Új Ember, 1989 (45. évfolyam, 1/2217-53/2268. szám)

1989-03-26 / 13. (2229.) szám

A vizek is úgy halnak meg, mint a fák: állva. Életük: elemi. Kezdet­től ott voltak, ahol a Lélek, aki fö­löttük lebegett. A Lélek keze­ mű­­vei. Titokzatosak és titkokat rejtek. A víz: élet. S olyan, mint az élet: érzékeny és okos, s ha természetét megrontják, ront maga is anélkül, hogy akarná. Óvjátok a vizeket! — kiáltotta egyszer valaki, s azóta csak sokszo­­rozódik ez a visszhang. Védtelenül megállnak. Csobogá­suk többé nem indít verset költők tomnáin, a Nap pedig fénytelenné bo­rul, mert nem öntheti rájuk suga­rát. Mi tükrözi vissza akkor a Na­pot? KECSKÉS AGNES; DUNAKANYAR (GOBELIN) (Adalbertlnum) Galántai Mária halálára Sohasem volt egyedül, bár magányos volt. Isten szeretetének különös áramkörében élt, ahol folyton testvérekre talált. A család­ tűz­hely melegét számára egy lelkiség-mozgalom jelentette, amiről szinte alig beszélt, mégis éreztük, hová tartozik. Irt, gondolkodott, imádkozott, vagyis mindig derűs volt leg­­bensejében. Betegségében tudtuk meg, mennyire erős lélek. Olyan keresztény, aki a szenvedések tüzé­­ben megpróbált aranyhoz hasonlít. Nem panaszkodott, nem kesergett. Számára az Evangélium nem program, hanem élet volt. Elmúlt számunkban közölt utolsó kézirat­mondatai hitelesítő vallomások: igen, ez volt ő, Isten kezéből ajándék, aki belenyug­­vó szívvel fogadta a szenvedést, hiszen — mint írta — „Isten gondviselő keze vezette”. Fájdalmai közt — mint barátnői mondták — fölragyogott az arca, ha a halálról esett szó. Sohasem várta, vigasztalják. Tisztában volt vele s alázattal, nagy hittel fogadta el, hogy nem lesz jobban. Most, hogy bezárult földi pályája, Jacques Maritain szavai jutnak eszünkbe, aki élete vége felé írta egy üdvözlő lapra Jézus Kis Testvéreinek: „Az égben vannak események, amelyek megtörténnek. Új boldogok érkez­nek folyton a földről, hogy az örök életre szülessenek, a többiek fogadják őket, barát­ságok alakulnak ki közöttük. Mindez nagy­szerű történelmet alkot, a mi történelmünk­től különböző tartamban.” Lisieux-i Szent Teréz gondolataira emlékeztetnek ezek a mondatok­­, eltávozott munkatársunk meg­győződésére: „Azzal akarok foglalkozni az égben, hogy jót teszek a földön.” Biztosan elvitte ő is barátai emlékét, s így a megszakíthatatlan szeretet ezután is össze­köt vele minket. Galántai Mária élt 44 évet — olvassuk fejfáján a temetőben. Az idő semmivé zsu­gorodott számára: magasabb tereken jár, amint halála előtt, betegágyán sem élt már egészen itt. Végrendeletében azt kérte, senki se mondjon fölötte búcsúbeszédet. Talán mert tudta, az idő, a föld csak átmenet, s a végső találkozás lesz az igazi. Egyháza hűséges híve volt, aki mindig ké­szen állt, ha érte kellett tennie. Tanári ok­leveléhez teológiai bizonyítványt is szerzett. Hány templom — egyházközség őrzi építés­ben segítő írásai áldásos emlékét! Illetve hálás azoknak, akik Galántai Mária cikkei nyomán küldték el adományaikat. Most őrá vár az el nem múló jutalom. Kolléganőnk, te igazi ember, nyugodj bé­kében. A­z angyal válaszol­ t :valahogy úgy alakul, rendeződik fokról-fokra ember és Isten pusztulás és születés párbeszéde." (Pilinszky: Fokról-fokra) Valójában mi is ez a könyv? Egy dokumentum 1934—44-ről, háborúról, zsidóüldözésről, keresztények­ről, akik segítenek az üldözötteken, errtkertelenség­­ről — arról az időről, amikor „az ember a minden­­ség sikolyát hallja..Egy dokumentum négy mű­vész barátról, Hannáról, Liliről, Józsefről és Git­táról, akik ebben a kiüresedett korban keresik az értékeket, életük értelmét. Váratlanul eljön hozzá­juk egy soha nem tapasztalt sugárzó erő, amely később angyalnak nevezi magát, új dimenziót mutat meg számukra, amely ettől a pillanattól kezdve be­tölti életüket. A történet látszólag az unalomig elkoptatott, nem vall nagy fantáziára. Így igaz, mert valóban nem a fantázia szüleménye! Mailász Gitta ugyanis nem szerzője, hanem lejegyzője azoknak az üzeneteknek és beszélgetéseknek, amelyeket ő és barátai az an­gyallal folytattak. A barátok közül hárman zsidók, ők a deportálások során vesztették életüket. Gitta volt az egyedüli túlélő, és Magyarországot a ’60-as években éppen azért hagyta el, hogy e dokumentu­mot kiadathassa. A könyv először 1976-ban, Francia­­országban látott napvilágot, azóta 12 nyelvre fordí­tották le — és világsiker lett. 1988-ban a TYPOFOT nevű kis magánvállalkozás jelentette meg, immár itthon, magyar nyelven. Igaz, Mailász Gitta nem bízott e vállalkozás sikerében, nem hitte, hogy könyve Európának ezen a részén kiadóra talál, illetve, hogy egyáltalán megjelenhet. Csoda? Nem. Titok ez a könyv. Titok, amelynek megfejtéséhez nem lehet használati utasítást mellé­kelni. Csupán egy figyelmeztetés igazít el az elején: „Az olvasó fogadja el, ahogyan van, vagy tegye félre.” Első nekifutásra szinte végigrohanunk a könyvön, majd észbekapunk — és kezdjük elölről. Hiszen egy-egy szava is hosszasan elgondolkodtat, akaratlanul is meditációra késztet. Ki, vagy mi ez az angyal, aki Hannán keresztül szól a többiekhez, és milyen üzenetet közvetít? Az, hogy minek nevezzük, nem lényeges, mert mindenki magában hordozza angyalát, ám hangja csak a lélek­ben felkészültekhez juthat el. Hogyan lehetséges mindez? Mennyiben valóság? Szőnyi Magda pszicho­lógus tanulmányozta e könyvet és úgy nyilatkozott, hogy egy bizonyos lelki fejlődéshez kell eljutni, hogy képesek legyünk ilyen fokú belső koncentrációra. Arra, hogy olyan lelki erőtérrel rendelkezzünk, amellyel bensőnkben egy új dimenzió nyílik meg, amellyel akár párbeszédet is folytathatunk. Ez itt már nem a „lehetetlenség, mert képtelen vagyok rá” állapota ... Hanna nem transz-állapotban adja át nekünk az üzenetet, nem gyenge eszköz valamiféle hatalom irá­nyításában, hanem éppen ellenkezőleg: szellemi és testi akaratának teljes birtokában van. Erősen kell koncentrálnia, hogy szavai minél pontosabban tol­mácsolják az üzenetet, de sokszor még így sem ta­lálja a megfelelőt, ami nem csoda, hiszen az „Új”­­hoz nincsenek még új fogalmaink. De mi is ez az „Új”? Az üzenetek középpontjában az ember áll, akinek feladata, hogy az anyag és a szellem, a teremtett és az alkotó világ közötti rést betöltse, eggyé válásukban közreműködjön. A maté­riában kell tehát élnie, de sohasem azonosul a ma­tériával. Az ember, hogy e célját elérje — mint önmagának formálója — egyéniséggé kell, hogy vál­jék, mert „mindenki csak saját egyéniségének csú­csán válhat angyalának sűrűbb másává”. Ám ha nem tud föl­jutni a hegynek — egyéniségének — csú­csára, és nem ott várja angyalát, hanem néhány kapaszkodóval lejjebb, akkor annak lába a sem­mibe lép, és „addig az új hon még lebeg”. Az an­gyal és a földi ember a Feladatban így segítői egy­másnak. Az ember „kéz”, amely az angyal közve­títésével kapott erőt TETTÉ váltja, és a teremtés csak ezzel az emberi tettel teljesedhet ki. Saját énünk tudatára ébredve minél közelebb ju­tunk a Feladathoz, úgy válunk fokról fokra gyer­mekké. Újjászületünk, csíra leszünk, az „új ember” csírája, és ezzel a mag halála is. Kapun keresztül juthatunk idáig, amelyhez mindenkinek saját kul­csa van. A kapu tehát nem más, mint: elfogadni és élni saját egyéni sorsunkat. Univerzális ez a könyv , mert időtlen üzenetével. Univerzális, mert itt és most, ahol „a szeretet és a meleg hontalanul lebeg”, mindenkihez szól a szilárd pálya, amelyről föl lehet szállni. (Bán) NEMES GYÖRGY: A kereszt és a feltámadás az üdv­történet két legfontosabb eseménye. Éppen ezért a nagypéntek és a hús­vét az egyházi évnek a központja. A kettő szorosan összefügg. Jézus működése nem ért véget a kereszthalállal — hímem folytatódik a feltámadással. Ezt ünnepeljük húsvétkor. Természetes tehát az eh­hez kapcsolódó spontán öröm. De mint minden ünnepnek, így a leg­fontosabbnak, a húsvétnak is az a célja, hogy közelebb vigyen minket Istenhez. A húsvét megnyitja szá­munkra az örök élet távlatát. Az ez­zel járó nagyobb Istenre hangolódás egyúttal lehetőséget ad, hogy való­ban számot vessünk:­mit jelent szá­munkra az örök élet, hogyan való­síthatjuk meg a gyakorlatban azt, hogy örök életre szóló hivatásunk van. A FÖLDI KÖTELESSÉGNEK és az örök élet távlatának kapcsolatáról sok helyen szó esik a Szentírásban. Szent Pál több helyen is szól erről, elsősorban a tesszaloniki híveinek írt leveleiben. Érdekes nagyheti és hús­véti lelki olvasmány lehet mindkettő — mégha Szent Pál más levelei ta­lán gazdagabbak, sokrétűbbek is. E két levél az Újszövetség két leg­régebbi irata. Olyan közösségnek íródott, amelynek tagjai azt sem tar­tották lehetetlennek, hogy az Űr má­sodik eljövetele, a paruzia közeli lesz. Az apostol tanításának lényege: ébernek kell lenni, mert az Úr nap­ja bármikor eljöhet. Az Űr második eljövetele a hívek között alapvető, központi téma volt az ősegyház kez­deti szakaszában. Érzelmileg is ben­ne éltek ebben a várakozásban. Szent Pál figyelmezteti a híveket, hogy a keresztény ember végső célja nem ebben a világban van: „...az Űr napja úgy jön el, mint éjjel a tolvaj. ... Ti, testvérek nem jártak sötétségben, hogy az a nap tolvaj módjára lephessen meg. Hiszen mindnyájan a világosság és a nap­pal fiai vagyunk” (1 Tessz 5,2—5). Szent Pál nem a paruzia idejéről be­szél (ez éppen idegen lenne Jézus tanításától), hanem arra hív fel, hogy a paruzia tényét kell tudatosí­tani, és alapvetően ahhoz kell szab­ni az életet. Az örök életre nyíló hi­vatás nem mellékes ráadás a földi élethez viszonyítva, hanem az egész életet alapvetően meghatározó cél. A keresztény embert azonban az örök élet távlatát illetően is fenye­getik kísértések. Jézus a magvetőről szóló példabeszédében (Mt 13,4—9) azt nyomatékozza, hogy Isten igéjét az élet gondjai elfojthatják. Ez min­den időben meglévő kísértés, de mi­nél­ mozgalmasabb az élet, annál nagyobb erővel jelentkezhet. Szent Pál korában is volt ilyen veszély. A mi korunkban azonban még jobban érzékeljük, hogy az életünket kitevő tevékenységáradatból kimenekülni nem lehet. A megadott életkereten belül kell megvalósítani az örök élet programját. A KÍSÉRTÉSBŐL KIVEZETŐ ÚT legfontosabb mozzanata igen egy­szerű : tudatosítanunk kell a veszélyt,­­ és akkor már félig megküzdöt­tünk vele. A húsvét, sőt tágabb ér­telemben a húsvéti idő olyan alka­lom, amikor érzelmileg is közelebb kerülünk az isteni titokhoz, így ki­váló lehetőség a belső elmélyülésre. Fontos, hogy a világhoz való túlzott ragaszkodás veszélyét tudatosítsuk, és ennek fényében vizsgáljuk meg lelkiismeretünket. Enélkül — szinte önmagunk számára is észrevétlenül — kialakulhat bennünk egy olyan mentalitás, amely lassan-lassan mindent fontosabbnak tart, mint az örök életre nyíló távlatot A mai hívő számára az egyik legnagyobb kísértés, hogy nem lesz ugyan val­lástalanná , de a vallás észrevét­lenül a perifériára szorul az életben. Ha ezt éppen a húsvéti időben gon­doljuk át, az nem ünneprontás, hi­szen az ünnepben rejlő lehetőségek tudatosítása inkább gazdagítja ün­neplésünket. A másik kísértés az adott korban a tesszaloniki híveket különösen is fenyegette. Mi történt? Annyira ko­molyan vették az Úr eljövetelét, sőt olyan közeli időre várták, hogy úgy gondolták, már nincs más dolguk, mint ezt a második eljövetelt meg­várni. Ez — úgy tűnik —, súlyos za­varokat okozott a közösségben, és a közösségnek írt második levelében éppen erre a veszélyre reflektál az apostol. Ismét hangsúlyozza, hogy várni kell a paruziát, de ez nem a közeli jövőben következik be — ép­pen ezért ennek az idejét latolgatni súlyosan helytelen lenne (2. Tessz 2,2). Ehhez kapcsolódik még egy fi­gyelmeztetés. Mivel éppen a várako­zásra való tekintettel sokan elhanya­golták a kötelességüket, elhangzik Szent Pál jól ismert felhívása: „Aki dolgozni nem akar, ne is egyék” (2 Tessz 3,10). Ez a kísértés a mi világunkban ilyen közvetlenül nem jelentkezik. A figyelmeztetés azonban — más körülmények között ugyan —, de ma is lelkismeret-mozdító. A nem hívők részéről meg-megújuló vád, hogy a hívők az örök élet reményére való hivatkozással elhanyagolják földi kötelességeiket. Ez általánosságban természetesen nem igaz — de egyes keresztények viselkedése esetleg ad­hat alkalmat (nem elvi alapot!) ilyen véleményre. Ez pedig fokozott felelősséget ró ránk. A keresztény embernek úgy kell élnie, hogy magát az eszményt ne járassa le. A hibás magatartás tudatosítása és elvetése azonban csak a feladat egyik oldala. A kísértések számba­vétele nem öncélú: akkor van értel­me, ha egyúttal az eszményeket is meggondoljuk. Hasonlóan sok más esethez — itt is kényes egyensúlyról van szó: a tőlünk telhető legnagyobb erővel kell helytállnunk a jelen élet­ben, de egyúttal színes-lélekkel, vagyis egész emberként kell ráhan­golódnunk az örök élet távlatára. S e kettőt együtt, egy és egységes élet­tel kell megvalósítanunk. Együtt, hiszen a látószög két különböző kö­telesség szervesen kapcsolódik egy­máshoz, sőt összefonódnak egymás­sal. Nagyon szépen fogalmazza meg ezt R. Holte egy rövid kis imádságá­ban: „Uram, Te feltámadtál, legyőz­ted a gonoszt. ... Juttasd teljesség­re csodaművedet, hadd növekedjék bennem az új élet, hadd változzék gyűlöletem szeretetté, restségem buzgósággá. Hadd legyünk valóban a Tied — most és mindörökké!” A­z örök élet távlatában 610#. 7

Next