Új Ember, 1988 (44. évfolyam, 1/2166-52/2216. szám)
1988-10-09 / 41. (2205.) szám
FIGYELŐ A Messiás-Oratórium a Zeneakadémián Három felsőoktatási intézmény összefogásával valósult meg az a hangverseny, melyre szeptember 18-án este a Zeneakadémián, majd másnap a Szegedi Nemzeti Színházban került sor. A Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola vegyeskara (karigazgató: Losonczy Katalin és Urbánné Varga Katalin), a Budapesti Műszaki Egyetem vegyeskara (Vasváriné Vida Györgyi) és a Szegedi Egyetemi Énekkar (Cser Miklós és Gyüdi Sándor) az oratóriumirodalom kimagasló remekművét, Händel Messiását szólaltatta meg, a Concertus Hungaricus Kamarazenekar közreműködésével, Oberfrank Géza vezényletével. A szólókat Zádori Mária, Németh Judit, Kállay Gábor és Gáti István énekelte, orgonán Karasszon Dezső játszott. Ha csak annyi történt volna, hogy párszáz fiatal a szó legnemesebb értelmében vett amatőrként vállalkozik egy ilyen nagyszabású mű megtanulására és előadására, azt is piros betűvel kellene felírnunk az 1988-as év zenei krónikájába. Itt azonban ennél sokkal többről volt szó. Nemes szépséggel és emelkedetten szólaltak meg Händel dallamai kidolgozottam könnyedén és harmonikusan énekelt az egyesített énekkar, a szólótételek közül pedig mindenekelőtt Zádori Mária gyönyörűen tolmácsolt áriái szereztek emlékezetes élményt. A mű — helyesen — eredeti angol nyelven hangzott el. A művészi élményen túl ez a hangverseny — előadóknak és a termet zsúfolásig megtöltő hallgatóknak egyaránt — a zene kifejező erejével közvetítette a Megváltó életének és tanításának a mi korunk embere számára is örökérvényű üzenetét. — k — Andrassew Iván—Pál János: Prolilémra (Kozmosz) Bár már kissé csillapulóban, de még mindig tart a szociográfiai hullám. Illyés, Kovács Imre, Nagy Lajos nyomdokain haladva az írástudó és felelősséget érző értelmiség a szociográfiai irodalommal igyekszik fölfedezni Magyarországot, bár egyesek véleménye szerint Magyarországon már minden föl van fedezve ... Hogy ez utóbbi mennyire nem helytálló megállapítás, bizonyítja Andrassew Iván és Pál János közelmúltban megjelent könyve. Egy harminckét éves vágóhídi hentes mondja el az életét, a maga fésületlen közvetlen közvetlenségével. Mindent az ő látásmódján keresztül ismerünk meg, a könyv ennyiben eltér a hagyományos szociográfikus módszertől. Ugyanakkor így válik izgalmas olvasmánnyá, hiszen Pál János számára is az jelenti az „objektivitást”, amit annak él meg. Milyen ez az „objektív” munkástudat a hetvenes évek Magyarországán? Elkeserítő, lesújtó? Hagyjuk az efféle minősítést, nem lehet vele túl sokat kezdeni. Mondjuk inkább: hiteles. Hiteles abból a szempontból, ahogy hűen dokumentálja — egy munkásember érzelem- és gondolatvilágával — a magyar társadalom utóbbi évtizedeinek ellentmondásait, a feszültségteremtő mechanizmusok kialakulását, a rövidtávú érdekek erkölcsromboló hatását. Mindazt, ami mai állapotába juttatta a nemzetet. Hat évig várakozott fiókban ez a könyv. Erejéből semmit nem veszített, sőt... Értékmérőnek kell-e többie. .. Illyés Gyula: Szellem, és erőszak(Magvető Kiadó) „Az itt következő időszerű írásokban egy-egy gondolat és adat többször is fölmerül. Nem elégszer. Könyvnélkülire való leckék. Keserűek, de jó okulásra. Aggasztó is lehet, ha az ami időszerű, tartóssá válik” — írja a szerző könyve előszavában. Tíz év késéssel kerül asztalunkra, de a felidézett néhány sorhosszabb töprengésre szólít, ha elolvassuk a könyvecskét. 66/Uac BÁNK JÓZSEF: , Ismerjük meg hitünket A betegek szentsége (2.) A BETEG ÁPOLÁSA. A házi ápolásban részesülő betegek szolgálata főleg külföldön sok helyütt jobb mint valaha. A helyes ápolási ismeretek már széles körben elterjedtek. Orvosi és ápolási segédeszközök állnak rendelkezésre. A modern kórház már tanult betegápoló nővérekkel rendelkezik. Sajnos, még nagy a létszámhiány ezen a területen. A jól működő kórházban tisztaság, jó ágy és különböző segédeszközök könynyítik meg a beteg életét. Gondoskodnak arról is, hogy a körülményekhez képest jól érezze magát. Természetesen nem nyújtanak mindent... Hiába, a beteg ember számára a kórház teljes kiszolgáltatottságot jelent. A sok vizsgálat révén hosszú időre rákerül az „orvosi futószalagra, amely nemegyszer betegségét még fokozza. Vannak idős betegek, akiket gyermekeik, rokonaik nem látogatnak. Teljesen magukra maradnak. Így gondjaikkal, aggodalmaikkal, félelmeikkel magukrahagyják őket, rájuk sem hederítenek. Minden beteg számára súlyos lelki terhet jelent szenvedései mellett a karantén, az egészségesek világától való elkülönítés. Ebből következik, hogy minden beteg igényli a látogatást és a kapcsolatot a külvilággal. Sok plébánia szervez beteglátogató szolgálatot, és fenntartja betegeivel a kapcsolatot. Elintéznek kisebb ügyeket is, és ha nagyobb méretű segítségre van szükség, azt is megoldják. A betegség nemcsak testi és lelki, hanem legtöbbször tetemes anyagi megterhelés is. Bizonyos kezelések, műtét, különleges gyógyszerek vagy segédeszközök a beteg és hozzátartozói számára gyakran tetemes kiadást jelentenek. A beteg — noha ingyenes a kezelés — sokszor erején felül is gondoskodik az úgynevezett hálapénz (parasolventia) előteremtéséről. BETEGSÉG AZ ÓSZÖVETSÉGBEN. A pogány népeknél a betegséget nem természetes okokra vezették vissza, hanem az ember és az istenség viszonyának a megromlására. Ezért a betegségek gyógyítására elsősorban a papok voltak illetékesek. A gyógyítás mindenekelőtt imádsággal és áldozatbemutatással történt. A „gyógyító férfiak” olyan emberek voltak, akik az istenséggel intenzívebb kapcsolatban álltak, és az ember viszonyát az istenséggel ismét rendbe tudták hozni. A zsidóságnak is az volt a meggyőződése, hogy a betegséget Isten küldi, ezért csak Isten gyógyíthatja meg. Isten pedig a betegséget büntetésként küldi. De Isten megengedi azt is, hogy egy-egy jó embert sújtson a betegség próbatételként: „A sátán eltávozott az Űr színe elől. Jóbot rosszindulatú fekéllyel sújtotta tetőtől talpig.” (Jób 2,7.) Isten ugyanakkor meg is óv a betegségtől, meggyógyít és az ember előtt mint orvos jelenik meg. „Ha hallgatsz Uradnak, Istenednek szavára, és azt teszed, ami helyes az ő szemében, ha engedelmeskedsz parancsainak, követed minden utasítását, akkor nem sújtanak semmiféle betegséggel, mint az egyiptomiakat sújtottam. Én, az Úr vagyok a te orvosod...” (Kir 15,26.) Ezért veti alá magát Jób is Istennek mindenben. „Ha sebet üt rajtad, majd be is kötözi, ha szétzúz is, meggyógyít a keze.” (Jób 5,18.) A beteg elsősorban az imádságtól vár gyógyulást: „Uram, ne hagyj magamra! Istenem, ne maradj távol tőlem! Siess segítségemre. Uram, üdvösségem!” A beteg számára a böjt is gyógyulást hoz (2 Sám 12,16). A fogadalmak és az áldozat bemutatása Istent a beteg meggyógyítására indíthatják. Orvosságnak tekintették a bort, az olajat, a balzsamot és a fügeflastromot. Mindenekelőtt azonban értékelték az orvost,, akire szükség van: „... az orvos Istentől kapja a bölcsességét ... Isten fárjasztja a földből a gyógyírt, aki felismeri, ne vesse meg. Azért adta Isten az embernek a belátást, hogy a csodatévő erővel megdicsőítse őt!” Az orvos a gyógyszerekkel csillapítja a fájdalmat. A gyógyszerész ugyancsak elkészíti a gyógyszert, hogy Isten művei el ne tűnjenek a földről és a segítség sem. „Fiam, ne késlekedjél hát, hogyha megbetegszel, imádkozz az Úrhoz és meggyógyít téged.” (Sir 38,9.) A betegség és az Istenhez fűződő viszony mély összefüggése miatt a zsidóságnál is a beteg számára a papok jelentették a legkomolyabb segítséget. Imádkoztak vele a gyógyulásért... A bűnök bocsánatáért áldozatot mutattak be... Gyógyírt is alkalmaztak... De illetékesek voltak „egészségügyi rendelkezések” terén is, például a leprások ellenőrzésénél (Lev 13). Tehát Izrael abban a mély meggyőződésben élt, hogy a betegség sohasem pusztán a test betegsége, hanem egyidejűleg mélyen érinti az embernek felebarátjával és Istennel fennálló viszonyát. Az orvos nagyra értékelt tevékenysége és a gyógyszerek alkalmazása nekik csupán nagyobb összefüggésben tűnt fel ésszerűnek és hatásosnak. A próféták megbízatásuk jogosságát és Isten nevében végzett tevékenységüket a betegségek csodás gyógyításával is bizonyították. (2 Kir 5.) BETEGSÉG AZ ÚJSZÖVETSÉGBEN. Az Újszövetség sem pusztán természetes okokra vezeti vissza a betegséget, hanem például egy gonoszlélek mesterkedésére, aki egy asszonynak 18 éve meggörbítette a hátát úgy, hogy nem tudott kiegyenesedni (Lk 13,11)... Jézus így szólt a bénához, akit meggyógyított: „Ne vétkezzél többet, hogy rosszabbul ne járj!” (Jn 5,14.) Jézus azonban a betegségben olyan rosszat is lát, amit Isten megenged, hogy a gyógyulás Isten megdicsőítését szolgálja. (Jn 11,4.) Mindenekelőtt Jézus arra mutat rá, hogy ő Isten megbízásából és hatalmával cselekszik, amikor úrrá lesz a betegségen. Megmutatja, hogy övele új kor virradt az emberiségre, „mert a betegség elvesztette hatalmát. Vakok látnak ... sánták járnak ... leprások megtisztulnak ... süketek hallanak...” (Mt 11,50.) Gyógyító hatalmát Jézus tanítványaival is közli, hogy mint Isten hírnökei, hozzák a „jó hírt” az emberek közé. „Gyógyítsátok meg az ottani betegeket és hirdessétek: Közel van hozzátok az Isten országa!" (Lk 10,9.) — „Azok útra kelve, bűnbánatot hirdettek, sok ördögöt űztek ki, és olajjal megkenve, sok beteget gyógyítottak meg.” (Mk 6,12—13.) A közösségek, az egyházközségek elöljárói természetesnek találták, hogy a betegekről való gondoskodást és azok gyógyítását folytatniok kell. Ezért olvashatjuk Jakab apostol levelében az utasítást: „Beteg valaki közületek? Hívassa az egyház papjait. Imádkozzanak felette, s kenjék meg olajjal az Úr nevében. A hitből fakadó imádság üdvére lesz a betegnek. Ha pedig bűnben van, bocsánatot nyer.” (Jak 5,14— 15.) (Folytatjuk) „Hass, alkoss, gyarapíts...” Kölcsey halálának 150. évfordulójára A XIX. századi magyar szellemi élet egyik átfogó tehetségű képviselője volt Kölcsey Ferenc. Költő, esztétikus, kritikus, nyelvész és közéleti személyiség, aki műveltsége, világos szellemisége, izzó magyarságtudata és erkölcsi emelkedettsége révén a magyar reformkor legnemesebb értékeit testesítette meg egy személyiben. Munkálkodásai (az irodalmi éppúgy, mint az eszmei, politikai jellegű harcok) egyformán irányultak az elnyomó Habsburg-uralom és az elmaradott magyar vármegyék beszűkültsége ellen. Nehéz életutat járt be: a nyelvújítás gigászi küzdelmeitől kezdve a reformországgyűlések fárasztó sorozatán át a nemzet szellemi-ízlésbeli pallérozásáig rengeteg tennivalója akadt e hazában. Mint költő az 1820-as években a korszak legkiemelkedőbb líráját hozta létre. A Vanitatum vanitas, a Zsarnok, az Igazság, a Rákos és a Himnusz című versekben az elődök legszebb hagyományai ugyanúgy tovább élnek, mint a kortársak: Berzsenyi vagy Batsányi magas szintű poézise, drámai és profétikus ereje. A Himnusz markáns képsorokat tömörít, a lassú, hömpölygő versszakai újabb és újabb reflexiókkal lepik meg az olvasót. Nem érthetünk egyet a korszak kiváló ismerőjével, a pár éve elhunyt Szauder József professzorral, aki a vers bűntudatot árasztó sorai mögött csak politikai jellegű felismerést és ítéletet vesz észre — a vallásosságát formálisnak tartja. A Himnusz nem köntösében, külső elemeiben hordjaa vallásos — pontosabban keresztény eszmevilágot tükröző — jegyeit, hanem tartalmában. A vallási és politikai részre való szétválasztás különben sem szerencsés, a magyar irodalomban akár a reformáció— ellenreformáció, akár a kuruc szabadságharc koráról essék szó, a vallásos és politikai tendenciák szoros összefüggésben vannak, erős kölcsönhatást gyakorolnak egymásra. Kölcsey a balsorssal vezeklő nép mellett a „víg esztendők” reményét is felvillantja, az Istenhez való fohászkodása nem tétlen csüggedésbe fordul, hanem a tettel, munkálkodással épített jövő eszmei erősítőjévé magasodik. A költemény ezért válhatott népünk nemzeti imádságává, hivatalos himnuszává. S közben újabb válságos évek mállasztják az író fogyatkozó erejét. Ebből a korból származó versei — minden egyéni bánata és letörtsége ellenére — a tettre, a cselekvésre mozgósítanak, a jövőbe vetett hit sugárzik belőlük. A nemzet „nagykorúvá” érésének európai érvényű megfogalmazása az ilyen költői tehetség esetében még egy epigramma kereteiben is elfér. Jelen és jövő „találkozása” révén születik meg e nagy szintézis; a Huszt jelmondattá váló kródája: Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort: Hass, alkoss, gyarapíts, s a haza fényre derül! Mindez szívet pezsdítő és fölemelő. Jelképesnek érezzük, hogy egy évszázaddal később, a nemzetnek ugyancsak válságos periódusában ez a vers Kodály Zoltán muzsikájával fonódott össze, mintegy kapcsolatot, folyamatosságot teremtve a nagy géniuszok között. Nem avuló, érvényes gondolat és életprogram a jelenben élő magyarság számára is. Szeghalmi Elemér Emléksorok Taál Jánosról Néhány hete még a könyvedről írtam, most pedig már a búcsú sorait vetem papírra. A búcsúét, amely — jóllehet tudjuk, hogy csak időleges (hiszen viszontlátjuk egymást egyszer), mégis — nehéz. Fülemben még a hangod, amikor legutóbb beszéltünk. Súlyos betegen is tele voltál tervekkel, reménnyel. Abba az evangéliumhirdetésbe, ami életed foglalata, értelme és tartalma volt, beletartozott a kereszthordozás is (ahogyan benne van az evangéliumban). Hordoztad békében és háborúban, hadifogságban és hazatérve, mellőztetésben és nehéz kétkezi munkában, törvénytelenül bebörtönözve és betegséged kínjaiban. Halálodig reménykedtél benne, hogy rehabilitálnak egy napon. De soha, egyetlen szóval sem panaszkodtál, nem lázadoztál és nem vádaskodtál, hanem elfogadtad Isten akaratát. Imádságod a megostorozott, tövissel koronázott, megcsúfolt és keresztre feszített Üdvözítő imádsága volt: a megbocsátásé és a szereteté. Erre gondoltam az Óbudai-temetőbenkoporsód !mellett állva, és gyászipisében, a Jó Pásztor kápolnában, egykori teológustársad, Tóth László veszprémi segédpüspök homiliáját hallgatva, aki a te hitvalló papi — emberi — életed példájáról beszélt. Sokan voltunk együtt a búcsúztatásodon — híveid, paptestvéreid, barátaid —, mert nagyon sokan szerettünk. Ahogyan te is sokunkat — mindenkit — szerettél. És szereteted átsugárzik a halálon. (balássy) SIKLÓSI JÁNOS: Őszi vad körtefa Egyedül áll a nyárfás domb megött, gyümölcse napról-napra ízesebb. Lehullt körtéit az avar alatt puhítja meg a meleg őszi nap. S ezek zamatosak csak igazán, jobbak, mint amik fönt érnek a fán. Rájuk járnak a torkos darazsak, hangyák eszik dagadtra magukat. Egér rágcsálja, őzek, szarvasok falják őket, borzas vadmalacok. Meg-megrázkódik terhétől a fa, akár egy élő, nagy gyöngypalota. Fölmásznak rá az éhes gyerekek, madarak tömik torkig hegyüket. Olykor magam is ki-kiballagok, hogy lássam a sok élő csillagot. Tépek belőlük. Csak annyit szedek, amennyit ott egyhelyben „megeszek”. Nézem a fát és soká hallgatok. Fáj, hogy gyümölcse túl hamar lefogy. Elhagyják mind, kiknek enni adott. Ember, állat egyként hálátlanok. Ő nem haragszik. Csak áll szelíden s jövőre is virágzik és terem. BALÁZS F. ATTILA: Imádság Uram, hitünk törékeny tükör nem bírja el képmásodat fiók mélyén őrizzük szilánkjait Uram, hallgatásod túlharsogja az egymásnak feleselő szólamokat Uram, addl hogy meglássam azt mit önnön testem takar Uram, maradj velem a szó sivatagba csapott villám Uram, talán egyszer megértjük mert a könny nyelve egyetemes