Új Ember, 1989 (45. évfolyam, 1/2217-53/2268. szám)
1989-03-26 / 13. (2229.) szám
A vizek is úgy halnak meg, mint a fák: állva. Életük: elemi. Kezdettől ott voltak, ahol a Lélek, aki fölöttük lebegett. A Lélek keze művei. Titokzatosak és titkokat rejtek. A víz: élet. S olyan, mint az élet: érzékeny és okos, s ha természetét megrontják, ront maga is anélkül, hogy akarná. Óvjátok a vizeket! — kiáltotta egyszer valaki, s azóta csak sokszorozódik ez a visszhang. Védtelenül megállnak. Csobogásuk többé nem indít verset költők tomnáin, a Nap pedig fénytelenné borul, mert nem öntheti rájuk sugarát. Mi tükrözi vissza akkor a Napot? KECSKÉS AGNES; DUNAKANYAR (GOBELIN) (Adalbertlnum) Galántai Mária halálára Sohasem volt egyedül, bár magányos volt. Isten szeretetének különös áramkörében élt, ahol folyton testvérekre talált. A család tűzhely melegét számára egy lelkiség-mozgalom jelentette, amiről szinte alig beszélt, mégis éreztük, hová tartozik. Irt, gondolkodott, imádkozott, vagyis mindig derűs volt legbensejében. Betegségében tudtuk meg, mennyire erős lélek. Olyan keresztény, aki a szenvedések tüzében megpróbált aranyhoz hasonlít. Nem panaszkodott, nem kesergett. Számára az Evangélium nem program, hanem élet volt. Elmúlt számunkban közölt utolsó kéziratmondatai hitelesítő vallomások: igen, ez volt ő, Isten kezéből ajándék, aki belenyugvó szívvel fogadta a szenvedést, hiszen — mint írta — „Isten gondviselő keze vezette”. Fájdalmai közt — mint barátnői mondták — fölragyogott az arca, ha a halálról esett szó. Sohasem várta, vigasztalják. Tisztában volt vele s alázattal, nagy hittel fogadta el, hogy nem lesz jobban. Most, hogy bezárult földi pályája, Jacques Maritain szavai jutnak eszünkbe, aki élete vége felé írta egy üdvözlő lapra Jézus Kis Testvéreinek: „Az égben vannak események, amelyek megtörténnek. Új boldogok érkeznek folyton a földről, hogy az örök életre szülessenek, a többiek fogadják őket, barátságok alakulnak ki közöttük. Mindez nagyszerű történelmet alkot, a mi történelmünktől különböző tartamban.” Lisieux-i Szent Teréz gondolataira emlékeztetnek ezek a mondatok, eltávozott munkatársunk meggyőződésére: „Azzal akarok foglalkozni az égben, hogy jót teszek a földön.” Biztosan elvitte ő is barátai emlékét, s így a megszakíthatatlan szeretet ezután is összeköt vele minket. Galántai Mária élt 44 évet — olvassuk fejfáján a temetőben. Az idő semmivé zsugorodott számára: magasabb tereken jár, amint halála előtt, betegágyán sem élt már egészen itt. Végrendeletében azt kérte, senki se mondjon fölötte búcsúbeszédet. Talán mert tudta, az idő, a föld csak átmenet, s a végső találkozás lesz az igazi. Egyháza hűséges híve volt, aki mindig készen állt, ha érte kellett tennie. Tanári okleveléhez teológiai bizonyítványt is szerzett. Hány templom — egyházközség őrzi építésben segítő írásai áldásos emlékét! Illetve hálás azoknak, akik Galántai Mária cikkei nyomán küldték el adományaikat. Most őrá vár az el nem múló jutalom. Kolléganőnk, te igazi ember, nyugodj békében. Az angyal válaszol t :valahogy úgy alakul, rendeződik fokról-fokra ember és Isten pusztulás és születés párbeszéde." (Pilinszky: Fokról-fokra) Valójában mi is ez a könyv? Egy dokumentum 1934—44-ről, háborúról, zsidóüldözésről, keresztényekről, akik segítenek az üldözötteken, errtkertelenségről — arról az időről, amikor „az ember a mindenség sikolyát hallja..Egy dokumentum négy művész barátról, Hannáról, Liliről, Józsefről és Gittáról, akik ebben a kiüresedett korban keresik az értékeket, életük értelmét. Váratlanul eljön hozzájuk egy soha nem tapasztalt sugárzó erő, amely később angyalnak nevezi magát, új dimenziót mutat meg számukra, amely ettől a pillanattól kezdve betölti életüket. A történet látszólag az unalomig elkoptatott, nem vall nagy fantáziára. Így igaz, mert valóban nem a fantázia szüleménye! Mailász Gitta ugyanis nem szerzője, hanem lejegyzője azoknak az üzeneteknek és beszélgetéseknek, amelyeket ő és barátai az angyallal folytattak. A barátok közül hárman zsidók, ők a deportálások során vesztették életüket. Gitta volt az egyedüli túlélő, és Magyarországot a ’60-as években éppen azért hagyta el, hogy e dokumentumot kiadathassa. A könyv először 1976-ban, Franciaországban látott napvilágot, azóta 12 nyelvre fordították le — és világsiker lett. 1988-ban a TYPOFOT nevű kis magánvállalkozás jelentette meg, immár itthon, magyar nyelven. Igaz, Mailász Gitta nem bízott e vállalkozás sikerében, nem hitte, hogy könyve Európának ezen a részén kiadóra talál, illetve, hogy egyáltalán megjelenhet. Csoda? Nem. Titok ez a könyv. Titok, amelynek megfejtéséhez nem lehet használati utasítást mellékelni. Csupán egy figyelmeztetés igazít el az elején: „Az olvasó fogadja el, ahogyan van, vagy tegye félre.” Első nekifutásra szinte végigrohanunk a könyvön, majd észbekapunk — és kezdjük elölről. Hiszen egy-egy szava is hosszasan elgondolkodtat, akaratlanul is meditációra késztet. Ki, vagy mi ez az angyal, aki Hannán keresztül szól a többiekhez, és milyen üzenetet közvetít? Az, hogy minek nevezzük, nem lényeges, mert mindenki magában hordozza angyalát, ám hangja csak a lélekben felkészültekhez juthat el. Hogyan lehetséges mindez? Mennyiben valóság? Szőnyi Magda pszichológus tanulmányozta e könyvet és úgy nyilatkozott, hogy egy bizonyos lelki fejlődéshez kell eljutni, hogy képesek legyünk ilyen fokú belső koncentrációra. Arra, hogy olyan lelki erőtérrel rendelkezzünk, amellyel bensőnkben egy új dimenzió nyílik meg, amellyel akár párbeszédet is folytathatunk. Ez itt már nem a „lehetetlenség, mert képtelen vagyok rá” állapota ... Hanna nem transz-állapotban adja át nekünk az üzenetet, nem gyenge eszköz valamiféle hatalom irányításában, hanem éppen ellenkezőleg: szellemi és testi akaratának teljes birtokában van. Erősen kell koncentrálnia, hogy szavai minél pontosabban tolmácsolják az üzenetet, de sokszor még így sem találja a megfelelőt, ami nem csoda, hiszen az „Új”hoz nincsenek még új fogalmaink. De mi is ez az „Új”? Az üzenetek középpontjában az ember áll, akinek feladata, hogy az anyag és a szellem, a teremtett és az alkotó világ közötti rést betöltse, eggyé válásukban közreműködjön. A matériában kell tehát élnie, de sohasem azonosul a matériával. Az ember, hogy e célját elérje — mint önmagának formálója — egyéniséggé kell, hogy váljék, mert „mindenki csak saját egyéniségének csúcsán válhat angyalának sűrűbb másává”. Ám ha nem tud följutni a hegynek — egyéniségének — csúcsára, és nem ott várja angyalát, hanem néhány kapaszkodóval lejjebb, akkor annak lába a semmibe lép, és „addig az új hon még lebeg”. Az angyal és a földi ember a Feladatban így segítői egymásnak. Az ember „kéz”, amely az angyal közvetítésével kapott erőt TETTÉ váltja, és a teremtés csak ezzel az emberi tettel teljesedhet ki. Saját énünk tudatára ébredve minél közelebb jutunk a Feladathoz, úgy válunk fokról fokra gyermekké. Újjászületünk, csíra leszünk, az „új ember” csírája, és ezzel a mag halála is. Kapun keresztül juthatunk idáig, amelyhez mindenkinek saját kulcsa van. A kapu tehát nem más, mint: elfogadni és élni saját egyéni sorsunkat. Univerzális ez a könyv , mert időtlen üzenetével. Univerzális, mert itt és most, ahol „a szeretet és a meleg hontalanul lebeg”, mindenkihez szól a szilárd pálya, amelyről föl lehet szállni. (Bán) NEMES GYÖRGY: A kereszt és a feltámadás az üdvtörténet két legfontosabb eseménye. Éppen ezért a nagypéntek és a húsvét az egyházi évnek a központja. A kettő szorosan összefügg. Jézus működése nem ért véget a kereszthalállal — hímem folytatódik a feltámadással. Ezt ünnepeljük húsvétkor. Természetes tehát az ehhez kapcsolódó spontán öröm. De mint minden ünnepnek, így a legfontosabbnak, a húsvétnak is az a célja, hogy közelebb vigyen minket Istenhez. A húsvét megnyitja számunkra az örök élet távlatát. Az ezzel járó nagyobb Istenre hangolódás egyúttal lehetőséget ad, hogy valóban számot vessünk:mit jelent számunkra az örök élet, hogyan valósíthatjuk meg a gyakorlatban azt, hogy örök életre szóló hivatásunk van. A FÖLDI KÖTELESSÉGNEK és az örök élet távlatának kapcsolatáról sok helyen szó esik a Szentírásban. Szent Pál több helyen is szól erről, elsősorban a tesszaloniki híveinek írt leveleiben. Érdekes nagyheti és húsvéti lelki olvasmány lehet mindkettő — mégha Szent Pál más levelei talán gazdagabbak, sokrétűbbek is. E két levél az Újszövetség két legrégebbi irata. Olyan közösségnek íródott, amelynek tagjai azt sem tartották lehetetlennek, hogy az Űr második eljövetele, a paruzia közeli lesz. Az apostol tanításának lényege: ébernek kell lenni, mert az Úr napja bármikor eljöhet. Az Űr második eljövetele a hívek között alapvető, központi téma volt az ősegyház kezdeti szakaszában. Érzelmileg is benne éltek ebben a várakozásban. Szent Pál figyelmezteti a híveket, hogy a keresztény ember végső célja nem ebben a világban van: „...az Űr napja úgy jön el, mint éjjel a tolvaj. ... Ti, testvérek nem jártak sötétségben, hogy az a nap tolvaj módjára lephessen meg. Hiszen mindnyájan a világosság és a nappal fiai vagyunk” (1 Tessz 5,2—5). Szent Pál nem a paruzia idejéről beszél (ez éppen idegen lenne Jézus tanításától), hanem arra hív fel, hogy a paruzia tényét kell tudatosítani, és alapvetően ahhoz kell szabni az életet. Az örök életre nyíló hivatás nem mellékes ráadás a földi élethez viszonyítva, hanem az egész életet alapvetően meghatározó cél. A keresztény embert azonban az örök élet távlatát illetően is fenyegetik kísértések. Jézus a magvetőről szóló példabeszédében (Mt 13,4—9) azt nyomatékozza, hogy Isten igéjét az élet gondjai elfojthatják. Ez minden időben meglévő kísértés, de minél mozgalmasabb az élet, annál nagyobb erővel jelentkezhet. Szent Pál korában is volt ilyen veszély. A mi korunkban azonban még jobban érzékeljük, hogy az életünket kitevő tevékenységáradatból kimenekülni nem lehet. A megadott életkereten belül kell megvalósítani az örök élet programját. A KÍSÉRTÉSBŐL KIVEZETŐ ÚT legfontosabb mozzanata igen egyszerű : tudatosítanunk kell a veszélyt, és akkor már félig megküzdöttünk vele. A húsvét, sőt tágabb értelemben a húsvéti idő olyan alkalom, amikor érzelmileg is közelebb kerülünk az isteni titokhoz, így kiváló lehetőség a belső elmélyülésre. Fontos, hogy a világhoz való túlzott ragaszkodás veszélyét tudatosítsuk, és ennek fényében vizsgáljuk meg lelkiismeretünket. Enélkül — szinte önmagunk számára is észrevétlenül — kialakulhat bennünk egy olyan mentalitás, amely lassan-lassan mindent fontosabbnak tart, mint az örök életre nyíló távlatot A mai hívő számára az egyik legnagyobb kísértés, hogy nem lesz ugyan vallástalanná , de a vallás észrevétlenül a perifériára szorul az életben. Ha ezt éppen a húsvéti időben gondoljuk át, az nem ünneprontás, hiszen az ünnepben rejlő lehetőségek tudatosítása inkább gazdagítja ünneplésünket. A másik kísértés az adott korban a tesszaloniki híveket különösen is fenyegette. Mi történt? Annyira komolyan vették az Úr eljövetelét, sőt olyan közeli időre várták, hogy úgy gondolták, már nincs más dolguk, mint ezt a második eljövetelt megvárni. Ez — úgy tűnik —, súlyos zavarokat okozott a közösségben, és a közösségnek írt második levelében éppen erre a veszélyre reflektál az apostol. Ismét hangsúlyozza, hogy várni kell a paruziát, de ez nem a közeli jövőben következik be — éppen ezért ennek az idejét latolgatni súlyosan helytelen lenne (2. Tessz 2,2). Ehhez kapcsolódik még egy figyelmeztetés. Mivel éppen a várakozásra való tekintettel sokan elhanyagolták a kötelességüket, elhangzik Szent Pál jól ismert felhívása: „Aki dolgozni nem akar, ne is egyék” (2 Tessz 3,10). Ez a kísértés a mi világunkban ilyen közvetlenül nem jelentkezik. A figyelmeztetés azonban — más körülmények között ugyan —, de ma is lelkismeret-mozdító. A nem hívők részéről meg-megújuló vád, hogy a hívők az örök élet reményére való hivatkozással elhanyagolják földi kötelességeiket. Ez általánosságban természetesen nem igaz — de egyes keresztények viselkedése esetleg adhat alkalmat (nem elvi alapot!) ilyen véleményre. Ez pedig fokozott felelősséget ró ránk. A keresztény embernek úgy kell élnie, hogy magát az eszményt ne járassa le. A hibás magatartás tudatosítása és elvetése azonban csak a feladat egyik oldala. A kísértések számbavétele nem öncélú: akkor van értelme, ha egyúttal az eszményeket is meggondoljuk. Hasonlóan sok más esethez — itt is kényes egyensúlyról van szó: a tőlünk telhető legnagyobb erővel kell helytállnunk a jelen életben, de egyúttal színes-lélekkel, vagyis egész emberként kell ráhangolódnunk az örök élet távlatára. S e kettőt együtt, egy és egységes élettel kell megvalósítanunk. Együtt, hiszen a látószög két különböző kötelesség szervesen kapcsolódik egymáshoz, sőt összefonódnak egymással. Nagyon szépen fogalmazza meg ezt R. Holte egy rövid kis imádságában: „Uram, Te feltámadtál, legyőzted a gonoszt. ... Juttasd teljességre csodaművedet, hadd növekedjék bennem az új élet, hadd változzék gyűlöletem szeretetté, restségem buzgósággá. Hadd legyünk valóban a Tied — most és mindörökké!” Az örök élet távlatában 610#. 7