Új Ember, 1989 (45. évfolyam, 1/2217-53/2268. szám)
1989-06-04 / 23. (2239.) szám
TÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS: Vannak lelki adósságaink, amit a halál törleszthetetlenné tesz. Mint fekete vonal húzódik meg a „tételek” alatt, de összeadni már felesleges, mert itt, a földön visszafizetni nem tudjuk. Anyai nagyszüleimnek hat gyermekük született. Három fiú és három lány. Sorrendben is így következtek egymás után, előbb a fiúk, aztán a lányok. Keresztanyám a lányok között középsőként látta meg a napvilágot és lány is maradt egész életében. Nem ment férjhez, pontosabban nem „vitték” férjhez. Hogy miért...? Nem volt szép lány, így „kapós” sem, de egyedüli oknak ez sem mondható. Sok kevésbé szép lány, sőt kifejezetten csúnya is talál férjet magának, míg tündérszépek maradnak pártában. Keresztanyámnak is akadt kérője, egy jegyzőt emleget a családi szájhagyomány, de az meg neki nem tetszett. Márpedig, ha nem tetszett, akkor jogában áll viszszautasítani, csak éppen ezzel a tulajdonképpeni egyedüli lehetőséget is elszalasztotta. Egy olyan kisközségben, mint Karcsa, ahol hosszú évtizedekig volt református pap a nagyapám, bizony nem nagy számban futkároztak a paplányokhoz méltó fiatalemberek. Egy-egy beosztott segédlelkész, facér tanító, jegyző és nincs tovább. Különösen akkor nincs tovább, ha a lányokat nem viszik „világot látni”, hogy szélesebb körben nézhessenek körül. Csakhogy a „világlátáshoz” pénz is kellett, abban pedig a hatgyermekes karcsai pap nemigen bővelkedett. Elég volt a fiúkat taníttatni. Matyu néném is csak nagy könyörgésre végezhette el a tanítóképzőt. Maradtak még a különböző bálok Sátoraljaújhelyen, Sárospatakon, de az egyben „kirakat” is volt, ott csak a szép lányok nem pihentek. Amíg édesanyámat, Matyu nénémet kézről kézre adták, szegény keresztanyám többnyire a nagyanyám mellett üldögélt. Amit éppen nem nagyon bánt, hiszen nem is szeretett táncolni. Anyám férjhezmemetele után nem sokkal nagyapám is nyugdíjba ment. Tiszalúcra, a szülőfalumba költöztek ők is, vettek egy kis házat a parókia közelében. Kisgyermekként naponta ingáztam akét „támaszpont” között, hol anyám, hol meg keresztanyám kezét fogva. Emlékfoszlányaimban most is felködlik akkori arca, mesét olvasni látom, kicsit hunyorgó, rövidlátó szemével mélyen a könyv fölé hajolva, látom séta közben, ahogy megyünk a boltba kockasajtot venni, és látom, amint magához ölelve véd csínytevéseim után a szülői szigortól. Egyszer azt is kilestem a kulcslyukon — nagyobb gyerekként már —, hogy ő díszítgeti a karácsonyfát — Lottó az angyal! Loló az angyal! — kiabáltam és az ellenkezőjéről már nem lehetett meggyőzni. Azt ugyanis, hogy keresztanyám, szinte csak felnőtt fejjel mondtam neki, akkor is ritkán. A becenevén, „Lolónak” szólítottam, vagy viccesen az olasz filmsztárról „Lollobrigidának”, és tegezten. Nyilván ő akarta így, nem tudom. Mi, gyerekek magáztuk a szüleinket, így hát ez a becenevén szólítás és tegezés mindenképpen rendhagyónak számított. Később jóval kisebb testvéreim is így szólították és tegezték. Ehhez persze nyilván az is hozzájárult, hogy a felnőttek sorában egyedül neki volt igazán tekintélye. Ő „csak” Loló volt, akitől lényegében nem függött semmi. Nem volt „valaki” a szó polgári értelmében, és ezt már a gyerekösztön is megsejti. Azóta is gondolkodtam már azon, miért csak a rang, a pénz, a tudás... stb. tekintélyt kiváltó tényezők és pl. a jósággal társult türelmes szeretet miért nem. Loló nem töprengett el ezeken a dolgokon. Tudomásul vette helyét a világban, a családban, nem berzenkedett ellene. Természetesnek tartotta, hogy a megajándékozottak közül ő az utolsó, örült minden semmiségnek, egy darab csokoládénak (azt nagyon szerette) éppúgy, mint egy kedves szónak, simogatásnak. De még inkább örült, ha másokat örülni látott. Mások önfeledt örömében így ő is osztozhatott, különösen, ha olyan valaki volt a megajándékozott, a megdicsért, akit különösen szeretett. Szeretetének fókuszában, tudom, hogy az első helyen álltam, lelkének gyümölcseit leginkább nekem ajándékozta. Talán mert a benne is meglevő anyai ösztönt általam kicsit kiélhette. Ahogyan a soha nem volt szerelmet is a könyvekből élte át, a hősökkel együtt haladt a boldog vagy éppen tragikus vég felé. Kedvelt könyvét, az kifújta a szélt már csaknem kívülről tudta, hiszen annyiszor olvasta végig. De olvasott mindent, ami csak a kezébe akadt. Legkedveltebb időtöltésévé, szórakozásává így váltak a könyvek. Más dimenzióba kerülhetett általuk, a valóságosból az elképzeltbe, ahol sok minden megtörténhetett a hősök sorsán keresztül vele is. Nagyanyám halála után (nagyapám előbb halt meg) árva keresztanyám nálunk talált menedékre. Segített édesanyámnak a gyereknevelésben, a háztartásban. De amikor felcseperedtünk, mintha talaját vesztetté vált volna. Hiszen önként vállalt, egyetlen „tanult” hivatása a gyermekekkel való törődés volt. Ezért örült hát, amikor unokanővérem, egyben keresztlánya, magukhoz hívta az ő gyermekeihez. Amikor ott is „kitelt” az ideje, ismét továbbállt egy házzal, más rokon gyerekhez, hogy kis bőröndjével együtt vigye elkophatatlan szeretetét, türelmét. A szeretet költöző madaraként így szállt fészekről fészekre, és bizony volt olyan is, amit tüskékkel béleltek ki. De ő még ott is megpróbálta a csodát, hogy a tüskéket virággá nemesítse, a megbúvó jóra figyelve inkább. Most, hogy írom ezeket a sorokat, arra gondolok, mit szólna hozzá. Nem szokott ő a „nagy” szavakhoz, nem is igényelte ezt, mint az olyan emberek, akik meglepődnek, ha a bennük lévő jóságot emlegeti valaki. Maguk sem hiszik ezt valami különleges tulajdonságnak, hiszen a természetükből fakad. — Ugyan, ehiggy már... — mondaná —, miket hordasz itt össze rólam ... Inkább arról beszélj, hogy most min dolgozol? Mert a megjelent novelláimat mindig elolvasta. Ezt a Sárospatakon lakó húgoméktól tudom, akiknél élete utolsó éveit töltötte a gyermekeik mellett. Ott érte az öröm is, hogy lett egy külön kis szobája. Amikor a húgomék új otthonukba költöztek, elintézték, hogy tanári szolgálati lakásuk egyik szobáját albérlőként megkaphassa. Sógorom kijárta neki a szociális segélyt is, mely életének egyetlen „fix” keresetét jelentette. Talán ekkor volt a legboldogabb, a külön kis szobájában, amire mindig is vágyott, és hogy azt a pár forintnyi pénzt gyűjtögethette. Néha egy ruhát vett magának (mindig szeretett szépen öltözködni), de inkább másokat ajándékozott meg abból is. Egyik karácsonyra összespórolt nekem egy pulóvert. Ahogy ő vette az első karórámat is Svájcban, ahová ott élő rokonaim egyszer kivitték. Most is őrzök egy hajókiránduláson, talán a genfi tavon készült színes képet, ott ül a fedélzeten tűnődő mosollyal, kicsit félrebillentett fejjel fehér pettyes, barna selyemruhában, mintha ezt gondolná: Istenem, hogy is kerültem én ide? A pulóvert már régen elnyűttem, az órát valahol elvesztettem, tárgyi emlékként már csak ez a kép maradt tőle. És vajon én mit adtam neki? Mivel viszonoztam az ő lelkének gyümölcseit? Bizony, erről csak nagyon szegényes leltár készülhetne. Elsősorban magammal, a magam életével voltam elfoglalva, amiből csak ritkán tekintettem körül és láttam meg őt is. Talán még azt se vettem igazán észre, hogy már elmenőben. Jól ismert arca egyre fakóbb lett, alakja görnyedtebb és zilálva vette a levegőt, ha lépcsőn ment fel. — Nincs énnekem semmi bajom ... — legyintett, ha valaki orvost, netán a kórházat említette neki. És ez is természetesnek tetszett, hiszen sohasem panaszkodott, nem traktált másokat a betegségeivel, orvossal meg legfeljebb csak társaságban találkozott. — Lelakám, félsz a haláltól? — kérdeztem tőle, talán egyikén utolsó beszélgetéseinknek. Szája szögletében elnéző mosoly, és úgy tekintett rám, mint gyermekkoromban, ha a mesét hallván a sárkányról érdeklődtem. — Na hallod... — vonta meg a vállát —, hát miért kellene attól félnem? Most is megdöbbent a válasza. Így csak a gyermekien tiszták, a nagy hittel bírók tudnak a halálról beszélni, akik bizonyosakbenne, hogy az elmúlással nem ér véget minden. Egyik éjszaka lett rosszul, és reggel, amikor a húgom érte ment, már alig tudta kinyitni az ajtót. Mentővel a füzérradványi tüdőgyógyintézetbe szállították, de mielőtt becsukódott a kocsi ajtaja, még egy pillantást vetett a húgom kisebbik lányára, akit utoljára gondozott. Levelet írtam neki Füzérradványba, becsúsztattam egy kis pénzt is csokoládéra, édességre. A levélben megírtam neki, hogy gyógyuljon meg mielőbb, mert mindnyájunknak hiányzik, és megírtam azt is, amit talán sose mondtam ki neki életében, hogy szeretem. A levél felbontatlanul visszajött a borítékra ragasztott hivatalos címkével: meghalt. És még utána írva tollal is: meghalt, vissza a feladónak. A pénzből így virág lett a sírjára, a levelet eltettem mementónak, hogy az is emlékeztessen egyszer volt keresztanyámra, akinek immár nem tudok visszafizetni semmit. Igaz, hogy ő ezt nem is igényelné. Mint azok az emberek, akik irigylésre méltóan gazdagok és ezért nagyvonalúan adakozók, a szeretetben. Egyszer volt keresztanyám Szerzetesrendjeink Jézus Szíve Társaság (Néplányok) A Jézus Szíve Társaságát Páter Bíró Xavér Ferenc jezsuita atya alapította 1921-ben Budapesten, az egyháznak és Isten népének, elsősorban a magyar népnek a szolgálatára. Mi volt ez a szolgálat 1950-ig? A Társaság működésének középpontjában a teljes ember állt, minden anyagi, szellemi, lelki szükségletével. A tagok elsősorban a tanyavilág, a falu lelki, szellemi fölemelésére törekedtek, de foglalkoztak a nyomortanyák népével, a munkásokkal és minden szellemi, lelki elhagyottal. Hitoktattak, óvodáik voltak, a Jézus Szíve Szövetség keretében családokkal foglalkoztak, a pap nélküli falvakban szárazkáplánkodtak. Tartottak gazdasági tanfolyamokat, voltak mintagazdaságaik és háziasszonyképző iskolájuk, amely utolsó évében négyosztályos középiskolává fejlődött. Törekedtek arra, hogy a rászorulóknak megmutassák: saját erejükből, munkájukkal, takarékosságukkal, leleményességgel hogyan emelkedhetnek jobb anyagi viszonyok közé. Ezeket a munkáikat támogatták a Korda Nyomda és a könyvüzletek, amelyek az egész országot behálózták, és vitték az Evangélium jó hírét. Xavériánum nevű főiskolájukon hitoktatókat és apostolokat képeztek. Lelkigyakorlatos házaikban a Szent Ignác-i lelkigyakorlatok által tudatosították és mélyítették a gyakorlati Krisztus-követést. A társadalom minden rétegének elérésére törekedtek. 1950-ben a Társaságnak 257 tagja volt, akik munkájukat a lehetőséghez képest a megváltozott körülmények között is folytatták. A testvérek 33 helyen voltak egyházközségi alkalmazásban, mint kántorok, hitoktatók, sekrestyések, adóbeszedők, irodavezetők, karitászvezetők vagy házvezetőnők. Folytatták az Evangélium jó hírének terjesztését könyvek, kegytárgyak árusításával templomoknál, búcsúkon és missziókon. Sokan világi állásuk mellett hitoktattak, lelkigyakorlatokat adtak, kántorkodtak. A Társaságnak Magyarországon jelenleg 90 tagja van, külföldön pedig 23. Külföldi (kanadai és ausztriai) munkaterületeik: egyházközségi munka, vallásos magyar könyvszolgálat, tanítás, szociális, karitatív és apostoli munka, családpasztoráció, ifjúsággal való foglalkozás (elsősorban cserkészet). Ez a Társaság életének külső kerete, feladata, gyakorlati munkája. De ezt akárki megteheti. Mi a mozgatóerő, a lélek e cselekvés mögött? A tagok magukat a tisztaság, a szegénység és az engedelmesség evangéliumi tanácsával Jézus Szívének kötik le. Árpádházi Szent Margithoz hasonlóan életüket áldozatul ajánlják fel hazájukért és az egész világért. Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatainak szelleme vezeti a tagokat Jézus legbensőbb lényének mélyebb ismeretére, szeretetére, szolgálatára. A Társaság imaélete apostoli küldetéséhez alkalmazkodik, és Szent Ignác elvén alapszik: szemlélődőnek lenni a cselekvésben, vagyis Istent minden dologban, személyben, eseményben megtalálni és szolgálni, így az egész életet imádsággá alakítani. A Jézus Szíve tisztelet a tagok életében és apostoli munkájában központi helyet foglal el. Ez a tisztelet számukra elsősorban nem ájtatosság, hanem Jézus szeretet életének folytatása. Apostoli küldetésük Jézus Szívének szereteturalmát megvalósítani a társadalomban. Ez elsősorban a családra, minden társadalom alapjára irányul, egyes tagjaiban és teljességében is. A tagok sajátos feladata az Isten teremtette világ őrzése, helyes használata, megszentelése, és ezáltal Isten—ember—világ harmóniájának helyreállítása. A Társaság nem szerzet, hanem az apostoli élet társaságai közé tartozik. Tagjai egyaránt élhetnek közösségben, vagy otthonukban, családjuk körében — de apostoli hivatásuk és küldetésük ugyanaz. A világban élnek — de nem a világ szelleme szerint —, kolostor, klauzúra, egyenruha nélkül, úgy mint a többi ember, életük tanúbizonyságával hatva. Amit a II. Vatikáni Zsinat tanítása sürget, azt Páter Bíró 40 évvel előbb így fogalmazta meg: „ ... központban legyen a mindennapi élet megszentelése, a család fontosszerepe a társadalomban, az anyagiak helyes használata, amely szükséges mind földi életünk sikeréhez, mind örök boldogságunk eléréséhez. — A néplány nem fél az anyagtól. Szereti ezt a világot és benne minden embert. Nem kíván ,elfutni ettőla világtól, hanem kovász akar lenni benne." A Társaság tagjai hűségesen őrzik hivatásuk, küldetésük karizmáját. Nyitottak a kor és hely, „az itt és most” szükségleteinek a felismerésére és készséggel állnak az egyház rendelkezésére, Isten népének a szolgálatára. Az egyház felszólítására a Társaság Magyarországon most újraéled. Szeretettel várják mindazokat a nőket, akiket Krisztus hív, hogy őt az evangéliumi tanácsok útján, Jézus Szíve Társasága karizmája szerint kövessék. Cím: Sólyomváry Jolán, Budapest IX., Epreserdő u. 26. II. lépcső, I. em. 6. 1098. Tel: 275-165. Visszhangra talál-e benned alapító Atyánk üzenete? Íme: „Nem futni a világtól, de nem is keresni e világot, hanem megdicsőíteni azt. Isten akarata szerint használva javait az Úr Jézus Krisztus uralma alatt.” „Egy sorban és egy sorsban a néppel!” IV. Zsoltárok a szentmisében Van-e helye és van-e értelme a zsoltáréneklésnek a szentmisében? Ezt a kérdést nem illik felvetnie az Egyház hívő közösségében élő katolikusnak, miután az Egyház újból és újból kinyilvánította meggyőződését, amely szerint a zsoltár (a zsoltáréneklés) ősi, eredeti eleme a szentmise imádságainak. Ez a meggyőződés a mai szertartásrendben is érvényre jutott, az ún. típusmisében több helyen és többféle formában szerepelnek a zsoltárok, olyannyira, hogy a szentírási olvasmányok (az ószövetségi szövegek) sorából ki is hagyták a zsoltárok felolvasását, minthogy a bevezető énekben, az olvasmányközi énekben és más alkalmakkor az év folyamán szinte az egész Zsoltároskönyv sorra kerül. A régebbi időkben olyannyira meghatározó volt a szentmise „hangadó” zsoltára, az introitus alkalmával énekelt zsoltár, hogy az ének kezdő szaváról nevezték el a vasárnapokat a nyugati egyházban (pl. „Jubilate-vasárnap”), míg a keleti egyházakban inkább a vasárnapi evangélium témájáról. A szerzetesi közösségekben magától értetődő a zsoltárok szereplése, annál is inkább, mivel a zsolozsmával együtt ünnepelték az Eucharisztiát, sőt, ma is így ünnepük a szentmisét szerte a világban, most már sok helyen papi közösségekben és lelkigyakorlatok, lelkipásztori összejövetelek alkalmával is. (Ezt a lehetőséget bővebben lehetne nyújtani a világi hívők számára is, legalább egy-egy vasárnapi vagy ünnepi misén.) Nem hiába említek állandóan zsoltáréneklést, mivel eredetileg és folytonosságában egyaránt az éneklés hozzátartozik a zsoltárimádsághoz. Éneklésre írták, így adták elő már az ószövetségi istentiszteletben. Az ének ugyanis minden időben az ünneplés lényeges része, elmaradhatatlan kifejezőeszköze volt. Keleti népeknél, többek közt az ortodox zsidóknál, ma is ünnepi megnyilvánulásnak számít, ami közösség nélkül elképzelhetetlen, főleg szakrális cselekmények alkalmával. Sokak véleménye szerint az ének az emberi beszéd ünnepi formája, a szakrális ünneplések alkalmával született meg, és eredetileg onnét nyerte gazdagodását is. Ha pedig a mai ember ünnepi magatartásából hiányzik az ének vagy csak elkorcsosult formájában létezik, ez mindenképpen nemcsak szakrális életünknek, hanem általában ünneplési kultúránknak is nagy hiányossága. De hogyan került a szentmisébe az olvasmányközi zsoltár és alleluja? Az Ószövetségből, még pontosabban az Utolsó Vacsora szertartásrendjéből, vagyis Jézus rendeléséből. Ma már keveset vagy egyáltalán nem vitatkoznak azon liturgikusok és biblikusok, hogy a zsidók húsvéti vacsorája alkalmával történt-e az Eucharisztia rendelése? Mind az evangéliumi elbeszélések, mind a legújabb felfedezések és tanulságok arról szólnak, hogy Jézus és apostolai húsvéti vacsorát ünnepelni jöttek össze Jeruzsálemben, s annak harmadik részében, „miután megvacsoráltak”, rendelte Jézus az Eucharisztiát. A húsvéti vacsora ünnepén (ahogyan más főünnepeken is) az ún. Haller-zsoltárokat (113—118. zsolt.) énekelték Jézus és apostolai, hálaadásul, befejezésül is, „amikor kimentek az Olajfák hegyére” (Mk 14,26). Az Alleluja-éneklést úgy tekinthetjük tehát, mint a Haller-zsoltárok lerövidítését. Ezért kéri az Egyház, hogy ha valamilyen komoly okból elmaradnának a zsoltárok, legalább az Alleluját énekelje el a liturgikus közösség. Csanád Béla Ojimfa 3