Új Ember, 1984 (40. évfolyam, 1/1957-52/2008. szám)

1984-01-01 / 1. (1957.) szám

FIGYELŐ Missa Solemnis „Szívből jött — jusson el hát a szívekhez” — írta az ötvenhárom éves Beethoven nagymiséjének Ky­­lie-tétele fölé. Tudjuk, az esemény, amely indítékot adott a zeneszerzői munka megkezdéséhez, régen a múlté már, mire a hatalmas mű el­készült. Ez a tény — a fenti idé­zettel együtt — és mindenekfölött a kész kompozíció zenei minősége egyaránt arra vall, hogy Beethovent elsősorban belső, lelki okok késztet­ték élete egyik főművének megalko­tására. Mert a Missa Solemnis rendkívüli alkotás, a szónak sokféle értelmében, ahogy Adorno mélyen­­szántó tanulmánya is megmutatta, rendhagyó mű szerzője életművén belül is. Mindez rendkívüli feladatokat ró az előadó apparátus valamennyi tagjára, elsősorban a karmesterre, kinek nem csupán­­levezetnie kell az előadást, hanem érteni az alko­tói koncepció egészét, s ezen az egészen belül betöltött funkciója szerint életre kelteni a mű minden egyes mozzanatát. November 29-én, a Zeneakadé­mián a Ludwigsburgi Fesztiválzene­kart és a Délnémet Madrigálkórust vezénylő Wolfgang Gönnenwein stuttgarti karmester éppen a mű egyedülálló értékeinek és mélysé­geinek feltárásával, a koncepció magasrendűségének érzékeltetésé­vel maradt adósunk. Kidolgozottan és megbízhatóan szólt a kórus és a zenekar, szolidan énekeltek a ven­dég szólisták (a megbetegedett te­norista helyett Fülöp Attila közre­működésével), de a beethoveni zene ereje és karaktergazdagsága nem szólalt meg ezen az estén. — k — Schmal Károly: tükörben homályosan A látogató fehér műanyag falak között kanyarog, s a legváratla­nabb pillanatban szembefordul ön­magával, mert a falakat itt-ott nagy tükrök borítják. Aztán a gra­fikus képeivel találkozik, s egyszer­­csak meglepődve tapasztalja, hogy a képek tükrében mélyebb és radi­kálisabb a valóság, mint a — határozott szégyenérzést kiváltó — embernagyságú tükörképében. Schmal Károly lefényképezi azt a követ, gödröt, vízfelületet, amelyet alapanyagának választ, és ezt a ké­pet, a síkra kényszerített tér-idő­­valóságot formálja úgy, hogy átraj­zolja, beleír, fehér esőt bocsát rá, pálcát, képkeretdarabot növeszt ki belőle, megszab és geometrikusan átértékel. Dimenziók hatolnak így egymásba és lépnek ki egymásból. A képkeretben befelé nyílik a kép­keret-ajtó, mely mégis a kép sík­jában marad; ez transzcendencia. Schmal Károlynak nem lelemé­nyei vannak, hanem filozófiai ér­tékű grafikai axiómái; műve berg­­mani jelentőségű és gyönyörű tük­rei, tükördarabjai, megkarcolt s le­koptatott roncsorfelületei (a fekete seb reminiszcenciájával) Pilinszky verssorát juttatják eszünkbe: e ki­állítás apró termein „átkelünk”, mint a „tükrök mélyén heverő szo­bákon”. Schmal tükrei mélyén talán az összetört dimenziók is heverhet­nének, de ő tiszteli a dimenziókat. Nem össze, hanem áttöri őket (jól sejtve, hogy összetörni Jézus Krisz­tus fogja), nem robbantja ki kere­teikből képmondatait, hanem — lö­késszerűen ugyan, de — kilépteti őket a fal, a sík, az üveg határoló testei közül. Nincs műveiben semmi kapkodó öröm afölött, hogy megta­lálta a bezártságból kivezető rése­ket, alázatos és biztos­­tollvonások­kal megmutatja őket. De közben alapanyaga is rejtélyes alakválto­zást él át, annak ellenére, hogy az marad, ami, és mozdulatlan marad: síkok és hézagok, gödrök és záró­kövek, karcolás és árnyékok fekete­fehér világa — ami a szerző alap­vető etikumát jelzi. Schmal Károly művészete mélységesen komoly s egyben játékos. Áthatások, jelenlét, szakadások mögül fölsejlik a „túl”, amit — mivel csak tükörben — ho­mályosan látunk, de így, megraj­zolva, sőt megszerkesztve mégis vi­lágosabban. Vasadi Péter Műcsarnok Új SméáL 4 Karácsony a stílusok tükrében Krisztus születésének pillanatától kezdődően minden történelmi kor és minden stílusirányzat igyekezett híven megörökíteni a maga karácso­nyát, hozzáadván az adott korszakból, jó hely jellegzetességéből, s a kora­beli hívők belső világából valami egyénit és sajátosat, s ez a sor bizonyára ma sem tekinthető lezártnak, állandóan bővül, gazdagodik az idők vége­zetéig. A művészet és az irodalom rövid idő alatt felfogta ezt a különle­ges ellenpontozást, s az a kontraszt, amely­­a Jézus születése körüli mo­tívumokból árad, évszázadokon át ott vibrál és remeg a karácsonyt ma­gukba fogadó, művészi lelkek érzékeny alkotó húrjain. A romantikus korszak költője, mint amilyen a francia Théophil Gautier is volt — a gondolat és a formanyelv tökéletes egységével hív­ja fel magára a figyelmet. A Kará­csony című vers első sorát Gautier kontraszt színekkel indítja el. A költői közlés örömét, a Jézus szüle­tését rögzítő sorok után a második versszak csupa negatívum: a miliő lehangoló szegénységét vetíti az ol­vasó elé. A harmadik versszakban Jézus fontossága megnő, hogy a végső sorokban az ég és az an­gyalok bevonásával, kozmikus táv­latokba emelve nyerje el igazi he­lyét és jelentőségét, hamisítatlanul transzcendens voltát: Az ég sötét, a föld fehérült. Harangok, vígan csengjetek! Jézus megjött. A Szűz csak nézi, örömben ég tekintete. Nincs virágos, szép függönykárpit, mely fagytól óvná gyermekét, csak néhány szál pókháló ásít a gerendáról szerteszét. A drága kicsi Jézus reszket a jászolszalma friss ölén, hogy melengessék, rálehelnek a szamár és a bölcs tehén. A hó a zsuppon rojtba roskad, de fönn kitárul, ím az ég, s az angyalkar a pásztoroknak zengi Karácsony énekét. (Tűz Tamás fordítása) A kiábrándult századvég a magyar lírába is beoltotta a bizonytalanság és a szomorúság hangjait. Ezektől a vonásoktól a kor nagytehetségű köl­tője, Reviczky Gyula sem szabadul­hatott. A karácsony rendkívüli él­ménye azonban az ő borúlátó vilá­gából is kicsiholt egy valódi keresz­tény életérzést, s ezt a Karácsony­kor című versének középpontjába helyezte: a szenvedés vállalását az emberiségért. ... Lelkem nyugodtan, csöndesen átszáll a nagy világon. Imádkozom, hogy Jézusom Minden szegényt megáldjon. Ágyamra dőlök s álmodom Egy régi, édes álmot: Boldog, ki tűr és megbocsát, S ki szenved, százszor áldott! Az utóromantika írói és költői kö­zül sokan ráhagyatkoztak a tekinté­­lyi elvre. Számos területen a múlt rajongó tisztelete válik uralkodóvá, így a keresztény hagyományok is csorbítatlanul érvényesülnek. E kor­szak egyik legolvasottabb lektűrjé­ben, az angol Lewis Wallace krisz­tuskori regényében, a Ben-Hurban is ezek az írói vonások dominálnak. A stílus fejet hajt az újszülött Jé­zus fensége előtt és művészi prózá­ban örökíti meg Betlehem emléke­zetes eseményét, átvéve az Evangé­lium hitet sugárzó önfeledtségét és fényeit. Babits Mihály európai ívű szelle­misége és katolicizmusa bő kötetre való anyagot szolgáltatna egy ön­álló karácsonyi antológiához is. A gyermekkor kereső szenvedélyétől kiindulva a felnőtt ember érett Krisztus-képéig és eszmeiségéig ha­talmas terület az, amelyet életpályá­ja során bejárt s a magáénak val­lott. A Csillag után című költemé­nye olyan ihletettséget áraszt, mint amilyet a három napkeleti bölcs érezhetett: erős, ellenállhatatlan vá­gyat a kis Jézus felkeresésére és imádására. Lázas költői stílusa ma­gasra hevítetten szikrázik, s a lí­rai szavak mögött kimondatlanul is ott rejlik a kereszténység kétezer évének számos értéke és belső fe­dezete. ... Ó, ha most mindent itthagynék, mennék a csillag után, mint rég a három királyok betlehemi éjszakán! Gépkocsin vagy teveháton — olyan mindegy, hogy hogyan! Aranyat, tömjént és mirrhát vinnék, vinnék boldogan. Mennék száz országon át, míg utamat szelné a vám. „Aranyad tilos kivinni!” szólna ott a vámos rám. „Tömjéned meg, ami­­csak van, az mind kell, az itteni hazai hatalmak fényét méltón dicsőíteni.” Százszor megállítanának, s örülnék, ha átcsúszom: arany nélkül, tömjén nélkül érnék hozzád, Jézusom! A magyar irodalom szocialista szárnyának egyik úttörő jelentőségű képviselője, Kassák Lajos széles áradású, expresszív verseiben ott él a kor számos emberi élménye és tö­rekvése. Évfordulóra című költemé­nyében a kötetlen szabadvers ára­dásával idézi fel Jézus születésének napját, s mindez szerves kapcsolat­ba kerül a dolgozó, munkálkodó em­ber mindennapjaival: ... Karácsony a te emlékező ünneped elbukottak szószólója szegények virágágya És most hozzátok fordulok suszterek szabók kovácsok pékek szótlan dolgozó parasztok s hozzátok testvéri költők kik a jövőt melengetitek szívetek alatt. Nem ölhettétek meg azt, Aki a ti nyelveteken szólt, Ti őrzitek szemének fényét viselitek a szenvedő arc gyűrődéseit... Katolikus irodalmunk kiemelkedő alakja, az öt éve elhunyt Rónay György személyes veszteségünk is, hiszen a katolikus sajtóhoz, az Új Emberhez tartozott annak megindu­lásától fogva haláláig. Életműve sok mindent felölel és kötetek változa­tos sorával igazolja a szélesre tárt katolikus világnézet kivételes érté­keit és jövőbe mutató érvényessé­gét is. Az Új Ember 1951. évi kará­csonyi számában föllelt — kötetben nem található — Három elmélkedés a jászolnál című háromrészes verse a mai ember színes képzeletvilágát és hitének többszólamúságát bizo­nyítja, a bölcs, a pásztor és a sza­már alakjában olyan érzéseket és gondolatokat megfogalmazva, ame­lyek a hivő emberi lélek legmélyebb rétegeiből fakadnak. A Bölcs: Hitem remélni késztet és reményem új hitre sarkall, s kettejük frigyében megszületik bennem a szeretet, s e hármas egység által Gyermeked magamnál többé így tesz, Uram engem hasonlóvá Hozzád a kegyelemben. A Pásztor: .. .Csapzott jószág, csupa bogáncs az árva, Mégis, Jó Pásztor, vedd be majd a nyájba! A szamár. ... S megvallom, rút fülemnek, nagy fejemnek több kíméletet nem is kérhetek; ilyennek adtad, ezt az életet hozhattam el csak kisded Gyermekednek. Gyarló ajándék, jól tudom, de tán lehelletem meleg párája jó lesz, s gyors lábam is, ha öldököl Heródes. Dicsőségedből ne tekint le rám; de majd ha szenvedsz, Jézus, arra kérlek, hadd szenvedjek, csúf szolgád, én is érted. Az egyes részek irodájában elmon­dottak : a kegyelemben való egye­sülés Krisztussal, a „közös nyájhoz” tartozás igénye és az együttszenve­­dés gondolata szinte már túlnő az irodalom keretein, s egy magasabb régiónak, az Úr országának elérését hirdeti. Szeghalmi Elemér (Elfelejtett) arcok a magyar középkorból Írta: SINKÓ FERENC Az utóbbi években egymás után kerülnek a magyar olvasó­közönség kezébe olyan régi magyar irodalmi alkotások, amelyekről legfeljebb ol­vashatott, de amelyeket eddig nem volt módjában olvasni, az irodalom­­történészek értékelésétől függetle­nül is élvezni és értékelni. Ilyen alkotás Gyöngyösi Gergely pálos rendtörténésznek a Mohácsi vész ideje óta mindmáig kéziratban hányódott műve is, amely a leg­utóbbi könyvnapra jelent meg V. Kovács Sándor gondozásában és előszavával, Árva Vince, Csanád Béla és Csonka Ferenc fordításá­ban. A címe: Arcok a középkor­ból — nagyon találó, legfeljebb ki lehetne és kellene egészíteni az el­felejtett jelzővel. Találó a cím, de nem az eredeti. Mert az: Vita frat­­rum heremitarium ordinis fratrum Sancti Pauli — A Szent Pál rend­jéhez tartozó remete testvérek élet­rajzai. Gyöngyösi Gergely helyét az iro­dalomtörténet koordináta rendszeré­ben pontosan megállapítja V. Ko­vács Sándor nagyon tárgyilagos, perspektívákat nyitó tanulmánya: „Gyöngyösi Gergely Temesvári Pel­­bárt és a Karthauzi Névtelen közt — és nem mögött — a harmadik jelentős egyénisége a XVI. század eleji, késő középkori magyar iroda­lomnak, művének első magyar nyel­vű kiadása pedig az egyetemes ma­gyar művelődés kincseit gazdagít­ja.” Egyetértve a bevezetés e megálla­pításával — s a többivel is, legyen szabad néhány kérdést és észrevé­telt hozzáfűznöm a könyvhöz, ame­lyek a kitűnően fordított prózai és költői részek olvasása közben felve­tődnek — úgy hiszem, nem csak bennem. Sokszor megkérdeztem már ma­gamban: miért éppen remete rend az első és a legutóbbi időkig egyet­len magyar alapítású szerzet? A könyv — különösen a rend előzmé­nyeivel foglalkozó fejezet olvasása közben magától adódik a válasz. A Kárpátok medencéjében az Árpádok korában mindenfelé meg lehetett ta­lálni a remeteség alapvető feltéte­lét — a lakatlan vagy gyéren lakott vidékeket. Nemcsak az ország pe­remén álltak hatalmas erdőségek, hanem a Dunántúlon is. Ami az egyiptomi atyáknak és testvéreknek a sivatag és a Nátrán hegység volt, az volt Gellért, Günther, Zórád, Vác és Özséb számára a Bakony, a Pilis, a Dunakanyartól Árváig ter­jedő zólyomi erdőség. Sokszor idézik Kapisztrán Szent János kijelentését: aki szenteket akar látni, menjen Nosztrára. Be­vallom, régebben afféle jámbor ud­variasságnak éreztem. Gergely test­vér könyvét olvasva megrendül az ember. Nemcsak hogy Nosztrán él­tek szentek, hanem Pilisszentkeresz­­ten, Budaszentlőrincen, Ungvárott, a baranyai Szent László kolostorban, a somogyi Szent Péter kolostorban, Csatkán és még jó néhány más he­lyen. Szentek koszorúja fonta körül az országot, szenteké, akiknek nin­csen glóriájuk, arcuk egy egy epi­zód erejéig villan fel gyöngyösi Ger­gely krónikájában. Remete Szent Pálnak nemcsak az ereklyéit hozták el Magyarországra, lelkisége is gyökeret vert és kitere­bélyesedett itt. Mintha a Vitae Pat­­rum-ot meg a keleti remetékről szó­ló többi írást olvasnánk, olyan gyöngyszemekre bukkanunk Ger­gely testvér Vitae fratrum-á­ban. Például Tamás testvér esetére, aki halálküzdelmében, kínjai között a jaj helyett csak Jézus és Mária ne­vét mondta és kesergett, amikor egy-egy jaj mégis kiszalad a száján. Vagy annak a — névtelen — fiatal testvérnek a története, aki pestis­ben haldokolván látta, hogy egy csodálatos öltözetű férfi öregebb haldokló társainak arany dénárokat osztogat. Kesergett, hogy ő nem kap, mert fiatalabb. Könyörgésére végül neki is megadta a csodálatos férfi azt az egy dénárt. És amikor az elöljáró kinyittatta a tenyerét, va­lóban benne volt az arany forint. Vagy Fülöp testvér esetére az erdé­lyi szentmihálykövi kolostorban, aki­ szerzetesi engedelmességből nem halt meg mindaddig, amíg elölj­­ó engedélyt nem adott rá neki Régebben nem egyszer hall­ olyan megjegyzéseket — még egyháziak szájából is­­—, a magyar természetnek nem való lelki elmélyedés, még kevésbé misztika. Ha még akadnának ily­nek ma is, olvassák el Gergely test­vér krónikáját. Igaza van a könyv bevezető tanulmányának abban, hogy az egyetemes magyar művelő­dés kincseit gyarapítja megjelente­tése. Még pár óra van hátra ebből az évből és ez is, a többivel együtt a múltba hull. De csakugyan elmúlt? Igen! A múltat többé visz­­sza nem hozhatod. Vissza nem per­getheted, mint a filmesek a cellu­loid szalagot. Életünk egyszeri, meg­ismételhetetlen. Ebben van csodá­latos nagyszerűsége és rettenetes tragikuma. Milyen voltam az elmúlt évben? Nem tudom. Talán távolabb kelle­ne állnom magamtól, hogy lássam­­ magamat. A házban most magam vagyok. Elmentek a templomba hálaadásra. Járni nem tudok, ülök. Itt bent csend van, mély csend. Kint az ut­cán egy dudorászó férfi siet el az ablakom alatt. Milyen volt az elmúlt év? Voltak benne szárnyaló érzések, mély sej­tések, meditáció adta boldog percek, amikor szerettem volna felkiáltani: mindenki ide és énekeljünk! Majd jöttek sötét, verítékes, kínos éjsza­kák, amikor sóhajtottam és nyög­tem: fáj, nagyon fáj, nem bírom már. Quousque tandem, Uram? — Szürke, ködös napok egyforma si­vár órák pergése, ónos eső, fáradt, lemondó unalom, tespedtség, sehol semmi szépség, felemelő érzés. Ágyamban és székemen vártam az idő múlását. Majd újra változás. Melegség, fény és könnyebbedés, amit máris követett a gyors terve­zés. Mégis, mi lesz, ha felépülök? Elmúlt az év, de nem tűnt el. Itt maradt velünk, bennünk, izmaink­ban, csontjainkban, agyunkban, szí­vünkben. Hányszor kapom rajta ma­gam, hogy vissza-vissza kalando­zom ifjúságom éveibe és gyakorta vagyok atyai nagyapámmal azon a nehéz 1944-es nyáron-őszön. Ka­száltunk. Akkor tanított. De nehéz volt nekem, mint kezdőnek, neki, mint bevégző öregembernek. Leül­tünk, fújtunk, mert nagy volt a lu­cerna. — És ebben a múltban to­vábbmegyek, egyre beljebb. Hiszen én kapcsolatba vagyok a dédapám­mal a nagyapámon keresztül. (A sírkeresztjére még emlékszem, ő mutatta meg azt is, azon az őszön, amikor a temető felé jártunk.) Majd továbblépek, de már bizonytalanul, a tapasztalás szilárd talaja elvész a lábam alól. Emlék nincs, csak át­adott hagyomány, — de éppen ez a hagyomány tesz bennünket eggyé, visszamerészkedve bátor öntudattal egészen a teremtés reggeléig, ami­kor is elhangzott az első: „Legyen”. És lett világosság, világ, víz, fű, fa, állat, s ember és — én. Igen, mert már a teremtés hajnalán ott vol­tam, és azóta is itt vagyok, és le­szek a végén is, beteljesedve. Ezt most érzem minden sejtemmel, nem csak hiszem. Múlt és jövő eggyé fo­lyik, és mondd, a folyó megszakad-e valahol, amíg a tengerbe ér? Nem hulltak éveink a semmibe, mert egyszer — azon a hajnalon — az élet kiemelkedett a sötét semmi­ből, bennem és benned az öntudat csúcsára hágott, és ez a tudat él és formál, alakít és alakul, töltekezik és telít,­ beteljesedik és beteljesít. Átfolyik létem napjain, hetein, hónapjain és évein, egészen a vég­kifejletig, ahol minden beteljesedik, mert Isten lesz minden mindenben. Tárkányi Rafael ny. lelkipásztor

Next