Új Ember, 1984 (40. évfolyam, 1/1957-52/2008. szám)
1984-01-01 / 1. (1957.) szám
FIGYELŐ Missa Solemnis „Szívből jött — jusson el hát a szívekhez” — írta az ötvenhárom éves Beethoven nagymiséjének Kylie-tétele fölé. Tudjuk, az esemény, amely indítékot adott a zeneszerzői munka megkezdéséhez, régen a múlté már, mire a hatalmas mű elkészült. Ez a tény — a fenti idézettel együtt — és mindenekfölött a kész kompozíció zenei minősége egyaránt arra vall, hogy Beethovent elsősorban belső, lelki okok késztették élete egyik főművének megalkotására. Mert a Missa Solemnis rendkívüli alkotás, a szónak sokféle értelmében, ahogy Adorno mélyenszántó tanulmánya is megmutatta, rendhagyó mű szerzője életművén belül is. Mindez rendkívüli feladatokat ró az előadó apparátus valamennyi tagjára, elsősorban a karmesterre, kinek nem csupánlevezetnie kell az előadást, hanem érteni az alkotói koncepció egészét, s ezen az egészen belül betöltött funkciója szerint életre kelteni a mű minden egyes mozzanatát. November 29-én, a Zeneakadémián a Ludwigsburgi Fesztiválzenekart és a Délnémet Madrigálkórust vezénylő Wolfgang Gönnenwein stuttgarti karmester éppen a mű egyedülálló értékeinek és mélységeinek feltárásával, a koncepció magasrendűségének érzékeltetésével maradt adósunk. Kidolgozottan és megbízhatóan szólt a kórus és a zenekar, szolidan énekeltek a vendég szólisták (a megbetegedett tenorista helyett Fülöp Attila közreműködésével), de a beethoveni zene ereje és karaktergazdagsága nem szólalt meg ezen az estén. — k — Schmal Károly: tükörben homályosan A látogató fehér műanyag falak között kanyarog, s a legváratlanabb pillanatban szembefordul önmagával, mert a falakat itt-ott nagy tükrök borítják. Aztán a grafikus képeivel találkozik, s egyszercsak meglepődve tapasztalja, hogy a képek tükrében mélyebb és radikálisabb a valóság, mint a — határozott szégyenérzést kiváltó — embernagyságú tükörképében. Schmal Károly lefényképezi azt a követ, gödröt, vízfelületet, amelyet alapanyagának választ, és ezt a képet, a síkra kényszerített tér-idővalóságot formálja úgy, hogy átrajzolja, beleír, fehér esőt bocsát rá, pálcát, képkeretdarabot növeszt ki belőle, megszab és geometrikusan átértékel. Dimenziók hatolnak így egymásba és lépnek ki egymásból. A képkeretben befelé nyílik a képkeret-ajtó, mely mégis a kép síkjában marad; ez transzcendencia. Schmal Károlynak nem leleményei vannak, hanem filozófiai értékű grafikai axiómái; műve bergmani jelentőségű és gyönyörű tükrei, tükördarabjai, megkarcolt s lekoptatott roncsorfelületei (a fekete seb reminiszcenciájával) Pilinszky verssorát juttatják eszünkbe: e kiállítás apró termein „átkelünk”, mint a „tükrök mélyén heverő szobákon”. Schmal tükrei mélyén talán az összetört dimenziók is heverhetnének, de ő tiszteli a dimenziókat. Nem össze, hanem áttöri őket (jól sejtve, hogy összetörni Jézus Krisztus fogja), nem robbantja ki kereteikből képmondatait, hanem — lökésszerűen ugyan, de — kilépteti őket a fal, a sík, az üveg határoló testei közül. Nincs műveiben semmi kapkodó öröm afölött, hogy megtalálta a bezártságból kivezető réseket, alázatos és biztostollvonásokkal megmutatja őket. De közben alapanyaga is rejtélyes alakváltozást él át, annak ellenére, hogy az marad, ami, és mozdulatlan marad: síkok és hézagok, gödrök és zárókövek, karcolás és árnyékok feketefehér világa — ami a szerző alapvető etikumát jelzi. Schmal Károly művészete mélységesen komoly s egyben játékos. Áthatások, jelenlét, szakadások mögül fölsejlik a „túl”, amit — mivel csak tükörben — homályosan látunk, de így, megrajzolva, sőt megszerkesztve mégis világosabban. Vasadi Péter Műcsarnok Új SméáL 4 Karácsony a stílusok tükrében Krisztus születésének pillanatától kezdődően minden történelmi kor és minden stílusirányzat igyekezett híven megörökíteni a maga karácsonyát, hozzáadván az adott korszakból, jó hely jellegzetességéből, s a korabeli hívők belső világából valami egyénit és sajátosat, s ez a sor bizonyára ma sem tekinthető lezártnak, állandóan bővül, gazdagodik az idők végezetéig. A művészet és az irodalom rövid idő alatt felfogta ezt a különleges ellenpontozást, s az a kontraszt, amelya Jézus születése körüli motívumokból árad, évszázadokon át ott vibrál és remeg a karácsonyt magukba fogadó, művészi lelkek érzékeny alkotó húrjain. A romantikus korszak költője, mint amilyen a francia Théophil Gautier is volt — a gondolat és a formanyelv tökéletes egységével hívja fel magára a figyelmet. A Karácsony című vers első sorát Gautier kontraszt színekkel indítja el. A költői közlés örömét, a Jézus születését rögzítő sorok után a második versszak csupa negatívum: a miliő lehangoló szegénységét vetíti az olvasó elé. A harmadik versszakban Jézus fontossága megnő, hogy a végső sorokban az ég és az angyalok bevonásával, kozmikus távlatokba emelve nyerje el igazi helyét és jelentőségét, hamisítatlanul transzcendens voltát: Az ég sötét, a föld fehérült. Harangok, vígan csengjetek! Jézus megjött. A Szűz csak nézi, örömben ég tekintete. Nincs virágos, szép függönykárpit, mely fagytól óvná gyermekét, csak néhány szál pókháló ásít a gerendáról szerteszét. A drága kicsi Jézus reszket a jászolszalma friss ölén, hogy melengessék, rálehelnek a szamár és a bölcs tehén. A hó a zsuppon rojtba roskad, de fönn kitárul, ím az ég, s az angyalkar a pásztoroknak zengi Karácsony énekét. (Tűz Tamás fordítása) A kiábrándult századvég a magyar lírába is beoltotta a bizonytalanság és a szomorúság hangjait. Ezektől a vonásoktól a kor nagytehetségű költője, Reviczky Gyula sem szabadulhatott. A karácsony rendkívüli élménye azonban az ő borúlátó világából is kicsiholt egy valódi keresztény életérzést, s ezt a Karácsonykor című versének középpontjába helyezte: a szenvedés vállalását az emberiségért. ... Lelkem nyugodtan, csöndesen átszáll a nagy világon. Imádkozom, hogy Jézusom Minden szegényt megáldjon. Ágyamra dőlök s álmodom Egy régi, édes álmot: Boldog, ki tűr és megbocsát, S ki szenved, százszor áldott! Az utóromantika írói és költői közül sokan ráhagyatkoztak a tekintélyi elvre. Számos területen a múlt rajongó tisztelete válik uralkodóvá, így a keresztény hagyományok is csorbítatlanul érvényesülnek. E korszak egyik legolvasottabb lektűrjében, az angol Lewis Wallace krisztuskori regényében, a Ben-Hurban is ezek az írói vonások dominálnak. A stílus fejet hajt az újszülött Jézus fensége előtt és művészi prózában örökíti meg Betlehem emlékezetes eseményét, átvéve az Evangélium hitet sugárzó önfeledtségét és fényeit. Babits Mihály európai ívű szellemisége és katolicizmusa bő kötetre való anyagot szolgáltatna egy önálló karácsonyi antológiához is. A gyermekkor kereső szenvedélyétől kiindulva a felnőtt ember érett Krisztus-képéig és eszmeiségéig hatalmas terület az, amelyet életpályája során bejárt s a magáénak vallott. A Csillag után című költeménye olyan ihletettséget áraszt, mint amilyet a három napkeleti bölcs érezhetett: erős, ellenállhatatlan vágyat a kis Jézus felkeresésére és imádására. Lázas költői stílusa magasra hevítetten szikrázik, s a lírai szavak mögött kimondatlanul is ott rejlik a kereszténység kétezer évének számos értéke és belső fedezete. ... Ó, ha most mindent itthagynék, mennék a csillag után, mint rég a három királyok betlehemi éjszakán! Gépkocsin vagy teveháton — olyan mindegy, hogy hogyan! Aranyat, tömjént és mirrhát vinnék, vinnék boldogan. Mennék száz országon át, míg utamat szelné a vám. „Aranyad tilos kivinni!” szólna ott a vámos rám. „Tömjéned meg, amicsak van, az mind kell, az itteni hazai hatalmak fényét méltón dicsőíteni.” Százszor megállítanának, s örülnék, ha átcsúszom: arany nélkül, tömjén nélkül érnék hozzád, Jézusom! A magyar irodalom szocialista szárnyának egyik úttörő jelentőségű képviselője, Kassák Lajos széles áradású, expresszív verseiben ott él a kor számos emberi élménye és törekvése. Évfordulóra című költeményében a kötetlen szabadvers áradásával idézi fel Jézus születésének napját, s mindez szerves kapcsolatba kerül a dolgozó, munkálkodó ember mindennapjaival: ... Karácsony a te emlékező ünneped elbukottak szószólója szegények virágágya És most hozzátok fordulok suszterek szabók kovácsok pékek szótlan dolgozó parasztok s hozzátok testvéri költők kik a jövőt melengetitek szívetek alatt. Nem ölhettétek meg azt, Aki a ti nyelveteken szólt, Ti őrzitek szemének fényét viselitek a szenvedő arc gyűrődéseit... Katolikus irodalmunk kiemelkedő alakja, az öt éve elhunyt Rónay György személyes veszteségünk is, hiszen a katolikus sajtóhoz, az Új Emberhez tartozott annak megindulásától fogva haláláig. Életműve sok mindent felölel és kötetek változatos sorával igazolja a szélesre tárt katolikus világnézet kivételes értékeit és jövőbe mutató érvényességét is. Az Új Ember 1951. évi karácsonyi számában föllelt — kötetben nem található — Három elmélkedés a jászolnál című háromrészes verse a mai ember színes képzeletvilágát és hitének többszólamúságát bizonyítja, a bölcs, a pásztor és a szamár alakjában olyan érzéseket és gondolatokat megfogalmazva, amelyek a hivő emberi lélek legmélyebb rétegeiből fakadnak. A Bölcs: Hitem remélni késztet és reményem új hitre sarkall, s kettejük frigyében megszületik bennem a szeretet, s e hármas egység által Gyermeked magamnál többé így tesz, Uram engem hasonlóvá Hozzád a kegyelemben. A Pásztor: .. .Csapzott jószág, csupa bogáncs az árva, Mégis, Jó Pásztor, vedd be majd a nyájba! A szamár. ... S megvallom, rút fülemnek, nagy fejemnek több kíméletet nem is kérhetek; ilyennek adtad, ezt az életet hozhattam el csak kisded Gyermekednek. Gyarló ajándék, jól tudom, de tán lehelletem meleg párája jó lesz, s gyors lábam is, ha öldököl Heródes. Dicsőségedből ne tekint le rám; de majd ha szenvedsz, Jézus, arra kérlek, hadd szenvedjek, csúf szolgád, én is érted. Az egyes részek irodájában elmondottak : a kegyelemben való egyesülés Krisztussal, a „közös nyájhoz” tartozás igénye és az együttszenvedés gondolata szinte már túlnő az irodalom keretein, s egy magasabb régiónak, az Úr országának elérését hirdeti. Szeghalmi Elemér (Elfelejtett) arcok a magyar középkorból Írta: SINKÓ FERENC Az utóbbi években egymás után kerülnek a magyar olvasóközönség kezébe olyan régi magyar irodalmi alkotások, amelyekről legfeljebb olvashatott, de amelyeket eddig nem volt módjában olvasni, az irodalomtörténészek értékelésétől függetlenül is élvezni és értékelni. Ilyen alkotás Gyöngyösi Gergely pálos rendtörténésznek a Mohácsi vész ideje óta mindmáig kéziratban hányódott műve is, amely a legutóbbi könyvnapra jelent meg V. Kovács Sándor gondozásában és előszavával, Árva Vince, Csanád Béla és Csonka Ferenc fordításában. A címe: Arcok a középkorból — nagyon találó, legfeljebb ki lehetne és kellene egészíteni az elfelejtett jelzővel. Találó a cím, de nem az eredeti. Mert az: Vita fratrum heremitarium ordinis fratrum Sancti Pauli — A Szent Pál rendjéhez tartozó remete testvérek életrajzai. Gyöngyösi Gergely helyét az irodalomtörténet koordináta rendszerében pontosan megállapítja V. Kovács Sándor nagyon tárgyilagos, perspektívákat nyitó tanulmánya: „Gyöngyösi Gergely Temesvári Pelbárt és a Karthauzi Névtelen közt — és nem mögött — a harmadik jelentős egyénisége a XVI. század eleji, késő középkori magyar irodalomnak, művének első magyar nyelvű kiadása pedig az egyetemes magyar művelődés kincseit gazdagítja.” Egyetértve a bevezetés e megállapításával — s a többivel is, legyen szabad néhány kérdést és észrevételt hozzáfűznöm a könyvhöz, amelyek a kitűnően fordított prózai és költői részek olvasása közben felvetődnek — úgy hiszem, nem csak bennem. Sokszor megkérdeztem már magamban: miért éppen remete rend az első és a legutóbbi időkig egyetlen magyar alapítású szerzet? A könyv — különösen a rend előzményeivel foglalkozó fejezet olvasása közben magától adódik a válasz. A Kárpátok medencéjében az Árpádok korában mindenfelé meg lehetett találni a remeteség alapvető feltételét — a lakatlan vagy gyéren lakott vidékeket. Nemcsak az ország peremén álltak hatalmas erdőségek, hanem a Dunántúlon is. Ami az egyiptomi atyáknak és testvéreknek a sivatag és a Nátrán hegység volt, az volt Gellért, Günther, Zórád, Vác és Özséb számára a Bakony, a Pilis, a Dunakanyartól Árváig terjedő zólyomi erdőség. Sokszor idézik Kapisztrán Szent János kijelentését: aki szenteket akar látni, menjen Nosztrára. Bevallom, régebben afféle jámbor udvariasságnak éreztem. Gergely testvér könyvét olvasva megrendül az ember. Nemcsak hogy Nosztrán éltek szentek, hanem Pilisszentkereszten, Budaszentlőrincen, Ungvárott, a baranyai Szent László kolostorban, a somogyi Szent Péter kolostorban, Csatkán és még jó néhány más helyen. Szentek koszorúja fonta körül az országot, szenteké, akiknek nincsen glóriájuk, arcuk egy egy epizód erejéig villan fel gyöngyösi Gergely krónikájában. Remete Szent Pálnak nemcsak az ereklyéit hozták el Magyarországra, lelkisége is gyökeret vert és kiterebélyesedett itt. Mintha a Vitae Patrum-ot meg a keleti remetékről szóló többi írást olvasnánk, olyan gyöngyszemekre bukkanunk Gergely testvér Vitae fratrum-ában. Például Tamás testvér esetére, aki halálküzdelmében, kínjai között a jaj helyett csak Jézus és Mária nevét mondta és kesergett, amikor egy-egy jaj mégis kiszalad a száján. Vagy annak a — névtelen — fiatal testvérnek a története, aki pestisben haldokolván látta, hogy egy csodálatos öltözetű férfi öregebb haldokló társainak arany dénárokat osztogat. Kesergett, hogy ő nem kap, mert fiatalabb. Könyörgésére végül neki is megadta a csodálatos férfi azt az egy dénárt. És amikor az elöljáró kinyittatta a tenyerét, valóban benne volt az arany forint. Vagy Fülöp testvér esetére az erdélyi szentmihálykövi kolostorban, aki szerzetesi engedelmességből nem halt meg mindaddig, amíg elöljó engedélyt nem adott rá neki Régebben nem egyszer hall olyan megjegyzéseket — még egyháziak szájából is—, a magyar természetnek nem való lelki elmélyedés, még kevésbé misztika. Ha még akadnának ilynek ma is, olvassák el Gergely testvér krónikáját. Igaza van a könyv bevezető tanulmányának abban, hogy az egyetemes magyar művelődés kincseit gyarapítja megjelentetése. Még pár óra van hátra ebből az évből és ez is, a többivel együtt a múltba hull. De csakugyan elmúlt? Igen! A múltat többé viszsza nem hozhatod. Vissza nem pergetheted, mint a filmesek a celluloid szalagot. Életünk egyszeri, megismételhetetlen. Ebben van csodálatos nagyszerűsége és rettenetes tragikuma. Milyen voltam az elmúlt évben? Nem tudom. Talán távolabb kellene állnom magamtól, hogy lássam magamat. A házban most magam vagyok. Elmentek a templomba hálaadásra. Járni nem tudok, ülök. Itt bent csend van, mély csend. Kint az utcán egy dudorászó férfi siet el az ablakom alatt. Milyen volt az elmúlt év? Voltak benne szárnyaló érzések, mély sejtések, meditáció adta boldog percek, amikor szerettem volna felkiáltani: mindenki ide és énekeljünk! Majd jöttek sötét, verítékes, kínos éjszakák, amikor sóhajtottam és nyögtem: fáj, nagyon fáj, nem bírom már. Quousque tandem, Uram? — Szürke, ködös napok egyforma sivár órák pergése, ónos eső, fáradt, lemondó unalom, tespedtség, sehol semmi szépség, felemelő érzés. Ágyamban és székemen vártam az idő múlását. Majd újra változás. Melegség, fény és könnyebbedés, amit máris követett a gyors tervezés. Mégis, mi lesz, ha felépülök? Elmúlt az év, de nem tűnt el. Itt maradt velünk, bennünk, izmainkban, csontjainkban, agyunkban, szívünkben. Hányszor kapom rajta magam, hogy vissza-vissza kalandozom ifjúságom éveibe és gyakorta vagyok atyai nagyapámmal azon a nehéz 1944-es nyáron-őszön. Kaszáltunk. Akkor tanított. De nehéz volt nekem, mint kezdőnek, neki, mint bevégző öregembernek. Leültünk, fújtunk, mert nagy volt a lucerna. — És ebben a múltban továbbmegyek, egyre beljebb. Hiszen én kapcsolatba vagyok a dédapámmal a nagyapámon keresztül. (A sírkeresztjére még emlékszem, ő mutatta meg azt is, azon az őszön, amikor a temető felé jártunk.) Majd továbblépek, de már bizonytalanul, a tapasztalás szilárd talaja elvész a lábam alól. Emlék nincs, csak átadott hagyomány, — de éppen ez a hagyomány tesz bennünket eggyé, visszamerészkedve bátor öntudattal egészen a teremtés reggeléig, amikor is elhangzott az első: „Legyen”. És lett világosság, világ, víz, fű, fa, állat, s ember és — én. Igen, mert már a teremtés hajnalán ott voltam, és azóta is itt vagyok, és leszek a végén is, beteljesedve. Ezt most érzem minden sejtemmel, nem csak hiszem. Múlt és jövő eggyé folyik, és mondd, a folyó megszakad-e valahol, amíg a tengerbe ér? Nem hulltak éveink a semmibe, mert egyszer — azon a hajnalon — az élet kiemelkedett a sötét semmiből, bennem és benned az öntudat csúcsára hágott, és ez a tudat él és formál, alakít és alakul, töltekezik és telít, beteljesedik és beteljesít. Átfolyik létem napjain, hetein, hónapjain és évein, egészen a végkifejletig, ahol minden beteljesedik, mert Isten lesz minden mindenben. Tárkányi Rafael ny. lelkipásztor