Új Ember, 1984 (40. évfolyam, 1/1957-52/2008. szám)

1984-02-05 / 6. (1962.) szám

Fodor András: Szó, zene, kép Magvető Könyvkiadó Fodor András azok közé az írók közé tartozik, akik nem nyugod­tak bele a művészetek mind kín­­zóbb szakadásába, hanem ő makacs következetességgel és kitartással keresi a kiegyenlítődési pontokat, mert hite szerint ezek azok, ame­lyek a huszadik század sokat szenvedett emberének példát és vigasztalást, adhatnak. Verseiben is megfigyelhetjük a harmóniára való törekvést, s még inkább jel­lemzi ez tanulmányait és kriti­káit, melyekben hangsúlyozottan törekszik a legkülönfélébb művé­szeti ágak egymástól látszólag oly távol álló törekvéseinek bemuta­tására. Új kötete egyszerre tárja elénk egy igen művelt és tudatos alkotó szellemiségének dokumen­tumait s ugyanakkor plasztikus vonásokkal rajzolja ki egy alkotó lélek belső útját is, mely sokszor fájdalmas önkorrekciók és ön­vizsgálatok mélységein keresztül vezet az áhított cél felé. A szerző annak a nemzedéknek tagja, amelyet ma a magyar líra megújítójának látunk. Érdeklődé­se és szellemi horizontja azon­ban alighanem tágasabb amazo­­kénál, s ezért képes arra, hogy a mai magyar irodalmat ma jellem­ző fájdalmas ellentéteket kiegyen­lítse. Világképébe harmonikusan illeszkednek a látszólag ellentétes művészi törekvések, s ennek az a magyarázata, hogy szemléletére minden érték elfogulatlan meg­becsülése a legjellemzőbb. Iro­dalomtörténeti tanulmányai, zenei esszéi és képzőművészeti beszá­molói egyaránt azt mutatják, hogy a személyiség harmonikus kitelje­sítése csak az elfogulatlan, min­den igazi értéket megbecsülő szem­léletmód alapján lehetséges. ír. 1.) H 1V* 4 Megjelent 2. kiadásban Kiss Sán­dor Újszövetségi görög—magyar szómagyarázat c. műve (Ref. Zsin. Sajtóoszt. 126,— Ft). Tudományos érdeklődésű Biblia-kutatóknak és teológusoknak nélkülözhetetlen. (cs. b.) FIGYELŐ Györffy György: István király és műve Gondolat Kiadó Kulturális életünknek érdekes fejleménye, hogy a művelt olvasó­­közönség egyre nagyobb érdeklő­déssel fordul a­­közelmúlt és rég­múltunk történelmi eseményei fe­lé. Ez vonatkozik az egyháztörté­neti jellegű adatgyűjtő munkára is, és ez a magyarázata annak az örvendetes jelenségnek, hogy rö­vid időn belül másodszor jelenik meg Györffy György nagyszabású monográfiája István király életé­ről és munkásságáról. „Lehet-e hű képet adni Szent Istvánról?” te­szi fel a kérdést a könyve elősza­vában. Ezer év elegendő lett vol­na, hogy a róla alkotott kép le­tisztuljon, de egyéniségének meg­ítélésében ma is viták dúlnak. An­nak eldöntése, hogy mi az, amit elődei hoztak létre, és mi az, ami az ő nevéhez fűződik, nem köny­­nyű feladat. Az egykorú hiteles feljegyzések száma elenyésző, ám az újabb forrásanyag birtokában az okok és az okozatok feltárása semmivel sem lett könnyebb fel­adat. Az utókor Szent István egyé­niségét a késői korok gondolko­dásmódja, s az egyéni vagy cso­portérdekek szempontjai szerint különféleképpen rajzolta meg: azt hangsúlyozta, amit a példakép-al­kotás vagy deheroizáló célkitűzés igényelt. Györffy Györgynek az esetek nagy részében sikerült megnyug­tató megoldást találni, így pl. Ist­ván születésének évét és a lázadó Ajtony származását illetően, ugyanúgy sikerült igazi képet ad­nia a magyar történelem legna­gyobb alakjáról, és megvilágítani a X­XI. századi társadalom ala­kulását. A könyv 80 fekete-fehér képtábla és térkép csatolásával 667 oldalon, igényes kiállításban jelent meg. (Vereckey) Kapisztrán és Hunyadi — Vers Hunyadi János haláláról — A XV. századtól kezdve Nándorfehérvár, mely két évszázaddal előbb Alba Graeca néven már a magyar királyok birtoka, a Nyugat egyik leg­fontosabb erődítménye volt a török ellen. A vesztes várnai csata után (1444) Murád szultán próbálkozott a meghódításával. 1456-ban pedig Mohamed szultán érkezett Nándorfehérvár alá mintegy másfélszázezernyi haderővel, 300 ágyú­val, hatalmas ostromgépekkel és kétszáz hajó­val. Idehaza a királyi kincstár üresen állott. László király is csak kölcsönökből tartotta fenn magát. A főpapok és a főurak mit sem törődtek a vár­ható török támadással. Abban bíztak, hogy Szi­lágyi Mihály várkapitány majd megvédi a vá­rat. Hunyadi János azonban tudta, hogy a föld­­bástyákkal és árkokkal körülvett vár nem so­káig állhat ellen az erős török támadásoknak. Miközben hadgyűjtésre az Alföldre indult, leve­let írt az akkor még Bécsben tartózkodó Ka­pisztrán Jánosnak, a kiváló ferences szónoknak: „Atyaságodat egész családommal együtt a leg­buzgóbban és lángoló sóvárgással várom.” Ki volt Kapisztrán János, akit a pápa 1690. március 28-án Hoki sírjánál történt csodás ese­mények után a szentek soraiba emelt? A kezdetben Johannes de Capestrano névre hallgató olasz fiatalember eleinte jogászi pályá­ra készült, később azonban elhivatottságot érzett arra, hogy 1415-ben belépjen Perugiában a Szent Ferenc által alapított obszerváns szerzetesek közé. Kiváló szónok hírében állott. Életének utolsó öt esztendejében részt vett a husziták el­leni misszióban, majd a törökök elleni keresztes hadjárat egyik leghatásosabb szervezője volt. Hunyadi hívására Magyarországra jött, és a Duna—Tisza közén egymaga hirdette meg azt a keresztes hadgyűjtést, amelynek eredményeként pórok és kézművesek, deákok és kolduló bará­tok sorakoztak a kibontott keresztes zászló alá. A legtöbben karddal, parittyával, íjjal voltak fölfegyverkezve, s csak kérésüknek akadt lánd­zsája vagy puskája. Hunyadi János és Kapisztrán bátorságának és hadvezéri képességének volt köszönhető, hogy ezzel a hiányosan fölszerelt hadtömeggel, no meg Szilágyi Mihály várőrségével szembe mert szállni a roppant erősnek hitt török ármádiával. Hunyadi és Kapisztrán Pétervárad felől köze­ledve ötórás, kemény küzdelemben részben meg­semmisítette, részben megfutamította az erős­nek vélt török hajóhadat. Hunyadiéknak végül is sikerült felmentő seregüket a várba vinniük, ahol emberfeletti küzdelmek árán — gondoljunk csak Dugovics Titusz önfeláldozó hősiességére —, az egész keresztény világ csodálatára 1456. július 22-én sikerült a török hadat szétzilálni és megfutamítani. A világra szóló nándorfehérvári diadalról töb­ben is írtak. Többek között Tagliacozzói János, aki Kapisztrán mellett részt vett a csatában is, Aeneas pápa, a­­gyarok Silvius Piccolomini, a későbbi II. Pius­­ egykorú török író, Turszun bég. A ma­krónikája című munkájában beszámol a csata lefolyásáról Thuróczy János is. E kró­nikások sorába sorolható Pál prépost is, a veszp­rémi egyházmegye papja, aki a szemtanú hite­lességével írja le a véres küzdelem mozzanatait. A bécsi levéltárban találtam rá Pál prépost eredeti írására, s mivel a befejező részben Ka­pisztrán Jánosnak Hunyadi halálára írt verse felkeltette irodalmi érdeklődésemet, fénymáso­latot készíttettem, s idehaza lefordítva a latin szöveget, hexameterekbe tettem át Kapisztrán szép versét. Ezt írja latin nyelven Pál prépost: „Kapisztrán János testvérnek szavai és üdvözletei Hunyadi János, Magyarország kormányzójának halála idején Az Úr 1456. esztendejében Nándorfehérváron vagy Görögfehérváron: Üdvözlégy dicsfényes aranykoronája az égnek! Véled esett el a díszünk, s fénye világnak­­ aludt ki. Út tört tükrünk, nincs, aki már leigázza az oszmánt. Ülsz diadalt Istent és angyali szenteket áldva. Ó, te derék János!” Pál veszprémi prépost írását később — több hibával — átvette krónikájába Thuróczy János. Hatással volt Janus Pannoniusra is, aki két szép epigrammában búcsúzott a nagy törökverő­től. Amikor délben megkondu­lnak a harangok, ne csak a nándorfehérvári diadalra emlékezzünk, hanem annak két nagy hősére is: Hunyadi Já­nosra és sikereinek osztályrészesére: Kapisztrán Szent Jánosra! Tóth István­ ­Fekete csillagok A lipcsei katolikus Sankt Benno Verlag fő­­szerkesztője, H. J. Weisbinder prelátus 1981-ben munkatársunkkal beszélgetve elmondta, hogy magyar szerzőktől elbeszélés antológiát szeretné­nek kiadni német nyelven,. (Az első, irodalmun­kat képviselő mű kiadásukban Gárdonyi: Isten rabjai c. regénye.) A múlt év végén az antológia megjelent Schwarze Sterne — Fekete csillagok címmel. A válogatás és a fordítás munkáját Heinrich Weiss­­ling és munkatársa, Theresia Soif végezték. Amint az előszóban olvashatjuk , a kötet ke­resztmetszetet ad az utóbbi száz év magyar el­beszélő irodalmából. Jókai Mórtól Jókai Annáig 23 szerző egy vagy két novelláját közli. Olya­nokat, amelyek a keresztény humanista gondo­lat jegyében születtek. A szerzők közt találjuk a hazai katolikus új­ságírás és szépirodalom nem egy képviselőjét: Ijjas Anitást, Possonyi Lászlót, Rónay Györgyöt, Fekete Istvánt, Sinkó Ferencet, Magyar Feren­cet. (Az utóbbi elbeszélése a kötet címadója is.) Különös közönségtoborzás A kecskeméti Katona József Színház február 25-én készül bemutatni Bach­ Máté Passió­jának színpadi változatát Jancsó Miklós rendezés­ében. Elterjedt a híre, hogy a színház Lékai László bíboros, esztergomi prímás érsektől „engedélyt, a rendező pedig előzetes színpadi instrukciókat” kért. Bizonyosak lehetünk abban, hogy a kecske­méti Katona József színiháznak nincs szüksége az ilyen közönségtoborzásra. Mégis — mivel szerkesztőségünkhöz is eljutott néhány érdek­lődés — a legilletékesebbhez, Lékai László bí­boroshoz fordultunk tájékoztatásért, aki elmond­ta, hogy Bach­ János Passiójának kecskeméti színházi bemutatójával kapcsolatban őhozzá sem egyházi engedélyezés, sem pedig rendezői instrukciók tárgyában sem hivatalos, sem pedig magánjellegű megkeresés nem érkezett. POLNEK ZOLTÁN Kálmány Lajos emlékére Fölvándorolnak a gyökerek a föld alól s a fényes hajnal ablakához támasztják a szelet, zúgatják lombjukban a förgeteget és megrendül a f­oly­ókig a táj, akárha rézerdőt vesszőznének tulipánnal, akárha meződön izzó rozmaringok forognának. Balladákat sodor a hőség, patakzik az arcokon a bánat. Fölvándorolnak a gyökerek a­ föld alól. Nyomukban rég volt tündöklő alföldi nyarak, hogy a szél zuhintó magasában a harangok megszólaljanak. Piros tüzekkel tömött az ég, megvillannak a látomások: mögülük lázas örömmel kilép az, aki szívünkig látott. Sugárözönben áll a fényben, ősi dalt hallgat és legendát, vérével ír a szegénységről, könnyével ír a fájdalomról, hogy ráismerjen Magyarország ősöktől őrzött álmaira. Fölvándorolnak a gyökerek a föld alól s lobogva lángol a napfény s ragyog a harmat a szívünkre testált rózsákon. BOZÓKY MÁRIA: Kilencven éve született Szőnyi István Friss, permetező hóhullás. Pattog a tűz a zebe­gényi Szőnyi Múzeum cserépkályháiban, befű­­töttek a vendégvárásra. Ma, január 17-én lenne kilencvenéves a Mester, ha élne. Ahogy a régi barátok, egykori tanítványok az emlékeknek szóló meghatottsággal járják végig­­az ismerős szobáikat, mintha ő is köztünk lenne, csak va­laki eltakarja a nagy nyüzsgésben, most éppen mással beszél. Igen, a zöld porcelánkészlet a vitrinben. Ezen a biedermeier asztalon ebédel­tünk tyúkhúslevest 1953 őszén. A következő szoba fehér falán pedig egyik legszebb őszi képe: belefolynak a málnavörös árnyalatok a falak, falombok avítt aranyába, és valahonnan a domb­tetőről szinte koreografikus suhanással terelőd­nek haza a sovány tehenecskék. A Szőnyi-képek titka először is, másodszor is, harmadszor is a szín. S azután jön a beléjük zárt mondanivaló talánya, az élettel való szelíd közvetlenség, nem életöröm és nem mélabú, hanem ami a kettő között van. De ami a kettő között van, az az élet sűrű, minden élményben felszívódó, szinte már kioldhatatlan titka. Az ünnepély az iskolában folyik, a lelkes hely­beliekkel, pesti vendégeikkel, feltűnően kevés festővel s néhány zebegényi iskolásgyerekkel. Délelőtt tizenegy óra van. A hóesésben érkezett, megkésett, szinte egye­nesen odacseppedt Somogyi József szobrászmű­vész Szőnyiről beszél — de­­már egy még na­gyobb, még rejtelmesebb, klasszikussá vált Sző­nyiről. Igen, így ismertük őt. De van értékelésé­ben, visszaemlékezésében valami kibontakoztat­hatatlan szomorú rezgés, a naggyá válásnak friss, szemérmes csillogása, s ugyanakkor titok­zatosnak ható elégedetlenség, szerénység, alázat. Szőnyi egész lényének ilyen volt az atmoszfé­rája, innen nagy megbékélése, lelkének örömteli felolvadása elsősorban a természettel s azután az emberekkel. A következő szónok az­t taglalja, hogy Szőnyi nem a csendes viisszavonultság rezignált embere volt. Szőnyi rejtett csalódottságát ő bizonyos if­júkori történelmi időpontról datálja. Bocsánat a figyelmetlenségért: úgy érzem, valamiféle csa­lódottság — vagy inkább annak csak mérték­tartó, bölcs látszata — nem eseményekből s nem dátumokból indult ki nála. S nem csalódottság s keserűség volt, hanem tömören feltöltekező, önmagára hagyatkozó érzés, belső szemlélődés, mely­­kis idő után mentőövként kapott szerelme­­tes mesterségéhez, a festékhez. De volt-e benne, optikája s legbelsőbb nyugtalansága közt, valami közvetítő motívum? Voltak-e indulatok? Ellen­kezés? Tagadás? Megmerevedett kételyek?... Csúszós márgán, csillogó erekben lefolydogáló herén kapaszkodunk fel sírjához, a zebegényi temetőben. Pontosan olyan éteri-szürke a Duna­kanyar, a Duna túlsó partja, mint a „Zebegényi temetés”­­képén. Nagy, egyszerű falusi csend üli meg a kis temetőt, mintha Valakinek a közelsége (nem a halottaké, hanem az Istené) prófétai bi­rodalommá változtatná, mozdulatlanná. Neki hó­dolóvá. Ott áll a dísztelen sír előtt a nagy beton­tábla, rajta fakó, soha aranyat nem látott be­tűkkel a három, különböző időben elhunyt Sző­nyi neve. Most rákerülnek a sírra a majdnem egyforma, ropogós, pirosszegfűs kis koszorúk. Az egybegyűltek egymást mustrálják vagy a leve­gőbe néznek, imából csak annyi, hogy a bemon­dó halkabbra fogott hangon ejti ki a koszorút letevők neveit. Szekularizált, fegyelmezett áhí­tat. De íme, a sír mögött, ott erreszkedik fel, jó magasan, hasonlóképpen dísztelenül, egy óriás betonkereszt, mintha oda is tartozna, nem is a sírhoz. Talán a falu állíttatta, hogy ne legyen a temető kereszt nélkül. Dísztelenségéről nem sugárzik semmiféle személyesség, semmiféle áhí­tat, elkerülhetetlen törvényszerűség, nem jelöl ki érzelmi megvallást, tudatosságot, bizalmat, még kevésbé vállalást. Egykorúnak kell lennie a betontábláva­l. De valahol valami összefüggés van a kettő között. A holtak életében vagy csak halálukban történt-e meg ez az összekapcsoló­dás? Elég korán-e vagy soha vagy nagyon is sok­szor az életben? Nem lehetünk megmondói. Az ilyen titkokat az Isten magának tartja fenn­ ,ha a tételes keresztény hitnek kevés nyoma is van életművében — írja apjáról Szőnyi Zsuzsa —. .. Apám mint ember a legszigorúbb ke­resztény morál szerint viselkedett.” Kitartó, makacs, de nem kellemetlen csend a levegőben. Fojtottan ünnepélyes, de már nem tagadó, nem viaskodó, nem provokáló csend: az élet titkát megtalált megbékélt, nemcsak színei­ben, hanem egész lelkével feloldódó Szőnyi­­mosoly csendje, aminek történelmi dátumait és fordulatait az előbb, az iskolában, magunk közt még szavakkal próbáltuk magyarázni, s most valami egészen más nyomon vagyunk. Kunvári Lilla Szőnyi mellszobra a zebegényi ház kertjében

Next