézussal, ki megkérdezi tőle: „Hiszel az Emberfiában? Ki az Uram — kérdezte az ember —, hogy higygyek benne” (Jn 9, 36). Sokan a keresztények közül fennakadnak azon, hogy az egyház a zsinat után párbeszédet kezdett. Még a más keresztényekkel való ökumenikus párbeszédet elszívelik, hiszen egy Bibliát használunk. De a zsidókkal, mohamedánokkal és a nagy világvallásokkal való párbeszédet kifogásolják, nem beszélve az ateistákkal való dialógusról. Jézus akkor öntött világosságot a vakonszülöttbe, amikor még nem volt Krisztusa. Sőt, nem is tudta, hogy bizalommal lehet hozzá fordulni. Tehát nem is közeledett hozzá. Jézus gyújthat fényt olyan emberekben és irányzatokban, melyek nem árulnak el semmiféle szimpátiát Jézussal és Jézus ügyével kapcsolatban. Később a történelem kérdezősködése folytán rájönnek, hogy ki volt világosságuk szerzője. Ez a szellemi szemlélet elég korán tudatosult az ősegyházban is. Szent Jusztinusz a második század közepén beszélt a „logosz szpermatikosz”-ról, a világon szétszóródott és pogány gondolkodók műveiben is jelenlevő magszerű igazságrészekről. Vagy félszázaddal később a latin Tertullián értekezik a természettől fogva keresztény lélekről (anima naturaliter Christiana). A mindennapi életben is ezért kell párbeszédre kész lelkülettel részt vennünk. Hátha megkapta partnerünk is Krisztus világosságát vagy abból egy igazság- vagy jóságrészecskét. Jézus előzmények nélkül is bőkezű tud lenni. Ígj Ember „...szíve mélyéig megrendült Istent sokszor felelőssé tesszük az emberi fájdalmakért és szenvedésekért. Úgy érezzük, mintha érzéketlenül menne el és nézné azt a sok megrendítő szenvedést, amit az emberiségnek el kell viselnie. Hogy ez nem így van, azt éppen Lázár történetéből olvashatjuk ki. Isten ugyanis Jézus szívével érez és Jézus szemével lát. Hisz maga mondta: „Aki engem látott, látta az Atyát is” (Jn 14, 9). Lázár esetében azért is érdemes különösen figyelnünk Jézusra, mert a feltámasztás biztos tudatával ment oda. Hiszen mikor tanítványainak bejelenti Lázár halálát, mondja: „Miattatok örülök, hogy nem voltam ott, hogy higgyetek” (Jn 12, 15). Mártának is ezt mondja: „Feltámad testvéred.” — A küszöbön álló csoda tudata nem nyomta el benne a természetes borzalmat a ha-lál fölött, sem az együttérzést a gyászolókkal. Mikor ugyanis Lázár nővére, Mária találkozik Jézussal és a vele síró tömeggel, „Jézus lelke mélyéig megrendült. Hová tettétek? — kérdezte megindultam Gyere, Uram, és nézd meg! Jézus könnyekre fakadt” (Jn 11, 33). A gyászolókkal való találkozáskor való megrendülése és sírása annál figyelemreméltóbb, mert ezen kívül még csak egyszer van följegyezve, hogy Jézus sírt, mégpedig Jeruzsálem fölött, minek pusztulását prófétai vízióban előre látta. De az evangélista szükségesnek látja eddig is hangsúllyal előadott megrendülését megismételni, mikor a gyászolókkal a sírhoz érnek. „Jézus szíve mélyéig megrendült, s odament a sírhoz” (uo. 38). Tehát nemcsak a gyászolók fájdalma, de a sír látványa is kiváltja megrendülését. Pedig tudja, hogy teremtő szava életet fog lehelni a negyednapos halottba, és a sírók sírása örömre fog változni. Szokás Jézus egy-egy megnyilatkozását úgy beállítani, hogy mindazt ő nem érezte át, csak példaadás kedvéért mondott vagy tett valamit. Ez a felfogás egy kicsit monofizita ízű, amivel a kereszténység már az ötödik században leszámolt (a Kalcedoni zsinaton), amikor egyes keresztény okosok úgy vélték kivédeni a szenvedő Istenen való botránkozását sokaknak, hogy Krisztusban az emberségből eredő gyöngeségeket csak látszólagosnak, ill. pedagógiai szempontokból fölvetteknek mondották. A zsinat kimondta: valóságos Isten és valóságos ember a Megváltó. Éppen ezért könnyei és részvéte sem látszólagos, hanem valóságos könynyek és részvétérzések. És a halál rombolása fölötti érzése sem műmegrendülés, de valóságos borzalom. Ha Jézus részvéte valóságos volt Lázár fölött, ez a valóságos részvét van meg Istenünkben is az ember halálán, és mindazon, ami a halálhoz vezet, vagyis a testi-lelki bajokon és szenvedéseken. Belon Gellért