Új Ember, 1988 (44. évfolyam, 1/2166-52/2216. szám)

1988-10-09 / 41. (2205.) szám

FIGYELŐ A Messiás-Oratórium a Zeneakadémián Három felsőoktatási intézmény összefogásával valósult meg az a hangverseny, melyre szeptember 18-án este a Zeneakadémián, majd másnap a Szegedi Nemzeti Szín­házban került sor. A Bárczi Gusz­táv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola vegyeskara (karigazgató: Losonczy Katalin és Urbánné Varga Katalin), a Budapesti Mű­szaki Egyetem vegyeskara (Vas­váriné Vida Györgyi) és a Szegedi Egyetemi Énekkar (Cser Miklós és Gyüdi Sándor) az oratórium­irodalom kimagasló remekművét, Händel­ Messiását szólaltatta meg, a Concertus Hungaricus Kamara­­zenekar közreműködésével, Ober­­frank Géza vezényletével. A szó­lókat Zádori Mária, Németh Ju­dit, Kállay Gábor és Gáti István énekelte, orgonán Karasszon De­zső játszott. Ha csak annyi történt volna, hogy párszáz fiatal a szó legne­mesebb értelmében vett amatőr­ként vállalkozik egy ilyen nagy­szabású mű megtanulására és elő­adására, azt is piros betűvel kel­lene felírnunk az 1988-as év zenei krónikájába. Itt azonban ennél sokkal többről volt szó. Nemes szépséggel és emelkedetten szólal­tak meg Händel dallamai kidol­gozottam könnyedén és harmoni­kusan énekelt az egyesített ének­kar, a szóló­tételek közül pedig mindenekelőtt Zádori Mária gyö­nyörűen tolmácsolt áriái szerez­tek emlékezetes élményt. A mű — helyesen — eredeti angol nyelven hangzott el. A művészi élményen túl ez a hangverseny — előadóknak és a termet zsúfolásig megtöltő hallga­tóknak egyaránt — a zene kife­jező erejével közvetítette a Meg­váltó életének és tanításának a mi korunk embere számára is örökérvényű üzenetét. — k — Andrassew Iván—Pál János: Prolilém­ra (Kozmosz) Bár már kissé csillapulóban, de még mindig tart a szociográfiai hullám. Illyés, Kovács Imre, Nagy Lajos nyomdokain haladva az írástudó és felelősséget érző ér­telmiség a szociográfiai irodalom­mal igyekszik fölfedezni Magyar­­országot, bár egyesek véleménye szerint Magyarországon már min­den föl van fedezve ... Hogy ez utóbbi mennyire nem helytálló megállapítás, bizonyítja Andrassew Iván és Pál János kö­zelmúltban megjelent könyve. Egy harminckét éves vágóhídi hen­tes mondja el az életét, a ma­ga fésületlen közvetlen közvetlen­ségével. Mindent az ő látásmód­ján keresztül ismerünk meg, a könyv ennyiben eltér a hagyomá­nyos szociográfikus módszertől. Ugyanakkor így válik izgalmas ol­vasmánnyá, hiszen Pál János szá­mára is az jelenti az „objektivi­tást”, amit annak él meg. Milyen ez az „objektív” mun­kástudat a hetvenes évek Magyar­­országán? Elkeserítő, lesújtó? Hagyjuk az efféle minősítést, nem lehet vele túl sokat kezdeni. Mond­juk inkább: hiteles. Hiteles abból a szempontból, ahogy hűen doku­mentálja — egy munkásember ér­zelem- és gondolatvilágával — a magyar társadalom utóbbi évtize­deinek ellentmondásait, a feszült­ségteremtő mechanizmusok kiala­kulását, a rövidtávú érdekek er­kölcsromboló hatását. Mindazt, ami mai állapotába juttatta a nemzetet. Hat évig várakozott fiókban ez a könyv. Erejéből semmit nem ve­szített, sőt... Értékmérőnek kell-e több­i­e. .. Illyés Gyula: Szellem, és erőszak(Magvető Kiadó) „Az itt következő időszerű írá­sokban egy-egy gondolat és adat többször is fölmerül. Nem elég­szer. Könyvnélkülire való leckék. Keserűek, de jó okulásra. Ag­gasztó is lehet, ha az ami idősze­rű, tartóssá válik” — írja a szer­ző könyve előszavában. Tíz év ké­séssel kerül asztalunkra, de a fel­idézett néhány sor­­hosszabb töp­rengésre szólít, ha elolvassuk a könyvecskét. 6­6/Uac BÁNK JÓZSEF: , Ismerjük meg hitünket A betegek szentsége (2.) A BETEG ÁPOLÁSA. A házi ápolásban része­sülő betegek szolgálata főleg külföldön sok he­lyütt jobb mint valaha. A helyes ápolási isme­retek már széles körben elterjedtek. Orvosi és ápolási segédeszközök állnak rendelkezésre. A modern kórház már tanult betegápoló nővé­rekkel rendelkezik. Sajnos, még nagy a létszám­­hiány ezen a területen. A jól működő kórházban tisztaság, jó ágy és különböző segédeszközök köny­­nyítik meg a beteg életét. Gondoskodnak arról is, hogy a körülményekhez képest jól érezze ma­gát. Természetesen nem nyújtanak mindent... Hiába, a beteg ember számára a kórház teljes­ kiszolgáltatottságot jelent. A sok vizsgálat révén hosszú időre rákerül az „orvosi futószalagra, amely nemegyszer betegségét még­­ fokozza. Vannak idős betegek, akiket gyermekeik, rokonaik nem látogat­nak. Teljesen magukra maradnak. Így gondjaikkal, aggodalmaikkal, félelmeikkel magukra­­hagyják őket, rájuk sem hederítenek. Minden beteg számára súlyos lelki terhet je­lent szenvedései mellett a karantén, az egészsé­gesek világától való elkülönítés. Ebből következik, hogy minden beteg igényli a látogatást és a kap­csolatot a külvilággal. Sok plébánia szervez beteg­látogató szolgálatot, és fenntartja betegeivel a kapcsolatot. Elintéznek kisebb ügyeket is, és ha nagyobb méretű segítségre van szükség, azt is megoldják. A betegség nemcsak testi és lelki, hanem leg­többször tetemes anyagi megterhelés is. Bizonyos kezelések, műtét, különleges gyógyszerek vagy se­gédeszközök a beteg és hozzátartozói számára gyakran tetemes kiadást jelentenek. A be­teg — noha ingyenes a kezelés — sokszor ere­jén felül is gondoskodik az úgynevezett hálapénz (parasolventia) előteremtéséről. BETEGSÉG AZ ÓSZÖVETSÉGBEN. A pogány népeknél a betegséget nem természetes okokra vezették vissza, hanem az ember és az istenség viszonyának a megromlására. Ezért a betegségek gyógyítására elsősorban a papok voltak illetéke­sek. A gyógyítás mindenekelőtt imádsággal és áldozatbemutatással történt. A „gyógyító férfiak” olyan emberek voltak, akik az istenséggel inten­zívebb kapcsolatban álltak, és az ember viszo­nyát az istenséggel ismét rendbe tudták hozni. A zsidóságnak is az volt a meggyőződése, hogy a betegséget Isten küldi, ezért csak Isten gyógyít­hatja meg. Isten pedig a betegséget büntetésként küldi. De Isten megengedi azt is, hogy egy-egy jó embert sújtson a betegség próbatételként: „A sátán eltávozott az Űr színe elől. Jóbot rossz­indulatú fekéllyel sújtotta tetőtől talpig.” (Jób 2,7.) Isten ugyanakkor meg is óv a betegségtől, meg­gyógyít és az ember előtt mint orvos jelenik meg. „Ha hallgatsz Uradnak, Istenednek szavára, és azt teszed, ami helyes az ő szemében, ha enge­delmeskedsz parancsainak, követed minden uta­sítását, akkor nem sújtanak semmiféle betegség­gel, mint az egyiptomiakat sújtottam. Én, az Úr vagyok a te orvosod...” (Kir 15,26.) Ezért veti alá magát Jób is Istennek mindenben. „Ha sebet üt­ rajtad, majd be is kötözi, ha szétzúz is, meg­gyógyít a keze.” (Jób 5,18.) A beteg elsősorban az imádságtól vár gyógyulást: „Uram, ne hagyj magamra! Istenem, ne maradj távol tőlem! Siess segítségemre. Uram, üdvösségem!” A beteg szá­mára a böjt is gyógyulást hoz (2 Sám 12,16). A fogadalmak és az áldozat bemutatása Istent a be­teg meggyógyítására indíthatják. Orvosságnak tekintették a bort, az olajat, a balzsamot és a fügeflastromot. Mindenekelőtt azonban értékelték az orvost,, akire szükség van: „... az orvos Istentől kapja a bölcsessé­gét ... Isten fár­jaszt­ja a földből a gyógyírt, aki felismeri, ne vesse meg. Azért adta Isten az em­bernek a belátást, hogy a csodatévő erővel meg­dicsőítse őt!” Az orvos a gyógyszerekkel csilla­pítja a fájdalmat. A gyógyszerész ugyancsak el­készíti a gyógyszert, hogy Isten művei el ne tűn­jenek a földről és a segítség sem. „Fiam, ne kés­lekedjél hát, hogyha megbetegszel, imádkozz az Úrhoz és meggyógyít téged.” (Sir 38,9.) A betegség és az Istenhez fűződő viszony mély összefüggése miatt a zsidóságnál is a beteg szá­mára a papok jelentették a legkomolyabb segít­séget. Imádkoztak vele a gyógyulásért... A bű­nök bocsánatáért áldozatot mutattak be... Gyógyírt is alkalmaztak... De illetékesek voltak „egészségügyi rendelkezések” terén is, például a leprások ellenőrzésénél (Lev 13). Tehát Izrael abban a mély meggyőződésben élt, hogy a betegség sohasem pusztán a test be­tegsége, hanem egyidejűleg mélyen érinti az em­bernek felebarátjával és Istennel fennálló viszo­nyát. Az orvos nagyra értékelt tevékenysége és a gyógyszerek alkalmazása nekik csupán nagyobb összefüggésben tűnt fel ésszerűnek és hatásosnak. A próféták megbízatásuk jogosságát és Isten ne­vében végzett tevékenységüket a betegségek cso­dás gyógyításával is bizonyították. (2 Kir 5.) BETEGSÉG AZ ÚJSZÖVETSÉGBEN. Az Újszö­vetség sem pusztán természetes okokra vezeti vissza a betegséget, hanem például egy gonosz­­lélek mesterkedésére, aki egy asszonynak 18 éve meggörbítette a hátát úgy, hogy nem tudott ki­egyenesedni (Lk 13,11)... Jézus így szólt a béná­hoz, akit meggyógyított: „Ne vétkezzél többet, hogy rosszabbul ne járj!” (Jn 5,14.) Jézus azon­ban a betegségben olyan rosszat is lát, amit Isten megenged, hogy a gyógyulás Isten megdicsőítését szolgálja. (Jn 11,4.) Mindenekelőtt Jézus arra mutat rá, hogy ő Isten megbízásából és hatalmával cselekszik, ami­kor úrrá lesz a betegségen. Megmutatja, hogy övele új kor virradt az emberiségre, „mert a be­tegség elvesztette hatalmát. Vakok látnak ... sán­ták járnak ... leprások megtisztulnak ... süketek hallanak...” (Mt 11,50.) Gyógyító hatalmát Jézus tanítványaival is közli, hogy mint Isten hírnökei, hozzák a „jó hírt” az emberek közé. „Gyógyítsátok meg az ottani be­tegeket és hirdessétek: Közel van hozzátok az Isten országa!" (Lk 10,9.) — „Azok útra kelve, bűnbánatot hirdettek, sok ördögöt űztek ki, és olajjal megkenve, sok beteget gyógyítottak meg.” (Mk 6,12—13.) A közösségek, az egyházközségek elöljárói ter­mészetesnek találták, hogy a betegekről való gon­doskodást és azok gyógyítását folytatniok kell. Ezért olvashatjuk Jakab apostol levelében az uta­sítást: „Beteg valaki közületek? Hívassa az egy­ház papjait. Imádkozzanak felette, s kenjék meg olajjal az Úr nevében. A hitből fakadó imádság üdvére lesz a betegnek. Ha pedig bűnben van, bocsánatot nyer.” (Jak 5,14— 15.) (Folytatjuk) „Hass, alkoss, gyarapíts...” Kölcsey halálának 150. évfordulójára A XIX. századi magyar szellemi élet egyik átfogó tehetségű képviselője volt Kölcsey Ferenc. Költő, esztétikus, kritikus, nyelvész és közéleti személyiség, aki műveltsége, világos szellemisége, izzó magyarságtudata és erkölcsi emelkedettsége révén a magyar reformkor legnemesebb értékeit testesítette meg egy személyiben. Munkálkodásai (az irodalmi éppúgy, mint az eszmei, politikai jel­legű harcok) egyformán irányultak az elnyomó Habsburg-uralom és az elmaradott magyar vár­megyék beszűkültsége ellen. Nehéz életutat járt be: a nyelvújítás gigászi küzdelmeitől kezdve a reformországgyűlések fárasztó sorozatán át a nem­zet szellemi-ízlésbeli pallérozásáig rengeteg ten­nivalója akadt e hazában. Mint költő az 1820-as években a korszak leg­kiemelkedőbb líráját hozta létre. A Vanitatum vanitas, a Zsarnok, az Igazság, a Rákos és a Himnusz című versekben az elődök legszebb ha­gyományai ugyanúgy tovább élnek, mint a kor­társak: Berzsenyi vagy Batsányi magas szintű poézise, drámai és profétikus ereje. A Himnusz markáns képsorokat tömörít, a lassú, hömpölygő versszakai újabb és újabb ref­lexiókkal lepik meg az olvasót. Nem érthetünk egyet a korszak kiváló ismerőjével, a pár éve elhunyt Szauder József professzorral, aki a vers bűntudatot árasztó sorai mögött csak politikai jellegű felismerést és ítéletet vesz észre — a val­lásosságát formálisnak tartja. A Himnusz nem köntösében, külső elemeiben hordjaa vallásos — pontosabban keresztény eszmevilágot tükröző — jegyeit, hanem tartalmában. A vallási és politikai részre való szétválasztás különben sem szeren­csés, a magyar irodalomban akár a reformáció— ellenreformáció, akár a kuruc szabadságharc ko­ráról essék szó, a vallásos és politikai tendenciák szoros összefüggésben vannak, erős kölcsönhatást gyakorolnak egymásra. Kölcsey a balsorssal ve­zeklő nép mellett a „víg esztendők” reményét is felvillantja, az Istenhez való fohászkodása nem tétlen csüggedésbe fordul, hanem a tettel, mun­kálkodással épített jövő eszmei erősítőjévé maga­sodik. A költemény ezért válhatott népünk nem­zeti imádságává, hivatalos himnuszává. S közben újabb válságos évek mállasztják az író fogyatkozó erejét. Ebből a korból származó versei — minden egyéni bánata és letörtsége el­lenére — a tettre, a cselekvésre mozgósítanak, a jövőbe vetett hit sugárzik belőlük. A nemzet „nagykorúvá” érésének európai érvé­nyű megfogalmazása az ilyen költői tehetség ese­tében még egy epigramma kereteiben is elfér. Jelen és jövő „találkozása” révén születik meg e nagy szintézis; a Huszt jelmondattá váló kródája: Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort: Hass, alkoss, gyarapíts, s a haza fényre derül! Mindez szívet pezsdítő és fölemelő. Jelképesnek érezzük, hogy egy évszázaddal később, a nem­zetnek ugyancsak válságos periódusában ez a vers Kodály Zoltán muzsikájával fonódott össze, mint­egy kapcsolatot, folyamatosságot teremtve a nagy géniuszok között. Nem avuló, érvényes gondolat és életprogram a jelenben élő magyarság szá­mára is. Szeghalmi Elemér Emléksorok Taál Jánosról Néhány hete még a könyvedről írtam, most pedig már a búcsú sorait vetem pa­pírra. A búcsúét, amely — jóllehet tud­juk, hogy csak időleges (hiszen viszont­látjuk egymást egyszer), mégis — nehéz. Fülemben még a hangod, amikor leg­utóbb beszéltünk. Súlyos betegen is te­le voltál tervekkel, reménnyel. Abba az evangéliumhirdetésbe, ami életed foglala­ta, értelme és tartalma volt, beletartozott a kereszthordozás is (ahogyan benne van az evangéliumban). Hordoztad békében és háborúban, hadifogságban és hazatér­ve, mellőztetésben és nehéz kétkezi mun­kában, törvénytelenül bebörtönözve és be­tegséged kínjaiban. Halálodig reményked­tél benne, hogy rehabilitálnak egy na­pon. De soha, egyetlen szóval sem pa­naszkodtál, nem lázadoztál és nem vádas­kodtál, hanem elfogadtad Isten akaratát. Imádságod a megostorozott, tövissel ko­ronázott, megcsúfolt és keresztre feszített Üdvözítő imádsága volt: a megbocsátásé és a szereteté. Erre gondoltam az Óbu­dai-temetőben­­koporsód !mellett állva, és gyászipisében, a Jó Pásztor kápolnában, egykori teológustársad, Tóth László veszp­rémi segédpüspök homiliáját hallgatva, aki a te hitvalló papi — emberi — életed példájáról beszélt. Sokan voltunk együtt a búcsúztatáso­don — híveid, paptestvéreid, barátaid —, mert nagyon sokan szerettünk. Ahogyan te is sokunkat — mindenkit — szerettél. És szereteted átsugárzik a halálon. (balássy) SIKLÓSI JÁNOS: Őszi vad körtefa Egyedül áll a nyárfás domb megött, gyümölcse napról-napra ízesebb. Lehullt körtéit az avar alatt puhítja meg a meleg őszi nap. S ezek zamatosak csak igazán, jobbak, mint amik fönt érnek a fán. Rájuk járnak a torkos darazsak, hangyák eszik dagadtra magukat. Egér rágcsálja, őzek, szarvasok falják őket, borzas vadmalacok. Meg-megrázkódik terhétől a fa, akár egy élő, nagy gyöngypalota. Fölmásznak rá az éhes gyerekek, madarak tömik torkig hegyüket. Olykor magam is ki-kiballagok, hogy lássam a sok élő csillagot. Tépek belőlük. Csak annyit szedek, amennyit ott egyhelyben „megeszek”. Nézem a fát és soká hallgatok. Fáj, hogy gyümölcse túl hamar lefogy. Elhagyják mind, kiknek enni adott. Ember, állat egyként hálátlanok. Ő nem haragszik. Csak áll szelíden s jövőre is virágzik és terem. BALÁZS F. ATTILA: Imádság Uram, hitünk törékeny tükör nem bírja el képmásodat fiók mélyén őrizzük szilánkjait Uram, hallgatásod túlharsogja az egymásnak feleselő szólamokat Uram, addl hogy meglássam azt mit önnön testem takar Uram, maradj velem a szó sivatagba csapott villám Uram, talán egyszer megértjük mert a könny nyelve egyetemes

Next