Új Ember, 1984 (40. évfolyam, 1/1957-52/2008. szám)

1984-02-19 / 8. (1964.) szám

A Szent Norbert alapította premontrei rend (1120, Franciaország) még az alapító életében követőkre talált Magyarországon, s gazdag kultúrával, lelkiséggel gazdagította az országot. Norbert rokonságban volt I. Béla, I. Géza és Szent László királyainkkal. Rendi hagyomány szerint II. István alapította Nagyváradfokon az első prépostságot, 1130 körül. IV. Béla idején aprépostságok száma kb. 45. A legtöbb kolostor azonban a török alatt elpusztult, s ezzel egy virágzó középkori szerzetesi kultúra, melynek emlékeit már részben föltárták. 1982-ben Juan Cabello, a Műemléki Felügyelőség régésze a XIII. század első harmadában épült majki (Komárom megye) prépostság feltárását kezdte meg, s két ásatási kampány során sikerült tisztáznia a templom és a kolostor alaprajz-elrendezését, az előkerült leleteik alapján pedig meghatározhatóvá vált az épületegyüttes építési és elhagyási ideje. A feltárás folytatódik. Felvételünk részletet ábrázol a templom fő és a déli szentélyéről. Feltárás alatt a majki kolostor FOTÓ: MIHALIK TAMÁS tiffac 4 „ Meleget adó ” — Móra Verénc* halálának 50. évfordulójára — Móra Ferenc írói értékei ma már minden magyar olvasó előtt nyilvánvalóak. Finom humora, rendkívüli humanitása, szociális érzéke, s nem utolsó sorban elbeszélő tehetsége — a mesétől a hírlapi cikken át a nemes veretű novelláig és regényig — széles néprétegek előtt vált ismertté és közkedveltté. De ez az elismerés nem született meg könnyen. Kortársai közül többen voltak, akik nem méltányolták képességeit. Különösen a Nyugat-nemzedék írói mutattak közönyt és érdektelenséget iránta. Schöpflin Aladár nekrológjában csak a regionális szegedi szín elvesztését gyászolja Mórában, s a Nyugat folyóirat hasábjain nyély csönd fogadja az Ének a búzamezőkről megjelenését, és az Aranykoporsó is hideg, fanyalgó kritikát kap. Móricz Zsigmond, aki egyébként érzékenyen reagált a magyar tehetségekre, 1930-as szegedi látogatásakor nagy érdeklődéssel „vallatta” Mórát új elbeszélőkről, de az eszébe sem jutott, hogy vendéglátóját bemutassa a Nyugat olvasóinak. Rédey Tivadar szerint Móra többet vitt magával a halálba, mint amennyit alkotásaiban ránk hagyott; Karinthy Frigyes pedig emberi vonásait írói értékei fölé helyezte. Ennek a részvétlenségnek az oka az irodalom akkori megosztottságában és eltérő eszmeiségében rejlett. A Nyugat folyóirat és nemzedék tagjai minden értékük mellett kevéssé rezonáltak arra az ember- és világszemléletre, amely Móra sajátossága volt. Móra a család, a szülőföld és a magyarság sorskérdéseit derűs, meleg színekkel ábrázolta; formai téren sem követte a szimbolizmusba, modernségbe hajló urbánus írók törekvéseit. Sokan nem vették észre, hogy Móra műveit kivételes lírai erő hevíti, és még a szegedvidéki témájú, kisebb írásai is egy európai szintű humanizmus szellemiségét árasztják. A gyermekkor színes élményvilága s a családdal való összeforrottság már az ifjúsági művekben is szembetűnő. Ezek a meséből és valóságelemekből fakadó történetek a szegénység létformájában az élet szépségét, a becsület és az igaz emberség magasabbrendőségét hirdetik a gazdagság és a hatalom erőivel szemben. Móra hősei — többnyire szegénysorsú gyermekek — kijárják a nélkülözések és az ínség iskoláját. A Mindenki Jánoskája gyermekalakjának nem annyira a váratlan gazdagság lesz a döntő élménye, sokkal inkább az a meleg, emberi légkör, amely a szegények körében átforrósítja, s amely kedvezően hat további sorsára is. A Kincskereső kis ködmön világában az elvesztett illúziók és remények helyén az életbe vetett hit és az emberszeretet gyökeresedik meg. A kicsiny Gergő mesebeli lényekről, kincsekről álmodik, és úgy tudja, hogy a kincsekhez kizárólag a becsület és az igazság útján juthat el. Később rádöbben, hogy e belső értékek maguk voltak az édesapja által emlegetett kincsek, de ekkor a közösségi érzés, az ízig-vérig való becsületesség birtokában már boldogan élhet kincsek és gazdagság nélkül is. Móra emberi és írói hitvallását itt egy mottószerű igazság fémjelzi: „A szeretet az élet.” Az író érzelmi gazdagsága érett korában is a gyermekkor ki nem apadó forrásából táplálkozik. A családi környezet testmelege, a napi küzdelmekben megcsillanó szép momentumok s a szegény emberekben megtalálható „evangéliumi jóság” számos novellájának és kisebb írásának lesz középponti mozgatója. A mindennapi kenyér felejthetetlen története, amelyben a családtagok az utolsó falat kenyeret is egymás számára kívánják biztosítani; a szánkójukat a koldusaszszony tüzére rakó fiúk áldozatossága, s még számos hétköznapi „hőstett” jelzi Móra hovatartozását és belső elkötelezettségét. A magyar föld különleges lírai színekkel jelenik meg írásaiban; számos hasonlatában, képi remeklésében világosan föllelhetők a keresztény elemek is. „A pusztai harang szavára előbogárzanak a piros cserepes házakból a Ferencek és Mátyások... és föláradt, homokos, tocsogós semlyéken keresztül lassan topognak a szűzmáriakék és szentjózsefsárga lobogók után oda, ahol a búzamezők koszorújában lehajtott fejjel, szomorúan és fáradtan várja az élő embereket a halott Isten. Kirojzolódott szélű stólát himbál a nyersszagú szél a pap vörösre égett nyakában, el-elakad a mezítlábas ministráns kezében a kis csengettyű szava, mint játékos húsvéti bárányé, s a tömjénfüst nem fölfelé felhődzik, az égi magasokba, hanem leszáll legelni a pemetefüvekre, a feszület lábához.” Másutt az istendicséret himnusza csendül meg, és nyíltan vállalja az eszmei közösséget a teremtéssel, s ennek értelmében az ember földi küldetésével. Feltétlenül szólnunk kell azokról az irodalmi vélekedésekről ,is, amelyek Móra antiklerikális magatartását igyekeznek kihangsúlyozni. Nem kétséges, hogy az író a szegény nép védelmében többször kifogásolja és bírálja az egyházi vagyont s a felsőpapság kiváltságos helyzetét, de ez a „bírálat” mindig az evangélium szellemiségét tükrözi, s nem áll szemben az alapvető keresztény tanítással. Számos írásában lényéhez közelállónak nevezi a néppel együtt élő, vidéki alsópapságot. „Sok a pap barátom, sokkal több, mint a herceg vagy bankigazgató, de azok mind csak magamszerű falusi papok ...” A „Hiszek az emberben” költői látomásában boldognak nevezi a „tiszta szívűeket”, „akik még ma is el tudnak andalogni a betlehemi mezők énekén. Móra lírai prózája ott éri el a csúcsot, ahol a szülőföld és a magyarság létkérdéseiről, vagy akár egyszerű hétköznapjairól ír. Olaszországi gyógykezeltetése során elemi erővel tör fel belőle a hazavágyás: a Beszélgetés a ferdetoronnyal kötetében az áradó ragaszkodás hangján mond himnuszt a magyar földről. „Ó, istenem, a mi tavaszunk otthon! Mit tudják ezek, mi az a tavaszhó, amely meghozza az első langyos borúlátót, megszenteli a füvellő mezőket a kikelet első meleg permetével és meglobogtatja fölöttük az első szivárvány égő pántlikáját! Ezeknek minden lépten-nyomon van egy világhírű Annunciáta-képük, de a kalendáriumukban nem pirosbetűs nap a Gyümölcsoltó.” Ez a kivételes tehetségű író szerény, rokonszenves és szeretetreméltó ember maradt egész életében. Könyveivel, sikereivel sohasem kérkedett, inkább félrehúzódott, átadva a helyet másoknak. „Én utánam nem maradnak piramisok, sokat kell fúrnom-saragcsálnom. Nem vagyok nagy regiszterű orgona, kolompszó vagyok a magyar mezők felett, de fáradt emberek azt is szeretik hallgatni néha. Nem vagyok csillag, csak rőzsetűz, de az, amíg ég, meleget tud adni egyszerű embereknek.” Szeghalmi Elemér „ólgondolkodtató, milyen sokan értik félre a költészetet, a költészet lényegét. Mindenfajta félreértés burjánzik, s a félreértések neméből kitetszik gondolkodásunk erőtlensége és sekéllyessége. A legtöbben azt hiszik, a költészet (nemcsak a vers) valami díszítőelem, amely a dolgok megértéséhez nem szükséges, hanem csak járulékos ráadás. Olyasmi, akár a hab a tortán. Mintha a dolgok lényege, ami logikai, a gyengébbek kedvéért megismétlődnék a szépben, ami lágy és érzelgős. Vagy némelyek igáslónak nézik a költészetet, el lehet vele húzatni mindenféle terhet, amit a kerékagyig sárba ragadt gépek már nem bírnak. Vagy játékos élcelődésnek tartják, elmélázhatnak a sorai fölött, alkalmas filozófiai okoskodásokra, vagy XVII. század végi módon elsóhajtozhatnak a cikornyái fölött. Hát nem ez, nem ilyen a költészet. Hanem a legősibb megszólalásunk. Maga a lényeg. Ahogy az a matematika. A törvényszerűség és a törvény. Nem lehet a költészetet kényre-kedvre létrehozni. Olyan hang, vagy ábra az őse, amely egyszerre volt fölismerés, birtokbavétel és jövendölés. A költészet — mindig és ma is — annak kimondása, ami más módon örökké kimondhatatlan maradna. Az ókor pró- Kockás füzet fétikus nyelvezete költői volt. S a tudással, tapasztalattal, szemlélődéssel nagyon is megalapozott költészetben fejeződött ki az áldozatbemutatás és istenlátás. A költészetben az ember szembesül a lét, a valóság lényegével, ketten összevillannak és ami „kipattan” közöttük, az a lelki-szellemi „tűzjelenség”, a mű a lélek sűrű szövésű terméke. Ezt gondolatilag, érzelmileg, értékekben éppúgy megmérhetjük, mint bármely más emberi terméket, amelynek munka volt az ára. Ha a költészet műve ilyen hosszú utat tesz meg az emberi lélek legmélyétől a tárgyiasulásig, akkor létünk gyökereinek forrásvidékéről való, akkor köze van a hithez is, a valláshoz is, ha éppen nem egy vele. De a költészet nem közvetlen kapcsolatokat mutat az erők, a jelenségek, a dolgok között, hanem rejtett, homályos, bizonyos mértékig titokzatos kapcsolatokat. Ezért az igazi költészet megjelenési formája mindig belülről sugárzó, áttetsző, mindig független s egyben váratlan is. S mivel a költészet valamiképpen az egész megragadására törekszik, a költő a világban kialakult álláspontok között köztes helyet foglal el. Nemcsak ezt vagy azt akarja kimondani, tehát olyan helyet keres, ahonnan ez is, az is és még a többi is kimondható. Nem jelszavakat vagy jelszószerű meggyőződéseket állít, hanem valami egyetemes pillanatot, szót, jelenlétet; így beszél, csak így beszélhet mindenki nevében vagy a minden nevében, ami az igazság. És végül is ennek az egyetemesnek kimondása következtében szép, éspedig elkerülhetetlenül az. Ezért szép, nem pedig azért, mert ízlésekhez alkalmazkodik. Egyszer azt mondta valaki egy fontos költőnek: „X. úr, néha nem értjük, amit ír!” Mire a megkérdezett: „Én se mindig.” Vasad! Pétert Kapisztrán nyomában két körülmény összejátszása ii megkondultak, — a diadal kiesből Kapisztrán Szent János mérdeklésére. Hogyan keletkezett hát ma is talányos személyisége felé a félreértés? Minden valószínűség fordította a figyelmet. Az egyik szerint úgy, hogy Magyarországra Tóth István pécsi humanizmus csak a győzelem kivívása után érkutató felfedezése, aki megtalálta kezett meg a bulla. Így annak rena szentnek barátját és bajtársát lelkezései, már a győzelem emléelsirató hexameteres latin versét, kével fonódtak össze. Pálvölgyi A páratlan irodalmi leletről ő ma Endre még 1964-ben tisztázta ezt ma számol be a Magyar Nemzet 1984. január 14-i és lapunk február 5-i számában. A másik körülmény Held József Nándorfehérvár (Belgrád) védelme 1456-ban c. rövid, de gazdagon dokumentált vitacikkének megjelenése a Történelmi Szemle egy kicsit megkésett, 1983/1. számában, amely új megvilágításba állítja a nagy ferences alakját. A Kapisztránvers feltámadása papírsírjából természetesen meglepetés, de nem csoda. A Perugiában jogot végzett, ugyanott Nápolyi László nápolyi király bizalmasaként bírói gyakorlatot folytató, majd a szigorú obszerváns ferencesek közé belépő ifjú ember változatos pályája során aligha kerülhette ki a versírást. Hogy egyetlen ránk maradt verse latinul íródott, azt amagyarországi keletkezés magyarázza. Olasz hazáján kívül Kapisztrán mindig a latin nyelvet használta (több nyelven nem tudott), amelyet aztán egy helybeli pap fordított le a hallgatóság anyanyelvére, így volt ez Magyarországon is. 1455-ben a Duna mellékén egy Pál nevezetű pap, a nándorfehérvári ütközetben pedig egy Pál nevű székesfehérvári kanonok volt a tolmácsa. Ezt azért tartom szükségesnek megemlíteni, mert egyes sajtóközlemények úgy szóltak Pál veszprémi prépostról, mintha ő lenne az egyetlen magyar Kapisztrán környezetében, sőt mi több: egyetlen magyar szemtanúja a nándorfehérvári csatának. Teljesen egyetértek Tóth Istvánnak azzal a javaslatával, hogy folytatni kell a Pál veszprémi prépost személyére és művére, ezen túl pedig a Kapisztrán Szent János szerepére vonatkozó kutatásokat. Ugyanakkor meg kellene ismertetni a közvéleményt az eddigi kutatások eredményeivel. Mert ugyan mit tud a mai átlagember arról a nándorfehérvári csatáról, amelynek elvesztése megnyithatta volna a török útján Európa szívébe, megváltoztatva ezzel a világtörténelem menetét? Jószerivel annyit, hogy enneka diadalnak az emlékére rendelte el a pápa világszerte a déli harangszót. És még ez sem igaz. III. Kallixtus pápa 1456. június 29-én adta ki azt a nevezetes bulláját, amelyben felhívta az egész kereszténység főpapjait, hogy imádsággal, böjttel, bűnbánattal, a templomokban naponkint déltájban háromszori haranghúzással segítették elő a török elleni keresztes hadjárat sikerét. A keresztény világ harangjai tehát már három héttel a kivívott diadal,vagyis július 21/22. előtt a félreértést teljes filológiai pontossággal a Filológiai Szemle hasábjain. Közvéleményünk arról sem tud, hogy tulajdonképpen nem is egy, hanem két nándorfehérvári diadal volt. Tóth István lapunkban megjelent cikkében futólag utal II. Mohamed apjának, Murád szultánnak egy meghiúsult ostromára, amelynek idejét 1444 utánra teszi. Valójában ez a csata 1440-ben zajlott le, és diadalmas hőse a raguzai nemzetiségű várkapitány, Zovány János, a várnai johannita lovagok perjele, házfőnöke. Murád szultánnak a kéthónapi ostrom állítólag 17 ezer emberébe került, míg ezzel szemben a második nándorfehérvári ütközetnél csak mintegy 4000—5000-re rúgott a halottak száma mindkét oldalon. Tehát mind a két nándorfehérvári diadalnál egy-egy egyházi férfiú állt őrt: az elsőnél egy johannita perjel, a másodiknál egy ferences prédikátor. II. Történetírásunk már véglegesen szakított azzal a szűklátókörű, nacionalista hátterű szemlélettel, amely Kapisztránban csupán az inkvizítort, a husziták, a szakadárok, a zsidók üldözőjét látta. Ma már ő a keresztes sereg gyújtószavú prédikátora, sikeres szervezője és hőslelkű vezére. Szűcs Jenő észrevette, hogy a Kapisztrán szervezte keresztes sereg éppúgy radikalizálódott, mint hat évtizeddel később Dózsáé. A forradalmi kirobbanást csak úgy sikerült elhárítani, hogy gyorsan feloszlatták a sereget. Fügedi Erik a Kapisztrán János csodáira vonatkozó jegyzőkönyveket, 313 tanú vallomását elemezve megállapíthatta, hogy a szent újlaki (nemraki) sírjánál az egész akkori Magyarország, nemes, városi polgár, falusi paraszt egyaránt találkozott. Magatartásuk, vallási kultúrájuk teljesen egységes volt. És mit mond a nagy ferencesről a bevezetőben említett Held-féle tanulmány? Azt, hogy a 70. életévét betöltött törékeny öregember Magyarországon egy év alatt 600 km-t tett meg rossz utakon döcögve és fáradtságot nem ismerve, acélos erővel toborozta, szervezte és fegyelmezte az obszervancia szigorával kereszteseit. Ezenkívül a védelemben közvetlenül is résztvett. A végső csatában pedig — Hunyadi parancsai ellenére — jelentős szerepet játszott, mégha Nándorfehérvárt nem is ő, hanem Hunyadi mentette meg. Bellér Béla