Új Ember, 1989 (45. évfolyam, 1/2217-53/2268. szám)

1989-06-04 / 23. (2239.) szám

TÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS: Vannak lelki adósságaink, amit a halál törleszthetetlenné tesz. Mint fekete vonal húzódik meg a „téte­lek” alatt, de összeadni már feles­leges, mert itt, a földön visszafizetni nem tudjuk. Anyai nagyszüleimnek hat gyer­mekük született. Három fiú és há­rom lány. Sorrendben is így követ­keztek egymás után, előbb a fiúk, aztán a lányok. Keresztanyám a lá­nyok között középsőként látta meg a napvilágot és lány is maradt egész életében. Nem ment férjhez, ponto­sabban nem „vitték” férjhez. Hogy miért...? Nem volt szép lány, így „kapós” sem, de egyedüli oknak ez sem mondható. Sok kevésbé szép lány, sőt kifejezetten csúnya is talál férjet magának, míg tündérszépek maradnak pártában. Keresztanyám­nak is akadt kérője, egy jegyzőt em­leget a családi szájhagyomány, de az meg neki nem tetszett. Márpedig, ha nem tetszett, akkor jogában áll visz­­szautasítani, csak éppen ezzel a tu­lajdonképpeni egyedüli lehetőséget is elszalasztotta. Egy olyan kisköz­ségben, mint Karcsa, ahol hosszú évtizedekig volt református pap a nagyapám, bizony nem nagy szám­ban futkároztak a paplányokhoz méltó fiatalemberek. Egy-egy beosz­tott segédlelkész, facér tanító, jegy­ző és nincs tovább. Különösen ak­kor nincs tovább, ha a lányokat nem viszik „világot látni”, hogy széle­sebb körben nézhessenek körül. Csakhogy a „világlátáshoz” pénz is kellett, abban pedig a hatgyermekes karcsai pap nemigen bővelkedett. Elég volt a fiúkat taníttatni. Matyu néném is csak nagy könyörgésre végezhette el a tanítóképzőt. Ma­radtak még a különböző bálok Sá­toraljaújhelyen, Sárospatakon, de az egyben „kirakat” is volt, ott csak a szép lányok nem pihentek. Amíg édesanyámat, Matyu nénémet kézről kézre adták, szegény keresztanyám többnyire a nagyanyám mellett ül­dögélt. Amit éppen nem nagyon bánt, hiszen nem is szeretett tán­colni. Anyám férjhezmemetele után nem so­kkal nagyapám is nyugdíjba ment. Tiszalúcra, a szülőfalumba költöztek ők is, vettek egy kis házat a paró­kia közelében. Kisgyermekként na­ponta ingáztam a­­két „támaszpont” között, hol anyám, hol meg kereszt­anyám kezét fogva. Emlékfoszlá­nyaimban most is felködlik akkori arca, mesét olvasni látom, kicsit hu­nyorgó, rövidlátó szemével mélyen a könyv fölé hajolva, látom séta közben, ahogy megyünk a boltba kockasajtot venni, és látom, amint magához ölelve véd csíny­tevéseim után a szülői szigortól. Egyszer azt is kilestem a kulcslyukon — nagyobb gyerekként már —, hogy ő díszítge­­ti a karácsonyfát — Lottó az angyal! Loló az angyal! — kiabáltam és az ellenkezőjéről már nem lehetett meggyőzni. Azt ugyanis, hogy keresztanyám, szinte csak felnőtt fejjel mondtam neki, akkor is ritkán. A becenevén, „Lolónak” szólítottam, vagy vicce­sen az olasz filmsztárról „Lollobri­­gidának”, és tegezten. Nyilván ő akarta így, nem tudom. Mi, gyere­kek magáztuk a szüleinket, így hát ez a becenevén szólítás és tegezés mindenképpen rendhagyónak számí­tott. Később jóval kisebb testvéreim is így szólították és tegezték. Ehhez persze nyilván az is hozzájárult, hogy a felnőttek sorában egyedül neki volt igazán tekintélye. Ő „csak” Loló volt, akitől lényegében nem függött semmi. Nem volt „valaki” a szó polgári értelmében, és ezt már a gyerekösztön is megsejti. Azóta is gondolkodtam már azon, miért csak a rang, a pénz, a tudás... stb. te­kintélyt kiváltó tényezők és pl. a jó­sággal társult türelmes szeretet miért nem. Loló nem töprengett el ezeken a dolgokon. Tudomásul vette helyét a világban, a családban, nem berzen­kedett ellene. Természetesnek tar­totta, hogy a megajándékozottak kö­zül ő az utolsó, örült minden sem­miségnek, egy darab csokoládénak (azt nagyon szerette) éppúgy, mint egy kedves szónak, simogatásnak. De még inkább örült, ha másokat örül­ni látott. Mások önfeledt örömében így ő is osztozhatott, különösen, ha olyan valaki volt a megajándékozott, a megdicsért, akit különösen szere­tett. Szeretetének fókuszában, tu­dom, hogy az első helyen álltam, lelkének gyümölcseit leginkább ne­kem ajándékozta. Talán mert a ben­ne is meglevő anyai ösztönt általam kicsit kiélhette. Ahogyan a soha nem volt szerelmet is a könyvekből élte át, a hősökkel együtt haladt a boldog vagy éppen tragikus vég fe­lé. Kedvelt könyvét, az kifújta a szélt már csaknem kívülről tudta, hiszen annyiszor olvasta végig. De olvasott mindent, ami csak a kezé­be akadt. Legkedveltebb időtöltésé­vé, szórakozásává így váltak a köny­vek. Más dimenzióba kerülhetett ál­taluk, a valóságosból az elképzelt­­be, ahol sok minden megtörténhe­tett a hősök sorsán keresztül vele is. Nagyanyám halála után (nagy­apám előbb halt meg) árva kereszt­anyám nálunk talált menedékre. Se­gített édesanyámnak a gyerekneve­lésben, a háztartásban. De amikor felcseperedtünk, mintha talaját vesz­tetté vált volna. Hiszen önként vál­lalt, egyetlen „tanult” hivatása a gyermekekkel való törődés volt. Ezért örült hát, amikor unokanővé­­rem, egyben keresztlánya, maguk­hoz hívta az ő gyermekeihez. Ami­kor ott is „kitelt” az ideje, ismét to­­vábbállt egy házzal, más rokon gye­rekhez, hogy kis bőröndjével együtt vigye elkophatatlan szeretetét, tü­relmét. A szeretet költöző madara­ként így szállt fészekről fészekre, és bizony volt olyan is, amit tüs­kékkel béleltek ki. De ő még ott is megpróbálta a csodát, hogy a tüské­ket virággá nemesítse, a megbúvó jóra figyelve inkább. Most, hogy írom ezeket a sorokat, arra gondolok, mit szólna hozzá. Nem szokott ő a „nagy” szavakhoz, nem is igényelte ezt, mint az olyan emberek, akik meglepődnek, ha a bennük lévő jóságot emlegeti vala­ki. Maguk sem hiszik ezt valami kü­lönleges tulajdonságnak, hiszen a természetükből fakad. — Ugyan, ehiggy már... — mon­daná —, miket hordasz itt össze ró­lam ... Inkább arról beszélj, hogy most min dolgozol? Mert a megjelent novelláimat mindig elolvasta. Ezt a Sárospata­kon lakó húgoméktól tudom, akiknél élete utolsó éveit töltötte a gyerme­keik mellett. Ott érte az öröm is, hogy lett egy külön kis szobája. Amikor a húgomék új otthonukba költöztek, elintézték, hogy tanári szolgálati lakásuk egyik szobáját al­bérlőként megkaphassa. Sógorom kijárta neki a szociális segélyt is, mely életének egyetlen „fix” kere­setét jelentette. Talán ekkor volt a legboldogabb, a külön kis szobájá­ban, amire mindig is vágyott, és hogy azt a pár forintnyi pénzt gyűj­tögethette. Néha egy ruhát vett ma­gának (mindig szeretett szépen öl­tözködni), de inkább másokat aján­dékozott meg abból is. Egyik kará­csonyra összespórolt nekem egy pulóvert. Ahogy ő vette az első kar­órámat is Svájcban, ahová ott élő rokonaim egyszer kivitték. Most is őrzök egy hajókiránduláson, talán a genfi tavon készült színes képet, ott ül a fedélzeten tűnődő mosollyal, kicsit félrebillentett fejjel fehér pettyes, barna selyemruhában, mint­ha ezt gondolná: Istenem, hogy is kerültem én ide? A pulóvert már régen elnyűttem, az órát valahol elvesztettem, tárgyi emlékként már csak ez a kép ma­radt tőle. És vajon én mit adtam neki? Mivel viszonoztam az ő lel­kének gyümölcseit? Bizony, erről csak nagyon szegényes leltár készül­hetne. Elsősorban magammal, a ma­gam életével voltam elfoglalva, ami­ből csak ritkán tekintettem körül és láttam meg őt is. Talán még azt se vettem igazán észre, hogy már elmenőben. Jól is­mert arca egyre fakóbb lett, alakja görnyedtebb és zilálva vette a leve­gőt, ha lépcsőn ment fel. — Nincs énnekem semmi ba­jom ... — legyintett, ha valaki or­vost, netán a kórházat említette ne­ki. És ez is természetesnek tetszett, hiszen sohasem panaszkodott, nem traktált másokat a betegségeivel, or­vossal meg legfeljebb csak társaság­ban találkozott. — Lelakám, félsz a haláltól? — kérdeztem tőle, talán egyikén utol­só beszélgetéseinknek. Szája szögletében elnéző mosoly, és úgy tekintett rám, mint gyermek­koromban, ha a mesét hallván a sárkányról érdeklődtem. — Na hallod... — vonta meg a vállát —, hát miért kellene attól félnem? Most is megdöbbent a válasza. Így csak a gyermekien tiszták, a nagy hittel bírók tudnak a halálról beszélni, akik bizonyosak­­benne, hogy az elmúlással nem ér véget minden. Egyik éjszaka lett rosszul, és reg­gel, amikor a húgom érte ment, már alig tudta kinyitni az ajtót. Mentővel a füzérradványi tüdő­gyógyintézetbe szállították, de mi­előtt becsukódott a kocsi ajtaja, még egy pillantást vetett a húgom kiseb­bik lányára, akit utoljára gondozott. Levelet írtam neki Füzérradvány­­ba, becsúsztattam egy kis pénzt is csokoládéra, édességre. A levélben megírtam neki, hogy gyógyuljon meg mielőbb, mert mindnyájunknak hiányzik, és megírtam azt is, amit talán sose mondtam ki neki életé­ben, hogy szeretem. A levél felbon­tatlanul visszajött a borítékra ra­gasztott hivatalos címkével: meghalt. És még utána írva tollal is: meg­halt, vissza a feladónak. A pénzből így virág lett a sírjá­ra, a levelet eltettem mementó­­nak, hogy az is emlékeztessen egy­szer volt keresztanyámra, akinek immár nem tudok visszafizetni sem­mit. Igaz, hogy ő ezt nem is igé­nyelné. Mint azok az emberek, akik irigylésre méltóan gazdagok és ezért nagyvonalúan adakozók, a szeretet­­ben. Egyszer volt keresztanyám Szerzetesrendjeink Jézus Szíve Társaság (Néplányok) A Jézus Szíve Társaságát Páter Bíró Xavér Ferenc jezsuita atya alapította 1921-ben Budapesten, az egy­háznak és Isten népének, elsősorban a magyar nép­nek a szolgálatára. Mi volt ez a szolgálat 1950-ig? A Társaság működésének középpontjában a teljes ember állt, minden anyagi, szellemi, lelki szükségle­tével. A tagok elsősorban a tanyavilág, a falu lelki, szellemi fölemelésére törekedtek, de foglalkoztak a nyomortanyák népével, a munkásokkal és minden szellemi, lelki elhagyottal. Hitoktattak, óvodáik vol­tak, a Jézus Szíve Szövetség keretében családokkal foglalkoztak, a pap nélküli falvakban szárazkáplán­­kodtak. Tartottak gazdasági tanfolyamokat, voltak mintagazdaságaik és háziasszonyképző iskolájuk, amely utolsó évében négyosztályos középiskolává fej­lődött. Törekedtek arra, hogy a rászorulóknak meg­mutassák: saját erejükből, munkájukkal, takarékos­ságukkal, leleményességgel hogyan emelkedhetnek jobb anyagi viszonyok közé. Ezeket a munkáikat támogatták a Korda Nyomda és a könyvüzletek, amelyek az egész országot be­hálózták, és vitték az Evangélium jó hírét. Xavé­­riánum­ nevű főiskolájukon hitoktatókat és apostolo­kat képeztek. Lelkigyakorlatos házaikban a Szent Ignác-i lelkigyakorlatok által tudatosították és mé­lyítették a gyakorlati Krisztus-követést. A társada­lom minden rétegének elérésére törekedtek. 1950-ben a Társaságnak 257 tagja volt, akik mun­kájukat a lehetőséghez képest a megváltozott körül­mények között is folytatták. A testvérek 33 helyen voltak egyházközségi alkalmazásban, mint kántorok, hitoktatók, sekrestyések, adóbeszedők, irodavezetők, karitászvezetők vagy házvezetőnők. Folytatták az Evangélium jó hírének terjesztését könyvek, kegytárgyak árusításával templomoknál, bú­csúkon és missziókon. Sokan világi állásuk mellett hitoktattak, lelkigyakorlatokat adtak, kántorkodtak. A Társaságnak Magyarországon jelenleg 90 tagja van, külföldön pedig 23. Külföldi (kanadai és auszt­riai) munkaterületeik: egyházközségi munka, vallásos magyar könyvszolgálat, tanítás, szociális, karitatív és apostoli munka, családpasztoráció, ifjúsággal való foglalkozás (elsősorban cserkészet). Ez a Társaság életének külső kerete, feladata, gya­korlati munkája. De ezt akárki megteheti. Mi a moz­gatóerő, a lélek e cselekvés mögött? A tagok magukat a tisztaság, a szegénység és az engedelmesség evangéliumi tanácsával Jézus Szívé­nek kötik le. Árpádházi Szent Margithoz hasonlóan életüket áldozatul ajánlják fel hazájukért és az egész világért. Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatainak szelleme vezeti a tagokat Jézus legbensőbb lényének mélyebb ismeretére, szeretetére, szolgálatára. A Társaság imaélete apostoli küldetéséhez alkal­mazkodik, és Szent Ignác elvén alapszik: szemlélődő­­nek lenni a cselekvésben, vagyis Istent minden do­logban, személyben, eseményben megtalálni és szol­gálni, így az egész életet imádsággá alakítani. A Jézus Szíve tisztelet a tagok életében és apostoli munkájában központi helyet foglal el. Ez a tisztelet számukra elsősorban nem ájtatosság, hanem Jézus szeretet­ életének folytatása. Apostoli küldetésük Jézus Szívének szeretet­ural­­mát megvalósítani a társadalomban. Ez elsősorban a családra, minden társadalom alapjára irányul, egyes tagjaiban és teljességében is. A tagok sajátos feladata az Isten teremtette világ őrzése, helyes használata, megszentelése, és ezáltal Isten—ember—világ harmóniájának helyreállítása. A Társaság nem szerzet, hanem az apostoli élet társaságai közé tartozik. Tagjai egyaránt élhetnek közösségben, vagy otthonukban, családjuk körében — de apostoli hivatásuk és küldetésük ugyanaz. A vi­lágban élnek — de nem a világ szelleme szerint —, kolostor, klauzúra, egyenruha nélkül, úgy mint a többi ember, életük tanúbizonyságával hatva. Amit a II. Vatikáni Zsinat tanítása sürget, azt Pá­ter Bíró 40 évvel előbb így fogalmazta meg: „ ... köz­pontban legyen a mindennapi élet megszentelése, a család fontos­­szerepe a társadalomban, az anyagiak helyes használata, amely szükséges mind földi éle­tünk sikeréhez, mind örök boldogságunk eléréséhez. — A néplány nem fél az anyagtól. Szereti ezt a vilá­got és benne minden embert. Nem kíván ,elfutni et­től­­a világtól, hanem kovász akar lenni benne." A Társaság tagjai hűségesen őrzik hivatásuk, kül­detésük karizmáját. Nyitottak a kor és hely, „az itt és most” szükségleteinek a felismerésére és készség­gel állnak az egyház rendelkezésére, Isten népének a szolgálatára. Az egyház felszólítására a Társaság Magyarorszá­gon most újraéled. Szeretettel várják mindazokat a nőket, akiket Krisztus hív, hogy őt az evangéliumi tanácsok útján, Jézus Szíve Társasága karizmája sze­rint kövessék. Cím: Sólyomváry Jolán, Budapest IX., Epreserdő u­. 26. II. lépcső, I. em. 6. 1098. Tel: 275-165. Visszhangra talál-e benned alapító Atyánk üzenete? Íme: „Nem futni a világtól, de nem is keresni e világot, hanem megdicsőíteni azt. Isten akarata szerint hasz­nálva javait az Úr Jézus Krisztus uralma alatt.” „Egy sorban és egy sorsban a néppel!” I­V. Zsoltárok a szentmisében Van-e helye és van-e értelme a zsoltáréneklésnek a szentmisé­ben? Ezt a kérdést nem illik felvetnie az Egyház hívő közös­ségében élő katolikusnak, mi­után az Egyház újból és újból kinyilvánította meggyőződését, amely szerint a zsoltár (a zsol­táréneklés) ősi, eredeti eleme a szentmise imádságainak. Ez a meggyőződés a mai szertartás­rendben is érvényre jutott, az ún. típusmisében több helyen és többféle formában szerepelnek a zsoltárok, olyannyira, hogy a szentírási olvasmányok (az ószö­vetségi szövegek) sorából ki is hagyták a zsoltárok felolvasását, minthogy a bevezető énekben, az olvasmányközi énekben és más alkalmakkor az év folyamán szinte az egész Zsoltároskönyv sorra kerül. A régebbi időkben olyannyira meghatározó volt a szentmise „hangadó” zsoltára, az introitus alkalmával énekelt zsoltár, hogy az ének kezdő sza­váról nevezték el a vasárnapo­kat a nyugati egyházban (pl. „Jubilate-vasárnap”), míg a ke­leti egyházakban inkább a va­sárnapi evangélium témájáról. A szerzetesi közösségekben magától értetődő a zsoltárok szereplése, annál is inkább, mivel a zsolozs­mával együtt ünnepelték az Eucharisztiát, sőt, ma is így ün­nepük a szentmisét szerte a vi­lágban, most már sok helyen papi közösségekben és lelkigya­korlatok, lelkipásztori összejöve­telek alkalmával is. (Ezt a lehe­tőséget bővebben lehetne nyúj­tani a világi hívők számára is, legalább egy-egy vasárnapi vagy ünnepi misén.) Nem hiába em­lítek állandóan zsoltáréneklést, mivel eredetileg és folytonossá­gában egyaránt az éneklés hoz­zátartozik a zsoltárimádsághoz. Éneklésre írták, így adták elő már az ószövetségi istentisztelet­ben. Az ének ugyanis minden időben az ünneplés lényeges ré­sze, elmaradhatatlan kifejezőesz­köze volt. Keleti népeknél, töb­bek közt az ortodox zsidóknál, ma is ünnepi megnyilvánulás­nak számít, ami közösség nélkül elképzelhetetlen, főleg szakrális cselekmények alkalmával. Sokak véleménye szerint az ének az emberi beszéd ünnepi formája, a szakrális ünneplések alkalmá­val született meg, és eredetileg onnét nyerte gazdagodását is. Ha pedig a mai ember ünnepi ma­gatartásából hiányzik az ének vagy csak elkorcsosult formájá­ban létezik, ez mindenképpen nemcsak szakrális életünknek, hanem általában ünneplési kul­túránknak is nagy hiányossága. De hogyan került a szentmi­sébe az olvasmányközi zsoltár és alleluja? Az Ószövetségből, még pontosabban az Utolsó Vacsora szertartásrendjéből, vagyis Jézus rendeléséből. Ma már keveset vagy egyál­talán nem vitatkoznak azon li­turgikusok és biblikusok, hogy a zsidók húsvéti vacsorája alkal­mával történt-e az Eucharisztia rendelése? Mind az evangéliumi elbeszélések, mind a legújabb felfedezések és tanulságok ar­ról szólnak, hogy Jézus és apos­tolai húsvéti vacsorát ünnepelni jöttek össze Jeruzsálemben, s annak harmadik részében, „mi­után megvacsoráltak”, rendelte Jézus az Eucharisztiát. A hús­véti vacsora ünnepén (ahogyan más főünnepeken is) az ún. Hal­­ler-zsoltárokat (113—118. zsolt.) énekelték Jézus és apostolai, hálaadásul, befejezésül is, „ami­kor kimentek az Olajfák­ hegyé­­re” (Mk 14,26). Az Alleluja-ének­­lést úgy tekinthetjük tehát, mint a Haller-zsoltárok lerövidítését. Ezért kéri az Egyház, hogy ha valamilyen komoly okból elma­radnának a zsoltárok, legalább az Alleluját énekelje el a litur­gikus közösség. Csanád Béla Ojimfa 3

Next